„Aki bennem hisz, annak bensőjéből élő víz fakad.” (Jn
7,38)
Az Esztelneki Ferences Kolostor ebédlőasztalán áll ez a
különös csendes tanúságtétel: egy egyszerű üvegkancsó, benne egy fafaragó
baráttól ajándékba kapott, imára kulcsolt kéz.
Első pillantásra talán csak egy szépen elhelyezett dísz, de
ha ránézünk a Nagyhét fényében, mély spirituális jelentés tárul fel előttünk.
Az üveg edény – a lélek tükröződése.
Az üveg áttetszősége a tiszta szívűek világát idézi meg: azt a belső állapotot,
amelyben nincsenek rejtett szándékok, mellébeszélések, csak Isten és az ember
őszinte, nyitott párbeszéde. A nagyhét nem a külsőségek ideje, hanem a benső
tisztulásé. Mint ahogy az üvegben nem rejlik semmi, úgy kellene nekünk is
letennünk mindazt, ami elhomályosítja szívünket.
Az üveg áttetsző, sebezhető és mégis tartó. Olyan, mint az
emberi lélek, amely akkor szép igazán, ha nem rejteget semmit. A Nagyhét hívása
is ez: ne álarcokkal, ne szerepekkel közeledjünk Istenhez, hanem tiszta,
nyitott szívvel.
A faragott kéz – az élő ima jelképe.
Fából készült, időt, figyelmet, szeretetet kívánt a megalkotása. Ugyanígy az
imádság sem gyors mozdulat, nem rutinszerű kötelesség, hanem művészet. Egy
belső faragás: a lélek formálása Isten jelenlétében. Igy hát a faragott kéz nem
csupán művészi alkotás, hanem imára hívás.
A kéz mozdulata örök: imádkozás közben az ember megadja
magát, nemesedik, hasonlóvá válik a Megváltóhoz, aki Getszemáni kertjében
térdre borulva imádkozott. Nekünk is hozzá hasonlóan kell időt és figyelmet szentelnünk
az imának. Nem futva, nem sietve – hanem valódi belső ráhangolódással.
A kancsó – víz helyett imával telve.
Különös paradoxon: ez az edény nem vizet, hanem imát tartalmaz. Mégis éppen így
válik az „élet vizének” forrásává. Az ima nemcsak szavak ismétlése – hanem élő
víz, mely a lélek szomját oltja. Nagyhét idején, amikor Krisztust halljuk a
kereszten: „Szomjazom!” – (Jn 19,28), megértjük, hogy az imánk – ha tiszta és
mély – válasz lehet Isten szomjára is.
Az asztal – a testvéri közösség és az átváltozás helye.
Ez az imára kulcsolt kéz az ebédlőasztalon áll. Nem véletlenül. A hely, ahol
nap mint nap közösségben étkezünk, imádkozunk, hálát adunk, most a Nagyhét
fényében másként ragyog. Mert az utolsó vacsora asztalán is kenyér és bor volt
– de Krisztus kezében áldozattá lett. Az asztal nemcsak az étkezés helye, hanem
a templomban az átváltozásé is: felebarátból testvér, közösségből Egyház,
kenyérből Élő Krisztus.
A kéz – a Nagyhét hívása.
Ez a kéz mintha minket is hívna: „Térj be lelked belső szobájába, csendesedj
el, és kulcsold össze kezeidet!”
Ne akarj mindent megérteni. Inkább engedd, hogy áthasson a Nagyhét misztériuma:
a szeretet, amely térdre borul, a fájdalom, amely imádságban oldódik, a halál,
amely imádságban nyílik meg az örök életre.
Elmélkedésre hívó kérdések
- Mikor
volt utoljára, hogy valóban „üvegként” átlátszó, üres edényként, nyitott
szívvel álltam Isten előtt?
- Van-e
időm az imádságra – nem csak kötelességből, hanem szeretetből?
- Az
én közösségem asztalán ott van-e az imádság, a hála, az áldozat készség?
- Milyen
ima lakozik most bennem, amit még nem mondtam ki?
Zárszó a csendes imához
E Nagyhét legyen számunkra a belső elcsendesedés, az őszinte
imádság, és a megtisztulás ideje. Legyünk mi is üvegkancsók:
áttetszők, nyitottak, és készen arra, hogy Isten élő vize betöltsön minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése