„Krisztusnak nincs más teste, mint a te tested” – Krisztus Király vasárnapja

Szentírási rész: Mt 25,31-46

Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztust, mint a világmindenség királyát ünnepeljük. Az Atya egyszülött Fiát, aki Szűz Máriától született. Születése hírüladásától fogva messiási értelemben vett „királynak” nevezzük, aki Dávid trónjának örököse lesz, a próféták ígéretei szerint, s királyságának nem lesz vége, mondja az angyal (Lk 1,32–33).
Krisztus Urunk király volta harmincéves koráig rejtve maradt, amíg Názáretben élte mindennapi életét. Azután nyilvános működése idején Jézus megnyitotta az új Országot, amely „nem e világból való” (Jn 18,36), és végül beteljesítette azt, halálával és föltámadásával. Feltámadása után apostolainak megjelenve ezt mondta: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön” (Mt 28,18): ez a hatalom a szeretetből fakad, amelyet Isten a maga teljességében mutatott meg nekünk Fia kereszt-áldozatában.

Az első keresztények ezzel a tömör, de igen sokat mondó formulával vallották meg hitüket: „Jézus Krisztus az Úr”. Az a meggyőződés jut itt kifejezésre, hogy a keresztre feszített Názáreti Jézust Isten felmagasztalta, és a világmindenség Urává tette, "(ezért) Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban" (Fil 2,10). Az ősegyház ugyanakkor azt is hittel vallotta, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják.
Viszont ahhoz, hogy a végső számadáskor a Király, vagyis Krisztus szavai kedvezőek lehessenek a mi számunkra: „Jöjjetek, Atyám áldottai…” Fontos tisztáznunk, hogy Krisztus Király uralmának ebben az időszakában, amelyben mi élünk, hogyan nyilvánul meg a hatalma? Alattvalói, vagyis mi, hogyan tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy elfogadjuk uralmát, alávetjük magunkat tekintélyének? Ma, Szent Máté evangéliuma ezekre a kérdésekre válaszol.

Krisztus királysága hogyan van jelen a világban? Szt. Máté elbeszélésében olyan cselekedetek jellemzik Krisztus uralmának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak az evilági hatalom, uralom megnyilvánulásához.
A történelem arról tanúskodik, hogy a hatalom uralkodni akar, saját akaratát érvényesíti mások fölött, ennek érdekében minél látványosabban szeretné bizonyítani erejét. Ezzel szemben Krisztus országa, amelynek eljöveteléért imádkozunk a Miatyánkban, Krisztus uralma a szeretetben nyilvánul meg. Ez azonban most nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív cselekedeteket, amelyek arra alkalmasak, hogy a szeretetet kinyilvánítsák. Bár ebbe a keretbe mindenki beletartozik, mégis a krisztusi szeretetnek van jellemző megnyilvánulási területe.
Megkülönböztetett figyelmet szentel mindazoknak, akik valamilyen testi, vagy lelki szükségben szenvednek. Ehhez tartoznak azok, akik nélkülözések között élnek, tehát nincs megfelelő táplálékuk, amely éhségüket csillapítaná, nincs megfelelő ruhájuk, amelybe öltözhetnének. A szükségben szenvedők másik csoportjához a betegek tartoznak. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak elsősorban az idősek, és természetesen mindazok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megfogyatkozott. Különösen elgondolkodtatók azok a szavak, amelyekkel Jézus a bebörtönzöttekre utal. „Börtönben voltam és fölkerestetek”. Elsősorban az igazságtalanul bebörtönzöttekre gondolhatunk. Sajnos minden korban, nagy számban voltak ilyenek, de gondolnunk kell minden elítéltre.
Jézus szavai bátorítást nyújtanak nekik. Ilyen körülmények között is számíthatnak segítségére. Abban az időben, amikor a keresztényeket üldözték ez már folyt akkor is, amikor az evangélium keletkezett, az utolsó ítélettel kapcsolatos szavak bátorítást nyújtottak az üldözött keresztényeknek, akik az Eukarisztiából erőt meríthettek ahhoz, hogy a gyűlöletet szeretettel, az erőszakot megbocsátással győzzék le. Az Úr Jézus különösen jelen van életükben, amikor hitükért megpróbáltatást szenvednek, éheznek, bebörtönözik őket, és azok, akik ilyen körülmények között segítik őket, Isten áldásában részesülnek. „Jöjjetek Atyám áldottai!”

Az evangéliumi szakasz központjában az utolsó ítélet áll. Jézus szavai kifejezetten azt hirdetik, hogy neki királyi hatalma van, amely most abban nyilvánul meg, hogy ítéletet mond az egész emberiség fölött, szétválasztja a jókat a rosszaktól. A jókat a világ kezdetétől nekik készített országba fogadja, a rosszakat pedig örökre kizárja abból. „Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, királyként fogja megítélni a világot.” (Jakubinyi)
Jézus királyi ítélő hatalma magába foglalja az igazságos bírói ítéletet. Ez nemcsak a külső cselekedetekre irányul, hanem teljesen nyilvánvalóak előtte a szív titkai is. Minden ember belső élete, belső lelki fejlődése, sikerei, kudarcai, jó és rossz szándékai, ezek küzdelmei nyitott könyvként állnak előtte.

Az ítéletben itt a felebaráti szeretet cselekedetei vannak különösen kihangsúlyozva. Ebből szabad azt a következtetést levonni, hogy a világ igazi fejlődése nem csak a jólét növekedésében, nem az egyre nagyobb eredményeket felmutató tudományban mérhető le, hanem abban, hogy mennyire áll az emberi szívek középpontjában a felebaráti szeretet. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy milyen mértékben állítjuk a pénzt és a tudományt a felebaráti szeretet szolgálatába. Milyen jó lenne, ha legalább annyi pénzt és munkát fordítanának a világ nagyjai a szegénység felszámolására, az emberi élet védelmére, mint a fegyverek, a pusztító eszközök fejlesztésére és gyártására. Per pillanat tanúi lehetünk mind ennek.

A megmérettetés alapja tehát a másik ember iránti viselkedésmód, a szeretet. „Éhes voltam, és ennem adtatok, mezítelen, és felruháztatok, börtönben sínylődtem, és meglátogattatok"... Látszólag egyik területnek sincs semmi köze a valláshoz. És mégis. A nyomor, a betegség, a tudatlanság, a bűn mind a halál erőinek sokarcú megnyilvánulása. Gyermekkorunk meséinek hétfejű sárkánya, mellyel harcba száll az ártatlan, és győz.
Krisztus feltámadása a halál erői fölött aratott győzelem, amely bennünket, hívőket is arra indít, hogy tegyük a jót. Ezért nem maradhat meg a keresztény vallásosság a templom falai között. Ott kell tanúságot tennie, ahol a bűn és a halál hatalma érezteti hatását. Ez pedig mindenütt jelen van, a családban éppúgy, mint a közéletben.
Az éhínség, a nyomor, a kirekesztés, a gyűlölködés felszámolását a legújabb kori demokráciák is a zászlajukra tűzik. Mindez örvendetes, bár az ember sokszor úgy érzi, hogy valami nagyon megakasztotta a gépezetet. Ezért kellene nagyon is megfontolni a világi hatalom birtokosainak Szent II. János Pál pápának az olasz parlamentben tett történelmi látogatásakor mondott szavait: "Egy erkölcsi alapok nélküli demokrácia nem más, mint a totális diktatúra alattomos megnyilvánulása."

Bár a példabeszéd szerint az ítélet középpontjában a felebaráti szeretet van, azonban burkoltan itt is hozzátartozik a hit. A felebaráti szeretet gyakorlása Jézus jelenlétéhez kapcsolódik, aki különlegesen közösséget vállalt azokkal, akik bármilyen lelki vagy testi szükséget szenvednek. A felebaráti szeretetnek ez a Krisztushoz kapcsoltsága sajátos hívő jelleget ad gyakorlásának. Most a szeretet gyakorlása teszi hitelessé a hitet. Az Isten szeretete sem hiányzik ebből a szemléletből, amely közvetlenül a felebaráti szeretetre irányul. Ezt akkor fedezzük fel, ha arra gondolunk, ki az, aki azonosítja magát minden nélkülözővel. Ez Jézus, az Isten Fia. A felebaráti szeretet gyakorlásában így mindig benne van Isten szeretete is. Az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlásában a hívő felfedezheti Krisztus jelenlétét, akinek uralma így jelentkezik hívei szívében.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szolgáljuk. Mert „Krisztusnak nincs más teste, mint a te tested - írta egy helyen Avilai nagy Szent Teréz -, nincsenek kezei, csak a te kezeid, lábaid az ő lábai. Krisztus szeretete a te szemeiden keresztül tekint a világra”.

Hódolatunk, tiszteletünk, Krisztus iránta érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot. Krisztus Királyt nem szavakkal, hanem életpéldánkkal kell hirdetnünk és azzal, hogy készek vagyunk szenvedni, sőt akár életünket is áldozni másokért. Ne feledjük, Krisztus annyiban él, amennyiben bennünk él: testünkben, karunkban, lábunkban és cselekedeteinkben.
Ezért hangsúlyozta XVI. Benedek pápa, hogy a keresztények feladata „az emberi történelem tökéletesedésén” való fáradozás, el kell vinniük Krisztus „hatalmát”, amely a szeretetből fakad, az emberi élet minden területére, hiszen Ő „történelmünk és kultúránk fókuszpontja, az emberi nem középpontja, és minden szív boldogsága”.
Szűz Mária, az Esztelneki Madonna, akit Isten különleges módon kapcsolt Fia királyi mivoltához, eszközölje ki számunkra, hogy befogadjuk Őt, mint életünk Urát, hogy hűségesen együttműködjünk uralma megvalósulásában, Országa eljövetelében, amely a szeretet, az igazságosság és a béke birodalma. 

Templomi díszítés a szentségimádási napra

 

A legnagyobb rossz a jóakaró és jótékony szeretet hiánya - Évközi 33 vasárnap - Szent Erzsébet

Szentírási részek: Péld 31,10-13 – Mt 25,14-30

A mai evangélium azt tanítja, hogy az életben kapott talentumokat kamatoztatni kell. Vannak természetese talentumaink: testi-lelki képességeink, anyagi javaink, pozíciónkból adódó élethelyzeteink stb. Vajon gyümölcsöztettük-e ezeket? Kaptunk Istentől kegyelmi adományokat is, amelyek: a hit, a remény és a szeretet. Vajon megbecsültük-e ezeket?

+++

Ma templomunkban és az egyházmegyében Árpádházi Szent Erzsébet ünnepe kapcsán megrendezésre kerül a szokásos évi Karitászgyűjtés, amint már a múlt vasárnap hirdettük. Az idén, a fogyatékkal élő gyerekek megsegítésére fordítja majd a begyűlt összeget, a Karitász központ.

A Karitász világszervezetének védőszentje Árpádházi Szent Erzsébet, akinek épen ma van az ünnepe. Ezért ma elmélkedésünk középpontjába az ő személyiségét és a 800 év távlatából is vonzó életpéldáját állítjuk, hiszen ő az a „derék asszony”, az első olvasmány szavaival élve, aki a kapott talentumokat, amikről a mai evangéliumi szakaszban olvastunk, nem elásta, de nem is csak a maga és családja, hanem rászoruló embertársainak a javára kamatoztatta.

Szent Erzsébet rövid élete itt a földön a szeretet kiteljesedésének gyönyörű története. Huszonnégy esztendő elég volt számára, hogy a legmaradandóbbat alkossa, amit csak ember alkothat: a szeretet soha el nem múló műveit. Valójában saját maga vált tökéletes műalkotássá, mert kezdettől fogva végig hagyta magát Istentől alakítani, formálni, vezetni.

Erzsébet legfőbb talentumai közé a szolgáló, a cselekvő szeretet tartozott, amely az ő Istenbe vetett igaz hitéből, biztos reményéből és tökéletes szeretetéből forrásozott.  

Szent Erzsébetről elmondhatjuk, hogy Isten szeretetében élt, s az evilági dolgokat, saját képeségeit, anyagi javait, úgy használta, hogy általuk Istennél örök kincseket gyűjtött. Pedig ahogy körülöttünk, úgy körülötte is kavargott a múlandóság, a családi viszályok, az ármánykodók, a hálátlanok, a földi boldogság, a királyi származás, a szülőföld, a vagyon, a hatalom – mind jött és ment, Erzsébet pedig imádkozott és derűs maradt a hétköznapok, a megpróbáltatások közepette is. Azon munkálkodott, hogy mindig Isten jelenlétében éljen, és hogy „vidámmá tegye az embereket”.

Az ő élő istenszeretetének sugárzása szelídítette meg rosszakaróit és ragyogta be férjéhez fűződő szerelmét, családját, szegényeit, egész önkéntes életáldozatát.

Erzsébetnek Isten iránti mély szeretete a felebarát iránti szeretetben öltött testet, a betegek, az elesettek, a rászorulók felkarolásában vált gyümölcsözővé, akikben Krisztus arcát fedezte fel.

Szent Erzsébet megértette és nekünk is meg kell értenünk: az Egyháznak nem csak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy áthassa és tökéletesítse az evilági dolgok rendjét az evangélium szellemével, melynek lényege: „Szeresd Uradat, Istenedet… szeresd felebarátodat…” (Lk 10,27).

Ez a szeretet tevékeny, akit ez vezérel, az nem marad közömbös a mellette élő gondjai iránt. Akit ez a szeretet tölt el, az hozzájárul a nála hátrányosabb élethelyzetű emberek gondjainak enyhítéséhez.

A szeretet hősies fokon való gyakorlása miatt tüntették ki Kalkuttai, Szent Teréz anyát 1979-ben a Béke-Nobel díjjal. És ő mondta egy alkalommal: „a legborzasztóbb betegség ma nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem inkább, azaz érzés, hogy valaki nem kívánatos, senki nem törődik vele, mindenki elhagyja. A legnagyobb rossz a jóakaró és jótékony szeretet hiánya, a szörnyű közönyösség az útszélen tengődő felebarát iránt, akit gyötör a kizsákmányolás, a korrupció, a szegénység és a betegség”.

Erzsébet, Teréz anyához hasonlóan, minden szükségben lévőben, szeretetre váró emberben Jézus kopogtatására figyelt és magáévá tette a Jelenések könyvének mondását: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek…” (3,20).

A jó cselekedetek gyakorlásánál fontos szem előtt tartanunk Szt. Pál apostol figyelmeztetését: „Osszam el, bár egész vagyonom a szegényeknek, s vessem oda testemet, hogy elégjek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” (1 Kor 13).

Vagyis a jó gyakorlása, cselekedete nem egyenlő magával a szeretettel. Sőt a szeretet cselekedetei önzést, hiúságot és gőgöt is álcázhatnak. Ezért mondja Pál apostol: vigyázatok, mert maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. És hogy ez így van, Jézus megkísértéséből tudjuk. Micsoda jótékonyságra biztatta a sátán az Urat a pusztai böjtölés alkalmával, amikor a köveknek kenyérré való változtatására akarta rábírni, hány és hány éhező embert lakathatott volna jól. S mégsem tette, mert cserében a sátánnak kellett volna engedelmeskednie.

Szent Erzsébet már a középkorban felismerte ezt a veszélyt, amikor a társadalmi ranglétra amúgy is fölényt biztosított neki, és ehhez hozzájárult még az adakozás lehetősége. Ő mégis el tudott rejtőzni a szolgáló szeretet alázatába. És ebben példakép a mi számunkra.

Szent Erzsébet csillaga nyolc évszázad távlatából ezt az eszményt sugározza felénk. Vagyis meg kell tanulnunk úgy gyakorolni a szeretet cselekedeteit, hogy általuk magunkat érezzük lelkileg gazdagabbaknak, nyerteseknek.

Szent Erzsébet vallásossága sohasem lett önmagába forduló élménykeresés, abból a szolgálat lelkülete fakadt. Példája arra tanít minket, XXI. századi keresztényeket is, hogy megszabaduljunk a fogyasztói társadalom kényszereitől, élet- és családellenességétől, önzésétől az egymás iránti közönytől, az elhidegüléstől, rosszindulatú áskálódásoktól, intrikák szervezésétől. Ezek helyett nagylelkű összefogásra és szeretetre bátorít minket.

Mert amikor korunk válságát vizsgáljuk, a bennünket is érintő nehézségeket, problémákat elemezzük, akkor látjuk, hogy az nem egyszerűen anyagi, pénzügyi, még akkor sem, ha az árak növekszenek és a fizetések egy helybe állnak, de nem is környezeti, még akkor sem, ha a látszat arra utal, hanem elsősorban magának az embernek a válsága, az ember hitének, vallásának, sőt emberségének a válsága.

Világszerte és népünk körében is fogyatkoznak a mély emberi, érdek nélküli barátságok, kapcsolatok, egyre többen félnek házasságot kötni, gyermeket világra hozni és nevelni, mert az egoizmus, az önzés és irigység következtében megfogyatkozott az erősítő példa, a pozitív tapasztalat.

Fiataljaink, gyerekeink elmaradoznak a vasárnapi szentmiséről, hittanórákról, felhagynak a vallásgyakorlattal, a hit szerinti élettel, mert a felnőttek életéből nem tapasztalják, hogy az Istenbe vetett hit jobbá, szebbé, igazmondóvá, megértőbbé, a mindennapi életben segítőkészebbé, a házasságban hűségesebbé teszi az ő életüket. Igazából nem látnak, nem tapasztalnak különbséget egy hívő és nem hívő, egy templomba járó és nem járó ember élete között… Ezért igen sokan áldozatul esnek a reklámok, a valótlanság káprázatának, miközben „való világnak” hiszik és mondják azt, ami elárasztja őket.

Szükségünk van arra az egyszerűségre, és realitásra, amely Szent Erzsébetet a világhoz, az emberekhez és Istenhez kötötte.

A kereszténység úgy indult útjára, hogy Jézus Krisztusban felfedezték a teljes Igazságot. Valahányszor megújult Egyházunk a történelem során, az mindig olyan embereken keresztül történt, mint Toursi Szent Márton, Szent Ferenc, Szent Erzsébet, Kalkuttai Szent Teréz anya, akik újra indultak Krisztustól, akik nemcsak hirdették, hanem élték is Krisztus tanítását.

A mai világ-válság megoldásának útja: visszatalálni Istenhez azon az evangéliumi módon, ahogy Árpád-házi Szent Erzsébet és a többi szent tette, vagyis az Istent és embert szolgáló szeretet által.

Éppen ezért minden munkánk és pihenésünk, örömünk és bánatunk, egészség és betegség között keressük Istent, hogy egymásra is rátaláljunk és önmagunkkal is megbékéljünk. Így mi is megtapasztaljuk, hogy a szeretet nem tud meglenni jótettek nélkül. Ugyanis a keresztény hit és az emberek közti szeretetkötelékek találkozása egyfajta szent körforgást eredményez, melyben a hit erősíti a másik iránti szeretetet, az embertárs iránti szeretet pedig növeli a hitünket.

Engedjünk hát az isteni szeretet vonzásának, győzzük le kényelmességünket, hogy Szent Erzsébet példájára mi is a szeretet hősei lehessünk. Szeressünk ingyenesen, ott, és ahol nincs szeretet. Ne feledjük, hogy azok szorulnak rá leginkább a szeretetünkre, akiket a legnehezebb szeretni.

Ne rejtsük el az igazi talentumainkat: a képességünket, hogy tudunk szeretni.

Ne feledjük, a mai példabeszédben a hangsúly nem az öt vagy a két talentum megduplázásán van, mert Istent soha nem hatja meg a mennyiség, hanem az odaadás mértékén, az őszinte, az alakoskodás, a kétszínűség nélküli tiszta szív elkötelezettségén van. Ezért ne féljünk gyökeresen megváltoztatni az életünket, hiszen a másoknak való önátadásban valósítjuk meg életünket a maga teljességében.

Ha ebben a szellemben törekszünk megélni mindennapjainkat, akkor életünk végén, a nagy találkozón ezt fogjuk hallani: „Jól van, te derék és hűséges szolga, menj be Urad örömébe!” (Ev)

A HÉT SZENTJE – TISZTELETREMÉLTÓ KASZAP ISTVÁN

Amelyik pillanatban nem akarsz jobb lenni, megszűntél jó lenni! - Évközi 32 vasárnap

 Szentírási rész: Mt 25, 1-13

Az okos és balga szüzekről szóló példabeszéd, Szt. Máté evangéliumában az utolsó ítéletről szóló tanítás előtt található és a lényege az, hogy földi életünk végén, halálunk után, lesz Isten előtti elszámolás, megmérettetés és ítélet. Erre pedig föl kell készülnünk.
Az apostolok korában még élénk volt a hiedelem, hogy a Vőlegény, azaz Jézus hamarosan újra eljön. Pedig a Szentírásból világos volt akkor is, hogy Jézus a világvégéről, illetve második eljöveteléről semmi időbeli meghatározást nem adott. Többször kihangsúlyozta: „Nem tudjátok, mely napon jön el Uratok… Az Ember Fia abban az órában jön, amikor nem is gondoljátok” (Mt 24,42). Jézus éppen erre hivatkozva szólít fel ismételten a mai evangéliumi szakaszban: „Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!”

A példabeszéd központi szereplője a vőlegény, aki különös módon viselkedik: éjfélkor érkezik, nincs lármás kísérete, és ahelyett, hogy örülne a reá várakozóknak, keménynek, kérlelhetetlennek mutatkozik. Ez a vőlegény Krisztust jelképezi. A menyasszony és a tíz szűz az egyházat, vagyis bennünket szimbolizál. A Biblia gyakorta használja a vőlegény-menyasszony képet Isten és az ember kapcsolatának jelölésére: Isten olyan meleg és bensőséges kapcsolatot akar valamennyi teremtményével, mint a vőlegény és a menyasszony titokzatos személyes kapcsolata. A menyegzős lakoma képe az örök boldogság hangulatát idézi. Az égő lámpások a virrasztás, a felkészültség állapotának jelzői. Az a tény, hogy a vőlegény váratlanul érkezik, arra utal, hogy a Krisztussal való találkozásunk, azaz halálunk pillanata bizonytalan.
A jelképek összefüggése alapján a példabeszéd mondanivalóját így fogalmazhatjuk meg: az ember földi léte meghívás a menyegzős lakomára, felkészülés az örök életre; és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ez az előkészület. Akik a balga szüzek táborába sodródnak, elhanyagolják vallásukat, nem törődnek Istennel, és nem törődnek azzal, hogy elalszik hitük pislákoló lángja. Félő, hogy ha a halál ilyen állapotban találja őket, Isten örök igent mond lelkük sötétségére, amelyet szabadon választottak maguknak.
Jézus arra figyelmezteti hallgatóit, hogy az okos szüzek, a virrasztó, az Istent kereső és a megtérést naponta gyakorló emberek példáját kövessék. Nem parancsol, hanem féltő szeretettel kéri tőlük, tőlünk, hogy Isten útmutatását követve készüljünk a halálban megnyíló örök életre.
A példabeszéd természetesen nekünk is szól, mert valamennyiünknek virrasztania kell. A virrasztásról, éberségről gyakran szó esik Jézus tanításában. Szerinte az egész emberi élet készület, felkészülés az Istennel való, halál utáni nagy találkozásra.
Nem fontos az, hogy ez az éberség mindenkinél tudatosan konkrét formát öltsön. Elég életünknek azokra a jellemző sajátosságaira gondolni, amelyek az erkölcsi értékekben, életünkért, egymásért és a jövőnkért érzett konkrét felelősségben jelentkeznek. Ezek szükségesek. Nélkülük nem élhetünk.
Ugyanis a közvetlen én érdekek: az önzés, a sok pénz, a hatalom vagy élvezetek utáni vágy nem határozhatja meg az életünket. S ha mégis mindez meghatározóvá válik az ember életében, akkor ezzel felborul közösségi életünk békéje, és akár pokollá is válhat az élet, már itt a földön. Közösségi életünk életképtelenné válik, ha csak önző egyéni érdekek érvényesülnek benne, legyen szó akár a családról, a munka, a plébániai vagy a faluközösségéről. Az olyan emberi csoportosulásnak nincs igazi jövője, amely csupa önző, én központú tagokból áll, s céljuk személyes érdekeik megvalósítása.
Ezért mindnyájunknak törekednie kell arra, hogy keressük azokat az értékeket, amelyek ahhoz segítik az embert, hogy kiszabadítsa magát az önzés, a káros szenvedély, a hatalom, az anyagi javak fogságából. Ezek az értékek abban segítenek, hogy életünk szolgálattá alakuljon, és békés, kiegyensúlyozott legyen, ahogy volt korábban, szüleink, nagyszüleink idejében is. Ha elfogadjuk ezeket, akkor már most ezek megvalósításáért kell fáradoznunk, és nem lehetünk többé önző szenvedélyeink rabjai, a széthúzást pártolók.
Az éberségre való figyelmeztetéssel Jézus nem lehetetlent kíván tőlünk, hisz az okos szüzek is elalszanak, hanem azt, hogy legyen "olajunk". Azaz soha ne hagyjuk, hogy a hűség, a krisztusi szeretet és a szolgálatkészség megfogyatkozzék bennünk; soha ne szűnjünk meg magunkban azokat az értékeket őrizni és gyarapítani, amelyek megmaradnak az örök életre.
Az apostoli idők végén, azonban már mind kevesebbet véltek tudni Jézus közeli eljöveteléről. Az emberekben lassan meglazult a kitartás és a bizalom, megfogyatkozott a remény, különösen az üldözések idején. Ezért volt szükség a készenlétre, a kitartásra, a virrasztásra irányuló figyelmeztetésre.
Azzal a ténnyel pedig, hogy az okos szüzek nem osztják meg olajukat a balgákkal, Jézus arra akar rámutatni, hogy a döntő órában mindenki önmagáért felelős, és senkinek sem adhatja kölcsön a saját készenlétét, éberségét. Vagyis csak az mehet be a menyegzőre, akinek van olaja, és ég a lámpása, amikor a vőlegény megérkezik.

De mi ez az olaj, miért nem lehet azt hirtelen mástól kérni?
Ha Krisztus a vőlegény, ahogy mondtuk korábban, akkor az olaj és az égő mécses az ember kezében az a valami, amiről elmondhatjuk, hogy igazi és örök értékű dolog.
A hívő ember számára nem nehéz ezt az értéket meghatározni, beazonosítani. Ez az érték az Isten és felebarát szeretete, az öntudatos, a kétszínűségtől mentes keresztény élet, ragaszkodás a hithez, egyházhoz, nemzethez, aztán a hitvesi hűség, az áldozatokra kész anyai, apai szeretet, azaz mások szolgálata, segítőkészség, a feltétlen bizalom és minden alakoskodástól mentes őszinteség, igazságosság, egyetértés, szelídség, alázat, megbocsátás és hasonlók. Ezeknek bennünk és a miénknek kell lenniük, ezt senki nem adhatja kölcsön nekünk.
Tehát a példabeszéd a készenlétet és a személyes felelősséget akarja hangsúlyozni. Az örök Bíró késhet, de ez nem ok arra, hogy a hűséges várakozást abba hagyjuk. Az üdvösségből csak a saját hibánk, balgaságunk, butaságunk miatt maradhatunk ki, s akkor nincs orvoslás, és másokat sem hibáztathatunk.

Ha a mondottak alapján egy kissé elgondolkodunk, akkor rájövünk arra, hogy ma is nagyon sok keresztényre alkalmazható ez a példabeszéd. Meg vannak keresztelve, voltak elsőáldozók, bérmálkoztak is. De aztán jön az élet, sokszor a hittel, vallással szemben ellenséges környezet; s úgy tűnik, hogy az események megcáfolják Krisztus szavait. A dolgok mennek a maguk útján, mintha nem is volna Gondviselés… tehát Isten nem is törődik a világgal… talán nincs is Isten vonják le elhamarkodottan egyesek a következtetést. Először a korábbi buzgóság fogy el, kormozva ég a lámpa, azután a hit is kialszik, elfogy az olaj. Ezekre mondta a szentatya, Ferenc pápa, hogy „Krisztus keresztjének ellenségei. Fölveszik a nevet, de nem követik a keresztény élet elvárásait”.
Ez az egész a lanyhasággal kezdődik. A lanyhaság után jön a közöny. Nem akar sem hívő, sem hitetlen, sem jó, sem rossz lenni. Az ilyen ember, csak élni akar, egyik napról a másikra. Nem töprengeni az élet céljáról, nem gondolkodni, milyen lesz a jövő, csak odaállni a munkapadhoz, leülni az asztalhoz, lefeküdni az ágyba, „a többi nem érdekel” – „Nekem minden mindegy”. Végül jön a szív megkeményedése, a megátalkodás.
Az a gyümölcs, amelyet belül a féreg rág, lehull a fáról, az a keresztény, akiben megszűnik a vallás gyakorlása, abból kihal a hit világa, lehull Krisztusról. Az ilyennek már csak a teste él, a lelke halott.

Ez a szomorú valóság a jelenben, napjainkban is felfedezhető. A kérdés az: mit kell tennünk a jövőre vonatkozólag, hogy kikerülhessük a lelki halált, az örök kárhozatot és megmaradhassunk Krisztusban?
Az öntudatos hívő embert az jellemzi, hogy a legmagasabb értékek fényében nézi életét. Ezeket nem kutató értelmével találja meg, hanem a kinyilatkoztatás, a Biblia biztosítja számára. Ennek fényében azt is látja, hogy mi a rossz igazi természete, milyen veszélyt jelent életünk számára. A jóról is sokkal világosabb képet kap Isten Szavában, mint amennyit értelmével fel tud ismerni. A jóra irányuló értékeknek nemcsak a földi jövő, és az ezt tápláló reménység szempontjából van jelentőségük, hanem hozzátartoznak a Krisztust váró éberségünkhöz és így örök életünk szempontjából is döntő jelentőségük van. Amikor a krisztusi értékek szerint akarunk élni a társadalomban, számíthatunk a Szentlélek ajándékaira is, ez a biztosítéka a sikeres helytállásnak. Ugyanakkor számítanunk kell a gonosz lélek támadására, csalafinta kísértéseire is.

Az elhangzott példabeszéd ma nem a farizeusoknak és írástudóknak szól, hanem nekünk, mindannyiunknak. Föl kell ébrednünk lanyhaságunkból, közömbösségünkből, ki kell javítanunk téves lelkiismeretünket, mely megengedi a kettős életformát: a vasárnapi keresztény és hétköznapi pogány életvitelt, és föl kell szítanunk, élesztenünk mécsesünkben a lángot. Fontolóra kell vennünk a Jelenések könyvéből származó felszólítást: „Tudok tetteidről, fáradozásaidról és kitartásodról… Hűséges is vagy, szenvedtél a nevemért, és nem fáradtál bele. De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél. Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Térj meg, és térj vissza korábbi cselekedeteidhez!” (Jel 2,2-5)

Éppen ezért ne csak higgyünk, hanem éljük meg a hitünket, hisz ma, a szavakon kívül, vagy inkább a szavak helyett komoly tanúságtételre van szükség. Kell, hogy legyen lelkünkben egy erős vágy: jobb ember, jobb keresztény akarok lenni, olyan akarok lenni, amilyenek az Isten is látni szeretne engem! Akiben nincs meg ez a vágy, aki meg van elégedve önmagával, annak így szól Krisztus: Jaj nektek, akik telve vagytok önmagatokkal!
Ne feledjük, nincs biztonságban annak a jósága, aki nem akar jobbá válni. Amelyik pillanatban nem akarsz jobb lenni, megszűntél jó lenni! (Szent Bernát)  

„Nem ismeritek sem a napot, sem az órát.” Jézus jegyesének, az egyháznak a századok végéig növekednie kell a jóban és készülnie kell a nagy találkozásra, az Emberfia eljövetelére. Nekünk, egyes embereknek pedig egész életünkben. Hogy mikor hív Jézus magához bennünket, azt - szerencsére - nem tudjuk. Ez a bizonytalanság is a Gondviselés ajándéka. Arra ösztönöz, hogy mindig készen legyünk, életünk minden percében. Hogy mindig legyen olaj a korsónkban, lámpásunkban. Mert nekünk is fényt kell vinnünk az Ünnepre, embertársaink életébe. Ámen.

A csíksomlyói klarissza nővérek búcsúja. Élő közvetítés 10,30- tól. Nove...

OFM800 800 éves a Ferences Regula – 8.fejezet

 IDE kattintva hallgatható meg Regula magyarázat.

800 ÉVES A FERENCES REGULA - 7. Fejezet #OFM800

A kút mélyéből még nappal is meglátni a csillagokat - Mindenszentek ünnepe

Kép forrása: internet 

 Évekkel ezelőtt mesélte egy idős atya, hogy felkeresett egy ismerős, fiatal családot. A fiatalok büszkén mutatták Biblia gyűjteményüket, amelyben volt régi és új kiadás, díszes és egyszerű. Látva könyv szeretetüket és érdeklődésüket az atya figyelmükbe ajánlotta Szent Ferenc atyánk, Avilai Szent Teréz életrajzát és a nemrég szentté avatott Teréz anyáról szóló könyvet. Az illető fiatalférj azt mondta, hogy azok már nem érdeklik őt. 

Szép és szükséges a Szentírás szeretete, ismerete, de minket érdekelnek, kell, hogy érdekeljenek a szentek is, hiszen ők az élő tanúk Jézus mellett. Ők az élő Evangélium. Világító fáklyák az élet sötétségében. Áldozatok az isten oltárán. Ők a kovász, amelyet az Isten rejtet el az életbe, hogy átjárják azt a kort, amelyben élnek. 

„Olyan időt élünk, amikor a gondolkodó ember megtanul fölfigyelni arra a sokszor szokatlan és kemény nyelvre, amellyel a szentek beszélnek. Azt mondják, hogy a kút mélyéből még nappal is meglátni a csillagokat. Mi benne vagyunk a nagy szörnyűségek és az igen nehéz időknek mély kutjában. Most láthatókká válnak hitünk egének csillagai, a szentek, és ők biztatást, békét és útmutatást ragyognak belénk onnan fölülről, lelki nagyságuk egéről. Mindnyájan azt a szükséges nagy tanulságot sugározzák, hogy nincs a földön az a baj, melyet ne orvosolna és boldogságra ne váltana az életszentség” (Schütz Antal) – az elkötelezett keresztény élet. 

A szentek élete tükör, amelyben minden embernek meg kell keresnie és találnia önmaga vonásait. Ők az élő lelkiismeret, amikor sok ember lelkiismeretének mécsese kialszik, elhallgat, rossz irányt vesz, amikor a rosszat is jónak tartja, a bűnt is megengedi. 

Isten minden kalandregénynél izgalmasabb művet ír azokkal a férfiakkal és nőkkel, gyerekekkel és idősekkel, akik készséggel adják át magukat váratlan tetteinek, élesen figyelnek, hogy meghallják a kegyelem suttogását, a lélek hívogatását. A Szűzanya, az angyal szavára alázatosan és készséggel mondja: „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid”. A földre sújtott Saul remegve kérdezi: „Uram mit akarsz, hogy cselekedjem?” Szent Ágoston hallja a szót: Vedd és olvasd” és ezzel véglegessé teszi megtérését. Szent Ferenc atyánk szívét megvilágosítja, hogy szó szerint vegye a Szentírás szavait: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van…” (Mt 19,21). 

Minden emberben egy szent lehetősége rejlik. Nem létezik olyan ember, akiből ne lehetne szent. Ezt az állítást nagyon jól alátámasztja Szent Pál, az egykori Saul esete is. – Ki gondolta volna a damaszkuszi útja előtt egy-két nappal, hogy a keresztények üldözésére és elfogására siető Saul néhány nappal később hirdetni fogja „Jézusról, hogy ő az Isten Fia!” – Ki gondolta volna, hogy a gazdag, víg, mulatozást kedvelő és lovagi dicsőségről álmodozó Assisi Ferenc, mindent elhagyva az Isten szegénykéje lesz. 

Mind ebből két dolog következik: Először: akármilyen istentelennek látszó, vagy valóban az is legyen egy ember, ne ítéljük meg úgy, mint reménytelen esetet, hanem mindig jusson eszünkbe: lehet még ebből is Jézus apostola, hiszen Istennél semmi sem lehetetlen. Másodszor: akármilyen tehetetlen, gyarló embernek tűnök önmagam előtt, bízzak: jöhet még komoly fordulat az életemben, és akarjam ezt a fordulatot, és magam is minden erőmmel fáradozzak rajta.

Sokszor nincs szükség csodálatos tettekre, csak el kell fogadni, amit Isten elénk ad a mindennapi élet eseményeivel. Mi – állítólag – szilárdan őrizzük atyáink hitét és a hagyományokat. De megmozgat-e minket, megváltoztatja-e világunkat és mássá tesz-e minket az őseinktől örökölt hit és szenthagyomány? Az életszentség titka: mássá lenni! Ha jót látunk és széppel találkozunk, az tökéletesítsen bennünket. Ha a világ árny oldalait látjuk, tanuljunk meg akkor is megmaradni a helyes úton, megmaradni a jóban és azt tenni, mert: „A földön nincs olyan bánat, amelyet az Ég ne tudna meggyógyítani” (Thomas Moor). 

Manapság ez a hit, ez a bizalom mintha hiányozna a keresztény emberek életéből. Amióta úgymond, semleges a társadalom, azaz kizárták Istent a társadalomból, azóta sok keresztény ember úgy akar viselkedni, hogy ne is látszódjék meg rajta, hogy istenhivő ember. – Az ilyen ember nagyon messze van a jézusi követelményektől: „Ti vagytok a világ világossága… ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának. Így világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat.” (Mt 5,15-16). 

Mennyi értékes és szemet-nyitogató párbeszéd marad el azért, mert egyszerűen nem merünk a hitünkről beszélni, félve attól, hogy kigúnyolnak, megmosolyognak, ironikus megjegyzéseket tesznek még a templomba járok is. Természetesen a szó önmagában nem elég! – Ahogyan Szent János figyelmeztet, szeretetünket – akár Isten, akár ember felé – cselekedetekkel kell valóra váltani. 

Az Anyaszentegyház nem hiába olvastatja fel a nyolc boldogságról szóló jézusi tanítást mindenszentek ünnepén. Sokszor mi emberek követelődzünk, sürgetjük Istentől a boldogságot, hiszen kivétel nélkül minden ember boldog akar lenni. A szentek példájával mutat rá az Egyház, hogy lehetünk mi boldogok, de csak akkor, ha Jézus Evangéliuma lesz életünk alapja és irányítója a mindennapi életben. 

Olykor arról panaszkodunk, hogy egészen mások lennénk, ha más korban születtünk volna. Mások, vallásosok lennénk, ha ráérnénk, ha lenne időnk a hit gyakorlására. Mások lennénk, ha más emberek lennének a környezetünkben: ha más lenne a házastársunk, ha mások lennének a gyerekeink, ha mások lennének a rokonaink, a munkatársaink, a szomszédjaink… 

A boldogságnak mennyi terve, reménye él az életbe induló fiatal házasok lelkében. Mennyi terv a hivatását, a munkáját kezdő ifjú lelkében. Mennyi lelkesedés. A szép és boldog jövő ígérete lebeg fölöttük. S mindez mivé lesz? – Az emberek megtorpannak. Lelkesedésük lelohad, nincs kitartás, s leélik az életüket anélkül, hogy megízlelnék a boldogságot. Gyors sikereket várnak. A megpróbáltatásokért már zúgolódnak. Az első akadálynál már gyengének bizonyulnak. 

S mindez miért? Mert nem vesszük komolyan az élő Istennel való kapcsolatunkat, nem bízunk eléggé benne, mert Nélküle szeretnénk járni az élet útját. A szentek példája azt mutatja, hogy ők Istenre hagyatkoztak, állandó összeköttetésben éltek Istennel. S a legkisebb ügyben sem lazították meg az Istennel való szeretet kötelékét. 

Mi hamar semmibe vesszük az Isten szavát, akaratát, parancsait. Semminek tartunk egy-egy káromkodást, egy-egy szentmise mulasztást, egy kis haragot, gyűlöletkeltést, rágalmazást, pletyka beszédet, hazugságot egy kis félrelépést. Az egész villanyhálózatban milyen semmiség egy kis apró biztosíték, de ha kiég, ha rövidzárlat miatt kikapcsol, akkor sötétben maradtunk, megáll az élet. 

A szentek a legkisebb bűnt és gyarlóságot sem engedték meg magukban, hiszen, ha a kegyelem apró szála elszakad, sötétség borulhat életünkre. A mi világunknak éppen ez a kis szál-szakadás a baja. Nem elmenekülnünk kell a világból, hanem megszentelni azt a hitünkkel, reményünkkel, szeretetünkkel. Jézus nem azért jött el, mert a világ bűntelen és szent volt, hanem azért, hogy a bűnös világot bűntelenné és szentté tegye, hogy az embereknek „életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10, 10). 

Szent Teréz anya kalkuttai házának lépcsőházában a nagy feszület mellett ez a felirat áll: „Nem az a csoda, hogy mi ezt a munkát végezzük, hanem, hogy közben boldogok vagyunk”. 

Nincs olyan munka, amelyet ne végezhetnénk Istenért és ne adna boldogságot, csak az égre kell néznünk. Ezért írta meg versét Háry Emma: Kérés mindenkihez címmel. 

„Ha gyermek jön szemközt az utcán,

és mosolyog a szeme, szája,

ó, nevessetek vissza rája!

Ha kérges szívvel találkoztok,

kit nagyon megcibált az élet,

ölelje át testvéri lélek.

Mert nincs rossz ember, csak a bűn nagy,

annyi szívet meghajszol, kerget ...

Ó, adjatok megértő lelket.

Ha úgy néztek egymás szemébe,

mint testvérek, megláthatjátok:

önarcotok néz vissza rátok.

Az örömöt se temessétek

szívetekbe fukaron, mélyen,

adjatok, hadd viruljon, éljen.

És, - mert életünk olyan rövid

s a temető olyan rideg:

őrizzétek meg a Hitet!”

A szentek azok, akik a nép tanítómesterei voltak és maradtak példájukkal és közbenjárásukkal. „Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát” (Zsid 12,1). Ámen.