Szentírás: 1Kor 15,35–37.42–49
„Amit vetsz, nem kel életre, hacsak meg nem hal.” (1Kor
15,36)
Tegnap Szent Pál arra irányította figyelmünket, hogy
Krisztus feltámadása a mi reményünk alapja. Ma egy lépéssel tovább vezet:
megmutatja, hogyan érthetjük meg ezt a reményt a hétköznapjainkban.
Vegyél a kezedbe egy búzaszemet. Kicsi, kemény,
jelentéktelen. Ha megtartod a tenyeredben, az marad, ami. Ha azonban elveted,
eltűnik a földben. És éppen akkor kezdődik vele valami, amikor már nem látod.
Isten országa sokszor így működik bennünk is.
Vannak imáink, amelyeknek még nem látjuk a gyümölcsét.
Vannak emberek, akikért régóta imádkozunk. Van szeretet, amelyre nem kaptunk
viszonzást. Megbocsátás, amely nehéz volt. Munka, amelynek eredménye még nem
mutatkozik. És vannak életünkben olyan veszteségek is, amelyekre nézve csak azt
tudjuk mondani: Uram, én ezt nem értem.
Ilyenkor nagy a kísértés, hogy kiássuk a magot, mert látni
akarjuk, történik-e már valami.
Pedig a mag a sötét földben növekszik.
Talán ma sem kell mindent megértened. Elég, ha hűségesen
elveted azt, amit Isten ma rád bíz: egy jó szót, egy telefonhívást, egy
bocsánatkérést, néhány perc imát, becsületes munkát, türelmet egy nehéz
emberhez.
Aztán bízd Istenre.
Mert a keresztény remény nem azt jelenti, hogy minden
azonnal sikerül. Hanem azt, hogy Isten kezében még az sem vész el, amit mi már
elveszettnek látunk.
Uram, adj türelmet ahhoz, ami még
növekszik, és hitet ahhoz, amit még nem látok. Amit ma szeretetből elvetek, rád
bízom. Te adj neki életet és gyümölcsöt. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése