„Nézzétek, diadalmaskodik a szolgám… megdicsőül.” (Iz 52,13)
A harangok nem szólnak. A templomban nincs ünnepi dísz, nincs szentmise, nincs
áldozati liturgia, nincs szentségi átváltoztatás.
Csak a kereszt van előttünk. A kereszt és a csend.
És mégis: ebben a csendben nem idegesítő tompa üresség
van, hanem jelenlét.
Egy titokzatos jelenlét.
A Megváltó jelenléte. Azé, aki önként vállalta, hogy
meghaljon értünk.
A Szolgáé, akiről Izajás próféta már évszázadokkal korábban azt mondta: „Megvetett
volt, emberektől elhagyott, fájdalmak férfija, betegség ismerője…”
De ugyanő mondja: „diadalmaskodik… megdicsőül.”
Ez a kettősség áll előttünk ma: szenvedés és dicsőség.
Halál és győzelem.
Csend és beteljesedés.
Jézus egyszerűen nem csak meghalt, hanem odaajándékozta Ő
magát, az életét. Nagypénteken nem csupán emlékezünk, hanem újra megéljük a
szeretet legnagyobb titkát.
Ma a kereszt misztériumához közeledünk: nem a vereséghez, hanem a győzelemhez,
mert Jézus nem egyszerűen meghalt – hanem önként, szabadon odaajándékozta magát
értünk.
Sokan a keresztre úgy néznek, mint egy borzalmas
kivégzőeszközre.
És valóban az.
De mi, hívők tudjuk, tudnunk kell: a kereszt nem csupán halál – a kereszt a
szeretet trónja.
A János-evangélium passiója nem azt akarja érzékeltetni,
hogy Jézus szenved, mint egy áldozat. Hanem azt mutatja be, hogy Jézus
uralkodik – még a szenvedés közepette is.
Ő az, aki maga lép elő a katonák elé, és azt mondja: „Én vagyok.”
Aki megvédi a tanítványait, és elrejti őket a veszély elől.
Aki a kereszten is másokra gondol: Édesanyját Jánosra bízza, és Jánost Mária
fiává teszi – így születik meg a kereszt lábánál az Egyház.
És amikor minden emberi erő elfogy, amikor már mindenki
elfordul tőle, és csak néhányan maradnak ott a kereszt alatt – Jézus akkor sem
háborog.
Nem vádolja az ellenségeit, nem szitkozódik, nem kér számon.
Csak annyit mond: „Beteljesedett.”
Egy szó.
De ebben az egy szóban minden benne van: a küldetés, az engedelmesség, a
szeretet, a győzelem. Hiszen a Megváltás nem csak megtörtént – be is
teljesedett az Atya akarata szerint.
Izajás próféta úgy írja le őt, Jézust, mint egy „bárányt,
amelyet leölésre visznek, és nem nyitja ki a száját.”
Őt nem kényszerítették.
Ő nem akart bosszút állni.
Nem akart megalázni senkit.
Ő csak szeretni akart.
És ez a szeretet volt a legnagyobb erő.
Ezért mondhatjuk: a kereszt nem vereség, hanem a szeretet
győzelme.
Aki szeret, az nem veszít – akkor sem, ha szenved.
Mert a szeretetben van az isteni élet.
És most meg kell kérdeznünk:
Mi hogyan állunk a kereszt előtt?
Odaállunk talán, mint Péter:
heves szívvel, hősködő, fogadkozó szöveggel,
de gyenge hittel.
Először kardot ránt, aztán tagad.
Aztán sír – de nem menekül el végleg.
Odaállunk talán, mint János, aki nem ért mindent, de szereti őt, a Mestert – és
marad mellette.
Vagy mint Mária, aki nem szól, csak jelen van.
Ott van.
És ez elég.
Nem mindig kell beszélni.
Elég, ha ott vagyunk.
A Zsidókhoz írt levélből ezt olvastuk Jézusról:
„Olyan főpapunk van, aki képes együtt érezni gyöngeségeinkkel.”
Ez azt jelenti: Jézus nem kívülről nézi a mi fájdalmainkat, hanem belülről
átéli őket.
Ő nem elméletből ismeri az emberi szenvedést.
Ő végigment a sötétségen.
Az áruláson, a megtagadáson.
Az elhagyatottságon.
A testi fájdalmakon.
Az isteni elhagyatottság érzetén.
És ebből a sötétségből hozott világosságot.
Ezért ma, amikor a keresztet fölmutatjuk és azt mondjuk:
„Íme a szent keresztfa, melyen a világ Üdvözítője függött” –
akkor ne csak egy tárgyat lássunk.
Lássuk meg benne az Üdvözítőt.
A minket mindhalálig Szerető Barátot.
A Testvért.
A Főpapot.
A szent liturgia ma elcsendesedik.
A végén nincs áldás, mint ahogy az elején sem volt.
Mert ma Isten áldása a csend.
Ma Isten szól – a hallgatásban.
Ez a csend nem üres.
Ez a csend a szeretet csendje.
A szombat előtti elcsendesedés – ahol már a feltámadás dobogása is hallatszik.
Most nincs mit tenni.
Nem kell szavakat keresnünk.
Nem kell teljesítményt felmutatnunk.
Nem kell érvekkel magyaráznunk.
Csak jelen lenni.
A kereszt előtt.
A szeretet előtt.
És kimondani:
„Köszönöm, Uram, hogy ennyire szeretsz.”
Álljunk meg, csendesedjünk el, és merítsünk erőt abból a
szeretetből, amely a kereszten is életet ajándékoz.
Majd…
maradjunk csendben.
Mert a csendben szólal meg, történik majd meg a
feltámadás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése