Fekete István: Roráte / Előadja: Rudolf Péter / Zene: Ghymes

Újra Advent - Gyulay Endre

Az elő karácsonyra a mennyei Atya készített szállást, a barlangot, a születendő Fiának. Az idei karácsonyra mi készítsünk neki kedves otthont.

Az otthon első tulajdonsága legyen a tisztaság. Minden tékozló fiút haza vár, az irgalmasság rendkívüli jubileumi évében a mennyei Atya! Örökségének minden kincsét eldorbézolta az evangéliumi ifjú. Már ruhája is rongyos, átitatva a disznók bűzével. Eszébe jut az irgalmas apja. Haza indul. A fogadtatás: fürdő, tiszta ruha, gyűrű, lakoma, megbocsátás. A "halott fiú" feltámadt.

Vajon a mi lelkünk tiszta-e? A megszentelő kegyelembe öltözött-e? Mocskos bűneink, Istenhez nem méltó tetteink, szavaink, gondolataink, mulasztásaink disznó bűze nem csúfítja el lelkünk otthonát, ahova érkezni akar Testvérünk az Isten Fia? Az irgalmas Isten vár a bűnbocsánat szentségében. Olyan kedves Jézusnak a tiszta "szoba" illata, a hozzá méltó otthon. De most ne csak egy szokványos "rutin" gyónás legyen, hanem egy igazi nagytakarítás, ahol a régen rejtett szemeteket is kidobjuk.

Az otthon másik fontos tulajdonsága, hogy a téli hidegben kellemes meleg legyen. Karácsonyra szokták mondani, hogy a szeretet ünnepe. És mégis oly sok veszekedés, harag, bosszantás és bosszankodás napja szokott lenni sok helyen. Ajándék, megszokásból, lehetőleg a legolcsóbb, vagy legalábbis annyit érjen, amennyit a másik fog adni. Fénylő fa és hideg szívek. Ez a "ház" nem lehet otthona a betérni vágyó Betlehemi Gyermeknek. Feledni kell a megbántásnak vélt szavakat, jóvátenni kell a mi darabosságainkat. Kicsi és nagy, idős vagy fiatal lakásunkban szívünk melegét kapja! Szóban, ajándékban, figyelmességben, türelemben.

De ha már a falak kihűltek előbb, nem elég csak karácsonyeste begyújtani. Az előző hetek hidegét fogják sugározni. Mind a négy héten át kell a szeretet melegével otthont teremteni. Jó, ha nem csak lakásunkat fűtjük, mondják, hogy épp ezen az ünnepen van a legtöbb öngyilkos, mert a hideg világban nem kapnak kis meleget. Olyan jó lenne a mi szeretet-fűtésünkkel rájuk is gondolni. Hiszen az evangéliumban olvassuk Jézus szavait: Bármit tesztek egynek az emberek közül, nekem teszitek.

Végül a Jézusnak készített otthon nem lehet éppen Jézust nélkülöző. Szentáldozásunkkal hozzuk haza, imáinkkal mutassuk, tudjuk, hogy itt van. Köszöntsük, becézzük. Mária szeretetét próbáljuk utánozni, hogy igazi Karácsonya legyen Neki is, nekünk is.

Az irgalmasság évében, legyünk valóban irgalmasok. Így lesz szép az ünnepünk.

Forrás ahol föl is lehet iratkoznia listára: nagyböjti és adventi üzenetek listája

Mi a remény emberei vagyunk? – Advent 1 vasárnapja

Milyen nagy készülődés előz meg egy-egy hosszabb autós utazást: útlevél, ha szükséges, akkor vízum, pénz, csomag, térkép vagy ma már GPS … Az adventi szent idő, ami az estével elkezdődött, arra emlékeztet, hogy útban vagyunk az örök hazafelé, Isten vár bennünket. Úti okmányunk a keresztlevél. Utunk, maga Jézus Krisztus. Közlekedési szabályaink a szeretet főparancsa, ami magába foglalja a tízparancsolatot és az egyház öt parancsát. Csomagjainkat egy életen át kell készítenünk, mégpedig olyan dolgokból összeállítani, amit a moly nem rág meg és a rozsda nem emészt meg: mint amilyen a szeretet, a szolgálat, a megbocsátás, az irgalom. Amúgy ez utóbbi elsajátításának, begyakorlásának szenteli az Egyház az egész évet a Szentatya ösztönzésére. S indulhatunk a nagy „kalandra” a zsoltárossal imádkozva: „Uram, tebenned remélek”. Mert adventi várakozásunkat, készülődésünket a reménynek kell áthatnia, átitatnia.

„Sajnos a korszak, amelyben élnünk adatott, a reményvesztés korszakának tűnik” - olvassuk Szent II. János Pál pápa az Egyház Európában címet viselő apostoli buzdításában. Sok a céltalan, a bizonytalan, az elkeseredett, sőt a mai európai állapotokat szemelőt tartva, a bevándorlókat tekintve sok a kétségbeesett, aggódó és félénk ember – az egész európai kontinensen éppúgy, mint közvetlen környezetünkben.

A reménytelenség okát abban láthatjuk, hogy a világ és Európa vezetői egy Isten nélküli, legalábbis egy keresztény értékek nélküli világot akartak, akarnak felépíteni. Az emberiség, különösen Európában meghasonlott a saját vallási, keresztény gyökereivel, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy igen tág teret kapott a lét értelmetlenségét, a cselekvés hiábavalóságát, a keresztény értékekre fittyet hányó magatartás a hétköznapokban.

Egy olyan új, "szabad" világ megépítésén fáradoznak a világ urai, amely olyan alapelvek mentén szerveződik, ahol Krisztus már régen nem szegletkő. Mi fog győzni? A halál vagy az élet kultúrája...?

Az emberiség nagy része azt hiszi, hogy a felszínes és mulandó dolgokban megtalálhatja a békéjét. S mégis, ha álmai nem teljesülnek, elképzelései nem válnak valóra, s számításai nem jönnek össze, akkor a kétségbeesés, a reményvesztettség lesz úrrá az emberen.

Minden emberi létezés teli van olyan pillanatokkal, amikor kibukik belőlünk a kérdés: "Miért?"… Jézus jól tudja, mennyit szenvednek az emberek, csak ő adhatja kezükbe a remény kulcsát. Ő behunyt szemmel bízott, amikor megkísértette a reménytelenség, a kilátástalanság az olajfák hegyén: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet"- mondotta a keresztre szegezve. A mindvégig megőrzött bizalom, a kitartás amellett, hogy átadjuk magunkat annak, amit Isten akar tőlünk – békével tölti el a lelkeket, ami az abszurdot áldássá és a dicsőséghez vezető úttá változtatja: "Én legyőztem a világot!"

A Szentírásban alapvető fogalom a remény: Szent Péter apostol első levele elejétől a végéig a reményről beszél, és azt mondja a keresztényeknek, hogy legyenek készek számot adni arról a reményről, amely bennük van. Az apostolok korában, a római birodalomban is nagy volt az általános reménytelenség, a kilátástalanság akárcsak napjainkban. Ebben a környezetben keresztények kis csoportjai, az üldözések ellenére is, olyan embereknek tűntek, akik reményteliek, akiknek van jövőképük, akik vidámak és derűsek. Ez feltűnő volt, ezért egyesek kérdezgetni kezdték őket: honnét van bennetek ez a reménység, még akkor is, amikor üldöznek és megölnek titeket. Erről nekik számot kellett adniuk.

Az adventi szentidő nagyon jó alkalom arra, hogy lelkiismeret vizsgálatot tartsunk és megkérdezzük önmagunktól és keresztény közösségeinktől mi magunk is: vajon ma feltűnik-e a reményvesztett világnak, hogy mi a remény emberei vagyunk?

A remény hiánycikk ma az egész világon, de azt hiszem, hogy az öreg európai kontinensen különösképpen. Hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy minden egyre rosszabb lesz, alagútban vagyunk, nem is látjuk a kijáratot. Ilyen helyzetben mindennél fontosabb, hogy az egyedüli nagy remény, amely a keresztény embert áthatja, bennünk is élővé legyen.

Olyan ez a remény, mint egy kis mécses lángocskája, mint az adventi koszorún égő egyetlen lángocska, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátör mindenfelől a világűrt betöltő sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény! Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Mert hatalmas erő élteti és táplálja a századokon át: Isten Lelkének ereje.

Kis reményeket nem nagyon biztosít nekünk az Úristen, tehát hogy meg fogunk gyógyulni, vagy jól fog menni az üzlet, vagy pedig lesz egy rendes kormányunk, amely meg fogja oldani anyagi gondjainkat, hogy Európát olyan politikusok fogják vezetni, akik helyes megoldást találnak a bevándorlási problémára – erre nincsen biztosíték. De az egyedüli nagy remény, hogy a szeretet és annak alkotása örökké megmarad, Jézus Krisztus jóvoltából megvan nekünk, és ez mindent bearanyoz, és mindennek valahogyan új energiát ad.

Mit tehet a keresztény ember, hogy a remény ne csak vallásos fogalom legyen számára, hanem egy életelv, amely áthatja mindennapjait? Vegyük sorra, mik azok a valóságok, amelyek a reményünket táplálhatják. Ha egy mini evangéliumot szeretnénk megfogalmazni, akkor az négy-öt rövid mondatból állna: van Isten, velünk az Isten, szeret az Isten, és hazavár az Isten. És ha az ember szíve-lelke mélyéből hiszi, hogy ez így van, őszintén meg van róla győződve, akkor már a sötétség nem fogja elborítani, a kétségbeesés nem lesz úrrá rajta.

Ezek a rövid tőmondatok, nem fogalmak, hanem a hit által megragadott valóságok. Isten létét persze az ész is megsejteti velünk, de azt, hogy Isten milyen, Jézustól tudjuk. Ő mondta, hogy maga az Atya szeretett minket. Szent II. János Pál pápa állandóan ismételgette, hogy Isten minden egyes embernek azt mondja, hogy jó vagy, akarom, hogy legyél. Isten a vigasztalás istene, az irgalom atyja, a remény istene.

Ki választhat el bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban nyilvánult meg – kérdezi Pál apostol a római levélben. Ha ezek a mondatok nem egy katekizmus bemagolt válaszaiként, hanem mély személyes meggyőződésként élnek bennem, bennünk, mindannyiunkban, akkor derűs emberek leszünk, és reménységgel telitettek.

A remény, a hittel és szeretettel egyetemben isteni erény, s ennek következtében kegyelmi ajándék. Így a megszerzése részben Istentől függ, s részben tőlünk. Istentől amennyiben az ő ingyenes ajándéka, s tőlünk amennyiben sikerül legyőznünk a csalóka kis reményeket, amelyek megszerzésére az ember néha olyan nagy energiát fordít, olykor a másokon való átgázolás, szenvedés-okozás sem számit, csak hogy több pénzt szerezzen, hogy birtokoljon, hogy minél nagyobb élvezetekben legyen része, hogy hírnévre tegyen szert, hogy hatalmasnak látszódjon... Evilági dolgok ezek, amelyek önmagukban értékesek is, de nem abszolút értékek. Lemondásra van szükség ahhoz, hogy ezek ne legyenek bálványok, amelyek előtt leborulunk, és amelyek oltárán mindent kész vagyunk feláldozni. Amikor ezeket a csalóka reményeket a maguk helyére tesszük, akkor legalábbis kezd hajnalodni bennünk az egy nagy reménység, amely persze az örök életre vonatkozik.

De – amint a II. vatikáni zsinat is figyelmeztet – az örök életbe vetett reményünk nem csökkentheti, inkább erősítenie kell az elköteleződést, amellyel e világon kezdjük megjeleníteni Isten országát és annak értékeit: a testvériességet, az igazságosságot, a szeretetet, a szabadságot, az irgalmasságot.

A remény arról biztosít, hogy mindezek a törekvések, még ha nem mutatkozik is látványos eredményük, nem hiábavalók. Hogy itt, a földön ez mennyire fog megvalósulni? Isten országának inkább csak kisebb-nagyobb szigeteit tudjuk megvalósítani itt, a földön. Többet talán nem, de hogy a végső akkord egy hatalmas harmónia lesz – az Isten szentháromságos szeretetébe való bevonása a világnak –, ezt garantálja nekünk Krisztus feltámadása. Mert ez a mi reményünk legkonkrétabb alapja.

A régi egyházatyák többször a remény szentségének nevezték az eucharisztiát, az oltáriszentséget. A II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy az örök élet felé menetelő zarándoklatunkon az eucharisztia az úti eledelünk, amelyet az utolsó vacsorán adományozott nekünk Jézus. Az eucharisztiában földi anyagok, a kenyér és a bor átalakulnak a feltámadt Krisztus szent testévé és vérévé, egész valóságává. De talán még fontosabb, hogy a mi szentmisénk jele és elővételezése annak a testvéri lakomának, amelyre az Úr Jézus bennünket a mennybe hív meg.

Ez megint egy nagy felhívás számunkra, hogy a szentmiséink ne olyan összejövetelek legyenek, ahol szinte semmi közünk egymáshoz, ahol nem is ismerjük egymást, ahol, nem figyelünk egymásra... Csak akkor lesz a kereszténység életképes, élő valóság a XXI. században, ha közösségeink igazi, segítő, elfogadó, támogató közösségek lesznek. A szentmise pontosan ennek a kifejezése, a gyökere, az alapja.

Amikor a szent mise végén megáld bennünket a pap és azt mondja: "menjetek békével", ez egy valóságos küldetés. Mintha csak azt mondaná: Krisztus-hordozók vagytok, az ő szeretetével, az ő békéjével, az ő békítő, elfogadó, megbocsátó szeretetével menjetek a szétszaggatott, gyűlölködő, reményvesztett társadalomba, annak legkisebb sejtjébe, a családba, és legyetek a világosság fiai, az élő remény követei, hordozói nem feledve, hogy a reménynek azt a lángját, amelyet a Szentlélek olaja táplál, a világűrt betöltő sötétség sem képes eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény, Krisztus fénye!

Azonban, ahhoz, hogy ez valóság legyen a mi számunkra, Szent Ferenc atyánk szavaival kérjük: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.”

Életed szőnyege - Imre atya írása újra olvasva

Egy fiatal német szerzetes pár hónapot egyik belgiumi szerzetházukban töltött, hogy – gyakorlatképpen – egy faliszőnyeg szövésénél segítsen. Pár nap múlva felháborodva felállt a szövőszék mellől és így kiáltott fel: „Ezt nem csinálom tovább! A parancs, aminek engedelmeskedem, értelmetlen. A gyönyörű, aranyló fonalat, amivel dolgozom, hirtelen meg kell csomóznom és – látszólag minden alap nélkül – le kell vágnom. Azután jön egy másik testvér utánam, aki fekete fonalakat sző bele az én sárga fonalaim közé. Micsoda pazarlás ez!”

„Fiam” – fogta karon egy idősebb szerzetes, „te a szőnyeget rossz oldalról nézed. Előtted ugyanis annak a hátoldala van, és te csak egyetlen egy motívumon dolgozol.” Majd odavezette a fiatal szerzetest a faliszőnyeg elülső oldalához. Az újoncnak, a mikor meglátta a szőnyeg igazi oldalát, elállt a lélegzete. Csodálatos kép tárult a szeme elé: a három napkeleti bölcs épp ajándékait rakta le a betlehemi Kisded elé. Az ő gyönyörű aranyló fonala éppen a kis Jézus feje fölötti glóriát formálta. A mellé szőtt fekete fonalak pedig ezt a glóriát még aranylóbbá és még csillogóbbá tették. Ami neki azelőtt fölöslegesnek és értelmetlennek tűnt hátulról, elölről csodaszép képet mutatott.

Láttam életed szőnyegét. Nagy és színes, mintás és kissé titokzatos, de még nincs befejezve. A fonalak - hátulról nézve - mintha rendetlenül lógnának, a minta még nem vehető ki egészen világosan, de biztos vagyok benne, hogy ha egyszer majd végig szövöd, gyönyörű szőnyeg lesz belőle.

A legértékesebb fonalak – nem is gondolnád! – a feketék. Ezek voltak életed nehéz percei, sötét órái, terméketlen évei, amelyekben azt hitted, hogy minden üres és értelmetlen. Pedig most ezek adnak életed szőnyegének különleges sajátosságot, fényt és csillogást. Ezek azok, amelyek életed szőnyegét másokétól megkülönböztetik, és azoknál értékesebbé teszik. A fekete fonalak nélkül valami sajátosan nagyszerű hiányozna életedből. Nélkülük életed szőnyege egyhangú, közönséges, színtelen és alaktalan lenne.

Életed szőnyege még nincs kész. Még szövögetsz rajta. Aranyló szálakkal és fekete szálakkal...

Még talán magad sem tudod egészen kivenni alakját és mintáját. Fogalmad nincs, hogy mi is lesz majd belőle.

 Azonban ne csüggedj! Bízz benne, hogy hogy a sötét fonalak, amelyek ma is egyre másra belekerülnek életed szőnyegébe, egyszer majd egyedivé, egyszerivé, nagyszerűvé és értékessé teszik életedet.

 Stuttgart, 2011-11-28.

VÉRTESALJAI LÁSZLÓ SJ ELŐADÁSA

A pápa Kenyában: limuzin nélkül, lecke alázatosságból az afrikai vezetőknek

Ferenc pápa integet a tömegnek Hondájából Nairobiban - REUTERS

26/11/2015 17:41

Limuzin, elsötétített és golyóálló autó nélkül. Ferenc pápa egy szerény, néhány ezer eurós Hondát választott közlekedési eszközként Nairobiban. Az alázatból adott leckére azonnal felfigyeltek a kontinensen, ahol a politikusok luxusautókkal járnak, míg a közvélemény a magas politikai szintű korrupció miatt panaszkodik. A kenyai kormány ellen az utóbbi időben számos kivizsgálás indult korrupció vádjával.
A pápa felhívással fordult az afrikai vezetőkhöz, hogy feddhetetlenül cselekedjenek. A lakosság hatalmas lelkesedéssel fogadta a Szentatyát a kenyai főváros utcáin az eső ellenére is, aki nyitott pápamobilján járt körbe.

A pápa a papokkal, a szerzetesekkel, a szerzetesnőkkel és a szeminaristákkal találkozott
Csütörtökön kora délután Ferenc pápa a papokkal, a szerzetesekkel, a szerzetesnőkkel és a szeminaristákkal találkozott. Félretette előre elkészített beszédét és kötetlen szavakkal spanyolul szólt a jelenlevőkhöz, amelyet angolra fordítottak. A hivatásról, a szerzetesi életstílusról, a gyermekek szenvedésének kérdéseiről beszélt. Arra hívta a szerzeteseket, hogy mindig álljanak közel a szenvedőkhöz. Felhívta a figyelmet, hogy a hivatásoknak erősnek és megalapozottnak kell lenniük, mert felületesen nem lehet pappá válni. Arra hívta a szeminaristákat, hogy ha észreveszik, hogy nem a helyes utat választották, akkor keressenek maguknak munkát, nősüljenek meg és alapítsanak jó családot. A találkozó végén daganatos kisgyermekek egy csoportjával találkozott a pápa.

Fát ültetett az ENSZ-ben
Csütörtökön délután a nairobi ENSZ központban folytatta programját. Megérkezésekor a Szentatya elültetett egy fát az UNEP, az ENSZ Környezetvédelmi Programja épületének kertjében. Beszédében a faültetés gondolatából indult ki.
(sv)

A Római Riport különkiadása Szent II. János Pál pápáról

Római Riportok - 2015.11.22.

Római Riportok - 2015.11.15.

„Nyújts nekik képet arról, hogy ki vagyok”! - Krisztus Király vasárnapja

„Abban az időben: Pilátus megkérdezte Jézustól: "Te vagy-e a zsidók királya?" Jézus így válaszolt… "Az én országom nem ebből a világból való… "Tehát király vagy?" Jézus így felelt: "Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”(Jn 18,33b-37)

Az evangéliumból vett bevezető mondatok után, mely a mai, Krisztus Király ünnepének lényegére világit rá, egy kis történettel szeretném folytatni. A történet szerint: a király találkozni akart egy fiatalházaspár fiával, akik a palotától nem messze, a folyó partján laktak. Közölte kívánságát szolgáival, akik közül egy hamarosan felkereste a házaspárt és elmondta, hogy a király látni akarja a fiukat: "Itt valami tévedés lehet - mondták. - Egyáltalán nincs gyermekünk, még kevésbé fiunk, aki a királlyal találkozhatna". Így a szolga dolgavégezetlenül tért vissza a palotába és elmesélte kudarcát. Az udvartartás, azt remélte, hogy a király elfelejti kívánságát. Valóban úgy is tűnt, mert a király sem ezen, sem a következő napokban nem tért vissza a parancsra.

Mintegy 25 évvel később, egy ifjú tűnt fel a palota kapujánál, s kérte, hogy engedjék a király elé, aki őt hívatta. A kapus bizalmatlanul nézte a fiatalembert, s kicsit később a lakáj úgy nyilatkozott, hogy a király nem hívta. Ám az ifjú kitartott szándéka mellett, és végül a legfőbb udvarmester fogadta őt. Egy idős udvari tanácsos ráismert az ifjú történetére, aki elmesélte neki, hogy jóval a születése előtt követ jött a palotából a király kérésével, hogy jöjjön el hozzá. Most amikor megkérdezték a királyt, hogy akarja-e a fiatalembert fogadni, a király azt válaszolta, hogy természetesen, hisz ő maga hívatta az ifjút.

Amikor a király elé vezették a fiatalembert, az megparancsolta a többieknek, hogy hagyják el a tróntermet és hívta, hogy üljön a trón elé. Azután ezt mondta: „Nagy az én királyságom. Mindenütt laknak emberek, akik még soha nem láttak engem és csak futó benyomásuk van arról, mi is az a király. Rád bízok egy küldetést: Nyújts képet népemnek arról, hogy ki vagyok. Íme, adok neked egy királyi pálcát, koronát és egy királyi palástot. Menj békével.”

A király felemelkedett és otthagyta az ifjút, aki kábultan ült a székén. Kezeiben tartotta a picike koronát, pálcát és palástot, ami alig volt nagyobb, mint egy babáé. Mielőtt azonban a király elhagyta volna a termet, az ifjú összeszedte minden bátorságát, és alig hallhatóan azt mondta: „De hiszen egyáltalán nem ismerem Felséged.” A király nem figyelt rá. Most már hangosabban, bátrabban kérdezte: „De hogy kell ezt tennem?” A király elment. Vad kétség lett úrrá a fiún: „Miért kell ezt csinálnom?” Belépett egy lakáj, meghajtotta magát előtte és kivezette a trónteremből.

Ettől kezdve az ifjú mindig a küldetésére gondolt. Ha a mezőn dolgozott, vagy a munkája fáradságát pihente, mindig üldözte a királyi parancs gondolata. Végül eldöntötte, hogy megkeresi a falu bölcsét. Amikor az meghallotta a történetet és a problémát, ami az ifjút nyomasztotta, ezt a tanácsot adta neki: „Bizonyára tudod, mi az, hogy király, ha ezt a meghatározott személyt nem is ismered, mert vele csak egyszer találkoztál. Nem volnék meglepve, ha a pálca, a korona és a királyi palást szimbolikusan a király tulajdonságait jelképeznék. Talán, ha időt szakítasz a királyi adományok figyelmes szemlélésére, felfedezheted azok jelentését. És ha egyszer már tudod, fáradozz azon, hogy olyan légy, ahogyan azt a palást, a pálca és a korona megkívánja.”

Az ifjú bólintott. „De - vetette ellen - hogy kell megszolgálnom megélhetésemet?” „Földműves vagy - mondta a bölcs -, maradj az. Nincs rosszabb, mint az olyan földműves, aki hivatalnokoskodik, vagy egy írnok, aki földbirtokosnak játssza magát. Ha ez lenne a helyes út, akkor a király jönne, és ő dolgozna a földeken.”

 „De miért pont engem hívott a király – kérdezte az ifjú –, hogy ezt a küldetést teljesítsem?” A bölcs nevetett és így válaszolt: „Mert a király pontosan ennyi erővel mást is hívhatott volna.”

Így történt, hogy a folyó közelében élt egy férfi, akit mindenki szeretett. Bölcs volt és igazságos, öröm volt vele társalogni. Ez a férfi vetette és aratta a búzáját, etette állatait és trágyázta földjét. Időről időre emberek jöttek hozzá, hogy meglátogassák.

Miért? Tulajdonképpen senki sem tudta megmagyarázni. Olyan volt, mintha jelenlétében több lett volna az ember. Olyan volt, mint mikor valaki éhes volt és jóllakik. Az emberek titokzatos kifejezéseket suttogtak maguk között, amit tőle hallottak. Egyszer egy esti séta alkalmával azt mondta néhány barátjának: „Ha a búzamag elhal, élet szökken elő belőle és termés. Nem kell félnünk a haláltól.” Egy másik mondása, ami újból megragadta az embereket: „Minden mulandó közepette megmarad egy valami; mégpedig az, hogy Isten által szeretve vagyunk.”

Egy napon meghalt ez az ember. Halála után unokafivérei és nővérei elkezdtek kutatni a kincsei után. Hisz a családi hagyomány révén úgy tudták, hogy egyszer a királytól pálcát, koronát és palástot kapott tiszta aranyból. Minden kutatásuk ellenére is csak egy elhasznált könyvet találtak, ami ezekkel a sajátos szavakkal kezdődött: „Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Ábrahám fia volt, Dávid fia...” (Mt 1,1).

E kis történetben különös meghívásról hallottunk: Egy gyermeknek még születése előtt megmondják, hogy meg kell látogatnia a királyt. Bármennyire is különösnek tűnik ez, pontosan megtaláljuk a Szentírásban, Jeremiás próféta könyvében ezt olvashatjuk: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek” (Jer 1,5). Izaiás próféta is erről beszél: „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított” (Iz 49,1).

Az a küldetés, amely az ószövetségben a prófétákra volt bízva, ma, a keresztség szentségének felvételével ránk van bízva. Jóval születésünk előtt ismert bennünket is az Úr, nevünkön szólított és meghívott, mert terve volt, terve van velünk.

Az ifjú küldetése abban állt, hogy hiteles képet kellett nyújtania a királyról. Ez valamennyiünk hívatása – láthatóvá, hallhatóvá kell tennünk az emberek számára Krisztust, a világmindenség királyát, akit ma ünneplünk. Azt kell mondanunk, amit Tőle hallottunk. Nem a saját üzenetünkről van szó, nem a mi saját gondolatainkról, hanem az Úr szavait kell továbbadnunk, életünkkel róla tanúskodnunk. Azonban ez azt jelenti, hogy az Ő életútját kell választanunk, még ha az a golgotára is vezet.

Az evangéliumot továbbadni teremtő cselekedet. De először saját életünkben kell alakot öltenie. Csak így közvetíthetjük hitelesen Isten üzenetét. Ha éljük Krisztust, akkor tanítjuk is Öt: „Akiket ugyanis eleve elismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra...”(Róm 8,29) – írja Pál apostol. A Fiúnak képmását magunkra ölteni, az a mi hivatásunk. Krisztusra mutató jellé kell lennünk, szóvá, amely a megtestesült „Igére” mutat.

„De én, nem ismerlek téged” – mondja a fiatalember a királynak. Krisztus ismerete a küldetésünk alapja. Hogyan tehetnénk láthatóvá Krisztust az embereknek, ha mi magunk sem ismerjük? Természetesen nem arról van szó, hogy tudom, mikor és hol született, ki volt az édesanyja és nevelő apja, hanem sokkal többről, arról az ismeretről, amiről Szent Pál apostol beszél: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam”(Fil 3,8).

Megismerni Krisztust, ez kell, hogy életünk célja legyen. Egyetlen módja van Krisztus megismerésének, hogyha őt szemléljük. Ha Őt szemléljük, akkor lassanként, észrevétlenül történik valami, és mi azzá válunk, amit, pontosabban, Akit szemlélünk. Ez „az Úr Lelke által” megy végbe és hosszú folyamat. Időbe kerül: - imában eltöltött időbe. Azonban nincs más út, hogy Krisztust megismerjük.

A kis történetben azt javasolja a bölcs az ifjúnak, hogy komolyabban nézze meg a királytól kapott adományokat: a koronát, ami töviskorona; a pálcát, ami keresztnek van kiképezve és a palástot, ami Krisztus ruhája, amikor azt Heródes katonái leköpdösték. Ez a három jelkép Krisztus szenvedésére utalnak. Hogy Krisztushoz hasonlítsunk, késznek kell lennünk a kereszt útját járni, ami a golgotán át vezet a megdicsőülésbe.

Mi valahogy úgy vagyunk, hogy amikor valami sikert érünk el, akkor győztesnek, erősnek, hatalmasnak érezzük magunkat. Ilyenkor felemeljük fejünket, mélyet lélegzünk, tisztelnek bennünket, királynak érezzük magunkat. Azonban Jézus sohasem kérkedett királyi hatalmával, csodáit jelnek szánta, nem engedte magát királlyá koronázni. Ma mégis királyként, az igazság, a béke és a szeretet királyaként áll előttünk.

De milyen koronával? Sikeres, győztes vezérként? Nem! Töviskoronával, kifosztva, megalázva, meg nem értetten, gyalázatban. Mégis kijelenti: Király vagyok! Ránk gondol, mert nekünk fontos tudnunk, hogy ki Ő. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. – Mondja Pilátusnak. – Aki az igazságból való, hallgat szavamra!" (Jn 18, 37)

„De miért pont engem hívott a király, hogy ezt a küldetést teljesítsem?”- kérdezi a fiatalember, és a bölcs válasza: „Mert a király éppen ennyi erővel mást is hívhatott volna.”

Isten nem amiatt szeret bennünket, amik vagyunk, hanem mi azért vagyunk, mert Ő szeret minket. Hívása teremtő hívás: Ha hív bennünket, képessé, alkalmassá is tesz, hogy a ránk bízott feladatot teljesíteni tudjuk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Kiválasztásában mindegyikünknek megadja a lehetőséget, hogy olyan gyümölcsöt hozzunk, amely megmarad az örökéletre.

„Mintha jelenlétében jobban önmaga lenne az ember”- mondták a folyó partján lakó bölcs emberről. Ez a szent, a krisztusi, a keresztény ember ismertetőjele. Azt a jótékony érzést adja az embereknek, hogy önmaguk lehetnek. A szent nem nyomasztó, hanem békét áraszt. Más elnyomása, leigázása a figyelem és a szeretet hiányát jelzi. Isten ezt nem teszi. Ha mi az embereknek Jézust láthatóvá szeretnénk tenni, Róla hitelesen tanúskodni, akkor meg kell velük éreztetnünk, hogy mindig önmaguk lehetnek, a jelenlétünkben is, nem kell szerepet játszaniuk, hogy megfeleljenek nekünk.

A folyópartján élő bölcs ember azt is mondta, hogy „minden mulandó közepette megmarad egy valami - mégpedig az, hogy Isten által szeretve vagyunk”. Annak hogy bennünket szeretnek, nagyobb jelentősége van, mint annak, hogy szeressünk. Mélyebbre hatol, ősibb. Mielőtt szerethetnénk, szeretve kell lennünk. Ez az alapvalóság. „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket”(1Jn 4,10) – írja Szent János apostol. És egyedül ez a valóság marad meg: Isten igazsága, Isten hűsége mellett.

Ennek az isteni szeretetnek a bizonyítéka az Oltáriszentség, az a tény, hogy néhány perc múlva megjelenik közöttünk az oltáron Krisztus, a mindenség Királya, a kenyér és a bor külső színe alatt. S teszi ezt mindennap, mert szeret bennünket, és velünk akar lenni, ígérete alapján a világvégezetéig, jó és balsorsunkban.

Érdemes átgondolnunk életünk eljövendő eseményeit! Mit szeretnénk elérni? Célunk tényleg értékes, Isten szemszögéből nézve is? Döntéseinket majd kihez igazítjuk? Ne feledjük, Jézus már győzött, győzelmének útja nem más, mint az önmegtagadás és a hűséges szeretet.

Érdemes hozzá csatlakozni, döntéseinket, életvitelünket hozzá igazítani, mert Ő a mi királyunk az igazság királya, ne keresünk mást. Ő legyen az életünk, az út, amin járunk, és az igazság mércéje, amihez igazítjuk életünket, mert Jézus Krisztus az alfa és az omega, a kezdet és a vég, Ő ugyanaz tegnap, ma és mindörökké (Zsid 13,8).

Krisztus Király

Christus Vincit (Krisztus Király ünnepe, Szent Mihály templom Kolozsvár)

Ne tagadd meg gyökereidet! – Imre atya írása

Noha siettem, mégis meghallottam, hogy magyarul beszélnek. Azon a nyelven, amelynek olyan elütő, olyan érdekesen csengő és olyan összetéveszthetetlenül más a zöngéje.

Széles mosollyal rájuk köszöntem. Kissé meglepődtek, de amikor pár szóban elmondtam nekik, mennyire örvendek, hogy találkozom velük, s ha akarják, van itt, Stuttgartban egy jó kis közösség, oda bármikor eljöhetnek, egyikük, a magasabb és fiatalabb, ezekkel a szavakkal hárította el a meghívásomat: „Nem azért jöttünk ki, hogy itt is magyarokkal keressük a kapcsolatot. Nem akarjuk, hogy tudják, honnan jöttünk!”

Mikor látta, hogy mennyire mellbevág, amit mond, igyekezett kissé enyhíteni az erős szavakon: „Lehet, hogy egyszer elmegyünk Önökhöz.”

Aztán szétváltak útjaink...

Nem, nem akarom őket meg- vagy elítélni. Hisz mindenki a maga boldogságának a kovácsa. És lehet, hogy most nekik az tűnik a fontosabbnak, hogy más nyelvű és kultúrájú emberekkel keressék a kapcsolatot, mert az nekik, legalább is így hiszik, kifizetődőbb... De a gondolataimnak nem tudtam parancsolni. Egyre dörömböltek a halántékomon, és azt mondogatták:

Ne tagadd meg a gyökereidet. Mindenkinek vannak gyökerei. Hogy vastagok vagy vékonyak, hosszúak vagy rövidek, de vannak. Neked is. És addig fognak létezni, amíg Te létezel. Ha lenézel a lábad alá, most, miközben ülsz vagy állsz, lábad alatt megtalálod vagy újra felfedezed őket...

Bele vagy gyökerezve egy családba, egy család-fába, amelynek életed végéig része, ága, maradsz, még akkor is, ha a törzs vagy a többi ágak távol élnek Tőled. És ez a család-fa belőled egy rész marad akkor is, ha azt hiszed, hogy elszakadhatsz, elszaladhatsz tőle.

Bárki is vagy és bárhol is élsz, soha ne tagadd meg gyökereidet, soha ne szégyelld eredetedet, származásodat! Ereidben elődeid vére csordogál: a szeretet és a boldogság, az áldás és a termékenység, az álmok és a valóság, az öröm és a bánat hírnöke, amely nemzedékről nemzedékre gazdagítani és megajándékozni akarja a világot mindazzal, ami benned szunnyad.

Ha gyökereid betegek, imádkozz gyógyulásért!

Ha gyökereid betegek, addig ne nyugodj, míg meg nem gyógyítod őket!

Ha viszont egészségesek, akkor engedd, hogy kibontakozzanak és gyümölcsöt hozzanak rajtad!

Ne akarj megválni a gyökereidtől.

Mert ha megválsz tőlük, akkor magadat sebezed meg a legjobban.

Sőt, az is lehet, hogy egy egész életen át gyümölcstelen leszel...

Ezért azt mondom Neked: Ne tagadd meg gyökereidet!

Ne szégyelld eredetedet és származásodat!

Azokból – és csak azokból – fakad benned élet!

Igazi, sajátos, összetéveszthetetlen, egyedi, boldog élet.

Olyan, mint az anyanyelved!

Ezt kívánja Neked szeretettel

Imre atya

Stuttgart, 2015. november 21.

Forrás: stuttgarti-katolikusok.de

Tanulságos történet: Apa, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játsszunk?

Az apa fáradtan tér haza a munkahelyéről, és leroskad a fotelbe. Hétéves kisfia jön oda hozzá, és megkérdezi:

- Mondd Apa, neked mennyi az órabéred?

Az apja haragra gerjed:

- Miért kérded?! Csak nem valami hülye játékot akarsz megvetetni velem? Azonnal mars a szobádba!

A kisfiú szemébe könnyek jelennek meg, de illedelmesen felmegy a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót.

Ahogy az apa ül a fotelben, még forronganak benne a nap eseményei, ahogy a főnöke megint újraíratta vele a prezentációját, ahogy a kollégája 3 nappal a projekt vége előtt elment betegállományba... Kezébe temeti az arcát.

"Mikor lesz ennek vége?" - kérdezi magától.

Aztán eszébe jut a gyerek. "Talán nem kellett volna így bánnom vele... Lehet, hogy csak egy ártatlan kérdés volt, és én értettem félre, azért mert úgy érzem, a környezetemben már mindenki rajtam élősködik." - gondolja magában, és elindul felfelé a lépcsőn. Benyit a gyermek szobájába, ahol a fia a földön kuporogva játszik magában.

A fiú felnéz, és újra megkérdezi:

- Apa, neked mennyi az órabéred?

- Négy dollár fiam.

- És tudnál nekem adni két dollárt?

Az apa gyanakvó tekintettel ránéz a fiára, és azon töpreng: "Remélem nem valami játékot akar venni belőle magának..." Majd meg is kérdezi tőle:

- Mire kellene neked az a két dollár?

- Mindjárt megmutatom! - mondja a gyermek sejtelmes mosollyal az arcán.

Apja előveszi a két dollárt, és odaadja a fiának. Mire a fiú benyúl a takarója alá, és előveszi a spórolt pénzét. Elkezdi összerakosgatni az aprót, ami összesen két dollárra jön ki. Hozzáteszi a most kapott másik két dollárt, és boldogan az apja felé nyújtja:

- Apa! Most, hogy kifizetem neked, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játsszunk?

A SZERETET HIMNUSZA - JÁVOR PÁL

„A szeretet és alkotásai örökké megmarad”- Évközi 33. vasárnap - hanganyag

A keresztény élet, egyben élet az emberekkel, s az emberekért. Nem magunkért, hanem másokért. Férj a feleségért, feleség a férjért, szülők gyermekeikért, orvos a betegekért, pedagógus a tanulókért, mindnyájan az igazságon és szereteten alapuló társadalom építése által embertársainkért, különösen pedig a szenvedőkért, szegényekért, elnyomottakért. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” - állítja majd Jézus az utolsó ítéleten.

Nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni...

Boldog Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvastam arról, hogy milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a következőket írja le:

„Ekkor döbbentem rá először, milyen erős, milyen lázas vágy ég Teréz anyában a Szentség iránt. Csodálkozva figyeltem, hogy szemei csaknem éhes vággyal követik az Oltáriszentséget. Amikor letérdelt, hogy magához vegye, biztosan az Úr lábainál térdelt. Azóta tőle magától is hallottam: nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni. Ha látom Jézust a Kenyér színe alatt, akkor meglátom Öt a szegények nyomorult testében. Ezért van szükség a Krisztussal való egységre. Ha mély hittel közeledem az Eukarisztiához, természetesen megtudom Őt érinteni a nyomorult testekben is, hiszen Ő mondta – Én vagyok az Élő Kenyér”.

„A szeretet és alkotásai örökké megmarad”- Évközi 33. vasárnap

Az Egyház a liturgikus év végének közeledtével, az évközi 33. vasárnapon arra figyelmeztet, hogy földi életünk mulandó. A hívő embernek, minden rendkívüli nagy figyelmeztetés nélkül készen kell állnia az ítéletre és a számadásra, mert egyszer majd a történelem is véget ér: „Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagyhatalommal és dicsőséggel”(Mk 13,26), - hogy ítélkezzen élők és holtak fölött.

Az utolsó ítéletkor, a világ végén, Krisztus dicsőségében jön el, hogy teljessé tegye a jó végérvényes győzelmét a rossz felett, mert ezek – mint, a konkoly és a búza – együtt növekednek a történelem folyamán. A dicsőséges Krisztus, aki az idők végén jön ítélni élőket és holtakat, feltárja a szívek titkos állapotát, és megfizet kinek-kinek tettei szerint, aszerint, hogy jót vagy rosszat tett-e, aszerint hogy együtt működött-e vagy sem az isteni kegyelemmel, aszerint, hogy volt-e bátorsága megvallani őt az emberek előtt, vagy sem.

Az utolsó ítélet az Isten igazságosságának, szentségének és nagyságának az ünnepe lesz. Fölhívja figyelmünket a lét, az élet és a halál fontosságára; faji, nyelvi, kultúrai különbségek, mint száraz hüvelyek válnak le a lelki világról; állás, jog, társadalmi állapot olyan lesz, mint a ruha, melyből kivetkőztünk, és a föltámadt testtel újraegyesült lélek áll majd Isten s a világ előtt; sem szóbeszéd, sem látszat nem takarhatja le igazi alakját. Nem lesz hely ott vád- vagy védbeszédnek; minden tárva lesz az Isten és a világ előtt. Csontokig ható megvilágításban lesz hiúságom, önzésem, kevélységem, kislelkűségem, hamisságom, kétszínűségem.

Az utolsó ítéleten kitűnik majd, hogy mit tett az Isten az emberért, és hogy mennyi kegyelemben részesítette az egyes személyeket a keresztségtől az utolsó leheletig; hogy hány magot hullatott földjére; hány munkást küldött szőlőjébe; mily féltékenyen nevelte és óvta; mily példaképek áldásában részesítette. Ó hány magja hullott a nagy Magvetőnek tövises földre, és mily későn s mily nyomorék módon serkent ki! Kiviláglik majd, hogy mily gyászos kivitelre találtak sokakban Isten erőteljes tervei, ellenben mily szerencsésre Krisztus híveiben!
Ne azon panaszkodjunk, hogy sok a rossz, hanem tegyünk minél több jót. Ne feledjük, hogy egy kis gyertya lángja is képes megtörni a sötétség félelmetes voltát.

Az utolsó ítéleten kitűnik majd, hogy mennyi az a jó, amit tényleg jó szándékkal, minden számítgatás nélkül, Istenért végezett az ember, s mennyi a pelyva az élet szérűjén. Az emberi természet homályos, csalfa, bizonytalan világ, tele ösztönösséggel, látszattal és megszokással; ezeket csak a komoly lelkiismeretvizsgálat, az önmegfigyelés és fegyelmezett önnevelés képes megtörni. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy mennyi az ösztönös, öntudatlan, csalfa, nemtelen elem a mi életünkben. Fegyelmezni, s nem belefáradva folyton nevelni önmagunkat, hogy tetteink mozgató rugója végre ne az önzés, a saját érdekem, hanem a krisztusi-szeretet legyen.

Az utolsó ítéleten Krisztus nemcsak szívünk-lelkünk titkait tárja fel, hanem rámutat arra a nagy szociális feladatra, amit földi-életünkben kellett volna teljesítenünk, az éhezők, a szomjazók, a ruhátlanok, a betegek, a bűnösök fölkarolásával.
Ébredjünk tudatára annak, hogy Isten mit kíván tőlünk. Isten akarja, hogy könyörüljünk a szükséget szenvedőkön, a rászorulókon, a testi és lelki nincsteleneken. Krisztus Urunk ezért azonosította magát velük, s tette az üdvösség elnyerésének függvényévé, azt hogy általuk és bennük szolgálatára voltunk-e Neki, vagy sem. 
Aki ezt átérezte, az éhezik az éhezőkkel, szenved a szenvedőkkel és enyhítésükben, mint Isten akaratának édes teljesítésén dolgozik!
A krisztuskövető alapvető célja kell, hogy legyen megismertetni Isten könyörületes, irgalmas arcát a világgal, aki meg akarja menteni az embert földi és lelki vonatkozásában egyaránt. Ezért az öntudatos, elkötelezett keresztény nem sajnál se időt, se energiát csakhogy tanúságot tehessen Krisztusról, aki lehajolt a testben és lélekben rászorulókhoz.

Azt, hogy hogyan tanúskodhatunk Krisztus mellett a szürke hétköznapokban, és hogyan készülhetünk fel a Krisztussal való nagy találkozásra, azt a szentektől tanulhatjuk meg.  Többek közt a jövő hét fiatal, de nagyszerű szentjétől, Árpádházi Szent Erzsébettől, aki mindössze 24 év alatt élt teljes és egész életet, aki már gyermekkorától fogva a felebaráti szeretet gyakorlásának nagy hőse volt. „Ismervén már most Erzsébetünknek életét – olvashatjuk az egyik életrajzában –, nem fogjuk csodálni, hogy ő is azon igazak sorába helyeztetett, kik az emberiség díszeit képezik. Még ha nem volna is könyvünk címlapjára nyomtatva a szent név, szíveinkbe volna az vésve, mert önkénytelenül kell felkiáltanunk: ő valóban szent életet élt!
De nem csak mi tudjuk ezt – írja az életrajzíró –, hanem tudták azt Erzsébet kortársai is; tudták a vakok és bénák, siketek és sánták, a mindenféle nyavalyákban szenvedők, kik az ő esdeklései által nyerték vissza épségüket… Tudták a szegények és betegek ezrei, kik élvezték az ő szentségének tényeit”.   

Igen, a keresztény élet, egyben élet az emberekkel, s az emberekért. Nem magunkért, hanem másokért. Férj a feleségért, feleség a férjért, szülők gyermekeikért, orvos a betegekért, pedagógus a tanulókért, mindnyájan az igazságon és szereteten alapuló társadalom építése által embertársainkért, különösen pedig a szenvedőkért, szegényekért, elnyomottakért. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” - állítja majd Jézus az utolsó ítéleten.
Ezzel kapcsolatosan mondta nemrég a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa: hogy: „a hit lelki erő, amely megtisztítja az értelmet az igazságos rend keresése folyamán. Megszabadítja attól a mindig jelen levő kockázattól, hogy az önzés, az érdekek vagy a hatalom káprázatába essen. Még a szociális szempontból legfejlettebb társadalmakban is szükséges a szeretetszolgálat, ami sosem válik

Amit csak magunkért tettünk, azt hát magunkért tettük, és ezzel vége. De amit embertársainkért tettünk, azt igazából Krisztusért tettük, aki azonosította magát a legkisebbekkel, és így az örök élet magját hintettük. Mert „a szeretet és alkotásai örökké megmarad”–nak, állítja a második vatikáni zsinat.
Ez a mi reményünk, amely a jövőbe vezet. Mert a világnak van jövője, és ez a jövő Istenbe torkollik. Az Úr Jézus menybemenetele előtt megígérte: „Újra eljövök”. És jön, nap, mint nap, kegyelmének láthatatlan ösztönzéseivel, a szentségek jeleiben, s a segítségünket váró embertársainkban.
De eljön a világ végén is, amikor befejezi az emberiség évezredes vándorútját. Ez lesz az utolsó ítélet. De senki sem tudja, mikor jön el ez a nap, ez az óra, csak az Atya. Éppen ezért a Biblia tanítása szerint állandóan készen kell lennünk a végső nagy és sorsdöntő találkozásra, minden rendkívüli figyelmeztetés, mindenfajta próféta és látnok közbelépése, ijesztgetése és fenyegetőzése nélkül. 

Az öntudatos keresztény ezt a napot várja: reménykedve várja Megváltójának, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét. Mert akkor az Isten végtelen kegyelméből, a Fiúistennel színről színre látjuk az Atyát, a Szentlélekkel egyesülve szeretjük az Atyát és őbenne mindenkit.

feleslegessé. Mindig lesznek a szenvedésnek, a magánynak olyan helyzetei, amelyek személyes elkötelezettséget és konkrét segítséget igényelnek. A keresztények emeljék mindig tekintetüket Krisztus arcára. Arra kaptak ugyanis meghívást, hogy szolgálják és szeressék a világot, még ha nem is e világból valók”.

Örökös szentségimádási nap befejező szentmiséje - Esztelnek ferences templom

A szentmise főcelebránsa P. Arthur kővári plébános volt és az ünnepi szentbeszédet F. László, gelencei segédlelkész mondta…