Vannak reggelek, amikor a világ ébredése nem fölemel, hanem
valami egészen halk, mély szomorúságot simít végig az ember lelkén. A fények
már megérkeztek, a nappal ígérete ott vibrál a horizonton, mégis: belül minden
lassabb, súlyosabb, nehezebb. Mintha a testünk már ébredne, de a lelkünk még
nem kapcsolt át „napi üzemmódba”. A hajnal csendje éppen elég tág teret ad
ahhoz, hogy a kimondatlan érzések, rejtett feszültségek hangot találjanak
maguknak.
Néha nincs is ennek különösebb oka. Vannak napok, amikor az
ember szíve egyszerűen csak nehezebb. És talán épp ez az érett érzékenység,
amikor az ember nem fut el a saját hangulata elől, hanem próbálja megérteni:
hogyan illeszkedik mindez ahhoz a világhoz, amely körülötte éppen derengeni
kezd.
Ma reggel is így volt. A roráté után kiléptem a templomból:
mögöttem az imádság meleg, sűrű tere, előttem a még ki nem bontott nappal. A
kolostor fölött a Hold állt — búcsúzóban, félfordulattal, mintha elköszönne.
Halk volt, szelíd, mégis súlya volt a jelenlétének. Mintha azt mondta volna: „Most
te jössz. Most a te fényednek kell megmaradnia, míg én vissza nem térek.”
A gyóntatás utáni csend különleges csend. Ott rezeg benne
mindaz, amit mások letettek — nem teherként nehezedik rám, inkább, mint egy
hangvilla rezgése, amely még percekig ott él a térben. Talán ezért volt most
nehezebb a hajnal: nem pusztán a saját szomorúságom volt ez, hanem sokak
sóhajának visszhangja. Mert aki feloldoz, valahol magára is veszi azt az emberi
rezdülést, amit más lerakott előtte.
Ez a mondat egész Adventet magában hordozza. Mert a fény
egyszerre az, amit adunk, és az, amit kapunk. A várakozás pedig kétirányú:
lehet, hogy ma valakinek én leszek az apró fény, de az is lehet, hogy nekem
kell észrevennem a másik halvány, pislákoló lángját, amely felém indul.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése