Ma arra emlékezünk, hogy Jézus nem hagyott minket magunkra: az utolsó vacsorán, szenvedése előestéjén önmagát adta eledelül számunkra – hogy minden időben velünk maradjon a kenyér és bor színében.
Az Eucharisztia titka a keresztáldozat jelenvalóvá válása, a szeretet legmélyebb gesztusa, és ugyanakkor meghívás arra, hogy mi is váljunk ajándékká mások számára.
A mai szentmisében különösen is kérjük:
–
hogy újuljon meg bennünk az élő hit az Oltáriszentség iránt,
– hogy szívünket járja át a hála és a tisztelet,
– s hogy a körmenetben való részvételünk ne csak külső vallási cselekmény
legyen, hanem hitvallás, tanúságtétel, az imába, énekbe való bekapcsolódás
által és az élő Jézussal való találkozás öröme.
Imádkozzunk tehát együtt: hogy ez az ünnepi szentmise és a körmenet mindnyájunk számára megerősítő és lelket felemelő találkozás legyen az Úrral, aki valóban itt van, és aki minden nap velünk akar járni.
+++
„Mert valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e kelyhet, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.” (1Kor 11,26)
Az Úrnapja az egyik legszelídebb, mégis legmegrázóbb ünnepünk. Nem tűzijátékos, nem harsány, és mégis a legmélyebbre hatol: mert arról szól, hogy az Isten itt van, velünk van.
Nem csak valaha, nem csak a mennyben, nem csak az evangélium lapjain – hanem itt és most, ebben a faluban, ebben a templomban, ebben a kenyérben. Ez az ünnep az Isten közelségéről szól – arról, hogy az Ő szeretete nem emelkedett fölénk, hanem lehajolt hozzánk, belépett az anyagba, és ott is maradt.
1. „Ez az én testem…” – A Valóság, ami túlmutat minden láthatón
Szent Pál az első korintusi levélben emlékeztet bennünket az utolsó vacsora eseményeire: „az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott…” megtörte a kenyeret, és tanítványainak adta. A kenyér többé nem csak kenyér volt. A bor többé nem csak bor. Isten igéje átformálta – és most már valaki van jelen benne.
Ez a jelenlét nem szimbolikus, nem emlékeztető, hanem valóságos és eleven. A mi Urunk Jézus Krisztus Teste és Vére. Nem mi értjük meg ezt – hanem ez érint meg minket, mélyen, a szavakon túl. Ez a jelenlét nem elmélet, hanem kapcsolat – nem filozófia, hanem személy. Krisztus nem néz bennünket távolról, hanem közénk állt, sőt: belénk költözött.
2. Úrnapja az, amikor nem mi nézünk Jézusra, hanem Ő néz ránk
A körmenet nem szép egyházi szokás. Nem folklór. Nem nosztalgia. A körmenet: tanúságtétel. Olyan, mint amikor egy betegszobába vagy az első péntekes betegekhez visszük a szentséget – mert az ott fekvő testvérünk már nem tud templomba jönni, hát mi visszük hozzá Krisztust.
Ma ki megyünk a faluba, pontosabban innét a plébánia templomból a ferences templomba – Krisztussal. Nem mi visszük Őt, hanem Ő jön velünk – a munkába, az iskolába, a műtőbe, az idősek otthonaiba, a konyhába, a szenvedés és öröm helyeire. Az Úrnapi körmenet ezzel hirdeti: az Isten nem zárkózik be a templom falai közé. Az Ő szíve kitágult a világért – és mi ezt az örömhírt visszük ma ki: hogy van Isten, és nem hagyott el minket!
3. Az Eucharisztia: jelenlét, erő és küldetés
A mai szentmise prefációja gyönyörűen fogalmaz: „Ha értünk adott Testét magunkhoz vesszük, erőt áraszt lelkünkbe; ha értünk ontott Vérét isszuk, tisztára mos minket.” Az Eucharisztia nemcsak vigasztal, hanem erőt ad. Nemcsak emlék, hanem tisztulás. Ezért nem maradhat csak vasárnapi szertartás.
Kedves Testvérem, amikor magadhoz veszed Krisztust, nem maradsz, nem maradhatsz ugyanaz! Ő belép az életedbe, mint kenyér – egyszerűen, csendesen, de teljes valóságában. És akkor már nem vagy egyedül a kórházi folyosón, a piacon, a házimunkában, a szenvedésed közepette. Nem vagy magadra hagyva akkor sem, ha a hírek elkeserítőek, ha háború tombol a világban, ha testvérek esnek egymásnak. Ő ott van – és vándorlásunk társa lett.
4. Ezért ne csak a körmenetben vonuljunk Krisztussal, hanem az életünk útján is tegyünk tanúságot róla!"
A mai nap kérése: ne csak hódoljunk, hanem kövessük is Krisztust! Ne csak énekeljük, hogy „Imádunk Téged, legszentebb Urunk Jézus Krisztus…”, hanem éljük is, amit imádunk! Legyen a mi életünk is körmenet: ahol Krisztus halad a hétköznapok poros útjain – a mi lábainkkal, a mi szívünkkel, a mi szeretetünkkel.
Tegyük fel ma magunknak a kérdést:
- Hordozom-e Krisztust a szívemben, úgy, hogy mások is észrevegyék?
- Tisztelettel élek-e a szentáldozás előtt és után?
- Megállok-e néha a templom csendjében, hogy egyedül legyek az Úrral?
5. Az Oltáriszentség a remény jele a világban
Ebben a viharos világban, ahol sokan csak akkor hisznek, ha csodát látnak, nekünk az élő hit kell legyen az „érzékelhető tapasztalat”. A szentségimádásban, a csendes percekben, az áldozásban nem mindig érzünk valami rendkívülit, de ott van a Lényeg: Krisztus jelenléte. Ő nem látványosan, hanem valóságosan van jelen. És ez a tudat: mindent megváltoztat.
Befejezés – Útravaló gondolat
Az Eucharisztia titka megdöbbent és felemel. Előttünk jár, bennünk lakik, utánunk jön. Úrnapján nemcsak hódolunk neki, hanem hitvallást teszünk. Mondjuk ki ma újra: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”
Fogadd be Őt, és ne csak a szívedbe, hanem az életedbe is. És akkor az Úrnapi körmenet nemcsak ma lesz – hanem holnap is. Az úton, ahol jársz, a munkában, amit végzel, a szeretetben, amit adsz. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése