Amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek – Évközi 22. vasárnap

 Szentírási rész: Lk 14, 1. 7-14. 

A mai világban a versengés, a tolakodás, sőt az erőszakos előbbre jutás szinte megszokott dolog, mert úgy tűnik, hogy a törtetéssel, a könyökléssel jobban lehet érvényesülni. Ez van a minket körülvevő világban, de a hit, az Isten világában, Krisztus tanításában egészen más a helyzet. A mai evangéliumi szakaszban Jézus a törtetéssel, kevélységgel, gőggel szembe figyelmünket a szelídségre, az alázatra és az önzetlenségre irányítja. Azt mondja, hogy „aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják” (Lk 14,7-14). A szelídség és alázatosság lelkületét magától Jézustól, kell elsajátítanunk: „Tanuljatok tőlem – mondja –, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). 

Olyan csodálatos dolog, hogy az isteni üzenet összefoglalása nem egy elmélet, nem egy filozófiai eszmerendszer, nem is egy törvénykönyv, hanem egy élő ember, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. És még megkapóbb az, hogy ez az ember nem volt aranykoronás király, diadalmas hadvezér, ügyes politikus, gazdag üzletember, sem önsanyargató aszkéta vagy sivatagi remete, hanem Ő a „szelíd és alázatos szívű” Jézus, „a bűnösök barátja” (Mt 11,19), a béke fejedelme. Ő soha semmit nem tett kevélységből, vetélkedésből, sem azért, hogy fölmagasztalják, modern szóval élve: lájkolják, hanem mindent csak másoknak és másokért. 

A szelídség, alázatosság és önzetlenség – ebben a rohanó világban nem tartoznak a népszerű emberi tulajdonságok közé. Ma teljes félreértés uralkodik e szavak tartalma körül. Éppen ezért fontos, hogy ezen értékek üzenetével újra meg újra találkozzunk, azokat igyekezzünk életünkbe beépíteni és gyakorolni. 

A szelídséget, alázatosságot, önzetlenséget minden időben – de ma még inkább – erőtlenségnek, gyávaságnak tartja a világ, amit ki kell irtani az emberi szívekből. Az alázatos embert leginkább úgy képzelik el, mint aki egy kissé ügyetlen, magába zárkózott, félénk, meghunyászkodó. Hogy a valódi alázatnak mindehhez semmi köze, az abból következik, hogy az alázat pozitív erény, pontosabban a szeretetnek egy különleges minősége.  

Kétségkívül a szelídség, alázatosság korunk érvényesülésre törtető világában nem divatos tulajdonság. Annál inkább a nagyzolás, az érvényesülésért való törtetés, mely abban áll, hogy többnek látsszam, mint aki vagyok valójában, mint amire képes vagyok. Többnek látszani, vagyis szerepet, egy tőlem idegen szerepet játszani a világban az érvényesülés érdekében. Többnek látszani, vagyis a munkába, tanulásba belerokkanni, csak azért, hogy valami hamis elvárásnak eleget tegyek kifelé. Mennyi elhibázott, megrokkant élet köszönhető ennek… 

Amikor szelídségről, alázatról beszélünk, akkor természetesen nem az alázatoskodásra, még kevésbé a sunyiságra gondolunk, ami az önzésnek és a figyelem felkeltésnek egy leplezett módja. Hány olyan ember van, aki hallgat, aki szerénykedik, de éppen ezzel a tüntető jámbor magatartással tolja magát egyre inkább a figyelem középpontjába! Ilyenkor használja a magyar nyelv az álszent kifejezést. 

Ezzel szemben a helyes értelemben vett szelíd és alázatos ember abból indul ki, hogy múlandó: létének minden pillanatát Istennek köszönheti. Mert egyáltalán nem olyan természetes az, hogy létezünk, hogy este lefekszünk, és reggel felkelünk. Az alázatosság lényege, hogy elismerjük Istentől való abszolút függőségünket.

Az alázatos ember tisztában van ezzel az alapvető függésével, de ugyanakkor emberi méltóságával is, hiszen Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény. E két dolog tudatában fogadja el önmagát olyannak, amilyen. 

Igazából tudatában van annak, amit több mint 800 évvel ezelőtt Szt. Ferenc atyánk az intelmeiben (19) megfogalmazott: hogy valójában „az ember annyit ér, amennyit Isten szemében ér, és semmivel sem többet” – de kevesebbet se. Az alázatos ember nem tagadja meg adottságait, képességeit, de elismeri bennük Isten ingyenes ajándékát. 

A keresztény alázat tehát nem tehetetlen meghunyászkodás, hanem helyes önismeret, helyes önértékelés, amely nem túloz, nem gőgösködik, nem nagyzol, nem isteníti önmagát. Nem akar minden dicsőséget magának tulajdonítani, hanem felméri mindenkinek valóságos értékét, és nem szégyelli megadni az Istennek, ami az Istené, a felebarátnak, ami a felebaráté és önmagának, ami a sajátja. Igen, az alázat és a szeretet lényegesen összetartozik. Azt állíthatná az ember, hogy az alázat a végső tisztaságig emelkedett szeretet, mintegy a szeretet csúcsa. Az alázat a szeretetnek az a végső ereje, amely képessé teszi az önzetlenségre.

Azt hiszem, sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni a második isteni személyt, Jézus Krisztust. Csak akkor értjük meg igazából kicsinységünket, ha az Ő nagyságát szemléljük: csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk az Ő tisztaságában, és csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosságtól, ha az Övéről elmélkedünk, aki Isten létére megalázkodott, kiüresítette önmagát és egészen emberré lett, a bűnt kivéve.

Mindez azonban nem lehetséges a személyes Istenbe vetett, élő hit és bizalom nélkül. Mert az alázatos ember tudja: erényei és képességei nem magától, hanem Istentől valók, és azt is tudja, hogy ezt Istentől ajándékba kapta, minden előzetes teljesítmény, érdem nélkül. Ez az igazi alázatos gondolkodás persze a vallásosság külső tetteiben, és a mindennapi élet cselekedeteiben is meg kell, hogy nyilvánuljon. 

Ezen a ponton értjük meg, hogy az igazi alázat csak ott lehetséges, ahol van igazi önzetlenség, érdeknélküliség is, mert az alázat álarcát is lehet önzően használni, amint korábban utaltunk már erre. Jézus ezért kapcsolja első példázatához a második tanítását az önzetlenségről. Alapjában véve minden emberi jóindulat és szeretet magában hordja az önzés lehetőségét. Még a legtisztább, legmélyebb emberi szeretetet is meglegyintheti az önzés szele, hisz a viszonzás, a viszontszeretet vágya kísértéssé válhat. 

Teljesen emberi vonás, hogy „szeretném, ha szeretnének…” – ahogy a költő, Ady Endre fogalmaz. De mihelyt azért szeretünk, hogy szeressenek, máris egy őrült spirálba kerülünk. Épp ezért fektet hitünk, s a krisztusi tanítás nagyon nagy hangsúlyt arra, hogy ne csak a családot, a barátot, a szimpatikus embert, de mindenkit szeressünk. Szeressük az ellenséget, mert az bizonnyal nem fog viszontszeretni, így felé gyakorolt szeretetünk kétségkívül tiszta és önzetlen. „Akiket a legnehezebb szeretni, azoknak van a legnagyobb szükségük a szeretetre” – mondja a „A békés harcos útja” című film főszereplője.

Ugyanakkor szeressük – miként Jézus a mai evangéliumi szakaszban tanítja – azt, akinek nem áll módjában a viszontszeretettet, emberi szemmel gazdagon mérni. Nem tudnak ajándékért ajándékkal, meghívásért meghívással, megtisztelésért megtiszteléssel fizetni. Szívük hálája, köszönete az egyetlen, amit adni tudnak, de talán ez is elrejtve él bennük, nem látványos, nem nyilvános. Ám éppen ezáltal válik a szeretet hitelessé. Ahol úgy adunk, hogy nem várunk viszonzást; ahol úgy tudjuk túlárasztani szeretetünk jóságát, hogy érte semmit sem várunk, semmit sem kapunk – ott elkezdünk magára az Istenre hasonlítani, „aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). 

Önmagunkat megalázni tehát nem azt jelenti, hogy egyfajta módon leértékelnénk magunkat Isten és az emberek előtt, hanem azt, hogy a mi saját, testre-személyre szabott helyünket foglaljuk el a világban. A szelídség és alázat állapota ugyanis nem valami vezeklő gyakorlatnak a gyümölcse, hanem magának a létnek az állandósága. Annak tudata, hogy az ember minden nélkül boldog lehet, mert Istennek gondja van minden emberre és lehajol a kicsinyekhez és megvigasztalja őket. Mennyivel harmonikusabb lenne világunk, ha az emberek ilyen módon lennének alázatosak, és nem hamis elvárásoknak akarnának megfelelni. 

A keresztény alázatosság az Úr Jézus alázatosságának újjáébredése bennünk. Legjobban úgy sajátíthatjuk el ezt az erényt, ha az Ő alázatát tanulmányozzuk a Biblia segítségével, s igyekszünk életpéldáját követni, gyakorolni. Az evangéliumokból tudjuk, hogy az Úr Jézusban az Atyával szemben a legtökéletesebb függés tudata él. Sohasem keresi saját dicsőségét, mindig csak az Atyáét. Az Atya akaratának teljesítése a mindennapi tápláléka. Engedelmesen követi a Szentlélek indításait akár a pusztába, akár a nyilvános életbe, akár a halálba vezeti.

Ezt az alázatosságot csodálatossá teszi Jézus kellő öntudata. Ennek alátámasztásaként idézhetjük az utolsóvacsora termében lejátszódót lábmosás történetét, ahol Jézus döbbenetes alázata mellett kifejezésre jut az Ő öntudata is. „Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem – mondja tanítványainak. Jól teszitek: az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: Amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,13). Tehát, ha Jézust akarjuk követni, ha valóban hiszünk benne és elfogadjuk az Ő tanítását, akkor lelkileg mindenképpen el kell jutnunk erre az öntudatos alázatosságra és a mindennapi életben gyakorolnunk kell. 

Enélkül az öntudatos alázatosság nélkül minden szelídség és szerénység csak állszenteskedés, amire nagyon jól rávilágít a következő kis történet. A történet szerint egy állítólagos csodatevő apáca életszentségét kellett megvizsgálnia Néri Szt. Fülöpnek, aki betoppant az apáca zárdájába és megkérte őt, hogy húzza le sáros cipőjét. A nő felháborodva utasította vissza a kérést, mire Fülöp atya megállapította, hogy az apáca nem lehet szent, „mert hiányzik belőle az alázat”. 

Ezzel kapcsolatosan mondja Szt. Ferenc atyánk az ő intelmeiben (13), hogy „Isten szolgája mindaddig nem láthatja, mennyi türelem és alázatosság lakozik benne, amíg minden kedve szerint történik. Amikor eljön az idő, hogy akiknek kedvében kellene járniuk, ellenére cselekszenek, amennyi türelmet és alázatosságot mutat akkor, annyi lakozik benne, és nem több.”

A mondottak alapján meg kellene értenünk az öntudatos keresztény ember egyetlen helyes magatartását: Önmagában véve semmi sem, semmivel sem bír, de Isten szeretete teremtette, kegyelme által gyermekévé tette, Krisztus Testének részesévé, életének folytatójává, istenivé – s Istenben legyőzhetetlenné. 

Ez a tény adja meg létének igazi, hamisítatlan értelmét, alázatos magatartását, de öntudatát, helyes önértékelését és boldogságát is. Ugyanis a keresztény alázatosságot a derű, a béke és a felszabadultság érzelme jellemzi. A kevély és hiú törtetés benső nyugtalansága helyett az Isten gyermekeinek a békéje tölti be. Mert „ahol türelem és alázatosság van – mondja Szt. Ferenc atyánk (Int 27) –, ott nincs sem harag, sem felindulás”.

Szelídség, alázatosság és önzetlenség – e három keresztény értékről elmélkedtünk a mai napon, amelyek Krisztus arcvonásait égetik belénk. E három vonás megajándékoz minket a legszabadabb emberi léttel, amely nem keres megtiszteltetést és elismerést, nem vár viszonzást és hálát. Szabad a nagyra törő vágyak és a szüntelen elvárások béklyóitól. És mert szabad, tud igazán és őszintén szeretni, tud minden külső körülménytől függetlenül boldog lenni. Egy szóval: tud úgy élni, hogy az élet boldogság, öröm és béke legyen a maga és környezete számára. 

Régi, új és legújabb Esztelneki Madonna

Az 1710 és 1729 között épült esztelneki ferences templom egyik legértékesebb tárgya, legfőbb kincse, a tabernákulumban jelenlévő Szentségi Jézus után a csíksomlyói Szűzanya szobrának mintájára 1750-ben faragott kegyszobor volt „ESZTELNEKI MADONNA” néven. 

A szoborral kapcsolatosan a falu szülötte, Veress Lajos ferences atya 1753-ban, az Erdélyi Ferences Rendtartomány kolostorairól irt latin nyelvű kéziratos művében ez áll: „A harmadik rend már kezdetben fellendült s végig virágzott, de különösen akkor, amikor az új Szűz Mária szobrot megfaragták. Ezt a csíksomlyói Istenanya szobrának a mintájára készítették. Egy páncélos huszár közkatona faragta. Mérete jó nagy és alakja igen szép, díszes… Alkatában és a formákban kifejeződő méltóság a hívő, vallásos 1elket áhítatra, tiszteletre képes ragadni… A Szűz anya - a kifejező forma felülmúlhatatlan mozdulatával - balkarjával a Kisded Jézust öleli magához. Feje fölött a koronát két faragott angyal tartja jobb és bal felől. A szobrot nem sokkal előbb a kolostor tagjai ünnepélyesen helyezték el a főoltáron, nagy néptömeg részvétele mellett.

A nép már azelőtt is áhítatos buzgósággal gyűlt egybe a kolostorba. De ettől kezdve annyira megnövekedett buzgósága, hogy minden hónap első vasárnapján — mely a buzgó harmadik rendieké volt — a Kolostor lelki atyái alig-alig tudták őket meggyóntatni… a három székely széknek hívő népe nagy távolságokból is ide vonzódik.” 

E szobor ma Futásfalván látható. Valószínű, hogy a kolostor és templom leégése, 1921 után, amikor 1930-ban a ferencesek elhagyták Esztelneket, akkor került oda. 1990 után az Esztelneki Madonna szobrának köszönhetően búcsújáró hellyé nyilvánították a templomot. 

Az 1921. dec. 23-i tűzhöz visszatérve, az esztelneki ferences „Domus historia” följegyzéseiben azt olvashatjuk, hogy a toronyból teljesen leolvadtak a harangok, „aminél semmi sem bizonyítja jobban a tűz rettenetes voltát”, de „a templomban egy Mária szobor épen maradt”. 

A futásfalvi Mária szobor azonosságát az Esztelneki Madonna szobrával semmi sem bizonyítja jóbban és hitelesebben, mint az, hogy annak a hátlapján a következő felirat olvasható: „felállíttatott 1750. január 1. Az Esztelneki kolostor részére. 75 forint volt az ára”. 

A tűzvész századik évfordulója kapcsán, na meg az idősebb esztelneki generáció noszogatására született a gondolat, hogy a tűzből megmenekült Esztelneki Madonna kegyszobráról készíttessünk egy másolatot a közelmúltban felújított Esztelneki Ferences Templomba. A gondolatból elhatározás született, és az elhatározást tett követte. 

A szobormásolat elkészítéséhez kértük a hívek támogatását és a Szűzanya tisztelőinek anyagi segítségét. Nemhiába! Sok esztelneki, és sok idegenből származó, jószándékú és Máriát tisztelő ember anyagitámogatásával életre kelt a gondolat. 

Demeter József, Marosszentanna-i fafaragó szobrász mesternek köszönhetően az álomból valóság lett: elkészült az Esztelneki Madonna kegyszobrának hiteles másolata. A szobor hátterének megalkotása Szász Zoltán, felőri asztalos mester keze munkáját dicséri.

Hálás köszönet mindazoknak, akik pénzbeli adományukkal és imájukkal támogatták az Esztelneki Madonna szobor másolatának az elkészítését, haza szállítását és a helyére való felállítását. Bizony nem kevesen vannak, akik banki átutalással vagy személyesen hozták el pénzbeli adományukat. Az Esztelneki Madonna közbenjárására a Gondviselő Isten árassza el őket, szeretteikkel egyetemben, bőséges áldásával.

E szobor ünnepélyes leleplezésére és megáldására, valamint a ferences templomban való elhelyezésére 2022. augusztus 7-én, a 11 órás, szentmise keretében került sor, a híveknek, a közelről és távolról jött vendégeknek, a falúnapokra a testvér településről, Nyíradonyból érkezett küldöttség tagjainak, a világi elöljáróknak, polgármester uraknak, a Konzul Urnak (Csíkszeredából) a jelenlétében. 

Az ünnepélyes szentmisét, a tartalmas és mindannyiunk számára megszívlelendő igehirdetést, valamint a szobor és a szentmise utáni elhurcoltak emlékművének a megáldását a Szent István Királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány provinciálisa, Urbán Erik, érseki helynök végezte.

Az ünnepélyes szentmisét a község élő és elhunyt tagjaiért ajánlottuk fel, köztük az elhurcoltak és a háború áldozataiért is. Az élőkért történt a ferences templomban elhelyezett és leleplezett Esztelneki Madonna szobor másolatának a megáldása. Az elhunytakért történt az elhurcoltak emlékkeresztjének a leleplezése és megáldása a kolostor temetőjében. Bensőséges ünneplésünk két áldása egy egységes egészet alkotott, mely egyaránt szólt az élőknek és az elhunytaknak. 

„E két megáldás kapcsán kétfajta látogatásról beszélhetünk” – mondotta Erik atya a szentbeszédben, majd hozzá tette. „Azokban a családokban, ahonnan elhurcolták azon férfiakat, akiknek a nevei felkerültek erre az emlékműre ott is történt egy látogatás. Mondhatnám, az gonosz látogatás volt és félelmet hozott. Az evangéliumban egy másik látogatásról olvasunk: amikor Isten angyala meglátogatta Máriát ott béke és élet lett, foganás történt. Kétfajta látogatás óriási különbséggel, hiszen ahol a gonosz látogat bennünket ott békétlenség, széthúzás és félelem lesz, ahol az Isten látogat ott béke, szeretet, élet, növekedés és élni akarás lesz”.

Ide kívánkozik egy kis zárójel. Talán ebből a gondolatból indult ki plébániánk egyik férfi tagja, aki telefonon arra hívta fel figyelmemet, hogy a megyei független napilap újságírója csak az emlékkereszt megáldásáról számolt be, különös módon elhallgatva a szobor leleplezését és megáldását. Pedig a hír teljeségéhez az is hozzá kívánkozott volna, egyike a másik nélkül sántító hírközlés – tette hozzá. Vajon miért – kérdezte. Nem tudtam válaszolni a kérdésre, Pedig jó lenne tudni a választ… De sebaj, mi, akik részesei lehettünk a két felemelő ünnepi eseménynek, lélekben gazdagodtunk, és annak értékéből és szépségéből semmit sem vont le az, hogy a független napilap újságírója milyen szándékkal csonkította meg az egy, egységes egészet alkotó hírt.  

Az ünnepi szentmise befejeztével a ferences kolostor házfelelőse mondotta: „Hálás köszönet mindenekelőtt a dicsőséges és fölséges Istennek, aki összehozott bennünket e jeles vasárnap és ilyen szép nappal ajándékozott meg minket. 

Hálás köszönet neki a Szűzanyáért, az Esztelneki Madonna „hazatérésért”, akinek új szobra által Esztelnek apraja és nagyja magához közelebb érezheti égi Édesanyánkat. Kérjük őt, hogy oltalmazza, védelmezze községünket és annak minden lakóját, segítsen bennünket
és egész népünket az erkölcsi és lelki megújulás útján közelebb jutni Teremtő Atyánkhoz. Adja, hogy egyetértésben, békességben és szeretetben élhessünk egymással és minden emberrel. 

Eszközölje ki a kegyelmet mindannyiunk számára, hogy Szent Fiának, Krisztusnak hűséges követőiként, és nemzetünkhöz ragaszkodó jó keresztényekként és jó magyarokként élhessük mindennapjainkat.” 

Befejezésül, mondhatnánk azt is, hogy az Esztelneki Madonna szobor másolatának ez az első csodája, mármint a szobor elkészülte, hogy Esztelneken és szerte a nagyvilágba képes volt annyi sok embert megmozgatni, e nemes cél érdekében összefogni. A következő csodák azok lesznek, amelyeket, hivő lélekkel az ő közbenjárását kérve ügyes-bajos dolgainkban a Mennyei Atyától kitartó imával, erős hittel és nagy bizalommal kiesdünk. 

fr. Szilveszter ofm

A bűn elleni küzdelemben... Évkközi 20. vasárnap

 

„A bűn elleni küzdelemben még nem álltatok ellen a véretek ontásáig” (Zsid 12,4).

Isten szolgálata és az Ő jelenlétében megélt életvitel, ha komolyan vesszük, nem kínál mindig kényelmes és nyugodt életet. Olykor belső, lelki vívódással jár. Máskor meg kockázatot, harcot és üldöztetéseket hoz magával, mert a krisztusi üzenet radikális és radikális, azaz alapos, mélyreható választ, olykor gyökeres változtatást kíván az életünkben. Ez a válasz akár meg is oszthatja az embereket, adott esetben még a családon belül is.

Az Isten ügyéért folytatott belső küzdelemnek és a hitnek, illetve az isteni kinyilatkoztatás megosztó jellegének ezt a sajátosságát az Ószövetségben is megtaláljuk. 

Már a Pusztai Vándorlás történetében végig lehet kísérni, hogy hogyan támad meghasonlás az Istennel kötött szövetséghez ragaszkodok, és a szövetséget semmibe vevők között. Az első olvasmányban szereplő Jeremiás próféta példájából (Jer 38, 4. 6. 8-10) meg lehet tanulni, hogy az istentől kapott feladattal az ember könnyen egyedül marad, és néha azt kell tennie, amitől a legjobban irtózik… 

Jeremiás mivel Isten üzenetét tolmácsoló szavaiban nem volt tekintettel emberi nézetekre, a „perlekedés és ellentmondás emberévé” vált (Jer 15, 10) „az egész ország számára”. A katonai vezetők, hogy megszabaduljanak tőle, a király előtt azzal vádolják, hogy „a népnek nem a javát keresi, hanem inkább a rontását”, s miután hatalmat nyertek fölötte, mély, iszapos vízgyűjtőbe vetik, hogy éhen haljon. Biztosan elpusztult volna, ha Isten nem siet a segítségére egy rabszolga által, aki elnyeri a király engedélyét, és megmenti a prófétát a biztos haláltól. 

Mi sem könnyebb, mint az igazság emberét erőszakkal elhallgattatni. Ezt tették Jeremiás próféta ellenségei is, ahelyett, hogy megtértek volna figyelmeztető szavára és komolyan vették volna az Istennel kötött szövetséget. 

Ma is vannak, akik nem szívesen hallgatják a tettekre indító, olykor életvitelünk gyökeres változtatására késztető krisztusi tanítást, sőt, vannak, akik el szeretnék hallgattatni. Egyet azonban elfelejtenek: Isten szándékai a mi akaratunk ellenére is megvalósulnak a világban. 

A szentleckében (Zsid 12, 1-4) a szent író, miután felidézte az ősi pátriárkák és próféták megingathatatlan hitét, utánzásukra biztatja a keresztényeket, de hozzáteszi: „Ezért mi is… váljunk szabaddá minden tehertől… és fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Emeljük szemünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra”. Vagyis az Ószövetségtől a keresztény figyelmének Jézus felé kell fordulnia, akinek az ószövetségi nagyok – beleértve Jeremiás prófétát is – csak halvány előképei voltak. 

Ő az az isteni példakép, akit a hívőnek utánoznia kell, Ő Isten ügyének legnagyobb harcosa, aki, alávetve magát akaratának, „elszenvedte a keresztet”. A kereszténynek, amikor Abban hisz, aki a hit szerzője, oka, támasza, nem kell félnie attól, hogy „a bűn elleni küzdelemben vére ontásáig” is ellenálljon, s fölvegye mindazzal a harcot, amely elvonhatná őt Isten iránti teljes hűségétől. 

Jézus, aki boldognak mondta a békességeseket, és tanítványainak békéjét hagyta örökségül, a mai evangéliumi szakaszban, mintha ennek ellentmondana, amikor (Lk 12, 49-53) nyíltan kijelenti: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást,” széthúzást. 

Első hallásra nagyon könnyen félreérthetőek ezek a szavak. Úgy tűnik, mintha Jézus akarná a "szakadást" és a "tűz lángra lobbanását". Pedig neki nem ez a célja, de tudja, hogy szavai, az igazság tanítása megoszlást fog kelteni, akárcsak Jeremiás próféta esetében. 

Valójában annak a ténynek a megállapításáról van szó, hogy Jézus tanítása elkerülhetetlen módon szembe állítja egymással a jót és a rosszat, az igazságot és a hazugságot, a békét és az erőszakot, a Jézusban hívőket és a vele szembefordulókat, az öntudatos, elkötelezett keresztényeket és a farizeusi, kétszínű, jámborkodó, minden kompromisszumra kész keresztényeket, az Egyház tanításához, pápához hűeket, és az Egyház tanítását semmibe vevőket, pápát is kritizálókat. 

Jézus kijelentései akkor válnak drámaivá, amikor ezeket az értékeket, illetve hiányokat az egyik oldalon is és a másikon is emberek képviselik, talán éppen egy család keretein belül vagy a legbensőségesebb emberi kapcsolatokban, közösségekben… 

Ám ez a szembeállás, ez a szakadás kell a gyógyuláshoz, mert a mindenáron való békesség, megalkuvás a rothadás, a pusztulás, a halál békéje, s nem az igazi, egészséges életé. 

Az első pillanatban zavarba ejtő jézusi kijelentés se ellent nem mond korábbi tanításának, se meg nem szünteti annak érvényességét. Kijelentésével, inkább arra mutat rá, hogy a benső béke, vagyis az Isten és az ember közötti összhang, tehát az Isten akaratához való ragaszkodás ismertetőjele nem ment fel a harctól, a hadviseléstől mindaz ellen, ami saját magunkban – szenvedélyek, kísértések, bűnök – vagy környezetünkben ellenszegül Isten akaratának, támadja a hitet és akadályozza a Krisztus tanítása szerinti életet. Abban a pillanatban a legbékésebb kereszténynek is bátor és megfélemlíthetetlen harcossá kell válnia, aki nem riad vissza se kockázatoktól, se üldözéstől, se haláltól. Ezzel kapcsolatosan megdöbbentő és elgondolkodtató a szentlecke megállapítása, miszerint kijelenti, hogy „a bűn elleni küzdelemben még nem álltatok ellen a véretek ontásáig” (Zsid 12,4).

Példája Jeremiás, de még inkább Jézus, aki vérig, a kereszt gyalázatáig küzdött a bűn ellen. Hogy azonban ez a küzdelem őszinte és szent legyen, nem szabad abba belekeverni semmiféle emberi személyeskedő indulatot vagy szándékot. 

Ezt a küzdelmet egyedül annak a szeretet-tűznek kell hevítenie, amelynek fellobbantásáért Jézus a földre jött (49). Célja, hogy ez a tűz elharapózzék mindenütt az Atya dicsőségére és az emberek üdvösségére. A szeretetnek ezért a lobogásáért várta annyira Jézus kínszenvedése vérkeresztségét (50). A kereszténynek ezért a tüzért kell készen állnia arra, hogy ellenálljon a számára akár legdrágább embernek is, sőt el is szakadjon tőle, ha az akadályozza erkölcsi meggyőződésének magvalósításában, hite megvallásában, hivatása vagy Isten akarata teljesítésében. 

Ha például egy családban valaki az élet mellett síkraszáll azokkal szemben, akik az ártatlan magzat meggyilkolására készülnek, akkor ezt a nyílt szakításig, a kitagadottság kockázatáig is vállalnia kell. De ugyanez a magatartás kell bennünket jellemezzen a házassági egység, hűség, a férfi és nő szentségi házasságának védelmében, a hiteles egyházi tanítás megőrzésében, a mindenkori egyházfő, a pápához való ragaszkodásban, és még folytathatnánk a felsorolást, de ezt megteheti ki-ki maga házi feladat gyanánt…

Igaz, az efféle keserű megoszlás mindig súlyos keresztet jelent, de – akárcsak Jézus keresztje – azok üdvösségét szolgálja, akiket Jézus szeretetéért elhagyunk. Jegyezzük jól meg, hogy az olyan nemzeti, családi, vagy baráti szolidaritás, mely a bűnre s a bűnben való cinkosságra alapoz, az a nemzet, az a család és az a barátság legbiztosabb szétbomlásához vezet előbb vagy utóbb! 

Krisztus követése teljes odaadást és hősiességet kíván. A vértanúk hosszú sora, a ma is fel-fellángoló keresztényüldözések azt bizonyítják, hogy áldozatok nélkül nincs igazi kereszténység. Ez nem fanatizmus, hanem a szeretet elkötelezettségét jelenti Krisztus iránt. Hiszen Ő tüzet hozott a földre, a szeretet-tűzét, és azt akarja, hogy ez a tűz a mi lelkünkben is nagy lánggal égjen. 

Kérjük Istent, hogy az Esztelneki Madonna közbenjárására adjon erőt, ahhoz, hogy életünk tüzet gyújtó, keresztény forradalmat kirobbantó magatartássá váljon, és engedje, hogy egykor méltók lehessünk a Vele és a vértanúkkal való nagy találkozásra. 

Római Riportok - 2022. augusztus 7.

Csütörtöki gondolatok a napi evangéliumról Tömördi Viktor atyával – 220811

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése: Évközi 19. vasárnap

Szentmisék sorrendje július aug. 7 és 14 között

Dátum	Templom	Szentmise
Augusztus 7. Évközi 19. Vasárnap	Plébánia templom   Ferences templom	De. ½ 10 órától: szándékra   De.11 órától: Isten áldását kérjük azokra, akik anyagiakkal is támogatták, hogy az Esztelneki Madonna 100 év után, ha új formában is de visszatérhessen az esztelneki ferences templomba. Ugyanakkor imádkozzunk az elhurcoltakért, a háborúk áldozataiért és az áldott békéért.
Aug. 8. hétfő	Ferences templom	Reggel ½ 8-tól: Szándékra
Aug. 9. kedd	Ferences templom	Reggel ½ 8-tól: Szándékra
Aug. 10. szerda	Plébánia templom	Du. 6-tól: szándékra
Aug. 11. csütörtök	Ferences templom	Du. 6-tól: +Domokos József lü szándékra, utána szentségimádás
Aug. 12. péntek	Ferences templom	Reggel ½ 8-tól: Szándékra
Aug. 13. szombat	Ferences templom	Reggel ½ 8-tól: Szándékra
Augusztus 14. Évközi 20. vasárnap	Plébánia templom Ferences templom Kurtapatakon	De. ½ 10 órától: +Pál Mária Magdolna lü a hathetes szentmise De.11 órától: Hívekért ½ 1. +Benkő István lü. évf

 

Szeretettel köszöntöm ez ünnep alkalmával plébániai közösségünk minden egyes tagját, a közelről és távolról jött vendégeket, a testvér településről érkezett küldöttség tagjait, világi elöljárókat, polgármester urakat, az Erdélyi Ferences Rendtartomány provinciálisát, a Konzul Urat Csíkszeredából.

Hálás köszönet mindenekelőtt a dicsőséges és fölséges Istennek, aki összehozott bennünket e jeles vasárnap és ilyen szép nappal ajándékozott meg minket.

Hálás köszönet neki a Szűzanyáért, az Esztelneki Madonna hazatérésért, akinek új szobra által Esztelnek apraja és nagyja magához közelebb érezheti égi Édesanyánkat. Kérjük őt, hogy oltalmazza, védelmezze községünket és annak minden lakóját, segítsen bennünket és egész népünket az erkölcsi és lelki megújulás útján közelebb jutni Teremtő Atyánkhoz. Adja, hogy egyetértésben, békességben és szeretetben élhessünk egymással és minden emberrel.

Eszközölje ki a kegyelmet mindannyiunk számára, hogy Szent Fiának, Krisztusnak hűséges követőiként, és nemzetünkhöz ragaszkodó jó keresztényekként és jó magyarokként élhessük mindennapjainkat.

Hálás köszönet mindazoknak, akik pénzbeli adományukkal és imájukkal támogatták az Esztelneki Madonna szobrának az elkészítését. Bizony nem kevesen vannak, akik átutalással vagy személyesen hozták el adományukat. A Madonna közbenjárására Isten árassza el őket bőséges áldásával.

Nem utolsó sorban hálás köszönet a Tartomány főnök atyának, hogy vállalta a szentmise bemutatását, az igehirdetést és a szobor megáldását.

Isten fizesse mindazoknak, akik éneklésükkel, felolvasásukkal, oltár körüli szolgálatukkal, a takarításban való részvételükkel, a díszítéssel, szebbé tették mai ünneplésünket. Köszönet az ebéd készítésért, az azzal kapcsolatos adományokért.  

Most a szentmise befejeztével kivonulunk a kolostor temetőjébe, az elhurcoltak új emlékművének a leleplezéséhez és megáldásához. Az oltártól indul a menet, a keresztel az élen, azt kövessék az első padban ülök, s majd az azt követő padsorokban lévő személyek. Törekedjünk bekapcsolódni az éneklésbe. Köszönöm.