A mai evangéliumi szakasz lehetővé teszi, hogy bepillantsunk Krisztus személyének misztériumába, az Atyával való bensőséges kapcsolatába. Az a legmegindítóbb, hogy ennek kinyilatkoztatását, feltárását a kicsinyeknek, az egyszerű embereknek, az alázatosaknak tartotta fenn Isten, azoknak, akiket az e világ bölcsei megvetnek és lenéznek, ezen utóbbiakat viszont határozottan kizárta: „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és az okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!”(25)
Isten megtagadja önmaga megismertetését a tudásuk miatt felfuvalkodott bölcsektől, akik meg vannak győződve arról, hogy mindent tudnak, és azoknak az egyszerű embereknek nyilatkoztatja ki magát, akik a gyermek készségével nyílnak meg előtte, mivel tudatában vannak egyszerűségüknek, kicsinységüknek. Az ő számukra tartotta fenn azt a csodálatos megismerést, ami Jézus és a mennyei Atya között fennáll, s amit kizárólag Isten tud közölni az emberrel: „nem ismeri a Fiút senki más, mint az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (27)
Itt a szeretetben gyökerező megismerésről van szó, a kölcsönös megismerésről, amely által az Atya teljesen ismeri a Fiút és a Fiú az Atyát. Ez az ismeret arra utal, hogy Jézus, a megtestesült Fiú lénye mélységében tökéletesen egyenlő az Atyával. Talán ez az, az evangéliumi szakasz, amely a legvilágosabban állítja Jézus istenségét. Míg a bölcsek és okosak, az akkori és a mai írástudók és farizeusok, csupán embert látnak Jézusban, „az ács fiát” (Mt 13,55), az akkori és mindenkori egyszerű emberek mindig felismerik benne Isten Fiát: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Jézus pedig pontosan ezeknek nyilatkoztatja ki, mutatja be önmagát és az Atyát a Szentlélekben.
Az Úr Jézus egyidejűleg gondol a szenvedés és a szorongatás földi körülményeire is, hiszen a kicsinyeknek, a szegényeknek és a megalázottaknak gyakran ezek közepette kell vergődniük, így hívogatja őket: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket!” Felüdíti őket szeretetével, kinyilatkoztatva nekik az Atya szeretetét, és megtanítva őket arra, hogy gyermekként viszontszeressék Őt. A kinyilatkoztatás itt elsősorban nem értelmi és szóbeli közlést jelent, hanem azt, hogy Jézusban látható lett az Isten, akit csak Jézusban érthetünk meg igazán, vagyis akkor, ha elsajátítjuk Jézus életét és tanítását. S amennyire Jézushoz hasonlóak leszünk lelkületileg, gondolkodásban és magatartásban, annyira ismerjük meg az Atyát. Így senki sem részesedhet Isten közelségének vigasztalásában, felemelő boldogságában, csak az, aki közel kerül Jézushoz.
A győzedelmes Isten Fia nemcsak Jeruzsálembe vonult be szelíden és alázatosan, mint ahogy a próféta előre megjövendölte, hanem titokzatos módon a mai szentmisén is bevonul az Egyház ünneplő közösségébe, az átváltoztatás csendjében, melyet megelőz az ujjongó ének: „Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsanna a magasságban! – s majd a szentáldozás pillanatában betér mindazok szívébe, akik készek őt befogadni, hogy szelídségébe és alázatába, sőt isteni életébe részesítse őket.
A szent, erős és halhatatlan Isten szelídsége abban nyilvánult meg, hogy sebezhetővé vált, amikor szabad akarattal ruházta fel az embert, s amikor elküldte és kiszolgáltatta a teremtménynek Szent Fiát. Ezért Jézus szájából a kijelentés, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, nem csupán emberi tulajdonságára vonatkozik, hanem az isteni lényeg kinyilatkoztatása.
Az emberi lélek is sebezhető, de leggyakrabban úgy keres sebére gyógyulást, hogy viszonozza az őt ért megbántást. Ha megbántanak, megsértődöm, és nem beszélek, ha erélyesebben szólnak ránk, visszaszólunk, ha megütnek, visszaütünk, hogy ne tűnjünk gyáváknak: amilyen a mosdó olyan a törölköző – mondjuk olykor, de a lelkünk ennek következtében békétlenné, nyugtalanná válik. Ilyenkor, ha érzékeny a lelkiismeret, lelkiismeret furdalást érzünk: miért nem tudtam hallgatni, miért is viszonoztam a rosszat rosszal?
Az Úr Jézus az első olvasmányban, Zakariás próféta által megjövendölt Messiásként mutatja meg magát (9,9): szelíd és alázatos király, aki nem a földi nagyságok pompájával és hatalmával lép fel, nem karddal oszt igazságot, hanem mindenhova békét visz: „Békét hirdet a népeknek” (10). Arra tanítja az embereket, hogy úgy viselkedjenek, mint ő, szelíden, alázatosan, szeretettel hajoljanak Isten akaratának igája alá, amint ő is meghajolt a kereszt súlya alatt…
Hogy, mindezt hogyan kell érteni, s még inkább megélni a hétköznapi életben, a szentek és boldogok életéből olvashatjuk ki, akiket az Egyház elénk állit követendő példaként.
Az igazak is sokszor elbátortalanodnak. Lesz-e erejük kitartani a jó úton? Szent Ágoston biztatja őket: „Nem szakadt le a híd, amelyen az egykori szentek átmentek. Nem apadt ki az a forrás, amiből ők ittak. Ők példájukkal vonzzanak, bátorítanak bennünket és imáikkal közbenjárnak értünk.”
„Minden keresztény meghívatott az életszentségre, amelyet nem pusztán rendkívüli tettekkel lehet elérni. Egyetlen igazán fontos feltétele van a szentté válásnak: Jézus Krisztusra kell hallgatnunk, Őt kell követnünk, akkor is, amikor súlyos gondjaink vannak, akkor is, amikor ez nehéz feladat. A tragédiák és a boldogtalanság oka mindig az, hogy az ember eltávolodott Istentől” – mondta XVI Benedek pápa.
Nagyon jól tudta ezt a szatmári egyházmegye vértanú püspöke, Isten szolgája, Márton Áron kortársa, sorstársa, boldog Scheffler János, akit nem rég iktattak a boldogok sorába. Mivel nem akart boldogtalan életet élni, látszólag hatalommal rendelkezve, ezért inkább hallgatott keresztre feszítet Mesterére, s követte őt a keskeny, göröngyös és meredek úton a golgotára és onnan a boldog mennyországba.
Amikor 1942. március 26-án Scheffler Jánost XII. Pius pápa a szatmári egyházmegye megyéspüspökévé nevezte ki, a világban nehéz idők jártak. Mindenfele mérhetetlen szenvedést okozott a háború. Amikor pedig véget ért a háború, mindenki egy jobb életben reménykedett. De csakhamar bebizonyosodott, hogy egy másik nehéz idő következik, az istentelen kommunista terror ideje és az egyház üldözése.
Rövidesen megszüntették a romániai katolikus püspökségeket, feloszlatták a magyar szerzetesrendeket, elvették iskoláinkat, és kidolgozták a Rómától való elszakadás forgatókönyvét.
Vagyis, a kommunista hatalom el akarta szakítani a romániai Katolikus Egyházat Rómától. Azt szerette volna elérni, amit a kínai kommunistáknak sikerült megvalósítani és fenntartani mind a mai napig, vagyis leválasztani a „hazafias” katolikusokat Rómától. Valószínűleg biztosra vették, hogy itt is menni fog. Ennek érdekében a püspököket börtönbe zárták, megalázták és megkínozták. Scheffler püspöknek felajánlották: ismét hatalmat kaphat a kezébe és learathatja a nép dicsőítését, ha elvállalja a Rómától elszakított Katolikus Egyház vezetését. Újból püspök lehet, szabad és mindenki által tisztelt, ha vállalja, hogy kiszolgálja az istentagadó és emberi jogokat semmibe vevő hatalmat. Az is nyilvánvaló volt mindenki számára, mi vár rá, ha mégis nemet mond.
Talán meg is magyarázhatta volna magának is, másoknak is, hogy azért fogadja el Erdély bebörtönzött püspökének Márton Áronnak a székét, hogy majd új kapcsolatait felhasználva előnyöket alkudjon ki az egyháznak, hogy a pásztor nélkül maradt nyájakat, püspökségeket összefogja, kormányozza. De ő, nem így tett. Erre a csábításra válaszolta, Uraim: „Nem tehetem!”
Ma, amikor egy kis kényelemért, szórakozásért, anyagi előnyökért, olyan könnyen megalkuszunk, felhagyunk a vallás gyakorlásával, az imával, templomba járással, ma amikor egyéni, vagy politikai érdekekért háttérbe szorítjuk hitbeli meggyőződésünket és készek vagyunk a másik ember becsületébe belegázolni, képesek vagyunk egy kanál vízbe megfojtani, csakhogy céljainkat elérjük, akkor emberi ésszel nehéz felfogni, hogyan tudta visszautasítani a látszatra nagyszerű ajánlatot és választani a kényszerlakhelyt, majd a börtönt a „földalatti pokolba”, a kényszermunkát és a vértanúhalált.
Úgy tűnt, hogy a börtönből nincs menekvés, mindennek vége, világi szemmel nézve a helyzet reménytelen volt, úgy tűnt, hogy ő veszített… De valóban így volt? Ki volt a győztes és ki a legyőzött? Ki volt az erős és ki a gyenge? Hol vannak a győztesek és hol a legyőzött?
A vértanú püspökünknek boldoggá avatásával a Jó Isten válaszolt ezekre, a kérdésekre. Isten szolgája Scheffler János messze elnyomói fölé emelkedve, „hegyen állva” várta az ellenséget, és mindvégig, még a „földalatti pokol” celláiban, kihallgató termeiben is magasan elnyomói fölött állt a megpróbáltatások napjaiban. Olyan megrendítő életrajzában az a mozzanat, amikor felültetik a rabszállítóra, mellyel a Jilava-i börtönbe szállították, rabtársait arra kéri, hogy énekeljék el vele együtt az „Ó Mária, drága név” kezdetű éneket. A püspök érezte, hitte, hogy Isten vele van, még ha a látszat mást is mutat. Egy evilági, Isten és Egyházellenes sereggel szemben, a hite legyőzhetetlenné tette a püspököt.
És ez az, amiért a boldogok sorába, azaz oltárra emelte az egyház és ez az, amiért mi katolikusok büszkék lehetünk rá, és életpéldáját bátran követhetjük.
Mert ma – sokkal inkább, mint korábban – fennáll az a veszély, hogy az ember egyedül a téveszmék hálójába kerül. Ezért kell példaképüknek tekintenünk a szenteket, boldogokat és hitvalókat, akik megmutatják, hogy mi is az emberi lét valódi célja.
Mert a szentek olyan személyek, akik végsőkig megélik emberi mivoltukat, tökéletesen megvalósítják önmagukat. A siker nem egy bajnokcsapat, egy film hírneve, hanem az életszentségben maradéktalanul megvalósuló emberség. Ezért hívja Jézus boldogoknak a szenteket. A nyolc boldogság nem más, mint a szentek jellemzője. A lélekben szegények azok, akik nem rabjai a pénznek, a hatalomnak, a sikernek, a mítoszoknak, az erőszaknak, akik irgalmasak, nem gyűlölködnek, tiszta szívűek és boldogok. A szentek azok, akik hitelesen megvalósították Isten tervét, vagyis saját emberségüket. Vajon ki teljesebb ember, mint Assisi Szent Ferenc atyánk, mint a vértanú püspök, boldog Scheffler János, mint Erdély hitvaló püspöke Márton Áron, vagy melyik nő valósította meg jobban önmagát, mint a boldogságos Szűzanya, vagy kalkuttai Szent Teréz anya? A szentek és boldogok személyében olyan példaképekről van szó, akik megmutatják, hogy melyik úton járjunk, ha el akarunk jutni az életszentségre.
Visszatérve az evangéliumi szakaszhoz: nyugalmat, békét talál a lelketek, ígéri Jézus azoknak, akik tőle akarnak tanulni. Természetesen egészen másfajta nyugalom az, amelyről Jézus beszél, mint az igazság érzetünk pillanatnyi kielégülése. De ez csak úgy érhető el, ha vállalom azt az olykor már-már kibírhatatlan feszültséget, mely abból fakad, hogy visszautasítom a nagy kísértő csábításait, hogy megválaszolatlanul hagyom az engem ért sérelmet.
Ez a test szerinti élet, az úgynevezett Ádámi, megváltás előtti, önistenítő emberi magatartás elutasítását jelenti és a lélek – az istengyermeki, az elkötelezett, tudatos hit szerinti élet vállalását. Tehát, ahelyett, hogy a könnyebbik részt választanánk, vagy éppenséggel visszavágnánk – akár fizikailag, akár szellemileg – lemondunk az elégtétel vételéről és felkínáljuk a bocsánatot, a békét, miként Tanító Mesterünk, Jézus Krisztus is tette a kereszten.
Kt. Krisztus hívása mindenkinek szól, aki fáradt és terhek súlya alatt görnyedezik, éppen ezért vegyük fontolóra fölszólítását, és valóban tanuljunk tőle. De ne csak úgy, hogy megpróbáljuk őt utánozni, hanem még inkább azzal, hogy belőle élve, az Ő testével táplálkozva, engedjük megvalósulni magunkban az ő szelíd és alázatos uralmát, a Lélek szerinti életet, azaz engedjük, hogy szentté tegyen bennünket.
Elmélkedésünket Léon Bloy francia konvertitának egy mondatával szeretném befejezni: „Csak egy fajta szomorúság létezik, mégpedig az, ha nem vagyunk szentek. Én azt szeretném, hogy senki ne ismerje ezt a szomorúságot, szeretném, ha mindenki szent lenne”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése