Evangélium: Mt15,21–28
Múlt vasárnap a háborgó
tengeren láttuk a tanítványokat. Péter kilépett a bárkából, elindult
Jézus felé. De amikor Jézus helyett a hullámokra figyelt, süllyedni kezdett. Egyetlen
kiáltás hangzik el: „Uram, ments meg!” Jézus pedig azonnal kinyújtotta a
kezét és megmentette.
A mai evangéliumban ismét
egy kiáltást hallunk. Most nem Péter kiált, hanem egy névtelen, pogány
asszony, egy gyermeke miatt kétségbeesett édesanya: „Könyörülj rajtam, Uram,
Dávid fia!”
Mintha ugyanannak a
történetnek a folytatását hallanánk. Múlt vasárnap azt tanultuk,
hogy amikor süllyedünk, merjünk Krisztushoz kiáltani. Ma pedig azt
tanuljuk meg, mit tegyünk akkor, amikor kiáltunk – és úgy érezzük, hogy
Krisztus hallgat.
Mert az evangélium egyik
legmeglepőbb mondata ez: „De ő szóra sem méltatta.”
Az asszony odamegy
Jézushoz. Nem önmagáért könyörög. A lánya szenved. Egy édesanya
fájdalmát hozza Krisztus elé. Kiált, kér, könyörög – Jézus pedig
hallgat. Valószínű ismerős tapasztalat lehet ez számunkra is.
Imádkozunk valakiért, akit
szeretünk. Egy betegért. Egy gyermekért, aki rossz úton jár. Egy
házasságért, amely kezd szétesni. Egy családi békességért, amelyet
régóta nem sikerül helyreállítani. Egy fiatalért, aki keresi önmagát és
a hivatását. Egy barátért. Egy munkahelyért. Egy
gyógyulásért. Talán évek óta ugyanazt visszük Isten elé.
És semmi. Legalábbis
úgy tűnik. Ilyenkor megszülethet bennünk a keserű kérdés: Uram,
hallasz engem egyáltalán?
A kánaáni asszony
története azért különösen fontos, mert Jézus hallgatása nem közömbösséget
jelent. Krisztus nem érzéketlen ennek az édesanyának a fájdalmára. A történet
végén világossá válik, hogy Jézus már kezdettől fogva ismeri az asszony szívét.
Mégis szándékosan teret ad neki, hogy a hite megszólaljon, megerősödjön,
és teljesen megmutatkozzon előtte.
Isten hallgatása nem jelenti
azt, hogy Isten nincs jelen.
Ezt érdemes megjegyeznünk.
Amikor Isten hallgat, attól
még nem távolodik el tőlünk.
Az asszony pedig nem
fordul vissza. Nem sértődik meg. Nem mondja: ha Jézus nem válaszol, akkor nincs
értelme tovább kérnem. Utánamegy. A tanítványok már kellemetlennek érzik
kitartását: „Küldd el, mert kiabál utánunk!”
Milyen emberi ez! Sokszor
mi is gyorsan szeretnénk megszabadulni mások terhétől. Meghallgatjuk egyszer,
kétszer, aztán elfáradunk benne. „Már megint ugyanazzal jön…” Krisztus
azonban nem küldi el az asszonyt. És ekkor következik a párbeszéd
legnehezebb része. Jézus küldetésének elsődlegességéről beszél Izrael
felé, majd elhangzik a korabeli kép a gyermekek kenyeréről és a kutyákról.
Az asszony azonban nem
kezd vitatkozni. Nem követel jogot magának. Hanem valami egészen
megrendítő alázattal válaszol:
„Úgy van, Uram! De a
kiskutyák is esznek az uruk asztaláról lehulló morzsákból.”
Mintha azt mondaná: Uram,
én nem akarom megmondani neked, hogyan segíts rajtam. Nem akarom
előírni, mit kell tenned. Nekem egy morzsa is elég abból, ami nálad van.
És ekkor Jézus kimondja:
„Asszony, nagy a te hited!
Legyen úgy, amint szeretnéd!”
Mi teszi naggyá ennek az
asszonynak a hitét? Nem az, hogy mindent ért. Éppen ellenkezőleg:
sok mindent nem érthetett.
Hanem az, hogy nem
engedi el Krisztust akkor sem, amikor nem érti az Úr Jézust.
Talán ez a mai evangélium
egyik legfontosabb mondata számunkra:
Az érett hit nem azt jelenti,
hogy mindig megértem Istent. Az érett hit azt jelenti, hogy akkor sem engedem
el, akkor sem hagyom faképnél, amikor nem értem.
Ez a fajta hit nagyon
hiányzik a mai ember, olykor a mi életünkből. Hozzászoktunk a gyors
válaszokhoz. Megnyomunk egy gombot, és történnie kell valaminek. Kérdezünk,
és azonnal választ várunk. Megrendelünk valamit, és követjük, merre jár
a csomag. Ha valami késik, türelmetlenek leszünk.
Ezt a gondolkodást könnyen
átvisszük az Istennel való kapcsolatunkba is: - Imádkoztam – miért nem
történt semmi? - Kértem – miért nem kaptam meg? - Megpróbáltam
becsületesen élni – miért jött mégis ez az újabb nehézség? Pedig az ima
nem automata gépezet, amelybe bedobjuk a megfelelő mondatokat, és kiesik belőle
az általunk kívánt eredmény.
Az ima kapcsolat. És
minden valódi kapcsolatban van türelmes várakozás, feltétlen bizalom, kitartás,
sőt olykor csend is. A kánaáni asszony arra tanít, hogy ne
csak addig higgyünk, amíg Isten úgy cselekszik, ahogyan mi elképzeltük.
Ez különösen fontos a
családjainkban. Talán van valaki, akit régóta hordozunk az
imádságunkban. Egy gyermek, egy házastárs, egy testvér. Ne
mondjunk le róla! Lehet, hogy mi már csak a problémát látjuk benne, Krisztus
azonban azt az embert látja, akivé kegyelméből még válhat.
Fontos ez a fiatalok
számára is. Nem kell huszonévesen minden kérdésre tudni a választ. Nem
kell előre látni az egész életutat. Elég, ha ma nem engeded el Krisztus
kezét. A hivatás sokszor nem reflektorfényben bontakozik ki, hanem apró
hűségekben: imádságban, újrakezdésekben, munkában, tiszta emberi
kapcsolatokban, szolgálatban.
És fontos ez nekünk akkor
is, amikor önmagunkkal küzdünk. Vannak hibáink, amelyek újra előjönnek. Vannak
bűnök, gyengeségek, amelyekkel hosszú ideje harcolunk. Könnyű megalkudni
és azt mondani: én már ilyen vagyok.
De éppen itt szól bele az
evangélium, és kapcsolódik össze mindazzal, amit Jézusnál látunk: az
asszony nem adja fel, nem fordul vissza, nem zárja le magában a történetet,
hanem újra és újra Jézus felé fordul. És mi is ezt tanuljuk tőle: menj
újra Krisztushoz!
Ha tegnap elbuktál, ma
menj újra. Ha századszor kell kérned, kérd századszor is. Ha csak
annyit tudsz mondani: „Uram, segíts!” – mondd azt.
Mert a lelki élet nem a
hibátlan emberek története, hanem azoké, akik újra és újra visszatalálnak
Krisztushoz. És ez az, ami összeköti a mai evangélium asszonyát a mi
mindennapi küzdelmeinkkel: a kitartó, makacs, reményből élő hit, amely
nem engedi el Jézust – még akkor sem, amikor nehéz.
A ferences lelkiség egyik
nagy ajándéka éppen ez az egyszerűség. Szent Ferenc nem azért lett
szent, mert minden kérdésére előre, gyors postán megkapta a választ, hanem
mert újra és újra Krisztushoz igazította az életét. Nem önmagában
bízott, hanem abban, aki meghívta.
És itt, a vasárnapi
szentmisében mi is közelebb kerülünk ahhoz az asztalhoz, amelyről az evangélium
beszél.
A kánaáni asszony azt
mondta: nekem a morzsa is elég. Mi pedig Krisztustól nem morzsát kapunk.
Az Eukarisztiában önmagát adja nekünk.
Milyen különös: az asszony
egy morzsáért könyörög, Krisztus pedig nekünk önmagát kínálja: „Vegyétek
és egyétek…”
Ezért amikor
szentáldozáshoz járulunk, ne megszokásból tegyük. Vigyük oda mindazt,
amit ezen a héten nem tudtunk megoldani. Vigyük a családunkat,
munkánkat, félelmeinket, döntéseinket, küzdelmeinket. Vigyük azokat is,
akikért régóta imádkozunk. És mondjuk egyszerűen: Uram, nem értek
mindent. De bízom benned. Nem látom az egész utat. De nem akarlak elengedni.
Heti lelki házifeladat – hogy
ne legyen „falra hányt borsó” a mai elmélkedés, ezért ezen a héten válasszunk
ki egy embert vagy egy ügyet, amelyért már régóta imádkozunk, de talán
kezdtünk belefáradni. Ne kérjünk tíz dolgot. Vigyük ezt az egyet
minden nap néhány percig Krisztus elé, és mondjuk: „Uram, rád bízom. Nem
akarom megmondani, hogyan cselekedj. Csak arra kérlek: lépj be ebbe a
történetbe.”
Kt. Múlt vasárnap Péter
kiáltotta: „Uram, ments meg!”
Ma a kánaáni asszony
kiáltja: „Uram, segíts rajtam!”
Két ember. Két élethelyzet.
Ugyanaz a Krisztus.
És talán ez legyen a
következő hétre velünk maradó mondat: A hit nem azt jelenti, hogy mindig
értem Istent. A hit azt jelenti, hogy akkor sem engedem el Krisztust, amikor
nem értem őt.
Mert lehetnek hullámok. Lehet
várakozás. Lehetnek megválaszolatlan kérdéseink, és lehet olyan időszak is,
amikor Isten hallgatni látszik.
De Krisztus nem hagyja magára
azt, aki hozzá kiált.
Maradjunk hát mellette. Akkor
is, amikor válaszol.
És akkor is, amikor még
csak csendben van velünk. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése