A hang, amely nevemen szólít – esti visszatekintés - húsvét 4. hete – kedd

Szentírás: Jn 10,22–30 

Ahogy a nap végéhez érkezem, visszatekintek: vajon meghallottam ma Jézus hangját?

A nap zajában, a feladatok, beszélgetések, döntések között voltak pillanatok, amikor megszólított. Talán csendesen, talán egy ember szaván keresztül, talán egy belső indításban. És voltak pillanatok, amikor nem figyeltem rá. Amikor más hangok erősebbek voltak.

De Ő ma is hűséges volt. Ma is ismert engem. Ma is nevemen szólított.

És most, este, újra kimondja: az Övé vagyok. Nem azért, mert tökéletesen követtem, hanem mert Ő tart a kezében. És ez a kéz ma sem engedett el.

Hol válaszoltam neki? Hol maradtam csendben? Hol mertem követni, és hol hátráltam meg?

Ez az este nem a vád ideje, hanem a találkozásé. A Feltámadott most is jelen van. Nem számonkér, hanem hív. Újra.

És én válaszolhatok: „Uram, ma talán nem mindig hallgattalak, de most újra Téged választalak.”

Az Egyház közösségében, amely ma is hordozott, tanított és vezetett, újra megerősödhetek ebben a döntésben. Nem egyedül járom ezt az utat.

Holnap új nap lesz. Új lehetőség arra, hogy jobban figyeljek. Hogy gyorsabban válaszoljak. Hogy bátrabban kövessem.

Mert az Ő hangja nem hallgat el. És aki újra és újra meghallja – él.

Rövid ima:

Uram Jézus, köszönöm, hogy ma is szóltál hozzám. Bocsásd meg, amikor nem figyeltem rád, és erősíts meg, hogy holnap tisztábban halljam a hangodat. Tarts meg engem a kezedben, és vezess tovább az utadon. Ámen.

Útravaló gondolat:

A nap végén is igaz: aki Krisztushoz tartozik, az az Ő kezében van – és ez a kéz nem enged el.