Csendben hordozott fények: egy adventi hajnal története

Ferences Kolostor – Székelyudvarhely – 2025. Szent Miklós napja

Vannak reggelek, amikor a világ ébredése nem fölemel, hanem valami egészen halk, mély szomorúságot simít végig az ember lelkén. A fények már megérkeztek, a nappal ígérete ott vibrál a horizonton, mégis: belül minden lassabb, súlyosabb, nehezebb. Mintha a testünk már ébredne, de a lelkünk még nem kapcsolt át „napi üzemmódba”. A hajnal csendje éppen elég tág teret ad ahhoz, hogy a kimondatlan érzések, rejtett feszültségek hangot találjanak maguknak.

Néha nincs is ennek különösebb oka. Vannak napok, amikor az ember szíve egyszerűen csak nehezebb. És talán épp ez az érett érzékenység, amikor az ember nem fut el a saját hangulata elől, hanem próbálja megérteni: hogyan illeszkedik mindez ahhoz a világhoz, amely körülötte éppen derengeni kezd.

Ma reggel is így volt. A roráté után kiléptem a templomból: mögöttem az imádság meleg, sűrű tere, előttem a még ki nem bontott nappal. A kolostor fölött a Hold állt — búcsúzóban, félfordulattal, mintha elköszönne. Halk volt, szelíd, mégis súlya volt a jelenlétének. Mintha azt mondta volna: „Most te jössz. Most a te fényednek kell megmaradnia, míg én vissza nem térek.”

A gyóntatás utáni csend különleges csend. Ott rezeg benne mindaz, amit mások letettek — nem teherként nehezedik rám, inkább, mint egy hangvilla rezgése, amely még percekig ott él a térben. Talán ezért volt most nehezebb a hajnal: nem pusztán a saját szomorúságom volt ez, hanem sokak sóhajának visszhangja. Mert aki feloldoz, valahol magára is veszi azt az emberi rezdülést, amit más lerakott előtte.

És miközben a cellám felé indultam, a fülemben még ott csengett a fiataloknak küldött hajnali üzenet:

„Legyél ma valakinek a fény — lehet, hogy pont rád vár.”

Ez a mondat egész Adventet magában hordozza. Mert a fény egyszerre az, amit adunk, és az, amit kapunk. A várakozás pedig kétirányú: lehet, hogy ma valakinek én leszek az apró fény, de az is lehet, hogy nekem kell észrevennem a másik halvány, pislákoló lángját, amely felém indul.

A kérdés, amely hirtelen felbukkant bennem — „vagy én várok rá?” — valójában nem bizonytalanság, hanem Advent legmélyebb igazsága:

mi is várunk Valakire, és Valaki is vár ránk.

Hogy odaforduljunk. Befogadjuk. Továbbadjuk.

Így indult ez a nap. Egy halk, adventi hajnal történeteként.

Ahol a fény még nem láng, csak pislákoló ígéret.

De talán épp ettől ilyen szép.