 |
| Kaplonyi deportáltak - Szilveszter archívum |
Valaki mesélte egyszer, hogyha a mennyországban lenne egy hivatal, amely a benyújtott panaszokat fogadná, akkor oda a legtöbb panasz, a „meg nem hallgatott ima” címszó alá érkezne. Az emberek imádkoznak, de sokszor úgy tűnik, mintha nem nyernének meghallgatást, mintha nem kapnának választ kéréseikre, kérdéseikre.
Hallgat az Isten, távol az Isten, elfelejtett az Isten, talán nincs is Isten, talán üres az ég és nincs remény... Hány ember szívéből törnek fel napjainkban ilyen gondolatok! És mégis, ennek ellenére olykor felcsillan az ember szívében a felismerés, visszatekintve életünkre: hogy amikor a legkevésbé vártuk, a legkevésbé reméltük, akkor tapasztaltuk meg Isten jelenlétét, akkor fedeztük fel Isten működését az életünkben. Az igazság az, hogy Isten mindig és mindenütt jelen van, csak szem kell, hogy lássuk, fül kell, hogy halljuk, szív kell, hogy érezzük, befogadjuk.
A mai szentírási részek ebben akarnak segítségünkre lenni, amikor az Üdvözítő Istenben való remény üzenetét tolmácsolják a mi számunkra, mert Izajás próféta jövendölése szerint „megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog… és a némák nyelve örvendezve ujjong”(Iz 35, 5-6).
A kinyilatkoztatás Istene a történelem eseményeiben működik. Nem úgy, hogy ebben a fejlődő világban minden ellentétet megszüntet, mindent összehangol, hanem úgy, hogy jövőt ígér. Akárcsak a választott népnek a babiloni fogság idején. A teljes elveszettség pillanatában Izajás próféta arra buzdítja a népet, hogy egyedül Istenben keresse szabadulását. „Bátorság! Ne féljetek! Íme eljön Istenetek… jön, hogy szabadulást hozzon nektek!”(35,4) – olvastuk az első olvasmányban. A próféta bár nem látja a szabadulást, de szilárdan hiszi, hogy Isten közbe fog lépni népe javára, ami később meg is történt.
Isten kezdettől fogva úgy mutatkozott be, mint aki népét megszabadítja, a gyengét megerősíti, a vándornak hazát ad, az éhezőt jóllakatja, a keresőt kielégíti. Jézus Krisztusban még mindezekhez hozzáfűzte: Ő az, aki a holtakat feltámasztja, és a mulandó életet örökléttel cseréli fel. Nem a jelen helyzetet merevíti meg, nem a földön kialakult igazságosságot, reményt és szeretetet állandósítja, hanem teljességet ígér. Istenben olyan teremtő és üdvözítő áll előttünk, „akinél minden lehetséges” (Mt 12,27).
Annak ellenére, hogy Ő a természetfeletti, az egészen „más”, az egészen távoli, mégis jelen van. Ő áll minden jogos igény, minden igazi szeretet mögött. Nemcsak kívül áll történelmünkön, hanem egészen benne is van: az Ő igazságossága követeli a gyengék védelmét, az elnyomottak felszabadítását, az Ő szentsége kötelez a bűn megbánására és kerülésére, az Ő irgalma írja elő a megbocsátást. Az egyház nem azt az Istent hirdeti, aki egyszerűen van, hanem azt, aki itt van, velünk van, aki bennünk és általunk működik, s írja a történelmet. Őt hallgatjuk, megszólítjuk, tőle kérünk, neki hálát adunk.
A megszabadulás művéről Izajás két szempont szerint jövendöl: a csodálatos gyógyulások visszaadják az embernek fizikai épségét: „megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog… a némák nyelve ujjongva ujjong”(Iz 35, 5-6), s a sivatag bővizű, kellemes tartózkodási hellyé válik: „vizek fakadnak a pusztában”.
Mindez azt a mély átalakítást hirdeti meg előre, amelyet az újszövetségben Krisztus művel az emberben és a teremtésben. Mert Krisztus óta az emberi lét hozzá van kötve Istenhez, s nincs az a reménytelen helyzet, amely azt a kapcsolatot elszakítaná. Azért „dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből pedig kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg” (Róm 5,3-4).
Kétezer év keresztény millióinak élete bizonyítja, hogy a keresztény ember alapvető érzelmi beállítottsága nem a félelem, hanem az öröm, a hála és a remény. Hiszen „ha Isten velünk, ki ellenünk? – vallja Pál apostol. – Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,31-39). Szent János apostol pedig azt állítja, hogy: „A szeretetben nincs félelem, a tökéletes szeretet kizárja a félelmet” (1Jn 4,18-19). Békét, az ő békéjét hagyta ránk Jézus (Jn 14,27). Örömöt, az ő örömét adta nekünk (Jn 16,22). Senki tőlünk azt el nem veheti.
Az evangéliumi szakasz, a süket meggyógyításával, a Messiásra vonatkozó prófétai ígéretek megvalósulását mutatja be, s egyben igazolja, hogy a választott nép reménye nem volt hiábavaló. A Jézus által művelt csodálatos gyógyítások erre a kiáltásra ragadják a népet: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta a hallásukat, a némáknak beszélőképességüket”(Mk 7,37). Ezek a csodák azt bizonyítják, hogy az ószövetségi prófétai jövendölés nem maradt puszta szó, annak ellenére, hogy Jézusig eltelt néhány száz év: ugyanakkor jelei egy olyan teljesebb megszabadulásnak, amely az embert bensőjében újítja meg, a bűnbánat szentsége által.
Az Úr Jézus, aki hallóvá tette a süketeket és megszólaltatta a némákat, a keresztség szentségében ma is, megszabadítva az embert a bűntől, alkalmassá teszi arra, hogy lelkében a remény csírája szárba szökkenjen, hogy meghallja Isten szavát, megvallja hitét, és dicsérje az Urat.
Igaz a süketség, a fizikai némaság és sok más betegség továbbra is gyötri az emberiséget, de az is igaz, hogy a Krisztusban újjászületett keresztény belsőleg már se nem süket, se nem néma, se nem vak vagy sánta. Szelleme megnyílt a hit felé, lelke alkalmas a remény befogadására, szíve pedig fogékony a szeretetre. Az ilyen ember képes arra, hogy megismerje Istent, és az Ő útjain haladjon.
A Biblia üzenete, a kinyilatkoztatás a mindennapi bajokkal küzdő embernek szól, vagyis nekünk: itt és most. Nem áltat azzal, hogy az élet megpróbáltatásai elől elmenekülhetünk, de biztosít arról, hogy a küzdelmek vége a biztos győzelem lehet. Ezért a remény összefonódik a türelemmel (Róm 5,4; 8,25). A remény központi helyzetét és lendítő erejét a rómaiakhoz írt levél világítja meg: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkűek: az Úr az, akinek szolgáltok. A reményben legyetek örvendezők, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak, segítsetek azokon, akik szükségben vannak” (12,11-13).
Tudjuk, hogy az isteni ígéret, amely reményünket felélesztette, halálunk után érhető el, de csak azzal a helytállással, amelyet a földi életben tanúsítunk. Ugyanis a remény pozitív erény, ez azt jelenti, hogy nem passzív tétlenségben, semmittevésben mutatkozik meg. Így csak abban van meg, aki buzgó a kötelességteljesítésben, türelmes a nehézségekben, állhatatos az imában és együtt érez mások bajaival, segít megoldani gondjaikat.
Az öröm abból fakad, hogy a hittel az élet forrása felé irányítottuk életünket, és tudjuk, hogy fáradozásunk nem hiábavaló. Igazi öröm csak az lehet, amelyben benne van a maradandóság biztosítéka. Krisztus ezt a teljes örömet ígérte (Jn 16,24), de csak azoknak, akik kitartanak mellette, illetve őt követik. Külön hangsúlyozza, hogy amit az ő nevében kérnek az Atyától, azt is megszerzi nekik.
Olyan a keresztény remény, mint egy kis mécses lángocskája, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátörhet mindenfelől a világűrt betöltő sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény!
Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Hogy mennyire igaz ez, arról a leginkább, és a leghitelesebben azok tudnak beszélni, akik közöttünk élnek és kemény megpróbáltatásokon mennetek át.
Itt eszembe jutnak a kaplonyi deportáltak, az idős sváb férfiak és nők, volt plébániám hívei, akikkel volt szerencsém találkozni, beszélgetni, akik megjárták a szovjetdeportálással járó poklokat és testileg, fizikai erejükben megfogyatkozva, de hitükben megerősödve tértek haza. Érdemes megkérdezni a kemény megpróbáltatásokon átment hívő embereket reményük felől, különösen akkor, amikor kishitűeknek bizonyulunk, akkor, amikor szinte minden semmiség miatt reményt vesztettekké válunk, és kétségbe esünk, amikor arról panaszkodunk, hogy az Isten se hallgat meg minket.
Igen, csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. S mind ez azért van, mert a reményt hatalmas erő élteti és táplálja a századokon át: Isten Lelkének ereje.
Azt hiszem, befejezésül semmi sem talál jobban ide, mint Szt. Ferenc atyánk imája, amelyben kérjük: Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.
Szentírási részek: Iz 35, 4-7: Mk. 7, 31-27
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése