![]() |
| A kép forrás helye: Lövei Tamás Facebook |
A mai szentmise
olvasmányai arra hívnak minket, hogy tegyük fel a legfontosabb kérdéseket:
miben bízunk igazán? Hol keressük a boldogságot? Vajon a világ mulandó dolgai,
az anyagi javak, a hatalom vagy a földi élvezetek adják meg számunkra a biztos
alapot? Vagy inkább Isten örök élete, az Ő szeretete az, ami boldogságot
hoz a szívünkbe? Az evangéliumban maga Jézus válaszolja meg ezt a kérdést.
Az evangéliumban
Jézus a boldogságról tanít. Szent Lukács evangélista szembe állítja a földi
életet a mennyei élettel. Jézus boldognak mondja azokat, akik Isten országának
javait helyezik előtérbe, míg figyelmezteti azokat, akik minden
törekvésüket az e világi jólét megszerzésére fordítják. Nem azt mondja,
hogy a gazdagság, a hatalom vagy a kényelmes élet önmagában rossz volna. De
óvatosságra int, mert ezek a dolgok könnyen elvonhatják figyelmünket az
igazán fontos értékekről, és eltávolíthatnak Istentől.
Boldogok
a szegények, az éhezők, a gyászolók és az üldözöttek – mondja Jézus. De fontos
megértenünk, hogy nem a szegénység, az éhezés, a gyász vagy az
üldöztetés tesz boldoggá önmagában. A boldogság titka az a krisztusi
lelkület, amellyel mindezeket hordozzuk. Azok, akik az élet nehézségeit
Isten erejére támaszkodva viselik, megtapasztalják az Ő jelenlétének örömét. Jézus
boldogságmondásai nem csupán vigasztalást nyújtanak, hanem kihívást is
jelentenek számunkra: arra hívnak, hogy ne a világ szemével nézzük az
életet, hanem Isten szemével.
Ha
Jézus tanítását komolyan vesszük, akkor észrevesszük, hogy az
igazi boldogság nem a külső körülményektől, nem a szegénységtől vagy
gazdagságtól függ, hanem attól, hogy milyen kapcsolatban vagyunk a
Háromszemélyú Egy Istennel és embertársainkkal.
Az Úr Jézus tanításának
megélése, modern, kézzelfogható példája Lövei Tamás,
egy fiatal budapesti fényképész története, aki idén januárban vállalkozott egy
gyalogos, nyolcnapos zarándoklatra. Portugáliából indult és a cél
Spanyolország, Santiago de Compostela (285 km), Szent Jakab apostol sírhelye volt.
A napi eseményeket,
történéseket az ő Facebook oldalán közzétett bejegyzésekben lehetet nyomon
követni. Ezekből kiderül, hogy a zarándoklat nem csupán egy
fizikai teljesítmény volt a számára, hanem egy mély, lelki tapasztalat is,
amely közelebb vitte az igazi boldogság forrásához: Isten jelenlétének
megtapasztalásához.
A hatodik nap végén
Tamás negyven kilométeres fárasztó út után, kimerülten érkezett meg egy
zarándokszállásra, de mivel nem volt zarándokútlevele, nem engedték be. Nem
készült erre, mert eredetileg sátorban töltötte az éjszakákat, de a hideg
miatt a hatodik napon kénytelen volt felhagyni ezzel.
Ezeket írja: „Mindent
beleadtam, majd ezután következett a kálvária… ugyebár nem engedtek be
zarándokszállóra zarándokútlevél nélkül… A recepciós hölgy felküldött a
templomba, hogy onnan szerezzek. Fölmentem, de szentmise lévén visszatértem a
szálláshelyre. A hölgy ismét visszaküldött a templomba és annyit mondott, hogy
várjam meg a mise végét, így újra felmentem a templomba és beültem a misére.
Már ekkor éreztem, hogy valószínűleg ide vezetett minden eddigi utam... A
templomot is épp Santiagonak nevezik. Megvártam a szertartás végét, az összes
hívő elment én pedig odaléptem az atyához, aki szívélyesen tovább irányított az
apácákhoz, egyenesen be a sekrestyébe. Ők pedig... Hát, azzal az igazán
mélyreható mosollyal üdvözöltek és már adták is az útlevelet. Mikor
visszaléptem a templomba egyedül találtam magam. Egyedül az Istennel.
Mint a filmekben... Az
atya épp kilépett az ajtón, ami bezárul mögötte… és én ott álltam szemtől
szemben azzal, akinek ezt az egész utat köszönhetem. Fáradtan, koszosan,
fájdalmakkal terhelten. Percekig csak álltam ott és sírtam. Csak hagytam, hogy
történjenek bennem a dolgok… Egy biztos: oda kellett eljutnom tegnap. Nem a
szállásra, nem az ágyba, nem a negyvenedik kilométerhez. Csakis a templomba” -
Isten jelenlétébe, az Istennel való mély találkozáshoz.
Tamás zarándoklata
során fizikai és lelki határait is átlépte. A betegség, a fájdalom, a
kimerültség, a hosszú távok mind-mind olyan akadályok voltak, amelyek
meghaladták erejét. Egyik bejegyzésében ez áll: „Bátran kijelenthetem, hogy
az összes létező határomat átléptem, nem is kicsit. Éppen ezért valószínűleg ma
hajnalban a jobb térdem olyat tett, amit még soha. Csak ott álltam a
sötétben a főút szélén, kapaszkodva a szalagkorlátba, kiabálva a fájdalomtól és
fohászkodva, hogy legalább egy kevésbé veszélyes útszakaszig elvigyen még a
lábam.”
Gondolom, ez az a
pillanat volt számára, amikor az ember felismeri
gyengeségét amikor ráébred arra, hogy egyetlen igazi kapaszkodója van: Isten és
Istenhez kiált. Ahogy Jézus tanítja: „Boldogok a lélekben szegények, mert
övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Az ádámi ember számára meglepő és
érthetetlen, hogy a fájdalom, a fizikai kínszenvedés paradox
módon a boldogsághoz vezethet, mert az ember felismeri, hogy semmi másra
nincs szüksége, mint Istenre.
Amikor végül
a 8-ik napon Tamás belépett a Santiago de Compostela térre,
a hatalmas katedrális elé, felismerte a helyet, ahol két éve is járt. Ekkor
még mélyebben érezte a hálát. Nem csupán az út befejezése miatt,
hanem azért a belső tapasztalatért, amelyben része volt. Felismerte,
hogy zarándoknak lenni nem csupán fizikai gyaloglás, utazás, annak minden
nehézségével, hanem egy belső, lelki út, amely segít megérteni az ember
igazi helyét: „A helyemen vagyok” – írta – Isten
jelenlétében, az Ő tervében.
A modern világ azt
sugallja, hogy boldogságunkhoz anyagi gyökerek kellenek,
biztonság, stabilitás. De a keresztény ember, az élet vándora arra
kapott meghívást, hogy szívének gyökereit Istenbe vesse, az örök otthonba. Ahogy
Tamás tapasztalata is mutatja, igazi boldogságunk nem a
komfortzónánkban, nem a kényelmes élethez való ragaszkodásban rejlik, hanem
a hitben és az élő Istennel való mély, személyes találkozásban.
Ezért az élet igazi teljessége, a tökéletes boldogság megtapasztalása, a
komfortzónánkból való kilépéssel kezdődik és az Istennel való mély
találkozásban rejlik, aminek leple alatt önmagunkkal is szembenézhetünk, igazi
énünket is felfedezhetjük.
Mit tanulhatunk a már
mondottakból?
- A
boldogság néha nem a célállomás vagy a fizikai
eredmények megvalósulásában, nem a cél elérésében rejlik, hanem az út
során átélt lelki tapasztalatban, átalakulásban.
- Istenhez
vezető pillanataink néha váratlan helyzetekben rejlenek.
Váratlan helyzetek – mint például egy szállás eléréséhez szükséges
zarándokútlevél megszerzése – sokszor Isten terveinek részei. Ezek a
pillanatok formálnak minket és vezetnek közelebb Hozzá.
- Az
alázat és hála elengedhetetlen a valódi boldogsághoz. Tamás
állapota – fáradtan, koszosan, fájdalmakkal – egyben az emberi
gyengeség elfogadásáról és az Isten előtti alázatról tanúskodik. Az,
hogy hálával és könnyekkel adta át magát Isten jelenlétének, az igazi
boldogság és hit mély pillanata volt.
A mai szentírási
szakaszok arra hívnak minket, hogy vizsgáljuk meg, hol van a szívünk bizalma,
miben keressük az igazi boldogságot. Vajon a világ mulandó dolgai adják meg
nekünk a biztonságot, vagy Krisztus örök élete?
A már sokat idézett
zarándok történet nem csupán egy egyedi történet, hanem minden ember
belső útját is szimbolizálja, bátorítást nyújthat mindenkinek, aki az
élet útvesztőiben keresi a helyét, vagy éppen az Istennel való mélyebb
kapcsolatra vágyik.
Jézus boldogság
mondásai ma is valósak: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot,
mert majd eltelnek vele” (Mt 5,6). Az igazi beteljesedés, boldogság
ott található, ahol az ember kilép saját magából, levetkőzi földi biztonságát,
és teljesen Istenre bízza magát. Ez a Krisztus-követő zarándok szívének
boldogsága.
Életünk
alapja a föltámadt Krisztus. Ő nem csupán erre a földi életre ad
reményt, hanem az örök életre is. Engedjük, hogy Jézus boldogságmondásai
formálják gondolkodásunkat, hogy valóban boldogok lehessünk Istenben – már
itt a földön, és még inkább odaát, az örök életben. Ámen.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése