A mai evangéliumi szakasz (Mt 13,44-52) alapgondolatát röviden így fogalmazhatnánk meg: az a boldogság, amelyet Isten az ember számára megálmodott óriási kincs, aminek megszerzéséért érdemes minden áldozatot meghozni. Az Úr Jézus az evangéliumi hasonlatokkal az Isten boldogító jelenlétével egyenértékű mennyek országának felbecsülhetetlen értékéről beszél, és az ezzel kapcsolatos helyes emberi magatartásformákra buzdít.
Jézus a mennyek országát először a szántóföldbe rejtett értékes kincshez hasonlítja. A példabeszédben szereplő ember megtalálja, örömében fogja magát, eladja mindenét, és megveszi a kincset rejtő földet, hogy így a kincs is a birtokába kerülhessen.
Hasonló a helyzet a mennyek országát megtaláló ember esetében is. Aki fölfedezi ezt az országot, az Istennel való boldogságot, eladja mindenét, azaz elutasítja mindazt, ami Isten közelségét, Istennel való személyes kapcsolatát akadályozná. A kincsről nem tudó emberek szemében ostobának, élet idegennek látszik. Ő azonban boldog, és tudja, hogy amit tesz, jól teszi.
Ugyanezt tanítja a másik hasonlat is, amelyben Jézus azt hangsúlyozza, hogy az országot keresni is kell. A példázatban szereplő kereskedő igazgyöngyöt talál, felszámolja, eladja mindenét, csakhogy birtokolhassa, megvásárolhassa ezt az értéket. Mindaz, akinek nincs tudomása az igazgyöngyről, s csak a kereskedő önkiüresítését látja, bolondnak tartja emberünket, aki látszólag tönkreteszi saját egzisztenciáját, megélhetését. A gyöngy birtokosa azonban biztos a dolgában.
Ugyanígy van, a mennyek országát kereső ember esetében is. Amikor az országra rátalál, merészen elutasítja minden látszólagos értékét, mert tudatában van annak, hogy ez a birodalom a bizonytalan és gyorsan tovatűnő földi lét garanciáival szemben minden álmunkat felülmúló életet, örömet és örökkévalóságot ígér.
Mindkét hasonlatban egy kincs felfedezéséről van szó: az első ember véletlenül akad rá, a második tudatosan keresi. Mindkettő siet azonban, hogy mindenét eladja, és megszerezze azt. A mennyek országa – az Evangélium, a kereszténység, a kegyelem, Isten boldogító jelenlétének megtapasztalása, a barátság Istennel – az a kincs, amely ugyan rejtve, de mégis jelen van a mi világunkban. Sokan vannak egészen a közelében, s mégsem fedezik fel, vagy ha felfedezték, nem becsülik értéke szerint, vagy nem sokat törődnek vele, és a földi országnak, az e világnak adják az elsőbbséget. Jobban szeretik a gazdagságot, a szenvedélyeket, a pillanatnyi földi örömöket.
Csak az határozza el, hogy megszerzéséért „minden javát eladja”, aki tanulékony szívvel meg tudja különböztetni a jót a rossztól, az igazi boldogságot, a látszat boldogságtól, az örökkévalót a mulandótól, a látszatot a lényegtől. Igaz, Jézus nem keveset kér az Ország elnyeréséért, hanem mindent. De az is igaz, hogy nem keveset ígér, hanem mindent: örök életet, az Istennel való örök és boldogító közösségben.
A szentírási szövegek nemcsak Jézus kortársainak szóltak, hanem határozott kérdéseikkel bennünket is megszólítanak. Vajon tudatosítottuk-e már, hogy Isten milyen felbecsülhetetlen értékű életet készített számunkra? S ha igen, úgy irányítjuk-e életünket, mint a hasonlatok emberei? Vagy még mindig vannak vélt kincseink, amelyek akadályozzák, hogy elnyerhessük az igazi értéket, magát Istent? Ha őszinték vagyunk, nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre nem tudunk egyértelműen válaszolni. Éppen ezért legalább a jövőben igyekezzünk a példázat embereinek nyomába lépni. Próbáljunk megszabadulni látszat-értékeinktől, evilági csecsebecséinktől, hogy elnyerhessük a maradandó boldogság kincsét és az örök élet igazgyöngyét.
Hogy hogyan válthatjuk tettekre a hallott evangéliumi szakasz üzenetét, abban eligazítást és útmutatást a szentek életében találhatunk. Bizonyára sokak előtt ismerős a nyolc évszázaddal ezelőtt élt Assisi Szent Ferenc, a Ferences rend alapítójának élete. Az ő élettörténete arról szól, hogy a példabeszéd által föl vázolt út járható, hogy a Jézusi tanítás megvalósítható, még akkor is, ha sokan értetlenül állnak vele szembe. A dúsgazdag fiatalember, a mulatságot, szórakozást kedvelő fiatalok körében nagy hírnévnek örvendő Ferenc, miután fölfedezi Isten országát, az Istennel való személyes kapcsolat boldogító voltát, kész lemondani a gazdagságról, anyagi javak birtoklásáról, csakhogy szabadon, szegénységben, tisztaságban és engedelmességben követhesse Krisztus Urunkat.
Igen, ha a földi élet megőrzéséért az ember hajlandó minden javát feláldozni, miért ne kellene még inkább így tennie örök élete, örök boldogságának elnyeréséért? A tengerbe vetett hálóról, a halászat végén a jó és a rossz halak elválasztásáról és a hitványok kiszórásáról szóló példabeszédnek is ugyanez a végkövetkeztetése.
A fontosak nem az ideiglenes, a néhány napig, óráig tartó helyzetek, hanem a végsők, a döntőek és örökkévalóak. Ezeket az utóbbiakat azonban az időben, a jelen pillanatban készíti elő az, aki igazi bölcsességgel cselekszik, s éli mindennapjait. Nem elég tehát a példabeszédet meghallgatni, meg is kell azt érteni. „Megértettétek mindezeket” (51), kérdezi Jézus hallgatóitól. De nem elvontan, általánosságban kell megérteni, nem is másokra vonatkoztatva, hanem önmagunkhoz, az élethez való konkrét viszonyban, az Istennel való személyes kapcsolatunkban.
Aki így érti meg a példabeszédet, az lesz Jézus igazi tanítványa, aki – Jézus szavai szerint – „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (52). Ez azt jelenti, hogy az újban, az újszövetségi szentírásban, és a régiben, az Ószövetségben meg tudja találni magatartásának, életvitelének bölcs mértékét és irányelvét. És ha ezt megtalálta, akkor sem az Ország meghódításához szükséges lemondások, sem az élet megpróbáltatásai nem okoznak problémát számára, mert megérti, hogy nem a földi, hanem az örök boldogság a fontos. Arról is meg van győződve, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik” (Róm 8,28).
Befejezésül Szent Anzelm szavaival könyörögjünk: „Ó, Uram, Istenem! Add meg nekem azt a kegyelmet, hogy teljes szívemből vágyódjam utánad, és hogy így vágyakozva keresselek és megtaláljalak Téged. És ha megtaláltalak, szeresselek Téged, és az irántad való szeretetem meggyűlöltesse velem azokat a dolgokat, amelyektől megváltottál és megszabadítottál bennünket! Ámen.”
