Az Esztelneki Ferences Kolostor és környéke madártávlatból

A Perkőtől Csíksomlyóig

2015. szeptember 9-14.

A Csíksomlyói Kegytemplom és Kolostor Szűz Mária-szobor alkotásának ötszáz éves évfordulója alkalmából tartott jubileumi Mária-év lezárására történő 3 napos, magyarországiak és erdélyiek közös, gyalogos zarándoklata a székelyek szent hegyétől, a Perkőről kiindulva az Erdélyi Mária Út legdélebbi szakaszán.

Zarándoklatvezetők:

Lendvai József, +36-30-429-5301, lendvai.jozsef@mariaut.hu

Szalló János, 0751 154 074, szallojancsi@yahoo.com

Gyalogos zarándoklat kezdete: Perkő, Szent István kápolna, 2015 szeptember 9. 14.00 óra...

 Várjuk: ... Várjuk azokat, kik szeretnék megélni, mit is jelent az, mikor a „Vándor fecske hazatalál, Édesanyja fészkére száll”. A Perkő tetején álló Szent István kápolnától indulva, hol minden év augusztus 20-án tartják a székelyek a Szent István-napi búcsújukat, mely a Csíksomlyói búcsú mellett a legnagyobb vallásos ünnep a háromszéki, kászoni katolikusság életében. Hogy három nap hegyen-völgyön járás után Isten és a Csíksomlyói Szűz Mária ölelésébe érkezve letegyük lábaihoz kéréseinket, fájdalmainkat, gyötrelmeinket és hogy hálát adjunk családjainkért, nemzetünkért...

A zarándoklat gyalogos részének útvonala:

1. nap (szeptember 9., szerda)

Kézdiszentkereszt Perkő – Esztelnek (10 km)

2. nap (szeptember 10., csütörtök)

Esztelnek - a ferences templomban megtartott reggeli 8 órás szentmise után – Csángótelep – Kászonaltíz (24 km)

3. nap (szeptember 11., péntek)

Kászonaltíz – Csíkbánkfalva (30,5 km)

4. nap (szeptember 12., szombat)

Csíkbánfalva – Csíksomlyó (16 km)

5. nap (szeptember 13., vasárnap)

Csíksomlyó – a 10.30-kor kezdődő püspöki szentmise keretében búcsúzunk a Csíksomlyói Szűz Mária kegyszobra keletkezésének 500 éves évfordulója alkalmából meghirdetett jubileumi Mária évtől, a Csíksomlyói Szűzanyától.

  

Amennyiben részt szeretne venni a zarándoklaton, kérjük, jelentkezzen a szervezőknél: 

Magyarországiak Lendvai Józsefnél (Budapest) a +36-30-429-5301 telefonszámon, vagy a lendvai.jozsef@mariaut.hu e-mail címen, 

Székelyföldiek Szalló Jánosnál (Kézdiszentkereszt) 0751 154 074 telefonszámon, legkésőbb szeptember 4-ig.

A zarándoklat részletes leírása a http://zarandokturizmusert.hu - olvasható 

Megjegyzés:  

Akár egy napra is lehet csatlakozni a gyalogos zarándoklathoz, például Esztelnek - Csángótelep - Kászonaltíz. 

Az embereket szeretni, a dolgokat használni kell - Évközi 22 vasárnap

A mai vasárnap szentírási részeinek középpontjában Isten törvénye áll. Az első olvasmány a törvény iránti hűséget az Istennel kötendő szövetség lényeges feltételeként mutatja be. Ez a hűség válasz Isten szeretetére, aki oly közel került népéhez, aki meghallgat minden hozzá folyamodót, aki elérhető az őt keresők számára, sőt a szentáldozásban, az Élet Kenyerének vételében, egyesülni lehet Vele.

Az isteni törvény célja nem az ember rabságba döntése, hanem emberségének kibontakoztatása, ebbe a felelősségteljes munkába akar segítséget nyújtani az Úristen. Isten az ő törvényei által az ember javát akarja, az ő barátságába gyökerező új élettel akarja megajándékozni, életútját biztonságossá és szabaddá tenni, hogy kellőképpen Célba juthasson. Isten törvényei olyanok, mint a közlekedési szabályok, az útjelző táblák, amik az autós biztonságos célba jutását szolgálják.

Isten törvénye, Isten szava az, amely képes vezetni az embert az élet útján. Isten törvénye képes kivezetni az embert az önzés szolgaságából és bevezetni az igazi szabadság és az élet földjére. A Bibliában ezért a törvény nem teherként, elnyomásként, korlátozásként jelenik meg, hanem mint az Úr legértékesebb ajándéka, tanúságtétel atyai szeretetéről, népéhez való közelségéről, a vele való szövetségéről.

Ennek következtében, akinek a szívében az Isten lakik, annak a bensejébe vésődik az Isten törvénye, amelynek gyakorlása megnemesíti az embert és biztosítja arról, hogy az igazság és a jó útján halad, megadja neki a reményt, hogy eljut Istenhez.

A szent leckében Jakab apostol a törvény bensőséges jellegét hangsúlyozza. Az igazság szavaként mutatja be, amelyet az Isten oltott az ember szívébe, hogy elvezesse az üdvösségre. „Fogadjátok tanulékony lélekkel a belétek oltott tanítást, amely képes megmenteni lelketeket”(1,21) – mondja az apostol. Az ember szívébe életnormaként és vezetőként ugyanaz az isteni szó van belevésve, mint ami létbe hívta. Az ember feladata tehát az, hogy szívében meghallgassa ezt a szót, majd hűséges „végrehajtója” legyen. „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg”(1,22) – tanítja az apostol.

Jakab apostol szerint a felebaráti szeretet Isten igazi szeretetének konkrét kifejezése. „Az Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság: meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztán maradni a világ szennyétől”(1,27).

Az evangélium az előbbi, törvénnyel kapcsolatos gondolatot mélyíti el. Mózes ezt mondta: „Ahhoz, amit mondok, ne tegyetek hozzá semmit, és ne vegyetek el belőle, hanem tartsátok meg az Úr parancsait”(Mtörv 4,2).

Mégis, az idők folyamán bizonyos helytelen buzgóság, aprólékos előírások seregével halmozta el a törvényt, olyannyira, hogy az alaptörvények szinte eltűntek. Jézus korában mintegy 615 tiltó, és parancsoló előírás szabályozta a hívő ember életét, ezek közé tartozott például az egyébként tiszta poharak, korsók, rézedények újbóli leöblítése, vagy szombaton hány lépést szabad megtenni, ahhoz, hogy ne sértsék meg a szombati munka tilalmat.

Az Úr Jézus tanítása szerint a bűn gyökere nem az ószövetségi parancsolatok körül kialakult előírások, megtartásában, vagy meg nem tartásában van, hanem a mi megosztott szívünkben.

Hitünk szerint a bűn szabad döntés Isten ellen. Ez a döntés azonban nem a pillanat műve. A nagy bűnök is kisebb árulásokkal, csalásokkal kezdődnek, amelyek aztán egymásra épülnek, olyan értelemben, hogy lerontják a lelkiismeret éberségét, aminek következtében a nagydolgok is lassan kicsikké válnak, illetve elhanyagolhatónak tűnnek, amikkel kilehet egyezni, megalkuvást lehet kötni.

Júdás nem azért árulta el Jézust, mert gyűlölte volna, hanem mert jobban szerette a pénzt; árulása korábbi apróbb csalásokkal, lopásokkal kezdődött… Péter sem azért tagadta meg Mesterét, mert nem szerette, hanem azért, mert félt, mert fontosabbnak tartotta saját, veszélybe került életét, mint Mestere sorsát. A testvér, vagy szomszéd sem azért megy késhegyre, vagy törvényszékre egy barázda földért, vagy az örökség elhanyagolható részéért, mert gyűlöli testvérét, szomszédját, hanem mert jobban ragaszkodik az anyagi javakhoz, mint embertársához. Pedig „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16, 26) – teszi föl az elgondolkodtató kérdést az Úr Jézus.

A krisztusi életvitelben fontos ügyelni az apró hazugságokra, megalkuvásokra, az anyagiakhoz való rendetlen kötödésekhez, a kisebb törvények elhanyagolására, mert utána a fontosabb dolgokban is lazaság fog beállni.

Jézus erőteljesen helyteleníti a külsőségeket hangsúlyozó, a csupán erre alapozó gondolkodásmódot: „Képmutatók – mondja –, az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok”(Mk 7,8).

A vallás valódi értelme nem más, mint hogy Istent hallgatva éljünk, hogy az Ő akaratát, törvényét teljesítsük, ami létezésünk igazsága és segít, hogy jól éljünk. Viszont ha a vallás elveszíti valódi értelmét, akkor helyét másodlagos fontosságú szokások gyakorlása veszi át, amelyek leginkább az embernek azt a szükségletét elégítik ki, hogy úgy érezze: rendben van Istennel. A mai evangéliumi szakasz szerint ez a gyakorlat már Jézus idejében is veszélyeztette a korabeli vallásokat, de sajnos korunk kereszténységében is tetten érhető, ezért nekünk is el kell gondolkodnunk azon, amit Jézus a farizeusoknak és írástudóknak mondott.

Jézus elítéli azt a magatartásformát, amely csupán a törvény betűjét tartja szem előtt. Félretolja a kívülről származó tisztátalanság fogalmát és a belső, a szív tisztaságára irányította a figyelmet. A hegyi beszédben ezt mondja: „Boldogok a tiszta-szívűek, mert ők meglátják az Istent”(Mt 5,8). Isten a tiszta szívűeknek mutatja meg önmagát. Még akkor is, ha talán koszos, mosatlan a kezük. Ugyanis, „kívülről semmi se kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle – a szívéből – származik, az teszi az embert tisztátalanná”(Mk 7,15).

Képmutatás, ha valaki csak a törvény betű szerinti megtartására törekszik, aki csak a külsőségre, a látszatra ad, arra, hogy mit szólnak az emberek, vagy túlzott fontosságot tulajdonít bármi más külsőségnek, ugyanakkor szíve tele van bűnnel.

Azt hiszem ma is, sok esetben igazat adhatunk India nagy bölcselőjének Mahatma Gandhinak, aki egy alkalommal ezt mondta: „A képmutatásnak és az őszinteség hiányának a korában élünk. Bármely valláshoz is tartozzanak az emberek, csupán a vallás külsőségeivel törődnek. Annak alapvető elveire ügyet sem vetnek”.

Éppen ezért az embernek belső világát kell megtisztítani először, tanítja Jézus, mivel „az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,21). A szív megtisztítása nélkül nem lehet megtartani Isten törvényeit sem, mivel a törvényeknek pontosan az a céljuk, hogy kiszabadítsák az embert a káros szenvedélyek szolgaságából, a bűn, az anyagvilág rabságából, és így szabaddá, s alkalmassá tegyék Isten és a felebarát szeretetére.

Igaz, olyan társadalomban élünk, amelynek a megbecsülését ki kell érdemelnünk ahhoz, hogy elmondhassuk magunkról, hogy értékesek vagyunk, mert „vittük valamire” – mindegy, hogy becsületes, vagy becstelen módon. Ezt tesszük például a ruházatunk, az autónk, a házunk, az anyagi javaink mutogatásával. Ezzel szemben ugyanakkor nehezünkre esik a lelki értékekről beszélni, sőt olykor nehéz önmagunkban még a lelket is megtalálni…

Olyan társadalomban élünk, amelyben az ember egyre többet vár el, egyre többet akar, folyton úgy érzi, hogy neki ennél több járna. Ám minél többet birtokolunk, érdekes módon annál kevésbé tudunk örülni neki. Hány és hány szülő, testvér és szomszéd állítja, hogy békében, szeretetben és egyetértésben éltek, míg vissza nem kapták a földeket, erdőket, míg sor nem került a szülői örökség elosztására, de miután visszakapták, miután osztozkodni kellett föllőtte, megszűnt a béke, ádáz ellenségekké lettek…

Hogy miért van ez így, azt már 800 évvel ezelőtt Szent Ferenc atyánk megfogalmazta, azért, mert: „Nem mi birtoklunk, hanem a tulajdonunk, a vagyonunk birtokol bennünket”. Ez a paradoxon, ellentmondás rejlik minden anyagi vagy szellemi jó birtoklásában. Mennél inkább az anyagi javakra vágyódunk, annál több dolog hiányzik a megelégedettségünkhöz. Ugyanakkor annál kevesebb időnk marad Istenre és embertársa egyaránt.

Újabban, nagyon sok „időmegtakarító” kényelmi eszköz van forgalomban, az emberek mégis folyton rohannak, és soha sincs idejük.

Ha a lélek kifelé tevékenykedik, kevesebb idő marad a bensőre, a lélekből forrásozó szeretetre, és így természetesen a másik ember észrevétlenül fogyasztási cikké silányul a számunkra.

Mit tud ez az ember tenni értem – kérdezzük szinte magunk előtt is titokban, hogy lehet hasznos a számomra? Vajon tudja-e gazdagítani az én önmagamról alkotott képemet? Hozzá fog-e járulni ahhoz, hogy erősebbnek érezzem magam?

Így aztán kevés tapasztalatunk van az önzetlen, igaz barátságról, amelynek a kapcsolaton kívül nincs más érdeke, hátsó gondolata. Ezek után nem lephet meg, hogyha már sejtelmünk sincsen a szellemi, a lelki, az istenes életről, mert Isten is már fogyasztási cikké lett, a saját önzésünk tulajdona.

Ezzel szemben Jézus olyan társadalmat akart, ahol az ember van az első helyen, és utána jönnek a dolgok. Az Úr Jézus tanítása szerint az embereket szeretni, a dolgokat pedig használni kell. A mi társadalmunk azonban pont a fordítottját teszi: a dolgokat szereti, és az embereket használja, illetve kihasználja, s aztán eldobja…

Szent Bonaventúra, a ferences hittudós mondja: „Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” Ugyanis az igazi szabadság abban áll, hogy az ember örömét leli a jóban, kedve telik Isten akaratának teljesítésében és az emberek boldogításában, a nekik való örömszerzésében.

Az Isten akarata: szeretni. Egyébként az Úr Jézus az ószövetségi törvényt, az Isten és a felebarát iránti szeretett parancsában teljesítette be. Aki pedig szeret, az semmit sem tesz szívesebben, mint éppen azt, hogy szeret. Ezért mondja Pál apostol, hogy a belénk öntött Szentlélek szívünk „törvényévé” lesz, úgyhogy aki a Lélek szerint él, beteljesíti a törvényt (Róm 8,2-4).

„Higgy és szeress!” – ezt parancsolja az ószövetségi törvény beteljesítője, Jézus Krisztus, s erre ösztönöz a Szentlélek is. Minden más törvény, parancs, előírás nem más, mint ennek az alaptörvénynek az aprópénzre váltása.

Akiben a Szentlélek tüze ég, az fogja átélni igazán Szent Ágoston híres mondásának igazságát: „Szeress és tégy, amit akarsz!” Ha szeretsz, mindig azt teheted, amihez kedved van, mert soha nem fogsz rosszat tenni, soha nem fogsz olyat tenni, amivel árthatnál embertársadnak. S ha mégis ártasz, fájdalmat okozol, akkor ez azt jelenti, hogy nincs meg benned az igazi, a krisztusi szeretet.

Az az igazi jó ember, akinek kedvére van jónak lenni, másoknak örömet szerezni; aki nem muszájból, félelemből, gyávaságból „jó”, hanem azért, mert örömét leli benne. Az ilyen emberben Isten is kedvét leli, és majd egykor, földi pályafutása végén azt fogja mondani: lépj be Urad örömébe.

Befejezésül, kérjük a Boldogságos Szűzanyát, az Esztelneki Madonnát, hogy segítsen minket nyitott és őszinte szívvel hallgatni Isten Igéjét, hogy az Ige irányítsa gondolatainkat, döntéseinket, szavainkat és tetteinket. Ámen.

Szentírási részek: MTörv 4,1-2. 6-8. - Jak 1,17-18. 21b-22. 27. - Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23

Az őszi Mária neve búcsú programja

A csíksomlyói kegyszobor 500 éves évfordulója alkalmából meghirdetett, egy éven át teljes búcsúval járó jubileumi Mária-év befejezését a következő liturgikus és kulturális eseményekkel ünnepli a csíksomlyói kegytemplom:

• Szeptember 12-én van Mária neve napja, amely egyben az őszi búcsú a Csíksomlyói Szűzanya szentélyében. A szentmisék reggel 8-kor, délelőtt fél 11-kor és este 7 órakor kezdődnek. A fél 11-es ünnepi szentmisét bemutatja, és szentbeszédet mond nm. és ft. Tamás József segédpüspök.

• Szeptember 13-án a szentmisék szintén ünnepi sorrendben lesznek: reggel 8-kor, délelőtt fél 11-kor és este 7 órakor. A fél 11-kor kezdődő szentmise a jubileumi Mária-év záró momentuma. Az ünnepi búcsús szentmisét bemutatja, és szentbeszédet mond nm. és ft. Jakubinyi György érsek, a Gyulafehérvári Főegyházmegye főpásztora. 

Mindazok, akik nem tudnak elzarándokolni a kegyhelyre, a fél 11-es szentmisébe bekapcsolódhatnak a www.csiksomlyo ro honlapon követhető élő közvetítés révén vagy az Erdélyi Mária Rádió hullámhosszán.

Az évforduló alkalmából július 30-án A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve − Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás a Csíki Székely Múzeumban szeptember 20-ig még megtekinthető (hétfő kivételével) naponta 9–18 óra között (Csíkszereda, Vár tér 2. szám).

Szeretettel várunk Benneteket a búcsús napokra... Ünnepeljünk együtt! 

fr. Erik

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.08.23.

Augusztus 29-én felszentelik a magyar kápolnát a washingtoni nemzeti kegyhelyen

 Rövid rádiós híradás a kápolna szentelésről: http://hu.radiovaticana.va/news/2015/08/22/magyar_k%C3%A1polna_szentel%C3%A9s_washingtonban_/1166877

Te szakíts magadra időt... Imre atya írásának megkésett továbbítása

„Az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. Ő pedig így szólt hozzájuk: ’Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!’” (Vö. Mk 6,30-31)

Vannak emberek, akik soha nem fordítanak elég időt a pihenésre, mert azt gondolják: folyton dolgozniuk kell, a pihenés pusztán ellopott idő. Önértékelésük, öntudatuk csak akkor elég nagy, ha dolgoznak, ha folyton mozognak...

Meg sem fordul a fejükben, hogy a testnek is szüksége van a szabad időre!

Ezek elkopnak, meghalnak anélkül, hogy éltek volna...

Aztán vannak olyan emberek, akik azért nem fordítanak elég időt a pihenésre, mert nem tudják, mit kell kezdeni a szabad idővel? Mire jó az? Ha nincs mit tenniük, türelmetlenekké és kiállhatatlanokká válnak, s unatkoznak, mert nem fogják fel a szabad perc értelmét...

Eszükbe sem jut, hogy az milyen fontos a léleknek!

Ezek elsekélyesednek, alig képesek mélyebb érzelemre...

Végül vannak olyan emberek, akik soha nem fordítanak elég időt a pihenésre, mert egyre többet akarnak szerezni. Azt hiszik, hogy az összegyűjtött anyagiak teszik őket boldoggá...

Meg sem gondolják azt, hogy a szellemüknek is szüksége van szabad időre, hogy növekedjék, gazdagodjék és nemesedjék...

Ezek öreg korukra tompa, „élvezhetetlen” emberekké válnak...

Te tarts néha egy kis szünetet. Kapcsolódj ki. Pihenj is. Fordíts elég szabad időt tested, lelked és szellemed számára. Menj el pár napra, ha szabad időd van...

Miért?

Hogy belehallgatózz önmagadba, figyeld meg apróra, mit mond a tested mielőtt újabb terheket raknál rá...

Hogy életed szakaszán pontosan behatárolhasd azt a helyet, ahol most éppen állasz, mielőtt esetleg más irányba mennél...

Hogy lelked megtisztulhasson attól a sok kacattól és szeméttől, ami óhatatlanul rárakódik. A folyó akkor tisztul, ha tovább folyik. Te is, ha „tovább mész”...

Hogy eltávolodj kissé azoktól a problémáktól, amelyek az utolsó időben annyira foglalkoztattak, és észrevedd: talán nem is olyan nagyok, mint gondoltad, talán nem is olyan fontosak, mint vélted, talán nem is olyan megoldhatatlanok, mint feltornyosulva előtted, veled el akarták hitetni...

Hogy felfedezd: más szépség is van annál, mint ami nap mint nap körülvesz, de már nem képes hatni rád...

Hogy rádöbbenj: a boldogság nem csak a folytonos lázas munkában rejlik, hanem az önfeledt pihenésben is, mikor egyedül maradsz önmagaddal... A boldogság benned lakozik, csak meg kellene keresd...

Hogy Istennek lehetőséget adj arra: új arcokban, új természeti szépségekben mutatkozzék meg előtted...

Hogy Te is megmutathasd másoknak az Ő arcát, miközben szóba állsz velük, és barátjukká válsz...

Hogy az új környezet új gondolatokra, új ötletekre, új álmokra inspiráljon, és hozzá szárnyakat adjon...

Hogy az otthontól távol jobban megbecsüld annak igazi melegét...

Hogy lélekben és testben majd kipihenve jöjj haza, és új erővel láss neki életed feladatainak...

Vannak emberek, akik nem fordítanak elég időt a pihenésre. Ezért testük elkopottá, lelkük sekélyessé, szellemük pedig tompává válik.

Te ne légy ilyen!

Te tarts néha egy kis szünetet!

Kapcsolódj ki!

Pihenj is!

Fordíts elég szabad időt testedre, lelkedre és szellemedre!

Meglátod, kiegyensúlyozottabb és boldogabb leszel.

Ezt kívánja Neked, minden kedves Hívének és Olvasójának szeretettel

Imre atya

Stuttgart, 2015-07-20.

Forrás: http://www.stuttgarti-katolikusok.de

Örökfogadalom-tétel Csíksomlyón

„Kemény beszéd! Ki hallgatja!” - Jn 6,60-69 - Évközi 21 vasárnap

A választott nép, miután átkelt a Jordánon, arra készül, hogy belépjen az Ígéret földjére. Ekkor Józsué választás elé állítja őket: vagy a bálványokkal közösködnek, vagy Jahve mellett döntenek. Más szóval vagy Isten, vagy a bálványok. A válasz egyhangú: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneknek szolgáljunk! … Mi az Úrnak akarunk szolgálni, ő a mi Istenünk!” (Józs 16,18) Sajnos a gyakorlatban, amint már korábban is előfordult, Izrael továbbra is ingadozik az Istenhez való hűség és a bálványimádás között. Elméleti szinten ugyanakkor már megtörtént a döntés: a nép elismeri, hogy egyedül Jahve az Istene, és ha a jövőben sokan meg is szegik ezt az ígéretet, mindig marad egy kis csoport, amely megőrzi a hűséget.

Az első olvasmány üzenete tehát: nem elég, ha az életben egyszer Isten mellett döntöttünk. Ezt a választást mindennap meg kell újítani, nem feledve, hogy lehetetlen egyidejűleg Istennek és a világ olyan elméleteinek, hiúságainak és szeszélyeinek szolgálni, amelyek voltaképpen bálványok.

Az „élet kenyeréről” szóló hosszú beszéd végén Jézus is választás elé állítja hallgatóit. Valaki vagy elfogadja az emberek táplálására adott teste és vére misztériumát, vagy elszakad tőle. Szavain nem csak a zsidók botránkoztak meg, hanem „tanítványai közül is sokan” zúgolódtak: „Kemény beszéd! Ki hallgatja!” – mondták. S Jézus mégsem változtat stílusán, csak a hit szükségességére figyelmeztet: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek”.

Nem megbotránkozásra vagy vitára van tehát szükség, hanem hitre. Hit nélkül, a megvilágosító és éltető Szentlélek nélkül Krisztus Testének misztériuma is csak külsőség, formalitás marad, ami nem segíti a lelket, nem ad életet. Hit nélkül tökéletesen ismerheti az ember a Krisztus testéről és véréről szóló tanítást, láthatja a kenyeret és a bort, de nem érti meg a szavak és jelek által rejtett valóságokat.

A hit elutasítása következtében már a „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”, elpártoltak tőle. A kenyérszaporítás, az ingyen kenyér, az igen, azt szeretnék! Ezért Messiás-királlyá akarták választani azon nyomban, hogy jóllaktak a megszaporított kenyérből. De amikor a kafarnaumi zsinagógában kifejti Jézus ezzel a jellel kapcsolatban, hogy miről van szó: az élet kenyeréről, amely ő maga, aki a mennyből szállott alá, akkor megbotránkoznak benne, és ott hagyják.

Francois Mauriac a ’Jézus élete’ című regényében, ezzel kapcsolatosan így szólítja meg a Mestert: „Uram, túl messze mentél! Nem azt hirdetted, amit vártak tőled. Ennek a tömegnek földi kenyér kell! A munkanélküliség felszámolását…, a hajléktalanság felszámolását…, a lakásínség megszüntetését várták tőled. De nem! Te valami mennyből alászállott kenyérről beszéltél, Eucharisztiát ígértél, örök életet hirdettél. Vedd már észre magad! Hát kit érdekelnek ezek? Vagy kiszolgálod a tömegízlést, vagy nincs rád szüksége a világnak!”

Igen a világ, az Ádámi ember földi gondjainak megoldását várja Istentől. Elég az e világi Messiás nekik. De mivel az Úr Jézus nem a tömegízlés szerint kívánta megvalósítani hivatását, követői megfogyatkoztak.

Az Úr visszautasításának leggyakoribb oka, ma is: olyasmit követel, amit egykönnyen, áldozat vállalás nélkül nem lehet megvalósítani, túlságosan szigorú az evangélium, néha meg egyenesen kellemetlen dolgokat vág a fejünkhöz, olykor életvitelünk megváltoztatását várja el tőlünk, illetve olyan értékekhez való ragaszkodást vár el tőlünk, amik a mai kor embere számára lassan kezdenek idegenné válni, kimenni a divatból. Mint például az élet védelme és oltalma, a fogamzástól a természetes halálig, vagy a házastársi hűség, a házasság előtti tisztaság, az önzetlen- érdek nélküli szolgálat és ellenségszeretet, a feltétel nélküli megbocsátás, az igazmondás, a szükségben lévő megsegítése, és még folytathatnánk a felsorolást… Mindez kemény és nehéz dolog nem kell a mai embernek, még ha az örök életéről van is szó.

Ennek az önzésnek a legszégyenteljesebb fajtája, az, amikor valaki azt szeretné, hogy Isten is hozzá igazodjék. Sokan a vallásosságtól általában azt kívánják, hogy saját, egyéni igényeiket támassza alá, elégítse ki, azokat részesítse előnyben. S ha nem ez történik, ott hagyják Istent, Jézust, a vallást éppúgy, mint azokat az embereket, akik nem az ő szájuk íze szerint beszélnek. Elfelejtik, hogy az igazi vallásosság, a kereszténység tényekre és főleg egy személyre, Jézus Krisztusra épül.

A „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”.

S mit tett Jézus ezek után? 1. Nem vont vissza semmit a tanításából. Sőt! Hatszor egymásután, különböző formában, újból és újból visszatért alaptémájára, vagyis arra, hogy ő valóságos testét és vérét akarja itt hagyni az Eucharisztiában. 2. Nem ajánlott kompromisszumot. Nem kezdett alkudozásba: „Jó, akkor megelégszem a szimbolikus jelenléttel is, – s amikor a kenyeret eszitek, és a bort isszátok, akkor majd gondoljatok rám”. Elvekben nem ismert megalkuvást! 3. Nem rendel el népszavazást. Nem akarja tudni: legalább kétharmados többség kívánja-e az Eucharisztiát? Nem érdekli a különböző közvélemény-kutatók népszerűségi indexe. 4. Nem mond le messiási címéről. Mint valami sértett pártelnök. Ámbár tudja: akkor útja a Kálvárián vezethet csak keresztül. 5. Nem izgatja a kudarc. Nem érdekli, hányan tartanak ki mellette. Nem roppan össze a tömeges aposztázia, hitehagyás, elidegenedés közepette sem.

Megdöbbentő, hogy az Úr Jézus egy szóval sem tartja vissza őket, sőt a Tizenkettőhöz fordulva kérdezi: „Ti is el akartok menni?” Igen, Krisztus misztériuma, tanítása egyetlen és egységes: az ember vagy teljesen elfogadja, vagy teljesen megtagadja, de nincs középút, nem válogathat közöttük: ezt még elfogadom, ez még megvalósítható, ez még beillik a mai divatba, közgondolkodásba, de az már nem, az „kemény beszéd” ki hallgatja.

Éppen ezért sem a hitetlenek iránti együttérzés, sem a távoli testvérek visszavonzása nem jogosíthat fel bennünket arra, hogy meghamisítsuk, felhígítsuk mindazt, amit Jézus tanított. Őnála jobban senki sem szerette az embereket, senki jobban nem akarja üdvösségüket. Mégis inkább sok tanítványát elveszítette, semmint hogy egy szót is megmásítson abból, amit mondott, tanított.

Végül is kik mennek el? A csalódottak: akiknek kellett az ingyen kenyér, de a mennyeit nem igényelték. A hitetlenek, akik kemény beszédnek tartották Jézus szavait.

Kik maradnak? Akik hisznek a szeretet végső győzelmében, illetve akik még nem tudnak dönteni, csak sodrodnak az árral, vagy akik döntöttek, de nincs bátorságuk felvállalni döntésüket, így hát kettős életet élnek, látszólag Jézushoz tartoznak, de valójában már elszakadtak tőle, nem hisznek benne! Szent János evangélista finom ösztönnel megérzi, hogy Júdás már akkor hitetlen volt – erre utalást is tesz az evangéliumi szakaszban, igaz nem mondja ki a nevét, de tudni lehet, hogy róla van szó.

Ugyanis a mai evangéliumi szakasz két ember típus bemutatásával zárul. Az egyik Péteré, aki kifejezetten szerepel. Aki bár nem egészen érti Jézus szavait, mégis megkockáztatja, és megnyitja magát az Igének, akinek megvilágosító szavai örök életet adnak. „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.

A másik típus, Júdásé, aki bár nem kifejezetten szerepel az evangéliumi szakaszban, de a tizenkettőhöz tartozik. Ő kettős életet élve egyelőre a csoportban marad, de máris a sötétség felé halad, és afelé, a démonikus vonzás felé, amelyet a sötétség szimbolizál (13,26–30). Remegve kell arra gondolnunk, hogy Júdás ez alkalommal szakadt el a Mestertől.

Az Eukarisztia meghirdetése Krisztus hiteles választásának próbaköve lett a nép, a tanítványok és az apostolok számára is. Az Eukarisztia titkában való hit különbözteti meg minden időben Krisztus igazi tanítványait.

Éppen ezért amikor a szubjektivizmus vagy az önzés, kísértéseket okoz a hit terén („nem tudok hinni, mert az Isten ilyen és ilyen, papjai sem hitelesek, hívei is kétszínűek”), gondoljunk arra, hogy bizonyára nem a hitben, hanem magunkban van a hiba. Kényelmességünkben, megátalkodottságunkban, üres, élettelen hagyományokhoz való ragaszkodásunkban, vagy téves elképzeléseinkben. Gondoljunk ilyenkor Péter szavaira: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Hiába is mennénk bárhová, mert számunkra nem adatott más, akiben üdvözülnünk lehetne, csak Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember, aki ígérete alapján, közöttünk maradt az Oltáriszentségben, mert feleletet akar adni életünk végső kérdéseire, erőt a küzdelemhez, vigaszt a megpróbáltatásban, nyugalmat a végső órán. Ne botránkozzunk, hanem inkább igazítsuk gondolatainkat, magatartásunkat, s életvitelünket Jézushoz, a jézusi tanításhoz.

Befejezésül egy kérdés, amit házi feladat gyanánt kellene megoldani az elkövetkező napokban: Én, személy szerint miért vallom magam kereszténynek, azaz Krisztushoz tartozónak, s miért maradok az Egyházban, amikor annyi sokan elhagyták? Meggyőződésből vagy gyávaságból? Mindenki maga válaszoljon ezekre a kérdésekre, de nem ártana egymással is megbeszélni. Bárcsak Péterrel vallhatnánk öntudatosan: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.

fiú_csapat_tábor 2015

20 éve lett Segesd Esztelnek testvér települése

Kedves Zarándok Testvérek! A vallási ájtatosságunknak eme megnyilvánulási formája nagyon jó alkalom arra, hogy mindazok, akik itt Segesden élnek, akik zarándokként a megyéből, valamint a megye határain kívülről, illetve a jelenlegi országhatárokon túlról, a Keleti Kárpátok hegylábaitól, az ezer éves határtól is ide jöttek, egyetlen család tagjainak érezzék, érezzük magunkat, akik a kulturális különbözőségek ellenére összegyűltünk a Fájdalmas Anya kegyhelyén, Nagyboldogasszony ünnepén...

NAGYBOLDOGASSZONY ÜNNEPÉRE LENGYEL J MIHI 2014

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.08.16.

„Üdvözítőnk édesanyja…”- Nagyboldogasszony – Segesd – 2015

Kedves Zarándok Testvérek!

Nagyboldogasszony napján ünnepeljük hitünknek ama igazságát, hogy a Szent Szűz teste, amely az Üdvözítőt a világnak adta, földi életének befejezése után visszatért Istenhez a mennybe, vagyis Isten egészen egyedül álló módon dicsőítette meg azzal, hogy testét is felvette a mennyei boldogságba.

Egyébként magyar vonatkozásban ez a legősibb Mária-ünnep. 1038-ban Szent István királyunk, Imre herceg halála után, ezen a napon ajánlotta országát, s népét a Szent Szűz oltalmába. Ez volt a világtörténelem első ország felajánlása a Szent Szűznek. A többi katolikus ország csak évszázadok múlva követte Szent István példáját.

De nemcsak népünk és a nyugati egyház számra a legnagyobb Mária ünnep a mai, hanem a keleti, az ortodox egyházak számára is.

Éppen ezért nem csoda, ha ezekben a napokban nagyon sokan keresik fel a Mária kegyhelyeket. Szinte érezni a kegyelem áradását az ilyen zarándoklatok, búcsújárások alkalmával, hisz a hitben erősek még erősebbek lesznek, a lanyhák, az alvók felébrednek, a bűnösök, lelkibetegek meggyógyulnak egy-egy őszinte szentgyónás keretében.

Vagyis az őszinte és helyes Mária tiszteletnek, a buzgó templomlátogatásnak, az áldozatos búcsújárásnak eredménye, hogy forróbban ragaszkodunk Szent Fiához és Fia tovább élő misztikus testéhez, az anyaszentegyházhoz, amely elkísér bennünket a bölcsőtől a sírig és minden életszakaszban, minden nehéz órában itt van mellettünk szentségeivel.

Kedves Zarándok Testvérek! A vallási ájtatosságunknak eme megnyilvánulási formája nagyon jó alkalom arra, hogy mindazok, akik itt Segesden élnek, akik zarándokként a megyéből, valamint a megye határain kívülről, illetve a jelenlegi országhatárokon túlról, a Keleti Kárpátok hegylábaitól is ide jöttek, egyetlen család tagjainak érezzék, érezzük magunkat, akik a kulturális különbözőségek ellenére összegyűltünk a Fájdalmas Anya kegyhelyén, Nagyboldogasszony ünnepén.

Olyan anyáról van szó, akit Isten kiválasztott, hogy világra hozza az Atya örök Igéjét. A szűzi fogantatásában Szeplőtelen Mária úgy járta végig földi zarándokútját, hogy rendíthetetlen hitére, töretlen reménységére, alázatos és végtelen szeretetére támaszkodott, követve Jézus nyomdokát. Fia mellett állt anyai gondoskodással születésétől kezdve egészen a Kálváriáig, ahol fájdalomtól megkövülten nézte végig keresztre feszítését, szorította magához Fia élettelen testét, de továbbra is töretlen maradt reménysége. Mária azután megtapasztalta a feltámadás örömét, amikor a keresztre feszített Jézus üresen hagyta a sírt maga mögött, örökre legyőzve a bűn és a halál hatalmát.

Mária, akinek szűzi méhében Isten emberré lett, a mi Édesanyánk is, hiszen Jézus a kereszten, nekünk ajándékozta őt, mint anyát, bennünket pedig gyermekeiként Mária gondjaira bízott.

Ma, Nagyboldogasszony ünnepén égi Édesanyánk, az első olvasmány, a Jelenések könyve szerint a Nap aranysugaraiba öltözött Asszonyként áll előttünk, ma ő rá tekintünk, mint a biztos remény és a jó rossz fölötti végleges győzelmének jelére, mert alkonyati kort élünk. Még el sem felejtettük a kommunizmust, amikor az ateista gondolkodás a keresztényeket a peremre szorította, most pedig az új Európában a keresztény hitet szorítják háttérbe, a magánszférába, amikor nincsenek figyelemmel az öreg kontinens keresztény gyökereire.

Ma alkonyati kort élünk, amikor a keresztény erények és értékek homályba vesznek, sajnos sokszor a magukat hívőnek nevező családok, személyek, életében is. Éppen ezért tekintetünket a Napba-öltözött Asszonyra emeljük, az Atyaisten „legkedvesebb leányára”, hogy a belőle sugárzó erények ne szoruljanak ki se a mi életünkből, se a családjaink, se társadalmunk, se népünk életéből.

Más-vallású testvéreink közül sokan a szemünkre vetik, hogy túlságosan tiszteljük a Szűzanyát – igaz, ma már közülük is egyre többen követik példánkat, néznek föl Máriára. Testvéreim, a helyesen gyakorolt Mária tisztelettel nem esünk túlzásba. Hiszen a Biblia tanításából kiindulva azt valljuk Máriával kapcsolatban, hogy ő is ember, mint mi, ő is teremtmény, mint mi. – Igaz, van egy óriási különbség közöttünk éspedig az, hogy Mária Jézus anyja, Jézus pedig valóságos Isten és valóságos ember, vagyis Istenember, s ennek következtében az Ő édesanyja, Mária Istenanya. S mint ilyen Isten legkiválóbb teremtménye.

Kedves Zarándok Testvérek! Mária, a mennybe fölvett Istenanya életéből mindenekelőtt az ő hitét kell kiemelnünk és elsajátítanunk, ha valóban azt akarjuk, hogy „üdvösségünk nyílt kapuja” legyen földi pályafutásunk végén. Rokona – Erzsébet – is a hitét dicséri, mondván: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45).

Mária boldog, sőt boldognak mondja őt minden nemzedék, de boldogsága nem kizárólag Istenanyaságából fakad, hanem abból, hogy felismeri és teljesíti Isten akaratát. A hit tehát boldogság forrása is lehet.

Napjainkban, amikor sokaknál a hit alkonyát tapasztaljuk, bizony nem árt tudatosítani a szentírási üzenetet, hogy a hit boldogság forrása lehet! Mária boldogsága mindenki számára elérhető, hiszen ehhez csak meg kell hallani Isten szavát, és hűségesnek kell maradni hozzá. Ahogy Mária tette! „Először a szívében foganta meg Jézust, aztán a méhében” – mondja Szent Ágoston. Mindenki felemelkedhet Máriához, akinek a szívében megfogan Isten tanítása. „Minden lélekben, aki hisz, megfogan és megszületik Isten Igéje” (Szent Ambrus). Ha pedig felemelkedünk Mária hitéhez, akkor már itt a földön részesülhetünk Mária boldogságában, földi életünk után pedig fölemeltetünk a mennyei boldogságba. Amellyel kapcsolatosan az apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).

Azonban nem elég Mária hitét elsajátítanunk és általa boldogulnunk, hanem azt úgy kell megélnünk, ahogy ő élte, hogy vonzó legyen mások számára: természetesen elsősorban gyermekeink, szeretteink, közvetlen környezetünk számára.

Épen ezért a mi Mennyei Édesanyánk arra szólít fel bennünket, hogy kerüljük a rosszat és tegyük a jót, engedelmesen követve a minden keresztény szívébe bevésett isteni törvényt. Mária, aki a legnagyobb megpróbáltatás idején is megőrizte reményét, azt kéri tőlünk, hogy ne csüggedjünk, amikor otthonunk ajtaján kopogtat a szenvedés és a halál, azt kéri, hogy tekintsünk bizalommal a jövőbe. Arra buzdít bennünket a Szeplőtelen Szűz, hogy legyünk egymás testvérei és közösen törekedjünk egy igazságosabb, szolidárisabb és békésebb világ építésére.

Kedves Szülök, nagyszülők, nevelők, jó lenne, ha tudatosítanátok mindannyian, hogy a gyermekek, akiknek életet adtatok, akiket neveltek, nem csak testük van, hanem halhatatlan lelkük is.

Az ember úgy van megalkotva, hogy két összetevője, teste és halhatatlan lelke van. Éppen ezért nincs igaza a híres „Cigány-báró” című operett egyik áriájának, amely ezt énekli: „Az élet célja semmi más, mint egy jó evés és jó ivás”. Nem ez, nem lehet ez az élet célja.

Természetesen szükség van az embernek ételre, italra, ruhára, egészséges lakásra, testet-lelket üdítő szórakozásra, pihenésre. De ez nem minden. „Nemcsak kenyérrel él az ember…”- mondja az Úr Jézus. Más is kell neki, az anyagvilág kincseinél, tiszavirág életű örömeinél sokkal többre áhítozik az emberi szív. Szt. Ágoston, a nagy püspök szerint, az emberi szív a Végtelenre van beállítva. Egy hosszú, bűnökkel telített élet után mondja: „Magadnak teremtettél Uram minket és nyugtalan a mi szívünk, míg Te benned meg nem nyugszik Istenünk”.

Valamiképpen erre érez rá a nagy költőnk, József Attila is, amikor így ír: „Tele vágyakkal zokog a lelkem / Szerető szívre sohase leltem / Zokog a lelkem. // Keresek Valakit s nem tudom, ki az? / A percek robognak, tűnik a Tavasz / S nem tudom, ki az. // Csüggedő szívvel loholok egyre, / Keresek valakit a Végtelenbe, / Loholok egyre. // Könnyim csorognak - majd kiapadnak: / Vágyak magukkal messzebb ragadnak - / Majd kiapadnak! // Búsan magamnak akkor megállok, / Szemem csukódik, semmit se látok - / Akkor megállok. // Lelkem elröppen a Végtelenbe, / Tovább nem vágyom arra az egyre, / A Végtelenbe.” (Keresek Valakit) 

Igen, az ember tudva vagy nem tudva, erre a Végtelenre, az Istenre éhezik és szomjazik, s addig nem fogja megtalálni lelke nyugalmát, élete igazi célját, boldogságát, amíg Istenre nem talál.

Kedves Zarándok Testvérek! Ma, amikor figyelmünket a napba öltözött Asszonyra irányítjuk, akit Isten testestül, lelkestül fölvett a mennyei boldogságba, ne feledjük, hogy az ő életének útja is megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel volt telítve: szívét a fájdalmak tőre járta át. Ezért Fájdalmas Anyának is nevezzük őt, akinek tiszteletére jött létre ez a kegyhely. De a szenvedésekkel telített, golgotás út végén a dicsőség várt rá. Így lett a fájdalmas anyából, dicsőséges anya, mind a földön, mind pedig a mennyben.

Mária földi dicsőségét a saját szemünkkel láthatjuk. Hiszen melyik emberi teremtményt szólították, hívták annyiszor örömben, fájdalomban, könnyek között, melyik nevet sóhajtották többször az emberi ajkak, mint éppen az övét? Krisztus után melyik teremtményhez fohászkodtak, könyörögtek többször, Krisztus Urunk után kinek emeltek számosabb templomot? Melyik arcot igyekeztek annyiszor ábrázolni, mint az övét?

Húsz évszázad bizonyítja, hogy igazi prófécia, jövendölés volt, amit a Szentlélektől eltelve a Magnificatban kijelentett: Íme, ezen túl boldognak hirdetnek engem az összes nemzedékek!

Tehát nagy Mária dicsősége a földön. De Mária „Isten dicsőségében” van, nem az emberekében. Az emberek dicsősége a földön és az Egyházban csak halvány tükörképe Isten dicsőségének. Isten dicsősége – maga Isten, amennyiben az ő léte fény, szépség, ragyogás, és főképp szeretet.

S mit tesz Mária ebben a dicsőségben? Megvalósítja azt a hivatást, amelyre minden ember és az egész Egyház meg lett teremtve: Mária az égben teljesen „Isten fölségének dicsérete” (Ef 1, 14). Mária dicséri, magasztalja az Istent. De mondhatnánk azt is, hogy maga Mária az Isten dicsősége, abban az értelemben, hogy dicsekszik Istennel, az ő teremtőjével, és Isten dicsekszik vele, az ő teremtményével.

Mária magasztalja Istent, s eközben örül, ujjong és boldog. A lelke most valóban „ujjong az Istenben”. De fölmerül bennünk a kérdés, hogy a Boldogságos Szűzanya, akit boldognak mond minden nemzedék, és aki már célba ért, aki Isten dicsőségében van, egyáltalán gondol-e ránk, az ő gyermekeire, akik ebben a siralomvölgyben élnek, vagy talán elfelejtett bennünket? Egyáltalán milyen hely jut nekünk immár az ő szívében és gondolataiban?

Azt hiszem miként az ószövetségi Eszter, aki a jólétben, a király palotájában sem felejtkezett el bajba jutott népéről, hathatósan járt közbe érte, úgy Mária sem feledkezik meg rólunk, ő is közben jár értünk, akik hozzá menekszünk, míg csak meg nem szabadulunk e siralomvölgyből.

Tehát a Boldogságos Szűzanya nem tétlenkedik a mennyei dicsőségben, nem unatkozik, hanem dicsőíti Istent és közbenjár érettünk, kik hozzá menekszünk. A feltámadt Jézusról azt írta Szt. Pál apostol, hogy „az Isten jobbján közbenjár értünk” (Róm 8, 34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig közbenjár értünk a Fiúnál.

Kedves Zarándok Testvérek! Amikor Mária közbenjáró hatalmáról beszélünk, akkor nem valami kitalált, vagy elvont következtetésekről beszélünk. Mária közbenjáró hatalma a történelemből, s nem valami elvont fogalomból mérhető le. Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a zarándok Egyház számára, vagyis a hozzá menekülök, az őt kérők számára, ez azért igaz, mert megtörtént és kézzelfoghatóan bizonyítható.

Elég csak a különböző kegytemplomokban, a kegyszobrok, képek közelében hálából elhelyezett emléktárgyakra és a köszönetnyilvánító márványtáblákra gondolnunk, amiket „hálából a Szűzanyának” felirattal láttak el az adakozók, annak jeléül, hogy életükben megtapasztalták a Szűzanya hathatós testi-lelki, vagy éppen anyagi támogatását. Minden egyes emléktárgynak és táblának külön-külön története van, de a befejezés mindegyiknél ugyan az, vagyis annak megvallása, hogy „sohasem lehetett hallani, hogy Mária bárkit is magára hagyott volna, aki oltalmát kérte és segítségért Hozzá folyamodott”.

De bizonyítékok vagytok ti magatok is kedves testvérek, akik elzarándokoltatok ide, hogy köszöntsétek a Szűzanyát és segítségét, oltalmát kérjétek ügyes-bajos dolgaitokban. S mindezt teszitek azért, talán épen személyes tapasztalat alapján, mert meg vagytok győződve arról, hogy van hatalma és együtt érző anyai szíve, közbenjárni, illetve kiesdeni számotokra a szükséges kegyelmeket. Igen, itt és a világ számtalan búcsújáró helyén és templomában, hányan és hányan nyertek el kegyelmeket úgy, hogy jól tudták, Mária közbenjárására lettek meghallgatva!

Kedves Zarándok testvérek, a mi földi utunk is Máriáéhoz hasonlóan, szenvedésekkel, keresztekkel van szegélyezve, de az örök dicsőségbe vezet.

A mai szép ünnep arra figyelmeztet bennünket, hogy a halál után nem a megsemmisülés, nem a beolvadás, a Nirvána vár reánk, hanem a mennyei Atya! Hozzá, haza megyünk. Tulajdonképpen ez a hit teszi értelmessé, értékessé és boldoggá az emberi életet.

Vigyázzunk nagyon, hogy ezt a szent hitet, amit Szent István királyunk hagyott ránk, a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a fáklyáját sértetlenül őrizzük meg, és sértetlenül adjuk is tovább gyermekeinknek, szeretteinknek, s minden jóakaratú embernek.

Ehhez kérjük égi Édesanyánk segítségét: „Üdvözítőnk édesanyja, / mennyeknek megnyílt kapuja, / tengerjárók szép csillaga, / Boldogságos Szűz Mária! // Légy segítség hű népednek! / az elesett bűnösöknek, / ki szülője Istenednek, / Anyja lettél Teremtődnek. /…/ Azért, édes Istenanyja, / légy bűnösök szószólója, / botló lábunk támasztója, / üdvösségünk nyílt kapuja.” / … Ámen.

SZŰZ MÁRIA MENNYBEVÉTELE: - NAGYBOLDOGASSZONY

Jeruzsálem - A Szűzanya elszenderülésének templomában

Augusztus 15-én, szombaton ünnepeljük Nagyboldogasszony főünnepét. Az Egyház szent hagyománya úgy tartja, a Megváltó nem engedte át a földi enyészetnek édesanyja testét, hanem magához emelte a mennyei dicsőségbe. Mária elszenderedésének (latinul dormitio) napját már a VI. században ünnepelték Jeruzsálemben, és a következő évszázadtól Rómában is elterjedt. Az ünnepet Szent István király is megülte, sőt e napon ajánlotta Magyarországot a Szűzanya oltalmába. Ezért nevezzük Krisztus szülőanyját Magyarország égi pártfogójának, vagyis Patrona Hungariae-nak.

(Az ünnep még amiatt is kötődik első királyunkhoz, hogy 1038-ban e napon hunyt el.

Szűz Mária, Nagyboldogasszony, könyörögj érettünk!

Forrás: Detroiti magyar levél

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.08.16.

Kelj föl és egyél!”- évközi 19. vasárnap - hanganyag

... Krisztus ma is jelen van Egyházában, bárki találkozhat vele az Oltáriszentségben, és mégis hányan vannak, akik számára közömbös az Úr Jézus szentségi jelenléte templomainkban, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a csodálatos isteni ajándékkal, vagy akik nem hisznek szentségi jelenlétében: hitünk szent titkában...

„Kelj föl és egyél!”- évközi 19. vasárnap

Illéspróféta hagiografikus ikonja

Amint már a múlt alkalommal mondottuk, ezeken a vasárnapokon a szentírási szakaszok központi gondolata az égből alászállott Kenyérrel, az Eukarisztiával, vagy ismertebb nevén az Oltáriszentséggel foglalkozik.

Az első olvasmány (1 Kir 19,4-8) nagyszerűen vezeti be ezt a gondolatot: Akháb, izraeli király feleségének, Izebelnek haragja elöl menekülő Illés próféta, testi-lelki erejében megfogyatkozva, kiábrándultan roskad le egy borókabokornál a pusztában és így sóhajt fel: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!”

Illés kísérlete, hogy Izraelt visszavezesse Jahvéhoz, a választott nép Istenéhez, csődöt mondott. Miután késhegyre menő harcot vívott a Baál istenség papjaival az egy igaz Isten tiszteletéért és győzött, most mégis menekülnie kell a Baál istenséget tisztelő királyné haragja miatt, s meg kell tapasztalnia, hogy próféta voltában is olyan egyszerű, sebezhető és szegény ember, mint mindenki más. Ezért van elkeseredve. Meg szeretne halni végső kétségbeesésében, kilátástalanságában.

Azt hiszem, mindannyiunk előtt ismerős a tény, hogy az ember milyen könnyen kétségbe esik, amikor legszentebb tervei máról holnapra összedőlnek, amikor meg nem értéssel találkozik, amikor szavait és tetteit, szándékosan, azaz tudatosan vagy tudattalanul, de félremagyarázzák, azonban Isten nem hagyja el az érte küzdőket. Illés a pusztán keresztül a pogány királynő haragja elöl Isten hegyére, Hórebre menekül, ahol Mózes azt a Törvényt kapta, amelyért ő, a próféta egy életen át küzdött.

A boróka bokornál a fáradt, kimerült próféta álomba szenderül és álmából egy hang ébreszti fel: „Kelj föl és egyél!” Isten angyala kenyeret és vizet tett mellé, másodszor is. A fölhívásra fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt, ennek az ételnek erejéből, míg célba nem ért, egészen Isten hegyéig, a Hórebig.

A próféta letörtsége azok tapasztalatát tükrözi, akik vallásos életet élve, talán azt hiszik magukról, hogy ők különbek a többi embernél, s egy adott pillanatban erőtlenül a földön találják magukat. Illés próféta története arra figyelmezteti az embert, hogy önmagában elégtelen, és állandóan szüksége van Isten segítségére, az erőforrásra, mely az élet kenyeréből származik.

Isteni étel állítja talpra Illés prófétát, és ad neki erőt arra, hogy hosszú meneteléssel elérje a szent hegyet, ez a csodálatos eledel, amiből a próféta evet, az Eukarisztia, az Oltáriszentség előképe, amelynek erejével a keresztény is végig járhatja élete vándorútját, és célba érhet, elnyerheti az örök boldogságot, vagyis Isten boldogító színe látását.

Az evangéliumi szakaszban az Úr Jézus erről a csodálatos eledelről, erről az erőforrásról, az „égből alászállt kenyérről” beszél, ami, a zsidók körében zúgolódást vált ki. Az Élet Kenyerével kapcsolatosan is érvényesek Pál apostol szavai, amiket a Krisztus keresztjével kapcsolatosan mondott, miszerint: „A zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége”(1 Kor 1,23-24).

A zúgolódás oka, hogy Jézus korában az volt a hiedelem, hogy a várva-várt Messiás csodálatos módon fog eljönni. Az emberek azt várták, hogy a Messiás, szó szerint, az égből száll alá. Arra vártak, hogy valami látványos esemény történik, és természetfölötti jelek lesznek az égben, s akkor meglátják majd, ahogy Isten Fölkentje, a Messiás leszáll az égből.

Ezzel ellentétben, amikor a jól ismert Józsefnek, az ácsnak „fia”, Jézus kijelenti, hogy „Én vagyok az!” (Jn 8,24,28), akkor zavarba esnek, nem tudják összeegyeztetni a valóságot saját elképzelésükkel. Jézust jól ismerték – legalábbis azt gondolták –, tudták, hogy mikor, hol és hogyan jött el. „A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, amiért azt mondta: ’Én vagyok az égből alászállott kenyér’. Így érveltek: ’Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” (Jn 6,41-42) S amint a vita mélyül, még nyíltabban mondják: „Tudjuk, honnan való ez a férfi, de amikor a Messiás eljön, senki sem tudja, honnan való!” (Jn 7,27)

Jézus testével, lelkével, vérével valóságos ember volt, ismerték Őt és a családját (Mk 6,1-6). Kortársainak ez megnehezítette, hogy a hallatlan üzenet lényegét felismerjék. Hogy jöhetett ez az ember „a mennyből”? – amikor jól ismerjük, teszik fel a kérdést. Láthatjuk tehát, hogy Jézus zsidó kortársainak nemcsak azzal volt problémájuk, hogy Jézus testét adja a kenyérben, hanem már azzal is, hogy a második Isteni Személy, az Ige testté, azaz emberré lett.

Ha megpróbáljuk megérteni, hogy a mindenható és örökkévaló Isten irántunk való szeretetből hétköznapi, hozzánk hasonló halandó ember lett, akkor valószínűleg könnyebben elfogadjuk Jézus titkát, aki a kenyér színében önmagát adja nekünk eledelül, irántunk való szeretetből. De ha csökönyösen ragaszkodunk ahhoz, hogy Istennek a mi elképzelésünk szerint kell cselekedni, akkor sok mindent nem fogunk megérteni.

Hogyan jön le Isten az égből? Hogyan lép be az életünkbe? A mai evangélium rámutat arra is, hogy Isten a mindennapi emberek által közeledik hozzánk, akikkel a hétköznapi életünkben találkozunk.

A kérdés nem az, hogy Isten eljön-e hozzánk vagy sem, hanem sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e felismerni és befogadni Őt, vagy sem?

Boldog Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvashatunk arról, hogy milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a következőket írja le: „Ekkor döbbentem rá először, milyen erős, milyen lázas vágy ég Teréz anyában a Szentség iránt. Csodálkozva figyeltem, hogy szemei csaknem éhes vággyal követik az Oltáriszentséget. Amikor letérdelt, hogy magához vegye, biztosan az Úr lábainál térdelt. Azóta tőle magától is hallottam: nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni. Ha látom Jézust a Kenyér színe alatt, akkor meglátom Öt a szegények nyomorult testében. Ezért van szükség a Krisztussal való egységre. Ha mély hittel közeledem az Eukarisztiához, természetesen megtudom Őt érinteni a nyomorult testekben is, hiszen Ő mondta – Én vagyok az Élő Kenyér”.

Ki tudja mindezt, ha nem is megérteni, de legalább elhinni? Jézus azt feleli: senki, hacsak nem indítja rá az Atya, aki Őt küldte. Tehát hagynunk kell, hogy Ő indítson és vezessen minket.

Mivel Jézus kortársai nem hisznek benne, ezért nem tudnak átlépni az Úr szavainak anyagi értelmezésén. Nem tudják elfogadni, hogy az Élet Kenyere, az Eukarisztia, az Úr Jézus megtestesülésének, emberré levésének, mondhatnánk azt is, hogy „lepárolt koncentrátuma”. Másrészt viszont a hit ajándék: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött nem vonzza”(Jn 6,44). Márpedig az Atya mindenkit vonz, az ember feladata pedig az, hogy engedjen ennek a vonzásnak és hagyja, hogy az Atya tanítsa: „Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”(Jn 6,45).

Jézus kortársainak bűne abban rejlik, hogy megátalkodottan elutasítják Isten szavát, amely Krisztus által jutott el hozzájuk. Márpedig aki elutasítja Krisztust, az nem mehet az Atyához, annak az örök boldogságban sem lehet része. Csak az részesedhet az örök-boldogságban, aki hisz az Atya küldöttében.

Megdöbbentő Jézus kortársainak az ellenállása, pedig a tanítványokhoz hasonlóan, ők is láthatták az Úr Jézus csodáit, hallhatták tanítását, s mégsem hittek benne.

Krisztus ma is jelen van Egyházában, bárki találkozhat vele az Oltáriszentségben, és mégis hányan vannak, akik számára közömbös az Úr Jézus szentségi jelenléte templomainkban, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a csodálatos isteni ajándékkal, vagy akik nem hisznek szentségi jelenlétében: hitünk szent titkában.

Nem véletlen, hogy Jézus az Oltáriszentség, az Eukarisztia meghirdetése előtt, annyira hangsúlyozta a hit szükségességét. Aki hisz, abban az Úr szavai semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy Ő valóban a mennyből alászállott élő kenyér, s aki testét eszi az örökké él. „Aki e Kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51) - mondja az Úr.

Az Úr Jézus az Ő kijelentésével a testi halált nem szüntette meg, még csak nem is csökkentette a vele járó félelmet. Biológiailag az ember, ez a mostani, a föld anyagából alkotott ember, nem számíthat örök jövőre.

De azaz ember, akire Isten rátekint, akihez Ő szólott, az, akinek élete eggyé vált az emberré lett Isten-fia életével, az Oltáriszentségből táplálkozva, az bejut a nagybetűs Életbe, és megmarad örökre. Így az ember örök élet utáni vágyálma Jézus Krisztussal eleven valósággá válik, beteljesedik, hiszen szavát adta rá: aki hisz benne, annak örök élete van.

Az Úr Jézus arra is utalást tesz, hogy a zsidók, akiket a manna táplált a pusztában a negyvenéves vándorlás idején, meghaltak, viszont Illés próféta az angyal által hozott ételtől annyira megerősödik, hogy célba ér, eljut a szent hegyig, ahol az Úr titokzatos módon kinyilatkoztatta magát neki.

A keresztény, vagyis mi, akik Teréz anyához hasonlóan, mélységes hittel engedelmeskedünk Krisztus felszólításának: vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, mert ez az én testem, ez az én vérem, az, testi-lelki erőt nyer a mindennapi élet terhének, olykor súlyos keresztjének hordozásához, kétségbeejtő problémáinak a megoldásához, s Jézus ígérete alapján „örökké él”-ni fog, azaz földi pályafutása végén szemtől szembe látni fogja Istenét.

Kurd gyerekek, akik bátran szembeszállnak az Iszlám Állammal

Kárpátok tájain sorozat (2/24) - Kolozsvár, református templom, botaniku...

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.08.02.

VATICAN: Úrangyala imádság Ferenc pápával (2015.08.02.)

Nem fogom be pörös számat - Dr.Horváth István; Jakab István

Vad Magyarország / Wild Hungary

Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik.”(Jn 6, 35)

Ma és a következő három vasárnapi szentírási részek Jézusnak az „élet kenyeréről” szóló tanításával foglalkoznak. Szent János evangéliumában mindjárt a kenyérszaporítás után következő beszéd két nagy témája: a hit és az Eucharisztia, az Élet Kenyere.

A mai evangéliumi szakaszt, szokás szerint egy ószövetségi olvasmány vezeti be. Jelen esetben a Kivonulás könyvéből vett részlet, mely a választott nép pusztai vándorlása idején felszínre került zúgolódásáról szól. Mivel nincs se vizük, se élelmük, visszasírják az egyiptomi, a rabszolgaság idei húsos fazekakat. Féktelen zúgolódásuk ellenére az Úr ismét közbelép: „Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből”(Kiv 16,2-4) – mondja Mózesnek. A táborra reggel manna hull, este pedig hús, fürjek, ami elegendő mindenki számára.

Valahogy, ilyenek vagyunk mi emberek, mihelyt nehézségbe ütközünk, azonnal zúgo¬lódni kezdünk a Gondviselő Isten ellen, és visszasírjuk, amit otthagytunk. Így tett Isten régi népe és így tesz az új is, felejtve, mily sok jó¬téteménnyel halmozta el Isten és megmutatva, milyen szegényes a hite, milyen elégtelen a hitünk.

Kt. Ezért mondja Szent Pál a szentleckében: „Figyelmeztetlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiúságon járatják az eszüket... Ti nem ezt tanultátok Krisztustól” (Ef 4,17. 20; 2.). Annak az esze jár hiúságon, aki zúgolódik a Gondviselés ellen, visszasírja az ideig tartó javakat, s az élet nehézségeiben nem bízik Istenben, Istent nem önmagáért, hanem saját érdekeiért keresi.

Hasonló hibák miatt tesz Jézus szemrehányást a tömegnek, amely a kenyérszaporítás után a tó túlsó partjára követte: „Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó ételért fáradozzatok, hanem olyanért, ami megmarad az örök életre” (Jn 6, 26—27).

Szent Ágoston, Hippó nagy püspöke ezzel kapcsolatosan mondja: „Mily sokan keresik Jézust ideig tartó előnyökért!... Nehéz Jézust csak Jézusért keresni”. Vagy egy más helyen ezt a megdöbbentő kijelentést teszi: „Sokan tartoznak az egyházhoz, akik nem tartoznak az Istenhez, és sokan tartoznak Istenhez, akik nem tartoznak az egyházhoz. ” Ez nem új keletű dolog, Ágoston csupán azt írja le, mi van akkor, ha mi Istent ki akarjuk sajátítani.

A kihívás így szól: cselekedni, ahogy Jézus cselekedett, és örömmel elfogadni a valóságot ebben a múlandó világban. Ám valahányszor ezt tesszük, mindig meg kell fizetnünk az árát. Akkor ugyanis a mi „kis birodalmainkat” szélnek kell eresztenünk. A hatalom birodalmát, a kis hatalmi játékokat, amelyeket játszunk, az életállapotunkkal és a hírnévvel összefüggő birodalmat és a birtokunkban lévő javakat.

Jézus legkeményebb szavait a képmutatókhoz, a farizeusokhoz intézi, majd pedig azokhoz, akik elsősorban a vagyonukkal vannak eltelve és elfoglalva. Azt mondja: három dolog van, ami bennünket távol tart attól, hogy felismerjük, és magunkra vegyük Isten uralmát, akaratát: a hatalom, a hírnév és a birtoklás.

Az evangéliumokból tudjuk, hogy amikor ezt, a magukat rendes, becsületes, vallásos embereknek tartóknak mondta, nagy volt a felhördülés. Az Úr Jézust, hitetlennek, a törvény ellenségének és végül az ördög cimborájának nevezték, - mert sok mindenük volt, amihez tíz körömmel ragaszkodtak.

Hibás az olyan vallásosság, amely azt imádkozza, hogy „Jöjjön el a Te országod” miközben nem teszi hozzá, hogy „az én országom helyébe”! Mi, keresztények olykor mind a kettőt szeretnénk. Legyen Jézus a mi Urunk, de mi is hadd maradjunk a trónon.

Krisztust, Isten követét leborulva imádjuk, de az üzenetére már nem vagyunk kíváncsiak, tanításának legnagyobb részét sose vettük, vesszük komolyan, éppen ezért mindnyá¬jan rászorulunk a megtérésre, a feltétel nélküli megújulásra.

Richard Rohr, az amerikai ferences atya, lelki író mondja ezzel kapcsolatosan, hogy még kicsik va¬gyunk, éretlenek, Isten túl nagy a számunkra, és készségünk az evangélium befogadására csak évszázadonként nő egy-egy évnyit. Ez jelképesen azt jelenti, hogy most töltöttük be a huszadik évünket és léptünk a huszonegyedikbe. Most jutottunk el odáig, hogy fiatal felnőttként hagyjuk az evangéli-umot hozzánk szólni. Jézus egyértelműen beszél a szegénységről és arról, hogy nekünk ezen a világon egyszerű életet kell élnünk, Istenben bízva, nem a saját erőnkben, az általunk birtokolt anyagiakban és nem is a fegyvereinkben.

Ne feledjük, Isten nem ígért nekünk biztonságot ebben a világban. Ő igazságot és békét ígért a szí¬vekben. Viszont az Ő igazságát és békéjét csak úgy tudjuk befogadni, ha szakítunk a hazugságtól va¬ló függőséggel. Azok az emberek, akiknek nincs vesztenivalójuk, nincs, amit védeniük kell, sem az önmagukról megfestett képet, sem a jó hírnevüket, sem a teológiájukat, világnézetüket, alapelveiket, sem a becsületüket, akik sokat szen¬vedtek, akiket megnyomorítottak, vagy akiket elnyomtak, előnyben vannak velünk szemben. A szé¬pek, a jók, az egészségesek, az erősek, az anyagilag bebiztosítottak, az önteltek és igazak nehezebb helyzetben vannak, mert úgy gondolják, hogy nekik nincs szükségük Krisztusra, nincs szükségük megtérésre.

Figyeljük csak meg, milyen veszélyes hinni az evangéliumban, és hogy miért mondta Jézus, hogy „a vi¬lág gyűlölni fog titeket!” (Jn 15,19).

Hát gyűlöl min¬ket a világ amiatt, hogy komolyan vesszük Krisztus tanítását? - kérdezem -, és kérdeznünk kell mindnyájunknak önmagunktól. Hát nem ugyanazt a játékot játsszuk, mint ők? Nem ugyanarra a való¬ságra építjük fel az életünket, mint mindenki más: hatalomra, hírnévre és birtoklásra?

Most, hogy „húszéve¬sek lettünk”, Rohr szavaival élve, megértünk arra, hogy az evangélium lényegi mondanivalójára figyeljünk: az emberi kö¬zösség, a politika, az erőszakmentesség, az ellen¬ség szeretetének kérdéseire, valamint arra, hogy miként lehet ebben a világban szegény és egyszerű életet élni. Jézus mindig egyértelműen beszélt ezekről a dolgokról.

Ha mi már ezen a világon Isten Országának a valóságát éljük, akkor a régi világ elévült, nincs értelme többé. Akkor nem építhetjük az életünket hazugságra, nem építhetjük elnyomásra, és nem építhetjük faragott képekre. De az igazságra kell építeni: arra az igazságra, hogy akik Jézushoz mennek, azok többé nem éheznek, és akik benne hisznek, soha nem szomjaznak.

Azonban, az Úr Jézus önzetlen keresése hitet feltételez. A zsidókkal folytatott vitában Jézus pontosan ezt hangsúlyozza: „Az tetszik Istennek, ha hisztek abban, akit küldött” (Jn 6, 29).

Az első és legfontosabb tett, amit Isten az embertől megkövetel, hogy higgyen benne, abban, amit Isten érte Jézus Krisztusban tett és tesz. Csak az tud teljes bizalommal Istenhez menni és teljesen megváltó tevékenységére hagyatkozni, aki hiszi, hogy Jézus Isten Fia, akit Isten azért küldött, hogy üdvözítse a világot.

A hallgatóság, akikből hiányzik ez a hit, az égből hulló mannához hasonló csodajeleket követelnek Jézustól. Jézus azon fáradozik, hogy gondolataikat magasabb lelki szintre emelje, azért helyreigazítja őket: „Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt a mennyből és életet ad a világnak” (6, 32—33).

A hallgatok nem értik Jézus szavait, ezért még mindig az anyagi ételre hivatkoznak, s talán abban remélve, hogy folytatódik a kenyérszaporítás csodája, ezt mondják: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből”.

Ugyanez a gondolkodásmód és válasz jellemezte a szamariai asszonyt Jákob kútjánál is, aki az anyagi vízre gondolva ezt mondta Jézusnak: „Uram, adj nekem ilyen vizet” (Jn 4, 15). Jézus, amint korábban az asszonnyal, úgy most a zsidókkal is szavai igazi jelentését akarja megértetni. A zsidókhoz is olyan szavakkal fordul, mint az asszonyhoz: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6, 35).

Félremagyarázásra többé nincs lehetőség: az élet kenyere, az Isten kenyere, aki azért szállt le a mennyből, hogy életét adja a világért: Jézus Krisztus. Aki hozzá megy, pontosabban, aki hozzá jön, és belőle táplálkozik – szavából és az Eucharisztiából, azaz testéből és Véréből – és ezt eleven hittel teszi, többé nem éhezik, és többé nem szomjazik.

Természetesen ez az igazság, csak akkor válik életünkben valósággá, ha a kenyérszaporítást élvező, s utána Jézust kereső emberekkel ellentétben, Jézust magért Jézusért keressük, minden hátsó gondolat és szándék nélkül.