„Adj még egy évet!” - Nagyböjt 3. vasárnapja

Türelmes Isten, sürgető idő!

Képzeljük el, hogy egy gazda nap mint nap körbejárja szőlőjét vagy gyümölcsösét. Egyik fája évről évre nem terem semmit. Már a harmadik esztendő telik el így. A gazda bosszús. Mennyi idő, gondoskodás, földművelés – és semmi eredmény! „Vágjuk ki” – mondja jogos felháborodással. De a vincellér így szól: „Adj még egy évet! Megkapálom, megtrágyázom – talán terem jövőre!”

Ez a rövid történet a mai evangéliumból (Lk 13,1–9) nem csupán egy szép példázat, hanem a mi életünkről szól. A mi terméketlen időszakainkról. A mi új esélyeinkről. A mi megtérésünk sürgető szükségességéről. Mert igen: az Isten türelmes – de az időnk nem végtelen.

Vajon az Isten Szava, amit vasárnapról vasárnapra hallunk, kifejti-e bennünk újjáteremtő erejét? Vagy visszapattan rólunk, mint kemény szikláról a vízcsepp? Mi kellene ahhoz, hogy végre termést hozzon az életünk?

Az első olvasmányban (Kiv 3,1–8a.13–15) Mózes meghívásának történetével találkozunk. Egy teljesen hétköznapi pillanatban történik – Mózes őrzi apósa juhait a pusztában, amikor Isten megszólítja őt egy égő, de el nem égő csipkebokorból. Isten kinyilatkoztatja: „Láttam népem nyomorúságát (Egyiptomba, a szolgaság földjén) … hallottam kiáltását… ismerem szenvedését… leszálltam, hogy megszabadítsam őket.”

Ez az Isten bemutatkozása: Ő nem távoli, közönyös vagy passzív. Ő jelen van, lát, hall, érez – és cselekszik! De nem varázsütésre, hanem embereken keresztül – ez a nagy kihívás. Mózesnek, aki épp egy kényelmesebb, békés életet kezdett, azt mondja: „Menj, küldelek téged!” – vissza Egyiptomba, ahonnan a fáraó haragja elől elmenekült. Mózes, mint sok mai hívő, nem érzi magát alkalmasnak, fél, tiltakozik: „Ki vagyok én, hogy…?” – de Isten nem a tökéleteseket hívja, hanem azokat, akik hajlandók engedelmeskedni.

És amikor Mózes megkérdezi mit mondjak a népnek: „Ki küld engem?”, Isten így válaszol: „Vagyok, aki vagyok.” Ez az önkinyilatkoztatás a zsidó nép és minden hívő számára azt jelenti: Isten él, jelen van, és nem szűnik meg cselekedni a történelemben.

Mit jelent ez ma?

Sokan ma úgy érzik: Isten hallgat. A világ igazságtalan, a gyengék eltipródnak, a keresztényeket kigúnyolják, a gyerekeket, fiatalokat más irányba viszi a világ. De Isten most is látja népe nyomorát. És ma is azt mondja: „Leszálltam, hogy megszabadítsam…” – de a Mózesek mi vagyunk. Az elhívottak, a küldöttek, akik nem menekülhetnek el a felelősség elől. Minden hívő ma is választhat: hallgat a hívásra, vagy bezárkózik a maga kis világába. Az elkötelezett hívő nemcsak imádkozik a változásért – hanem tesz is annak érdekébe.

Ezért a Szentlecke (1Kor 10,1–6.10–12), arra figyelmeztet bennünket, hogy a kegyelem lehetőség, s nem garancia. Pál apostol a Korintusiakhoz irt első levelében a választott nép történetével szembesít minket. A pusztában mindannyian „részesedtek” Isten jeleiben: átkeltek a Vörös-tengeren, mannát kaptak az égből, ittak a csodálatos forrásból. Mégis sokan elpusztultak a pusztában. Miért? Mert nem volt bennük hűség, hála, bizalom. Mert „zúgolódtak”, „bálványokat követtek”, „elbizakodtak”.

Ez ma is fájóan aktuális. A kereszténység nem jogosítvány, amit kiváltottunk, és aztán rendbe minden, semmit se kell tennünk, mert minden automatikusan működik. Nem elég, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy járunk templomba, hogy valljuk: „keresztények vagyunk”. Pál keményen fogalmaz „Nem szeretném, ha elkerülné figyelmeteket, hogy atyáink mind ott voltak a felhő alatt, mind átkeltek a tengeren, s mind megkeresztelkedtek… Mindnyájan ugyanazt a lelki ételt ették, ugyanazt a lelki italt itták. Ittak ugyanis a lelki sziklából, amely kísérte őket: a szikla pedig Krisztus volt. De legtöbbjükben nem telt kedve Istennek, ezért odavesztek a pusztában.”: ezek az emberek például adattak – intő példaként, hogy mi ne essünk ugyanabba a hibába.

Sok hívő azt hiszi: elég, ha nem tesz rosszat. De a keresztény élet nem a bűn kerüléséről szól, hanem a jóra való bátor elköteleződésről. A szeretet aktív, tevékeny, nem passzív, nem tétlen. A hűség nem a semlegesség. Isten folyamatosan táplál, vezet, de a kegyelemre válaszolni kell: hittel, bizalommal, konkrét döntésekkel.

A mai világ különösen is megkísért bennünket, hogy csak nézői legyünk a hitünknek: hogy másoktól várjuk a változást, hogy kritizáljunk, panaszkodjunk, de mi magunk ne tegyünk semmit. Pál üzenete világos: „Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” Nincs kényelmes hit. Az élő hit állandó éberséget, érettséget, alázatot és önvizsgálatot kér.

Itt kapcsolódik gondolat menetükhöz az evangélium (Lk 13,1–9), amelynek lényege, hogy: a megtérés nem halogatható – a lehetőség ideje véges. Jézus itt két korabeli eseményre, tragikus hírre reagál: egyikben Pilátus emberei lemészároltak néhány áldozatbemutató galileai hívőt, a másikban tizennyolc ember halt meg egy toronyomlásban. A hallgatók megdöbbenve kérdezhették: „Mit vétettek ezek az emberek, hogy ez történt velük?” Jézus világossá teszi: ezek a tragédiák nem annak jelei, hogy az áldozatok bűnösebbek lettek volna bárki másnál – hanem figyelmeztetések számunkra.

A fő üzenet: „Ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy elvesztek.” Nem tudjuk, meddig élünk. Nem tudjuk, hány esélyünk van még. Ez nem fenyegetés, hanem egy ébresztő, szeretetteljes figyelmeztetés. A megtérés nem egy hosszú távú projekt, amit „majd egyszer” elindítunk. Isten kegyelme most hív – és a halogatás veszélyes.

A példabeszéd a terméketlen fügefáról ezt hangsúlyozza. Három éve nem terem. A gazda azt mondja: „Vágjuk ki.” A vincellér közbenjár: „Adj még egy évet! Megkapálom, megtrágyázom – talán terem jövőre.” Ez a vincellér Jézus képe – közbenjár értünk, még esélyt kér.

De figyeljünk: az esély nem örök. Isten türelme nem közömbösséget jelent. A „még egy év” a kegyelem ideje – a most. Nem tudjuk, hány „évünk” van még. Ezért nem lehet csak elmélkedni, gondolkodni, vagy „föl készülni a változásra”. Lépni kell.

A mai elkötelezett hívőnek ez különösen is kihívás. A világ azt mondja: „Ne vedd olyan komolyan!” A környezet sokszor kicsúfol, hitetlen, vagy csak közömbös. És még az egyházon belül is tapasztalunk fáradtságot, hitetlenséget, megalkuvást, közömbösséget.

De Isten nem azt kérdezi, mások mit tesznek. Hanem azt: te mit teszel? Te teremsz-e gyümölcsöt? Ha igen, akkor remény vagy a közösségedben, a családodban, a világban. Ha nem, akkor is szeret Isten – de sürgetően hív: „Adj még egy évet…” Ne vesztegessük el.

Mit kezdjünk ezzel a hétköznapokban?

A nagyböjt ideje különösen alkalmas arra, hogy újra ránézzünk életünk gyümölcseire. Mit termett az elmúlt évem? Szeretetet? Irgalmat? Figyelmet mások felé? Vagy inkább közönyt, panaszkodást, haragot, önzést, rosszindulatú megszólást, rágalmat?

A mai üzenet nem vádolni akar. Sokkal inkább ébreszteni. Hogy ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy „ráérünk még megtérni”. Nem tudjuk, mennyi „év”, mennyi „nap” vagy „óra” adatott még nekünk. Lehet, hogy ez az utolsó esély. De Isten kegyelme még most is munkálkodni akar bennünk – „megtrágyázni”, „meglazítani” a talajt, vagyis helyzeteket adni, embereket küldeni, szavakat, amelyek végre áttörnek a közöny falán.

Mit tehetünk?

• Vegyük komolyan Isten jelenlétét: naponta legalább egyszer álljunk meg és szólítsuk meg Őt. Ne csak „imádkozzunk”, hanem személyesen kapcsolódjunk Hozzá.
• Kérdezzük meg: mit akar ma tőlem Isten? Kivel kellene irgalmasabbnak, türelmesebbnek lennem? Melyik kapcsolatomba kellene végre életet lehelni?
• Keressünk lehetőséget a kiengesztelődésre: akár egy régi sérelem, egy elhanyagolt barátság, vagy családi feszültség területén.
• És ha eddig még nem tettük meg: gyónjunk meg. A szentgyónás nem „kötelező program”, hanem a „megtrágyázás” legmélyebb módja – ahol a Lélek képes átalakítani a szívünk talaját.

Végezetül, aki a nagyböjti lelki zarándoklaton van, annak meg kell néznie: mi akadályozza, hogy gyümölcsöt hozzon? A csend, az ima, a bűnbánat, az irgalmasság gyakorlása – ezek nem „vallásos programok”, hanem a termékenység útjai.

A hivő ember a mai társadalomban nincs könnyű helyzetben. A világ nem kedvez a hitnek – és sokszor még az egyházi közösségekben is eluralkodik a közöny, a kritika, az elfordulás.

De ne nézzük mások termését – nézzünk a saját fánkra, életünkre. Az Isten velünk akar munkálkodni. Adjunk hát Neki teret. Ma. Most.

Ne várjunk még egy évet – hiszen most kaptuk meg, de nem azért, hogy várjunk, hanem hogy végre teremjünk.

Ha így élünk, ha így éljük a nagyböjti szent időt, akkor egészen biztos, hogy Húsvét nem csak egy ünnep lesz a naptárunkban – hanem életünk gyümölcsöző, megújult tavasza.

Ima:

Uram, Jézus Krisztus,
Te nem ítélkezni jöttél, hanem életet adni,
és új esélyt minden meddő, gyümölcstelen fának.
Nézz most ránk türelmes szeretettel,
és ha kell, ásd körül a szívünket,
rázd meg, ébreszd fel, gyógyítsd és tápláld!
Ne engedd, hogy meddők, terméketlenek maradjunk,
de segíts, hogy életet hordozzunk,
szeretetet adjunk, és engedjük, hogy Te növekedj bennünk.
Ámen.