„Élő templom Isten dicsőségére”. - lateráni bazilika felszentelésének ünnepe – 32. évközi vasárnap

 📖 Szentírási részek: Ez 47,1-2.8-9.12 – 1Kor 3,9c-11.16-17 –Jn 2,13-22

Ma a lateráni bazilika felszentelésének ünnepét üljük. Első hallásra talán távolinak tűnhet ez az ünnep: mi közünk van egy római templomhoz, amely több mint 1700 éve áll? Mégis, ez az ünnep mindannyiunkhoz szól, mert a templom felszentelése nem pusztán egy épületé – hanem az Egyházé, s benne mindannyiunké, akik Krisztus élő kövei vagyunk.

A lateráni bazilika ugyanis nem egyszerűen egy templom Rómában, hanem az egész katolikus Egyház anyatemploma. Ez volt az első keresztény templom, amelyet a Római Birodalom területén szabadon, nyilvánosan építettek a IV. század elején, miután Nagy Konstantin császár vallásszabadságot adott a kereszténységnek.

A pápa székesegyháza is itt található – nem a Szent Péter-bazilikában, hanem a lateráni bazilikában van a római püspök, azaz a Szentatya katedrája.

Ezért ünnepli az egész katolikus világ e templom felszentelésének évfordulóját: mert amikor a lateráni bazilikát ünnepeljük, valójában az Egyház egységét, egyetemes voltát ünnepeljük és közösségünket a pápával, valamint egymással.

A lateráni templom a látható egység jele: azt fejezi ki, hogy bár különböző országokban, nyelveken, kultúrákban élünk, mégis egy házban vagyunk otthon – Krisztus Egyházában.

Ez az ünnep tehát számunkra is személyes: emlékeztet arra, hogy mi is a világméretű Egyház élő tagjai vagyunk. A hitünk nem magánügy, hanem közösség, amelynek szíve Rómában dobban – de ennek a szívnek az éltető ritmusa a mi hétköznapjainkban is tovább lüktet.

1. A templomból fakadó víz, amely életet ad – Isten jelenléte az emberek között (Ez 47,1–12)

Ezékiel látomása a templomból fakadó vízről, az első olvasmányban, gyönyörű kép: a víz eleinte csak csepeg, majd patakká, aztán folyóvá duzzad, és életet visz mindenhová, amerre halad. „Ez a víz a sós tengervizet is egészségessé teszi” -, és minden, amit megérint, életre kel.

Ez a víz Isten életadó kegyelmének jele. A templomból, az Ő jelenlétéből fakad, és árad szét a világba. Számunkra, keresztények számára ez a víz a keresztség vize és a Szentlélek kegyelme, amely bennünk is forrásként fakad.

A próféta látomása tehát arról szól, hogy Isten jelenléte nem zárható falak közé: az igazi templom mindig túlárad önmagán, életet ad, megújít, gyógyít.

Ilyen templommá kell lennie az Egyháznak – és mindannyiunknak.

2. „Ti Isten temploma vagytok” (1Kor 3,9–11.16–17) – mondja Pál apostol a szentleckében.

Szent Pál szavai világosan rámutatnak: a templom nem pusztán kőből épül. „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek?”

Milyen megrendítő és felemelő igazság! A lateráni bazilika, Róma első temploma, az Egyház anyatemploma, nem önmagáért szent, hanem azért, mert Isten népének, Krisztus titokzatos testének jele. A templom szentsége az élő kövekből fakad – belőlünk.

Pál figyelmeztet is: „aki Isten templomát lerontja, azt Isten elpusztítja.” Ez nem fenyegetés, hanem komoly figyelmeztetés: ha bűneinkkel, közönyünkkel vagy szeretetlenségünkkel romboljuk saját lelkünket vagy közösségünket, akkor Isten templomát károsítjuk.

De ha engedjük, hogy Krisztus Lelke építsen és formáljon minket, akkor a hétköznapok küzdelmei között is szentté válik a mindennapi élet.

3. „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” (Jn 2,13–22)

Az evangéliumban Jézus megtisztítja a jeruzsálemi templomot. „Dühös, mert az Atya házában már nem az Istenhez szóló imádság szólt, hanem az adásvétel zaja.”

Ekkor mondja: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt fölépítem.” A zsidók a kőtemplomra gondolnak, Jézus azonban saját testére. Ő maga az új templom, Isten jelenlétének tökéletes helye.

A kereszt és a feltámadás után Isten már nem kőfalak közé szorul – Krisztusban velünk van, és a Lélek által bennünk lakik.

Ezért a mi hivatásunk is ez: Krisztus testének templomai legyünk a világban. Amikor a szívünkben helyet készítünk neki, amikor szeretetünkkel, megbocsátásunkkal, hűségünkkel jelenvalóvá tesszük Őt – akkor az élet éltető vizét visszük a világba.

Akkor mi magunk leszünk a forrás, amelyből Isten kegyelme fakad mások számára.

4. Mit jelent ez nekünk a hétköznapokban?

A lateráni bazilika felszentelésének ünnepe nem múltbeli emlék, hanem ébresztő üzenet: hív, hogy újra felismerjük a szent helyek, a közösség és a saját lelkünk méltóságát.

Szent helyek, s terek nélkül az ember lelke elszürkül.

Szükségünk van olyan helyekre, ahol megérint bennünket a csend, ahol letesszük terheinket, ahol Isten jelenlétét érezni lehet. (Drúz vallású fiatal ember…)

Amikor belépünk a templomba, nem múzeumba vagy közösségi térbe lépünk be, hanem Isten otthonába, ahol Ő vár bennünket, az örökmécses közelében, a szentségházban.

A templom kövei a mi imáinkból, könnyeinkből és hálaadásainkból épülnek.

Minden szentmise, minden gyóntatószékben kifejezésre jutatott bűnbánat, minden gyertya, amit meggyújtunk oltárainkon, újabb és újabb „élő kő” az Egyház templomában.

Ha tudatosítjuk, hogy templomaink nemcsak a múlt emlékei, hanem a jelen idő élő szentélyei, akkor másként lépünk be, másként hallgatunk, másként térdelünk le – mert ott az ég a földet érinti, ott újra elhangzanak az égő csipkebokornál mondott szavak: vesd le a sarudat, mert szent ez a hely.

De nemcsak a templom szent: a mi szívünk is az. A keresztségben Krisztushoz tartoztunk, és Isten Lelke belénk költözött. Azóta minden hívő ember Isten temploma, aki magában hordja a Szentháromságot. Ezért, amikor elcsüggedünk, amikor úgy érezzük, értéktelenek vagyunk, jusson eszünkbe: a szívünk oltárán Isten lakik.

Ő nem a tökéletes emberek templomát választja, hanem az alázatos, nyitott szívet, amely vágyik rá.

Ha minden nap csak egy pillanatra is csendet teremtünk, hogy meghalljuk Őt, akkor templommá válik a munkánk, az otthonunk, az iskolánk, az utcánk – az egész életünk.

És végül: újra fel kell fedeznünk a harmadik templomot – a testvéreink templomát.

Minden ember, akivel találkozunk, Isten képmása. Ha sértünk, bántunk, ítélkezünk mások fölött, akkor Isten templomát romboljuk. De ha felemelünk, bátorítunk, meghallgatunk valakit, akkor Isten templomát építjük.

Az Egyház nemcsak kőből épül, hanem emberi szívekből, egymásból. Az élő kövek egymásra támaszkodnak – ha egy hiányzik, a fal meggyengül. Ezért a közösség, az összetartozás, nem kényelmi kérdés, hanem hitünk lényegi része.

A lateráni bazilika ünnepe tehát arra hív, hogy újra felismerjük, milyen nagy méltóságot kaptunk: Isten temploma, Isten háza vagyunk, Isten népe vagyunk, Isten jelenléte vagyunk a világban.

Nem kell Rómába utaznunk, hogy a lateráni bazilika üzenete valóra váljon, mert amikor hittel élünk, szeretettel fordulunk egymás felé, és ápoljuk Isten templomát a szívünkben, akkor a mi életünk is bazilikává válik – Isten dicsőségére.

5. A lateráni bazilika falai már sokszor megrepedtek az idők viharaiban, mégis áll, mert nem a kövek tartják fenn az Egyházat, hanem Krisztus és az Ő Lelke.

Ha engedjük, hogy Ő megtisztítsa szívünk templomát, ha hagyjuk, hogy a Lélek vize fakadjon bennünk, akkor a világ közepén, a szürke hétköznapokban is Isten dicsőségének élő templomai leszünk.

Legyünk hát forrás, amelyből élet fakad!
Legyünk templom, amelyben Isten lakik!
Legyünk Egyház, amelyben Krisztus ragyog a világ számára! Ámen.