Őszinteség, öröm és tökéletesség advent fényében
„Ma ne tökéletes akarj lenni, csak őszinte” – írtam
fiatal barátaimnak az Instagram-posztban, és elindítottam világkörüli, hódító
útjára ezt a gondolatot.
Nem sejtettem, hogy egyszer visszatér hozzám.
Mint egy bumeráng.
Az Esztelneki kolostor csendjében, ahová egy rövid időre
visszahúzódtam a város zajából és a stresszel telített világából, ez a mondat
nem hagyott nyugodni. Nem számon kérően, hanem szelíden kérdezve: komolyan
gondoltad? Magadra is érvényes?
Advent van. A várakozás és az úton levés ideje.
Nem a teljesítményé, hanem a visszatérésé.
Nem annak, hogy „összerakjuk magunkat”, hanem hogy felismerjük: van hová
hazamenni.
Nemrég gimnazista barátaimmal beszélgetve került szóba a
„tökéletesség” témája. Egyikük így fogalmazott:
„Sokszor kapom magam azon, hogy elvárom magamtól a tökéletességet, de az
ilyen gondolatok segítenek rájönni, hogy ez csak korlátoz, elvárásokat támaszt
és békétlenséget okoz.”
Milyen pontos meglátás.
A magunktól elvárt tökéletesség gyakran nem felemel, hanem megterhel. Falakat
épít – önmagunk, felebarátaink és Isten közé is.
És pont az ellenkezője annak, amit Isten szeretne.
Az Úr nem falakat keres, hanem ajtókat. Résnyire
nyitott szíveket. Őszinte odafordulást. Ő nem egy hibátlan produkcióra vár,
hanem arra, hogy közel merjünk menni hozzá: sebezhetően, őszintén,
„törötten”, olykor tékozlóként is.
Egy másik beszélgetésben azt próbáltuk megfogalmazni: a jó
után mindig van jobb. Fejlődni tudunk, javítani igen – de tökéletes csak
Isten lehet.
És talán éppen ez az evangélium egyik legfelszabadítóbb üzenete.
Mert akkor mihez kezdjünk Jézus szavaival?
„Ti tehát legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt
5,48)
Hogy fér ez össze azzal, hogy „ne tökéletes akarj lenni,
csak őszinte”?
Talán úgy, hogy Jézus nem a hibátlan teljesítményről beszél.
Nem arról a tökéletességről, amit mi hajszolunk, méricskélünk, rangsorolunk.
Az evangéliumi „tökéletesség” a szeretet teljessége, amelyre Jézus hív.
Az az irány, amerre haladunk – nem az állapot, amit kipipálhatunk, hanem egy
irány.
Nem nyomás, hanem meghívás.
Az evangéliumi tökéletesség nem azt jelenti, hogy soha nem
hibázunk, hanem azt, hogy nem zárjuk el a szívünket a szeretettől. Hogy
újra és újra visszatérünk. Őszintén. Akár tékozlóként is.
A betlehemi történet ezt beszéli el.
Isten nem a tökéletesek világába érkezik, hanem a törékeny emberi valóságba.
Nem palotában születik, hanem jászolban.
Nem hibátlan hősök állják körül, hanem egyszerű pásztorok,
útkereső bölcsek, fáradt szülők.
Isten nem azt kérdezi: kész vagy már?, hanem azt: jössz-e?
Advent harmadik vasárnapján, az öröm vasárnapján talán ezt
ünnepeljük:
nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy Isten örömét lelje bennünk.
Elég őszintének lenni.
Elég elindulni.
Elég közel menni.
A jászolhoz vezető zarándokút nem sprint, hanem lépések
sora. Néha bizonytalan, néha botladozó, de minden őszinte lépés közelebb visz.
Ezért ma, adventben, Gaudete vasárnapján, hadd szóljon újra
– immár hozzám is – ez az egyszerű mondat:
ma ne tökéletes akarj lenni, csak őszinte.
A többit majd Isten elvégzi benned.
És ebben az őszinteségben már ott van az igazi öröm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése