vasárnap, augusztus 31, 2014
A pápa telefonált egy iraki menekülttáborba
P.
Ciro Benedettini, a Szentszék Sajtótermének igazgatóhelyettese
megerősítést kapott Ferenc pápa titkárától, hogy a Zenit hírügynökség
által augusztus 29-én közölt hír megfelel a valóságnak: Ferenc pápa
augusztus 19-én, délelőtt telefonált egy iraki menekülttáborba, és
beszélt Benoka atyával, aki egy Moszul melletti keresztény kisváros
papja. „Egy könnyekkel teli levél” – ez volt a címe annak az írásnak, amelyet Behnam Benoka atya juttatott el Ferenc pápának eléggé kalandos úton. A Zenit hírügynökséget tájékoztatva az iraki atya elmondta: kihasználta az alkalmat, hogy egy újságíró barátja jelen volt a pápai repülőgépen, amely Dél-Koreából visszahozta a Szentatyát Rómába. Barátjának küldte el a levelet Viber üzenetként, amelyet a Zenit újságírója írásban átnyújtott a pápának.
A levélben Behnam atya a Szentatyához, mint „irgalmas pásztorunkhoz” szól, és ezt írja:
„Behnam Benoka vagyok, Bartella, egy Moszul melletti kis keresztény város papja. A katolikus szeminárium rektor helyettese vagyok Ankawa városban. Ma azonban egy sátorban vagyok, amelyet orvosok és önkéntesek csoportjával állítottam fel, hogy segítsek az üldöztetéstől menekülő testvéreimnek”.
Az iraki pap elmagyarázza a pápának azt a tragikus helyzetet, amelyben keresztények százezrei élnek. „Szentatya, báránykáid helyzete nyomorúságos, meghalnak és éheznek, a te kicsinyeid félnek és már nem bírják tovább a szenvedést. Mi, papok, szerzetesek és szerzetesnők kevesen vagyunk, és attól félünk, hogy nem tudunk válaszolni gyermekeid és a mi gyermekeink testi-lelki igényeire”.
A pap háláját fejezi ki azért, hogy a pápa szüntelenül felhívást intéz a világhoz: érjen véget az iraki üldözött testvérek szenvedése. „Szeretném neked nagyon megköszönni, hogy mindig szívedben hordozol bennünket, tegyél fel minket az oltárra, ahol a szentmisét bemutatod, hogy Isten eltörölje bűneinket és irgalmazzon nekünk, és talán vegye el tőlünk ezt a kelyhet”.
A levél további félelmekről számol be és a pápa áldását kéri. „Könnyekkel a szememben írok, mert itt a siralom völgyében vagyunk vad farkas falkától körülvéve. Szentatya, félek, hogy elveszítem a te kicsinyeidet, főleg az újszülötteket, akik minden nap egyre gyengébbek, félek, hogy a halál némelyiküket magával ragadja. Küldd el áldásodat, hogy legyen erőnk előre haladni és ellenállni. Nagyon szeretlek téged, Behnam Benoka”.
Ferenc pápa nem váratott a válasszal. Visszatérése másnapján, augusztus 19-én délelőtt felhívta az iraki atyát és elmondta, hogy a levél mélyen meghatotta. A pápa köszönetét fejezte ki a menekülttáborban dolgozó önkénteseknek.
A telefonbeszélgetés során Bergoglio pápa ismételten leszögezte, hogy teljes mértékben támogatja az üldözött keresztényeket és közel áll hozzájuk. Megígérte, hogy továbbra is mindent megtesz szenvedésük enyhítéséért. Végül apostoli áldását adta, kérve az Úrtól a hitben való kitartás adományát az üldözött keresztények számára.
(vm)
Forrás: Vatikáni Rádió
„Az evangélium áldozatokat igényel”- Évközi 22. vasárnap
 |
| Nyárádremete - Szilveszter archívum |
A bűn és annak következményei miatt a lelkiélet, a hitélet, a vallásos élet, az Isten szolgálata, áldozattal, harccal, lemondással és önmagunk legyőzésével jár együtt, de „aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt” – ígéri az Úr. A mai vasárnap szentírási olvasmányaiban, Isten üzenete ezt akarja tudomásunkra adni, szívünkbe vésni.
Jeremiás próféta bánkódása annak az Isten által kiválasztott embernek mélységes gyötrelmét fejezi ki, akinek Isten szavát, Isten akaratát kell hirdetnie, s ezért mégis állandó üldözésben van része.
Ugyanis a legtöbbször a szövetség útjáról letért választott népet kell figyelmeztetnie, olykor meg kell dorgálnia. A prófétának rá kell mutatnia arra, hogyha nem hagynak fel a bűnös, az Istennel kötött szövetséghez való hűtlen életmóddal akkor a büntetés, a pusztulás következik. Ezzel pedig nem nyeri el a nép, még inkább a nép vezetőinek tetszését. Ez egyébként ma is így van: „Mond meg az igazat, s betörik a fejedet” – tartja a népi mondás.
Ahelyett, hogy komolyan vennék a próféta figyelmeztetését és bűnbánatot tartanának, mint annak idején Ninive népe, inkább üldözik a prófétát, el akarják hallgattatni. Ezek után a próféta nagy fájdalmában perlekedni kezd az Úristennel, odáig jut, hogy kijelenti: Isten rászedte, becsapta, hiszen szava hirdetése gyalázatára vált és csúfságára.
A szenvedéstől összetörten ki akarta vonni magát Isten akarata alól, nem akart tovább az Úr eszköze lenni, de érzi, hogy ez lehetetlen: „mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” – mondja a próféta.
Ez a titokzatos belső tűz, Isten szeretetének jele, ami meghódította, továbbá a ráruházott prófétai karizma arra készteti, hogy minden természetes hajlandósága, félelme ellenére folytassa hálátlan küldetését. Csodálatos példa ez arra, hogyan működik Isten hatalma egy gyönge teremtményben.
Kt. Még világosabb az evangélium tanítása: Jézus a rá váró kínszenvedésről beszél apostolainak, amelynek Jeremiás szenvedése csak halvány előképe. „Ettől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy Péter apostol az Isten Fiának nevezte – Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie… megölik”. Péter a rá jellemző hevességgel azonnal reagál: Hogy lenne az megengedhető, hogy a Messiást, az élő Isten Fiát, üldözzék, és halálra adják?
Péter minden idők emberének gondolatait fejezi ki. Az emberi logika szerint minél nagyobb valaki, annál több sikert, több győzelmet kell aratnia, Istennek azonban nem ez a logikája. Jézus kijelenti, hogy szenvednie kell, mégpedig az Atya akaratából, s így kell megváltania a világot a bűntől.
Természetesen a "kell", korántsem valamilyen végzetre utal, hanem arra, hogy az Isten-ember, Jézus Krisztus felismerte Isten akaratát és azt maradéktalanul teljesíteni akarja. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből. Egy alkalommal erre utalva mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).
A szenvedés ellen tiltakozó Péter apostol heves elutasításban részesült: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak!”.
Félelmetes az ellentét e szavak és a Jézus Istensége és messiási mivolta megvallásakor hallott szavak között, amit a múlt vasárnap olvastunk föl. Akkor azt hallhatta, hogy „Boldog vagy Simon…”, és megkapta a főhatalmat és most: sátánnak nevezik és elutasítják.
Mindennek egyetlen oka van, Péter emberileg gondolkodva, elképzelhetetlennek tartja Jézus szenvedését és halálát. Neki könnyebb elismerni Jézusban az Isten Fiát, mint elfogadni azt, hogy gonosztevőként kivégzik. Aki azonban megbotránkozik a keresztben, magában Jézusban botránkozik meg. Aki elutasítja a kínszenvedést, őt utasítja el, mert Krisztus maga a megfeszített.
Aki követni akarja Krisztust, annak nemcsak az ő keresztjét, hanem saját magáét is el kell fogadnia. Jézus figyelmeztetni akarja tanítványait: ne ringassák magukat ábrándokban, ne gondolják, hogy követése elképzelhető a kereszthordozás nélkül. A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.
A kereszt, mint tárgy, és mint kiterjesztett, átvitt értelemben szemlélt fogalom, a legszorosabban Krisztushoz tartozik, az ő legszemélyesebb ügye. Krisztus nélkül a kereszt elveszíti szimbolikus jelentését, és értelmezhetetlen. Az ezzel kapcsolatos tanítás így hangzik: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem" (Mk 8,34). Nem azt mondja, hogy az én keresztemet hordozzátok: mindenki a sajátját élje át és kövesse őt.
„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket – írja Szent Pál apostol –, adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”(Róm 12,1). A keresztény nem hordhatja kényszerből a keresztjét, hanem önként, szeretettel kell fogadnia, hogy Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért „élő és szent” áldozat legyen.
Ez azonban a gondolkodásmód gyökeres átalakulása által lehetséges csak: Isten logikája szerint kell gondolkodni, hogy így felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a tökéletes előtte, és a szenvedés láttán ne botránkozzék.
Elmondhatjuk, hogy Krisztust követni, az ő tanítványának lenni öntudatos elkötelezettséget jelent ma is. Erre maga Jézus mutat rá a mai evangéliumi szakaszban: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem." A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.
Jézus tanítását visszhangozza Szent Pál a római keresztényeknek írt levelében, amikor arra buzdítja őket, hogy ne hasonuljanak a világhoz, amely semmit se akar tudni Istenről, hanem egész életük legyen Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért Istennek tetsző „élő és szent” áldozat.
Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell haladunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.
Erre utalva mondta pénteken, augusztus 29-én a Szentatya, Ferenc pápa Jorge Hernandez gázai plébánosnak: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”
Ez az áldozat vállalás tükröződik például a pénteken ünnepelt, és mindannyiunk előtt jól ismert Keresztelő Szent János vértanúságában. Krisztus előfutára a következetességet választotta, amikor tanúságot tett Isten Bárányáról, előkészítve útját. Halállal fizetett az erkölcsösség és az igazság iránti szeretetéért és az a melletti kiállásáért.
Keresztelő Szent János példája nyomán az Úr számos tanítványa vallotta meg hitét élete feláldozásával, gondolhatunk itt nemcsak azokra, akik az ősegyházban haltak vértanúhalált, hanem azokra is, akik az elmúlt század keresztényellenes rendszereiben névtelenül feláldozták életüket Krisztus iránti szeretetükért, vagy a napjainkban üldözött keresztényekre, legyen szó akár Irakról vagy a többi keleti országokról, ahol ma is kockázatos kereszténynek lenni, olykor vértanúsággal jár.
Igen, a világkülönböző részein ma is sokan szenvednek az evangéliumért. Kötelességünk, hogy emlékezzünk a hit nagy tanúira, akik korunkban is szenvedtek és szenvednek hitükért, életpéldájukat kövessük, és ugyanakkor imádkozzunk azokért, akiket ma is üldöznek, hitükért, vallásos meggyőződésükért.
Kérjük Máriát, a boldogságos Szűzanyát, hogy a hitvallók és vértanúk Királynője segítségével az üldözöttek és mi magunk is legyünk erősek az élet nehézségei közepette, azokat Krisztussal egységben éljük meg a magunk és a világ üdvösségéért.
Jeremiás próféta bánkódása annak az Isten által kiválasztott embernek mélységes gyötrelmét fejezi ki, akinek Isten szavát, Isten akaratát kell hirdetnie, s ezért mégis állandó üldözésben van része.
Ugyanis a legtöbbször a szövetség útjáról letért választott népet kell figyelmeztetnie, olykor meg kell dorgálnia. A prófétának rá kell mutatnia arra, hogyha nem hagynak fel a bűnös, az Istennel kötött szövetséghez való hűtlen életmóddal akkor a büntetés, a pusztulás következik. Ezzel pedig nem nyeri el a nép, még inkább a nép vezetőinek tetszését. Ez egyébként ma is így van: „Mond meg az igazat, s betörik a fejedet” – tartja a népi mondás.
Ahelyett, hogy komolyan vennék a próféta figyelmeztetését és bűnbánatot tartanának, mint annak idején Ninive népe, inkább üldözik a prófétát, el akarják hallgattatni. Ezek után a próféta nagy fájdalmában perlekedni kezd az Úristennel, odáig jut, hogy kijelenti: Isten rászedte, becsapta, hiszen szava hirdetése gyalázatára vált és csúfságára.
A szenvedéstől összetörten ki akarta vonni magát Isten akarata alól, nem akart tovább az Úr eszköze lenni, de érzi, hogy ez lehetetlen: „mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” – mondja a próféta.
Ez a titokzatos belső tűz, Isten szeretetének jele, ami meghódította, továbbá a ráruházott prófétai karizma arra készteti, hogy minden természetes hajlandósága, félelme ellenére folytassa hálátlan küldetését. Csodálatos példa ez arra, hogyan működik Isten hatalma egy gyönge teremtményben.
Kt. Még világosabb az evangélium tanítása: Jézus a rá váró kínszenvedésről beszél apostolainak, amelynek Jeremiás szenvedése csak halvány előképe. „Ettől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy Péter apostol az Isten Fiának nevezte – Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie… megölik”. Péter a rá jellemző hevességgel azonnal reagál: Hogy lenne az megengedhető, hogy a Messiást, az élő Isten Fiát, üldözzék, és halálra adják?
Péter minden idők emberének gondolatait fejezi ki. Az emberi logika szerint minél nagyobb valaki, annál több sikert, több győzelmet kell aratnia, Istennek azonban nem ez a logikája. Jézus kijelenti, hogy szenvednie kell, mégpedig az Atya akaratából, s így kell megváltania a világot a bűntől.
Természetesen a "kell", korántsem valamilyen végzetre utal, hanem arra, hogy az Isten-ember, Jézus Krisztus felismerte Isten akaratát és azt maradéktalanul teljesíteni akarja. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből. Egy alkalommal erre utalva mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).
A szenvedés ellen tiltakozó Péter apostol heves elutasításban részesült: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak!”.
Félelmetes az ellentét e szavak és a Jézus Istensége és messiási mivolta megvallásakor hallott szavak között, amit a múlt vasárnap olvastunk föl. Akkor azt hallhatta, hogy „Boldog vagy Simon…”, és megkapta a főhatalmat és most: sátánnak nevezik és elutasítják.
Mindennek egyetlen oka van, Péter emberileg gondolkodva, elképzelhetetlennek tartja Jézus szenvedését és halálát. Neki könnyebb elismerni Jézusban az Isten Fiát, mint elfogadni azt, hogy gonosztevőként kivégzik. Aki azonban megbotránkozik a keresztben, magában Jézusban botránkozik meg. Aki elutasítja a kínszenvedést, őt utasítja el, mert Krisztus maga a megfeszített.
Aki követni akarja Krisztust, annak nemcsak az ő keresztjét, hanem saját magáét is el kell fogadnia. Jézus figyelmeztetni akarja tanítványait: ne ringassák magukat ábrándokban, ne gondolják, hogy követése elképzelhető a kereszthordozás nélkül. A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.
A kereszt, mint tárgy, és mint kiterjesztett, átvitt értelemben szemlélt fogalom, a legszorosabban Krisztushoz tartozik, az ő legszemélyesebb ügye. Krisztus nélkül a kereszt elveszíti szimbolikus jelentését, és értelmezhetetlen. Az ezzel kapcsolatos tanítás így hangzik: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem" (Mk 8,34). Nem azt mondja, hogy az én keresztemet hordozzátok: mindenki a sajátját élje át és kövesse őt.
„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket – írja Szent Pál apostol –, adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”(Róm 12,1). A keresztény nem hordhatja kényszerből a keresztjét, hanem önként, szeretettel kell fogadnia, hogy Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért „élő és szent” áldozat legyen.
Ez azonban a gondolkodásmód gyökeres átalakulása által lehetséges csak: Isten logikája szerint kell gondolkodni, hogy így felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a tökéletes előtte, és a szenvedés láttán ne botránkozzék.
Elmondhatjuk, hogy Krisztust követni, az ő tanítványának lenni öntudatos elkötelezettséget jelent ma is. Erre maga Jézus mutat rá a mai evangéliumi szakaszban: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem." A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.
Jézus tanítását visszhangozza Szent Pál a római keresztényeknek írt levelében, amikor arra buzdítja őket, hogy ne hasonuljanak a világhoz, amely semmit se akar tudni Istenről, hanem egész életük legyen Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért Istennek tetsző „élő és szent” áldozat.
Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell haladunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.
Erre utalva mondta pénteken, augusztus 29-én a Szentatya, Ferenc pápa Jorge Hernandez gázai plébánosnak: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”
Ez az áldozat vállalás tükröződik például a pénteken ünnepelt, és mindannyiunk előtt jól ismert Keresztelő Szent János vértanúságában. Krisztus előfutára a következetességet választotta, amikor tanúságot tett Isten Bárányáról, előkészítve útját. Halállal fizetett az erkölcsösség és az igazság iránti szeretetéért és az a melletti kiállásáért.
Keresztelő Szent János példája nyomán az Úr számos tanítványa vallotta meg hitét élete feláldozásával, gondolhatunk itt nemcsak azokra, akik az ősegyházban haltak vértanúhalált, hanem azokra is, akik az elmúlt század keresztényellenes rendszereiben névtelenül feláldozták életüket Krisztus iránti szeretetükért, vagy a napjainkban üldözött keresztényekre, legyen szó akár Irakról vagy a többi keleti országokról, ahol ma is kockázatos kereszténynek lenni, olykor vértanúsággal jár.
Igen, a világkülönböző részein ma is sokan szenvednek az evangéliumért. Kötelességünk, hogy emlékezzünk a hit nagy tanúira, akik korunkban is szenvedtek és szenvednek hitükért, életpéldájukat kövessük, és ugyanakkor imádkozzunk azokért, akiket ma is üldöznek, hitükért, vallásos meggyőződésükért.
Kérjük Máriát, a boldogságos Szűzanyát, hogy a hitvallók és vértanúk Királynője segítségével az üldözöttek és mi magunk is legyünk erősek az élet nehézségei közepette, azokat Krisztussal egységben éljük meg a magunk és a világ üdvösségéért.
szombat, augusztus 30, 2014
Valódi értéked... Imre atya írása
 |
| A kép forrás helye itt érhető el |
Isten segítségével a nyár egy nagy részét otthon tölthettem. Jól esett egy év után ismét barátokkal, ismerősökkel és paptestvérekkel találkozni. Szinte megittasodva szívtam újfent magamba megbecsülésüket, szeretetüket és bizalmukat. Megint csak azt éreztem, amit már annyiszor kifejeztem: ez a fenti három, egymás megbecsülése, a kölcsönös szeretet és a felénk áradó bizalom minden pénznél, hírnévnél és karriernél fontosabb!
Téged is meglátogattalak. Egy pohár bor mellett sokáig beszélgettünk. Ezúttal nagyon lehangolt voltál. Elmondtad, hogy emberi méltóságodban nagyon megsértettek. Egy eddig barátodnak vélt valaki hátba támadott. Rólad – minden jel szerint – rossz szándékkal valótlant állított, és olyasmit is kifecsegett, amely eddig kettőtök féltett titka volt... Valamiért bosszút akart rajtad állni...
Te pedig emiatt most nem tudsz talpra állni...
Átéreztem minden szavadat, hisz magam is nem egyszer mentem ilyen fázison keresztül...
Beszélgetés közben eszembe jutott – s azonnal el is mondtam Neked – egy ismert amerikai professzor esetét, aki egy alkalommal az egyik szemináriumán 200 tagú hallgatóságának egy 20 dolláros bankjegyet mutatott.
- Kinek adjam? – kérdezte.
A teremben mindenki felemelte a kezét.
Erre a professzor vette a bankjegyet és összegyűrte. Majd ismét feltette a kérdést:
- Ki kéri még mindig?
Minden kéz a magasba lendült.
Erre vette a bankjegyet, földre dobta, rátaposott, bepiszkította. Majd azt kérdezte újfent:
- Ki szeretné ezután is?
Ezúttal is minden hallgató felnyújtotta a kezét.
- Tudják, uraim és hölgyeim, hogy miért akarják továbbra is ezt az összegyűrt, összetaposott és bepiszkított bankjegyet? Mert annak most is változatlanul ugyanaz az értéke, mint első pillanatban.
Azt mondom hát önöknek, mindig és minden körülmények között legyenek tudatában annak, hogy egy megfizethetetlen belső értékük van! És ez az egyedüli, amit önöktől soha és senki el nem vehet!
A tanulság mindannyiunknak szól.
Hányszor esünk a földre – vétlenül, csak mert emberi természetünk gyenge...
Hányszor ismerjük fel a jót, mégis valamilyen bennünk lakó belső sötét gyönyör miatt a rosszat tesszük...
Hányszor érezzük magunkat rossznak, gyűrött bankjegynek, mert bár a legjobbat akartuk, hozott döntéseink egyike-másika mégis rosszul sült el...
Hányszor találjuk magunkat értéktelennek, mert másnak – legalább is látszólag – több tehetsége és több sikere van, mint nekünk...
Hányszor taposnak ránk, mint bankjegyre, noha vétlenek vagyunk, csak azért, mert valakinek vagy valakiknek az útjában állunk...
Hányszor beszélik ki hibáinkat csak azért, hogy mások megbecsülését és bizalmát elveszítsük...
Hányszor terjesztenek rólunk valótlant, csak azért, mert irigylik látszólagos sikereinket, és hogy a hírverők nagyobbaknak, jobbaknak látsszanak...
Hányszor csapnak be bennünket, hányszor használják ki érzelmeinket, majd dobnak el bennünket csak azért, mert érdekük így kívánja...
Hányszor piszkítanak be bennünket, és férkőznek közelünkbe olyanok, akik számítók, hamisak, képmutatók és méltatlanok a bizalmunkra, csak azért, hogy rajtunk, mint létrán előbbre jussanak...
Hányszor magyarázzák félre legjobb szándékainkat is, csak azért, hogy terveinket és álmainkat keresztülhúzhassák...
Hányszor élnek vissza bizalmunkkal, csak azért, hogy önös hasznot húzzanak belőlünk...
Hányszor tepernek földre bennünket elleneink, csak azért, hogy rajtunk áthághassanak és hatalmi vágyukat kiélhessék...
Ilyenkor csak egy a fontos: megőrizni belső értékünk tudatát!
Jézus Urunk is ugyanezt tette: az őt arcul ütő poroszlónak öntudatosan azt mondta: »Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?« (Vö. Jn 18,23).
És, ha megfigyeljük, mindenkit egyformán szeretett: férfit és nőt, gyermeket és aggot, igazat és bűnöst egyaránt.
Mert szerinte az embert mindig belső, Isten adta értéke szerint kell szeretni és elfogadni, és nem helyzete, társadalmi állapota vagy azon körülmények alapján, amelyekbe a szerencse emelte.
Ne feledd hát semmiféle körülmények között, hogy van egy belső értéked.
Egy olyan kincsed, egy olyan drágaköved, amelyet senki nem vehet el Tőled, és amelyen semmiféle esemény karcot nem ejthet!
Vigyázz hát rá!
Stuttgart, 2014-08-30.
Én nem lopni akartam, csak szerezni...
 |
| Zsák ürítés |
Egy elégé hosszú, fárasztó szombati nap vége felé (19:35
órakor), miután már jóemberek jóvoltából a szomjamat is sikerült oltanom, s
amint éppen ráteszem az i betűre a pontot, akarom mondani a sarjú boglyára az
utolsó adag sarjút, és azon gondolkodom, hogy még hátra van a templom díszítése…
Egyszer csak a telefonom illegális behatolót jelez a kolostor
területére, pontosabban a kukoricásba…
Hagyva gereblyét és villát, szaladok
szemügyre venni a betolakodót, aki nem más, mint a falu, matuzsálem korú roma
hölgye… Annyira el volt foglalva a termés, a tejes kukorica begyűjtésével, hogy
észre sem vette, hogy én is ott vagyok. Természetesen biztosra akart menni, s
nem akart selejtet cipelni a zsákjába, ezért előbb megkóstolta a kukoricát,
hogy lássa alkalmas-e a fogyasztásra…
 |
| Érdekes a kukoricatörésnél nem használt botot... |
Amikor megpillantott engem is, annak rendje, s módja szerint
illedelmesen köszönt…
Majd tudomásomra adta, hogy akart engedélyt kérni a
szüretre, hisz sokáig ott ült a templom előtt, de mivel nem látott (gondolom
úgy értette, hogy csendes volt a kolostor udvara), s a türelme is fogytán volt,
ezért úgy gondolta nyugodtan végre hajthatja szándékát…
Amikor nem dicsértem tettéért, és lopásnak neveztem
cselekedetét, akkor kikérve magának, azt mondotta, hogy ő nem lopni akart, csak szerezni… Arra már nem volt türelmem
megkérdezni, hogy akkor mit ért a lopás alatt…
Természetesen a „szerzeményt” lerakva kellett távoznia és
mondanom se kell, hogy nem volt megelégedve a dolgok végkimenetelével…
péntek, augusztus 29, 2014
Miért füllentenek a nők?
A varrónő egy nap a folyó mellett üldögélt és varrogatott, s hirtelen a gyűszűje beleesett a folyóba. Sírni kezdett, mire megjelent az Úr és megkérdezte: „Miért sírsz?”
A varrónő elmondta, hogy a gyűszűje beleesett a vízbe, pedig szüksége lenne rá a megélhetéshez.
„Az Úr lebukott a víz alá, majd megjelent egy aranygyűszűvel.
„Az a te gyűszűd?” - kérdezte.
A varrónő azt válaszolta: „Nem.”
Az Úr ismét lebukott és felhozott egy ezüstből készült gyűszűt.
„Ez a te gyűszűd?” - kérdezte újra.
A varrónő ismét azt válaszolta: „Nem.”
Aztán az Úr újra lebukott és felhozott egy fagyűszűt.
„Ez te gyűszűd?” - kérdezte az Úr.
A varrónő azt válaszolta, „Igen.”
Az Úr nagyon megörült a varrónő őszinteségének és odaadta neki mindhárom gyűszűt és a varrónő nagyon boldogan tért haza.
Nem sokkal később a varrónő a férjével sétálgatott a folyóparton, mire az hirtelen megbotlott és beleesett a vízbe. A nőismét sírni kezdett, az Úr újra megjelent és megkérdezte: „Miért sírsz?”
„Ó, Atyám, a férjem beleesett a vízbe!”
Az Úr lement a víz alá és felhozta Mel Gibsont.
„Ő a férjed?” - kérdezte.
„Igen” - mondta a varrónő.
Az Úr dühös lett. „Hazudtál! Ez nem igaz!”
A varrónő ezt válaszolta: „Ó, kérlek bocsáss meg nekem, Uram. Ez egy félreértés. Tudod, ha nemet mondtam volna Mel Gibsonra, te felhoztad volna Tom Cruise-t. Aztán ha őrá is nemet mondtam volna, felhoztad volna végül a férjemet. Aztán mikor igent mondtam volna rá végül, nekem adtad volna mindhármukat. Uram, én egy szegény asszony vagyok, nem tudok három férjről gondoskodni, mindössze ezért mondtam igent Mel Gibsonra.”
Ferenc pápa fogadta a gázai plébánost, P. Jorge Hernandez argentin misszionáriust
A pápai kihallgatás után a Megtestesült Ige Intézetének misszionáriusa interjút adott a Vatikáni Rádiónak.
Elmondta,
hogy nagy kegyelmet jelent a gázai keresztény közösség számára Ferenc
atya lelki közelsége. A háború idején is mindig kinyilvánította
együttérzését: e-mailt küldött, amit azonnal lefordítottak arabra, és
amit a hívek rendkívül nagyra értékeltek és megköszöntek. Ezekben a
nehéz pillanatokban óriási vigasztalást, megkönnyebbülést jelent a pápa
közelsége. „Most, hogy személyes találkozásra hívott minket, még jobban
érezzük közelségét, szavát, bátorítását, hogy legyünk a gázai föld
sója”.
A pápa a megbeszélés során a következőket mondta: „Az
evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér,
különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról
ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de
látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”
Ezek voltak azok a szavak, amelyek különösen nagy hatást gyakoroltak az
argentin misszionáriusra.
Ferenc pápa tudja, hogy kis nyájról
van szó: két millió lakos közül mindössze 1300 a keresztények száma, a
katolikusok 136-an vannak. Természetesen nagyon jók a kapcsolatok a
katolikusok és az ortodoxok között – mondta P. Hernandez, gázai
plébános. Nem teszünk különbséget, ez már köztudott.
Arra a
kérdésre, hogy Ferenc pápa béke iránti elkötelezettségét hogyan
érzékelik a nem keresztények, az argentin misszionárius a következőket
válaszolta:
„Egy életre szóló elkötelezettség, egzisztenciális
és konkrét: a pápa azt mondja, hogy a béke lehetséges, hogy mind a két
nép élhet békében, tanúságot téve a Béke Fejedelméről, Jézus
Krisztusról. Ferenc pápa szentföldi zarándoklatának gyümölcseit már most
látjuk, és a jövőben is látni fogjuk: meghódította az emberek szívét,
jó szóval fordult mindkét államhoz és ez számunkra egy óriási kegyelem”.
A gázai plébános annak a reményének adott hangot, hogy a
tűzszünet tartós és hosszú lesz, örökké tart. Elég, ha a két nép
szenvedésére tekintünk. Abszolút szükség van arra, hogy mindenki
megértse: a háborúnak nincsenek nyertesei. Mindkét fél megfizeti a
háború következményeinek árát, ki így, ki úgy. Alapvetően azonban a
háborúnak csak vesztesei vannak.
P. Hernandez, gázai plébános a következő felhívással fordult a Vatikáni Rádió hallgatóihoz, saját népéhez:
„Mindenekelőtt
törekedjenek az igazságosságon alapuló béke építésére. A béke
lehetséges, a béke áldozathozatalt kíván, igényli, hogy elismerjük
egymást. A béke lehetséges. Főleg a keresztények számára. Mi
keresztények vagyunk, a Béke Fejedelmének követői Jézus Krisztus
földjén: gondoljunk Izraelre, Palesztinára. Legyünk erősek és szilárdak a
tanúságtételben, amelyet Jézus Krisztus kér tőlünk, aki azt akarja,
hogy ott, Izraelben és Palesztinában legyünk tanúi” – mondta P.
Hernandez, majd köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik a gázai hívekhez
közel álltak.
Főleg a betegekre gondolt, akik szenvedéseiket
ezért a békéért ajánlották fel. A gázai keresztények is imádkoznak
mindazokért, akik értük imádkoznak mind a szentmisében, mind a
rózsafüzér elimádkozásával, mind az Oltáriszentség imádásakor – tette
hozzá P. Hernandez argentin misszionárius, gázai plébános.
(vm)
Forrás: Vatikáni Rádió
csütörtök, augusztus 28, 2014
A romániai árvaházból a Közép-európai Egyetemig
Sándor Rudolf gyerekkorában majdnem meghalt. Valójában akkor született meg.
Rudolf 1984-ben, Székelyföldön született, egy piciny,
többségében magyarok lakta faluban, Gergyóalfaluban. Mérhetetlen
szegénységbe született, ahol szinte a dolgok természetes menetéhez
tartozott, hogy összeszed valamilyen betegséget. Neki a fertőző TBC
jutott, amelyet ráadásul a román egészségügyi rendszer nem igazán tudott
kezelni.
A fiú háromévesen került a fertőző betegek
maroshévízi intézetébe. Szülei elhagyták a beteg gyereket. Az árván
hagyott fiú négyévesen került egy mamutintézménybe, a hírhedt román
„gyerekvédelem" egyik fellegvárába Hargita megyébe. Itt hatszáz hasonló
sorsú óvodás és iskolás gyerek élt. Egyazon épületben volt az ebédlő, a
raktár, az osztály- és hálótermek, így a gyermekek életüknek nagy részét
egymással összezárva töltötték megszabott keretek között.
– Egyformák voltunk, mindannyian árva, elhagyott fiatalok.
A folytatás itt olvasható.
szerda, augusztus 27, 2014
A világháborúk hőseire emlékeztek Úz-völgyében - Erdély. Ma oldaláról
Az
első és második világháború Úz-völgyi harcainak hőseiről idén augusztus
26-án is megemlékeztek a helyszínen. Ezúttal is számos zarándok vett
részt, köztük hagyományőrző egyesületek, huszárok, lovagrendek tagjai,
nemcsak Székelyföldről, Erdélyből, hanem Magyarországról és
Kárpátaljáról is. Az ünnepi ökumenikus istentiszteleten Szabó Lajos
római katolikus kanonok-plébános és Bucsi Zsolt református lelkész
prédikált, mindketten a hit megőrzésének szükségességét, a gyökereinkhez
való ragaszkodás és az őseinkről való megemlékezés fontosságát
hangsúlyozták.
Az istentisztelet után Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere
köszöntötte az egybegyűlteket, majd Szőts Dániel nyugalmazott orvos,
egykori honvéd, aki részt vett az 1944-es Úz-völgyi csatában. A veterán
szerint, bárhol éljen a magyar, segítenie kell egymást, és ez történt a
világháborúk idején is, hiszen felvidékiek, kárpátaljaiak is vívtak itt
honvédő csatát. Külön tiszteletet érdemelnek azok a családok, akik még a
háború befejezése előtt, miközben még dörögtek az ágyúk, szekérrel
eljöttek, hogy méltóképpen eltemethessék halottaikat, jelentette ki.
Jelen volt az eseményen Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke
is, aki megkoszorúzta az emlékművet. Mint nyilatkozta, őseinkről
méltóképpen meg kell emlékezni, ezért évről évre el kell ide jönni.
– Bízom benne, hogy az évek során rendeződni fog a vita Bákó megyével e
terület kapcsán, például az ifjúsági tábor ügyében, az itt elvezető
utat pedig járhatóvá tudjuk tenni, így pedig Úzvölgye kiemelt
zarándokhellyé válhat, ahol találkozik a természet és a történelem.
Remélem, az idei zarándokok még visszatérnek ide, és legközelebb még
hoznak magukkal másokat is. Legtöbben Hargita és Kovászna megyéből
jönnek leróni kegyeletüket, de más megyékből, országokból is, ami által
szélesebb körű összefogás jöhet létre – mondta a megyeelnök.
A megemlékezés alkalmával emléklapokat adtak át az Erdélyi Kutatócsoport
Egyesület tagjainak, a szentivánlaborfalvi kórus pedig katonadalokat
adott elő. Az eseményen jelen volt Illésfalvi Péter hadtörténész, a
magyar Honvédelmi Minisztérium munkatársa, valamint Csige Sándor Zoltán,
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja is.
Közlemény
Forrás: Erdély Ma
kedd, augusztus 26, 2014
vasárnap, augusztus 24, 2014
Hát te kinek tartod a Názáreti Jézust? – Évközi 21. vasárnap - hanganyag
Ha a lélek megéleződik - beszélgetés a vasárnap ünnepléséről
Don Bosco azt mondja, „az ünnep megszentelése meghozza az áldást a
hét minden napjára”. Az ünnepben a lélek erőt kap, amit kívülről nem
látnak az emberek. Még a vasárnap dolgozni kényszerülő buszsofőr, a
kórházi ápolónő is annak tudatában teszi a feladatát, hogy ez különleges
nap, melyért kiemelt fizetés jár. Tudják, ilyenkor pihenésre lenne
joguk. Nagyon fontos, hogy az ember ne feledje a vasárnap jelentőségét,
hogy ez a nap számára ne folyjon össze szürke masszában a hét többi
részével. Az Anyaszentegyház a kényszer, a kényelem hatására elhajló
emberi természetet megerősíti, és előírja számára a vasárnap
megszentelését a szentmisével.
Felgyorsult, fogyasztásra törekvő világunkban a vasárnap megszentelését elváró egyházunk támadások céltáblájává válik.
Úgy gondolom, hatalmas ajándék számunkra, hogy az Egyház ebben a
társadalmi hagyományokat feloldó világban ragaszkodik a vasárnaphoz.
Nálunk is meggyöngült a vasárnap tisztelete, hatalmas tömegeket érint az
elvilágiasodás. Az Egyházat valóban sok támadás éri, hogy parancsuralmi
rendszerben működik, de azt gondolom, vannak olyan dolgok, amelyek nem
működnek csak lelkesedésből...
A folytatás itt érhető el
Hát te kinek tartod a Názáreti Jézust? – Évközi 21. vasárnap
A kisgyermekek többnyire azt teszik, amit szüleik mondanak nekik, de ahogy növekszenek, egyre inkább maguk akarnak dönteni ügyeikről. Barátokat, barátnőket, s majd iskolát és szakmát választanak, eldöntik, hogy hogyan használják fel szabad idejüket. Sok minden érdekli őket, gyakran változtatják véleményüket. Azt keresik, sokszor öntudatlanul, ami kielégíti és boldoggá teszi életüket.
Azonban jó lenne tudni mindannyiunknak, hogy életünk teljes boldogságát csak Krisztustól remélhetjük. Őt küldte hozzánk az Atya, hogy minket boldoggá tegyen. Sokan még nem értik, hogy csak Krisztus tud igazán boldoggá tenni, ezért nem is foglalkoznak vele komolyan, nem törekszenek megismerni tanítását, s még kevésbé aszerint élni. De aki idővel megérti Őt, az megváltoztatja életét. Annak életének középpontjába maga Krisztus kerül, Tőle várja boldogságát, Neki él. Viszont aki másban keresi élete boldogságát, apró kis örömökben, amik elmúlnak az még nem találta meg Krisztust, és nem is fogja megtalálni, azért nyugtalan, békétlen és boldogtalan a szíve, az élete.
Megtérésnek nevezzük azt, amikor valaki rátalál Krisztusra, mint élete legfőbb értelmére, boldogságára. A megtérés óriási erőfeszítést kíván, mert le kell mondani dédelgetett bálványainkról, fel kell hagyni mindazzal, ami Isten akaratával nem egyeztethető össze életünkben. Pusztán a saját erejéből nem képes rá az ember, Krisztus segítsége szükséges hozzá, de nekünk is akarnunk kell a megtérést.
A megtérés Isten országának a kapuja, amelyen keresztül az örök életbe léphetünk be. Az örök életet nem úgy kell elképzelni, hogy a halál után beengednek valami mesebeli helyre. Az örök élet ezen a földön kezdődik el, az Úr Jézus által meghirdetett Isten országába való belépés által. Jézus elmondta, hogy az Atya végtelenül szeret bennünket. Az ember elhiszi, befogadja szívébe Istennek iránta való szeretetét. Ez a szeretet megtisztít a bűntől, hálára, viszontszeretettre indít, és arra, hogy Jézussal szeressünk mindenkit, azt is, aki nem rokonszenves, vagy épen ártani akar nekünk. A halál után jut a "végállomásra" az ember, az örök boldogságba.
De kicsoda ez a Jézus Krisztus, aki örök boldogságot ígért az Őt követőknek, aki képes boldoggá tenni az embert egy örökkévalóságon át? Ezt a kérdést, mint hallottuk a mai evangéliumi szakaszban, maga Jézus is feltette a tanítványainak: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" (Mt.16,13).
Bár nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, mégis akkor kerülünk legközelebb az igazsághoz, ha visszafordítjuk a kérdést, ha magától Jézustól kérdezzük meg: Hát Te Názáreti Jézus, Te kinek tartod magadat? És Jézus nyilatkozik, vall önmagáról a Biblia lapjain!
Kétezer évvel ezelőtt, földi szolgálata alatt Jézus azt hirdette: „Én és az Atya egy vagyunk.” Ebből az is következik, hogy Ő az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben a menny és föld Alkotója, és hogy csakis Általa lehet része az emberiségnek valódi békességben és örök életben. Nemcsak megtette ezt a drámai kijelentést, de bizonyítékokkal alá is tudta támasztani állítását. A csodákkal isteni hatalmát igazolta.
Pontosan ezekre a tettekre hivatkozik, amikor a templomszentelés ünnepén a zsidók meg akarták kövezni: „Láthattátok mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?” – kérdi, majd így folytatja: „Ha nekem nem hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és értsétek: az Atya bennem van, s én az Atyában vagyok"(Jn. 10,38).
Jézus csodáinak végrehajtásánál egyértelműen megmutatkozik isteni hatalma. Minden csodatetténél világos, hogy Ő saját erejéből teszi azt, amit tesz: "Akarom, tisztulj meg" (Mt. 8,3) - szól a lepráshoz. "Kelj föl, fogd az ágyadat és menj haza" (Mt. 9,6) - mondja a bénának. "Ifjú, mondom neked, kelj föl" (Lk. 7,14) - szól a halott naimi ifjúhoz. "Lázár, jöjj ki" (Jn.11,43) - parancsol a negyednapos halottnak. És minden esetben megtörténik az, amit Jézus mond: a leprás megtisztul, a béna felkel, ágyát fogva hazamegy, a naimi ifjú föltámad, és Lázár kijön a sírból, mégpedig azonnal.
De ezeknél nagyobb tette az, ahogyan elszenvedi a kereszthalált, és ahogyan diadalmasan föltámad halottaiból harmadnapra. Az Úr Jézus úgy szenvedett és úgy halt meg a kereszten, hogy az önmagában elég volt ahhoz, hogy a pogány századost, Jézus istenségének a megvallására indítsa: "Ez valóban Isten fia volt".
Jézus földi-életének végső órájában, a kereszten az a legcsodálatraméltóbb, ahogyan megbocsát ellenségeinek. Fájdalmai közepette, nem átkozódik, nem szitkozódik, hanem imádkozik: "Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek".
És végül minden tettének és minden tanításának koronatanúja a Föltámadása. Jézus életének középpontja azon kijelentése volt, hogy „az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”(Márk 8,31).
Annyira koronatanú a föltámadás, hogy a hittudósok szerint, sőt már magának Szt. Pálnak a véleménye szerint is: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem”(1Kor.15,14). Ha Jézus Krisztus nem támadt fel a halálból és nem győzte le azt, akkor a keresztények a világ legnagyobb bolondjai. Ha Jézus Krisztus nem támadt volna fel a halálból, akkor, amit az Egyház hirdet, nem lenne más, mint hazugság. Ha Jézus Krisztus nem támadt volna fel a halálból, akkor a keresztények hite, a mi hitünk és a világ hite haszontalan és hiábavaló lenne.
A korábbi kérdést, amit Jézushoz intéztünk, így is feltehetjük: "Hát te a harmadik évezred embere, aki a keresztség-szentségében részesültél, kinek tartod a Názáreti Jézust?” Számunkra nagyon fontos ennek a kérdésnek a tisztázása. Fontos, mert ettől függ keresztény önazonosságunk megőrzése, sőt földi és örök boldogságunk is. Hiszen ha Jézus valóban Isten, akkor el kell döntenünk, hogy mihez kezdünk ezzel a tudással, engedjük-e hogy hatással legyen az életünkre, mert ha ő nem Isten, akkor semmi közünk hozzá, de ha annak valljuk, akkor annak meg kell látszania az életünkön is.
Nem kell sokat fáradnunk a válasz megfogalmazásával. Kis hittanos korunkban megtanultuk, hogy: Jézus Krisztus az Isten Fia, valóságos Isten és valóságos ember, akiben az örök Ige, a második isteni személy kétezer éve testet öltött.
Az imént föltett kérdésre ez a helyes válasz, de nem elégséges. Nem elég tudnom, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember, hanem e tudás személyes meggyőződésem, hitvallásom, életem része kell hogy legyen.
Valahogy úgy, mint Tamás apostolnak, akinek kételkedése után újra megjelent a feltámadt Krisztus, s akkor térdre roskadva ennyit mond: „Én Uram, én Istenem".
Tamás apostol azzal, hogy földre roskadt Krisztus előtt, és Őt Urának és Istenének vallotta, egy egész életre elkötelezte magát mellette. Ettől a pillanattól kezdve Tamás életében minden egészen megváltozott. A Krisztus istenségébe vetett hit megvilágította egész emberi létét, új értelmet és célt adott neki. Olyannyira mély volt ez a Krisztus melletti személyes döntés, hogy később, amikor életét menthette volna azzal, ha megtagadja Krisztust, ő nem tette. Inkább választotta a halált, mert Krisztus nélkül az életet értelmetlenek találta.
Sőt rájött arra is, hogy nem elégséges a Krisztusba vetett hitet megvallani, hanem azt tovább is kell adni. Igen, Krisztus arra küld bennünket, hogy szerepünk a kovászé legyen, vagyis, belülről alakítsuk át, szenteljük meg azt a világot, amelyben élünk. Ránk vár az a kényes feladat, hogy a modern, szétszórt, a hit, vallás és Isten iránt gyakran közömbös és ellenséges társadalomban, az élet minden területére és állapotába elvigyük az evangélium örömhírét, vagyis azt, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz benne, annak örökélete, örök boldogsága legyen”.
Azonban e feladatnak csak akkor tudunk eleget tenni, ha hitünk alapja nem a szokás, nem a hagyomány, hanem a személyes meggyőződés. „Hiszek, mivel meggyőződtem az igazságról”. Ne feledjük, ha hitünk alapja a személyes meggyőződés, az öntudatos hit, akkor igehirdetésé válik az életünk és mindenkori magatartásunk. Ez azt jelenti, hogy nem fogjuk véka alá rejteni - igaz nagydobra verni se -, hogy mi Krisztus követői vagyunk, és hogy ez boldoggá tesz bennünket. Lényünkből és viselkedésünkből fog sugározni az a tény, hogy „az Úr nekünk édes Istenünk” és vidám dolog Őt szolgálva szeretni, mert Ő olyan jó Pásztorunk, aki ki tudja elégíteni szívünk, lelkünk éhségét, boldogság utáni vágyát. Magatartásunkon pedig meg fog látszani az, hogy Istennel szeretet viszonyba, személyes kapcsolatba kerülni olyan csodálatos élmény, hogy tőle kedvünk kerekedik magunkhoz ölelni az egész világot, és jónak lenni mindenkihez.
Ha ilyen módon törekszünk megélni és megvallani Krisztusba vetett hitünket, kereszténységünket, nem megjátszva, mesterkélten, élettelen hagyományokhoz ragaszkodva, hanem hiteles, belső sugárzással, az élet-megpróbáltatásaiban, a szürkehétköznapok közepette is, a Szentlélek erejével, az Oltáriszentségből táplálkozva, akkor aratásra fog érni sok szívben a valami többre, valami nagyobbra áhítozó éhség.
„Kinek tartják az embereke az Emberfiát?”
Újra és újra fel kell tennünk e kérdést magunknak is! Természetesen sok személyes válasz létezik, és Jézus személyes választ akar tőlünk. Kinek Barát, kinek Tanító, kinek Mester, kinek Megváltó – mindezek a válaszok a maguk módján helytállóak. De csak egy válasz van, amelyért olyan jutalom jár, amilyet Péter kapott: a mennyek országának kulcsai, vagy amit Tamás kapott, az örök boldogságot…
Azonban jó lenne tudni mindannyiunknak, hogy életünk teljes boldogságát csak Krisztustól remélhetjük. Őt küldte hozzánk az Atya, hogy minket boldoggá tegyen. Sokan még nem értik, hogy csak Krisztus tud igazán boldoggá tenni, ezért nem is foglalkoznak vele komolyan, nem törekszenek megismerni tanítását, s még kevésbé aszerint élni. De aki idővel megérti Őt, az megváltoztatja életét. Annak életének középpontjába maga Krisztus kerül, Tőle várja boldogságát, Neki él. Viszont aki másban keresi élete boldogságát, apró kis örömökben, amik elmúlnak az még nem találta meg Krisztust, és nem is fogja megtalálni, azért nyugtalan, békétlen és boldogtalan a szíve, az élete.
Megtérésnek nevezzük azt, amikor valaki rátalál Krisztusra, mint élete legfőbb értelmére, boldogságára. A megtérés óriási erőfeszítést kíván, mert le kell mondani dédelgetett bálványainkról, fel kell hagyni mindazzal, ami Isten akaratával nem egyeztethető össze életünkben. Pusztán a saját erejéből nem képes rá az ember, Krisztus segítsége szükséges hozzá, de nekünk is akarnunk kell a megtérést.
A megtérés Isten országának a kapuja, amelyen keresztül az örök életbe léphetünk be. Az örök életet nem úgy kell elképzelni, hogy a halál után beengednek valami mesebeli helyre. Az örök élet ezen a földön kezdődik el, az Úr Jézus által meghirdetett Isten országába való belépés által. Jézus elmondta, hogy az Atya végtelenül szeret bennünket. Az ember elhiszi, befogadja szívébe Istennek iránta való szeretetét. Ez a szeretet megtisztít a bűntől, hálára, viszontszeretettre indít, és arra, hogy Jézussal szeressünk mindenkit, azt is, aki nem rokonszenves, vagy épen ártani akar nekünk. A halál után jut a "végállomásra" az ember, az örök boldogságba.
De kicsoda ez a Jézus Krisztus, aki örök boldogságot ígért az Őt követőknek, aki képes boldoggá tenni az embert egy örökkévalóságon át? Ezt a kérdést, mint hallottuk a mai evangéliumi szakaszban, maga Jézus is feltette a tanítványainak: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" (Mt.16,13).
Bár nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, mégis akkor kerülünk legközelebb az igazsághoz, ha visszafordítjuk a kérdést, ha magától Jézustól kérdezzük meg: Hát Te Názáreti Jézus, Te kinek tartod magadat? És Jézus nyilatkozik, vall önmagáról a Biblia lapjain!
Kétezer évvel ezelőtt, földi szolgálata alatt Jézus azt hirdette: „Én és az Atya egy vagyunk.” Ebből az is következik, hogy Ő az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben a menny és föld Alkotója, és hogy csakis Általa lehet része az emberiségnek valódi békességben és örök életben. Nemcsak megtette ezt a drámai kijelentést, de bizonyítékokkal alá is tudta támasztani állítását. A csodákkal isteni hatalmát igazolta.
Pontosan ezekre a tettekre hivatkozik, amikor a templomszentelés ünnepén a zsidók meg akarták kövezni: „Láthattátok mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?” – kérdi, majd így folytatja: „Ha nekem nem hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és értsétek: az Atya bennem van, s én az Atyában vagyok"(Jn. 10,38).
Jézus csodáinak végrehajtásánál egyértelműen megmutatkozik isteni hatalma. Minden csodatetténél világos, hogy Ő saját erejéből teszi azt, amit tesz: "Akarom, tisztulj meg" (Mt. 8,3) - szól a lepráshoz. "Kelj föl, fogd az ágyadat és menj haza" (Mt. 9,6) - mondja a bénának. "Ifjú, mondom neked, kelj föl" (Lk. 7,14) - szól a halott naimi ifjúhoz. "Lázár, jöjj ki" (Jn.11,43) - parancsol a negyednapos halottnak. És minden esetben megtörténik az, amit Jézus mond: a leprás megtisztul, a béna felkel, ágyát fogva hazamegy, a naimi ifjú föltámad, és Lázár kijön a sírból, mégpedig azonnal.
De ezeknél nagyobb tette az, ahogyan elszenvedi a kereszthalált, és ahogyan diadalmasan föltámad halottaiból harmadnapra. Az Úr Jézus úgy szenvedett és úgy halt meg a kereszten, hogy az önmagában elég volt ahhoz, hogy a pogány századost, Jézus istenségének a megvallására indítsa: "Ez valóban Isten fia volt".
Jézus földi-életének végső órájában, a kereszten az a legcsodálatraméltóbb, ahogyan megbocsát ellenségeinek. Fájdalmai közepette, nem átkozódik, nem szitkozódik, hanem imádkozik: "Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek".
És végül minden tettének és minden tanításának koronatanúja a Föltámadása. Jézus életének középpontja azon kijelentése volt, hogy „az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”(Márk 8,31).
Annyira koronatanú a föltámadás, hogy a hittudósok szerint, sőt már magának Szt. Pálnak a véleménye szerint is: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem”(1Kor.15,14). Ha Jézus Krisztus nem támadt fel a halálból és nem győzte le azt, akkor a keresztények a világ legnagyobb bolondjai. Ha Jézus Krisztus nem támadt volna fel a halálból, akkor, amit az Egyház hirdet, nem lenne más, mint hazugság. Ha Jézus Krisztus nem támadt volna fel a halálból, akkor a keresztények hite, a mi hitünk és a világ hite haszontalan és hiábavaló lenne.
A korábbi kérdést, amit Jézushoz intéztünk, így is feltehetjük: "Hát te a harmadik évezred embere, aki a keresztség-szentségében részesültél, kinek tartod a Názáreti Jézust?” Számunkra nagyon fontos ennek a kérdésnek a tisztázása. Fontos, mert ettől függ keresztény önazonosságunk megőrzése, sőt földi és örök boldogságunk is. Hiszen ha Jézus valóban Isten, akkor el kell döntenünk, hogy mihez kezdünk ezzel a tudással, engedjük-e hogy hatással legyen az életünkre, mert ha ő nem Isten, akkor semmi közünk hozzá, de ha annak valljuk, akkor annak meg kell látszania az életünkön is.
Nem kell sokat fáradnunk a válasz megfogalmazásával. Kis hittanos korunkban megtanultuk, hogy: Jézus Krisztus az Isten Fia, valóságos Isten és valóságos ember, akiben az örök Ige, a második isteni személy kétezer éve testet öltött.
Az imént föltett kérdésre ez a helyes válasz, de nem elégséges. Nem elég tudnom, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember, hanem e tudás személyes meggyőződésem, hitvallásom, életem része kell hogy legyen.
Valahogy úgy, mint Tamás apostolnak, akinek kételkedése után újra megjelent a feltámadt Krisztus, s akkor térdre roskadva ennyit mond: „Én Uram, én Istenem".
Tamás apostol azzal, hogy földre roskadt Krisztus előtt, és Őt Urának és Istenének vallotta, egy egész életre elkötelezte magát mellette. Ettől a pillanattól kezdve Tamás életében minden egészen megváltozott. A Krisztus istenségébe vetett hit megvilágította egész emberi létét, új értelmet és célt adott neki. Olyannyira mély volt ez a Krisztus melletti személyes döntés, hogy később, amikor életét menthette volna azzal, ha megtagadja Krisztust, ő nem tette. Inkább választotta a halált, mert Krisztus nélkül az életet értelmetlenek találta.
Sőt rájött arra is, hogy nem elégséges a Krisztusba vetett hitet megvallani, hanem azt tovább is kell adni. Igen, Krisztus arra küld bennünket, hogy szerepünk a kovászé legyen, vagyis, belülről alakítsuk át, szenteljük meg azt a világot, amelyben élünk. Ránk vár az a kényes feladat, hogy a modern, szétszórt, a hit, vallás és Isten iránt gyakran közömbös és ellenséges társadalomban, az élet minden területére és állapotába elvigyük az evangélium örömhírét, vagyis azt, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz benne, annak örökélete, örök boldogsága legyen”.
Azonban e feladatnak csak akkor tudunk eleget tenni, ha hitünk alapja nem a szokás, nem a hagyomány, hanem a személyes meggyőződés. „Hiszek, mivel meggyőződtem az igazságról”. Ne feledjük, ha hitünk alapja a személyes meggyőződés, az öntudatos hit, akkor igehirdetésé válik az életünk és mindenkori magatartásunk. Ez azt jelenti, hogy nem fogjuk véka alá rejteni - igaz nagydobra verni se -, hogy mi Krisztus követői vagyunk, és hogy ez boldoggá tesz bennünket. Lényünkből és viselkedésünkből fog sugározni az a tény, hogy „az Úr nekünk édes Istenünk” és vidám dolog Őt szolgálva szeretni, mert Ő olyan jó Pásztorunk, aki ki tudja elégíteni szívünk, lelkünk éhségét, boldogság utáni vágyát. Magatartásunkon pedig meg fog látszani az, hogy Istennel szeretet viszonyba, személyes kapcsolatba kerülni olyan csodálatos élmény, hogy tőle kedvünk kerekedik magunkhoz ölelni az egész világot, és jónak lenni mindenkihez.
Ha ilyen módon törekszünk megélni és megvallani Krisztusba vetett hitünket, kereszténységünket, nem megjátszva, mesterkélten, élettelen hagyományokhoz ragaszkodva, hanem hiteles, belső sugárzással, az élet-megpróbáltatásaiban, a szürkehétköznapok közepette is, a Szentlélek erejével, az Oltáriszentségből táplálkozva, akkor aratásra fog érni sok szívben a valami többre, valami nagyobbra áhítozó éhség.
„Kinek tartják az embereke az Emberfiát?”
Újra és újra fel kell tennünk e kérdést magunknak is! Természetesen sok személyes válasz létezik, és Jézus személyes választ akar tőlünk. Kinek Barát, kinek Tanító, kinek Mester, kinek Megváltó – mindezek a válaszok a maguk módján helytállóak. De csak egy válasz van, amelyért olyan jutalom jár, amilyet Péter kapott: a mennyek országának kulcsai, vagy amit Tamás kapott, az örök boldogságot…
A valódi kérdés persze inkább az, hogy mi közöm ehhez a Názáreti Jézushoz, akit az Élő Isten Fiának vallok. Más szóval: mit változtat ez a vallomás az életemen? Amennyit változtat, annyit jelent nekem a Fiú, a második isteni Személy. S Péter a végső választ fejjel lefelé adta. Tamás pedig vére ontásával. Ebből pedig kiderül, hogy olykor ennek a kérdésnek a helyes megválaszolása olykor kényelmetlen. De mégis, válaszolnom, válaszolnunk kell rá.
szombat, augusztus 23, 2014
péntek, augusztus 22, 2014
szerda, augusztus 20, 2014
HIMNUSZ Szent István király tiszteletére
Augusztus 20. SZENT ISTVÁN KIRÁLY főünnepe
Az Egyház legfőbb római pásztora,
kit nyája élén mennyei fény vezet,
méltónak véli Istvánt arra,
hogy koronával övezze trónját.
kit nyája élén mennyei fény vezet,
méltónak véli Istvánt arra,
hogy koronával övezze trónját.
Uralkodónak nincs feladat dicsőbb:
a nép erkölcsét ő szelídíti meg.
Csodás erény! Ő lett, magyar nép,
egyben apostolod és királyod.
a nép erkölcsét ő szelídíti meg.
Csodás erény! Ő lett, magyar nép,
egyben apostolod és királyod.
Kemény munkával indul a térítés;
magas monostor épül a szent hegyen,
Pannonhalmáról élet árad:
terjed a hit ragyogó világa.
magas monostor épül a szent hegyen,
Pannonhalmáról élet árad:
terjed a hit ragyogó világa.
Újjászült nemzet! Szent vezetők alatt
hitben virágzik, s lám, a király maga
buzgóságával példakép lesz
s élete vonzza, vezérli népét.
hitben virágzik, s lám, a király maga
buzgóságával példakép lesz
s élete vonzza, vezérli népét.
Az Atyaistent áldja dicséretünk
és szent Fiát is zengje ma háladal,
s a Lelket, aki lángra gyújtva
szent szeretetre tanítja szívünk. Ámen.
és szent Fiát is zengje ma háladal,
s a Lelket, aki lángra gyújtva
szent szeretetre tanítja szívünk. Ámen.
SZENT ISTVÁN KIRÁLY
A magyar törzsek fejedelmei között Géza különleges hatalmi pozíciót vívott ki magának. Elsősorban politikai megfontolásokból nyugat felé fordult, és megnyitotta a kereszténységnek az ország kapuit. Ebben keresztény feleségének, az erdélyi Saroltának befolyása is érvényesült. Beengedte az országba Pilgrim passaui püspök követeit. A bajor papok egyike keresztelte meg őt, Mihály testvérét és 973-ban vagy 974-ben fiát, Vajkot, aki a keresztség vizében és lélekben történt szent újjászületésekor a passaui egyházmegye védőszentje után az István nevet kapta. Az országban azonban még túlsúlyban volt a pogányság, és a pogány elem keveredett a kereszténységgel. A királyi udvarban, Gézánál éppúgy, mint uralomra vágyó feleségénél, a keresztény gondolat kezdetben inkább dinasztikus és állami célokat szolgált, mintsem Krisztus szent ügyét. Géza, hogy a kereszténység felvételét és ezzel kapcsolatban a nyugati orientációt biztosítsa, s házának hatalmát megszilárdítsa, kizárta a trónöröklésből versenytársát, Koppányt, és termetre ugyan kicsiny, de jellemben, bátorságban és helytállásban messze kiemelkedő fiát, Istvánt jelölte utódjává. Prágából meghívta Adalbert püspököt, hogy a megtérést elmélyítse, és István további képzését előmozdítsa. Adalbert volt az is, aki a fejedelmi ifjút megbérmálta, és vallási szempontból előnyösen befolyásolta. Ő közvetítette 995-ben az István és Gizella között létrejött házasságot is. Amikor az ifjú trónörökös atyja halálakor, 997-ben átvette a hatalmat, a keresztény szellem és vallásos világnézet már szilárd gyökeret vert benne.
Egyelőre azonban még véres csatákat kellett vívnia az ellene fölkelt törzsfőkkel. A Veszprém melletti győzelem és Koppány halála őt legfőbb belső ellenségétől, az országot pedig a pogányságba való visszaeséstől szabadította meg. A Konstantinápolyban megkeresztelt Gyula és Ajtony leverése viszont a Bizánchoz való csatlakozás tervét hiúsította meg. Azonkívül István megszerezte magának a Tiszán és Dunán túl fekvő területeket, valamint Erdélyt, és ezáltal gyarapította országát, uralmát és birtokát.
Ezzel megteremtette messzenéző uralkodói programjának előfeltételeit, és szívós energiával, okos taktikával fogott hozzá nemzetpolitikai fő feladatához. A történelmi keresztút előtt álló országban négy nagy probléma jelentkezett: a kereszténység megkedveltetése és szívüggyé tétele, közösségben az apostoli székkel és Nyugattal; az állam önállósága, vagyis nemzeti függetlenség mind a német-római, mind a bizánci császársággal szemben; erős monarchia és politikai egység fölépítése, vagyis a törzsi önállóság és hűbéri hatalom megszüntetése központi kormányhatalom alapítása által; s végül mindamellett, amennyire csak lehetséges, a magyar népi jelleg és szokások megőrzése a Nyugat-Európába való egyidejű beilleszkedés közepette.
Diplomáciai és politikai érzéke, mellyel nemegyszer a gyakorlatban egymásnak ellentmondó célokat is el tudott érni, korának, sőt mondhatni, az egész magyar történelemnek legnagyobb államférfiává avatta. Politikai, vallási és társadalmi szempontból tulajdonképpen ő teremtette meg Magyarországot, István jelölte ki és biztosította a jövőbe vezető utat népének. A magyarságnak négy különböző szomszédos kultúra -- a török-mohamedán keleten, a görög-szláv a Balkánon, a latin-német nyugaton és a pogány-szláv északon -- feszültséggel teli területén kellett ezek ostromló befolyásával és ellentmondásaival küzdelmet folytatnia. A változást, amelyet István hozott, jól megvilágítja egy világpolitikai jelentőségű tény: trónra lépése előtt nem egészen fél századdal a magyar lovascsapatok még halálosan fenyegették Nyugatot és a kereszténységet, egészen az Augsburg melletti Lech-mezőig hatolva előre. Az István által alkotmányában, kiterjedésében, kultúrájában és történelemformáló erejében újjáalakított Magyarország ezzel szemben a keresztény Nyugat előretolt bástyája lett az előnyomuló mongol és török veszély ellen, és évszázadokon keresztül védőfal az ázsiai hódítók barbárságával szemben.
Nagy érdemeket szerzett az ország katolikus egyháza érdekében kifejtett munkájával is. Szerzetes papokat hívott Bajorországból, Csehországból, Olaszországból, éspedig bencéseket, kiváltképpen a clunyi reform követőit, Dél-Magyarországra pedig a görög bazilita rend férfi és női tagjait. Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) apátságot alapított. Sok kolostort létesített, amelyek missziós központjai és gyújtópontjai lettek a vallásos s kulturális életnek. Elrendelte a vasárnap megszentelését és minden tíz falu számára templom építését. Saját költségén emelt Esztergomban, palotája közelében egy gyönyörű székesegyházat, Veszprémben egy női apátságot, és fölépítette Budán a Szent Péter és Pál templomot a székeskáptalannal együtt. Más templomokat gazdagon megajándékozott, javaikat közvetlen védelme alá vette. Ami a keresztény vallással és keresztény törvénnyel nem volt összeegyeztethető, annak hadat üzent és büntetéssel sújtotta. Ebben ő és pogány ellenlábasai egyformán koruk gyermekei voltak. Mindazonáltal nem nyúlt a régi mondákhoz és énekekhez, amelyek a pogány ősöket és hősöket dicsőítették; a pogány korból származó népszokásokat, ha az új hittel nem ellenkeztek, megőrizte vagy megtöltötte őket keresztény tartalommal. E tekintetben a bölcs alkalmazkodás módszerét követte: enyhébb, józanabb, eredményesebb volt, mint Magyarország első hithirdetői.
Az állami törvényhozásban, a kormányzásban és gazdasági vonalon sikerült szerencsésen összeolvasztania a nyugati elemeket, mindenekelőtt a frank grófság-alkotmányt a hazaiakkal. Ugyanilyen messzenéző megértéssel képviselte népe sajátosságát és érdekeit a határokon túl is. Gondolt Európa és a keresztény világ egységére. A keresztény magyar szellemet külföldön is jelenvalóvá tette: Jeruzsálemben bencés kolostort, Rómában zarándokházat, Konstantinápolyban díszes templomot építtetett.
Egyik fő munkatársa, a 993-ban Prágából érkezett Asztrik szerzetes ztján II. Szilveszter pápához fordult jogai megerősítéséért és a teljhatalom kieszközléséért. Célja az volt, hogy a keresztény királyság méltóságára emelkedjék, nemkülönben, hogy már eleve kizárjon mindenféle függőséget a német birodalomtól és a szomszédos bajor egyháztól, s országa egyházát az állammal szorosabban egybekapcsolja. Asztrik valóban kieszközölte urának a koronát, az előtte hordozott keresztet és azt az apostoli kiváltságot, hogy püspökségeket alapíthasson és egyházi főméltóságokat nevezhessen ki.
Az 1000. év karácsonyán kenték föl és koronázták királlyá Istvánt Esztergomban. Ez egyenlő volt szuverén királyi méltóságra emelésével és apostoli küldetésének elismerésével. A pápától kapott előjogra támaszkodva birodalmának szilárd egyházi szervezetet adott: tíz egyházkerületet alapított (12 volt tervbe véve), köztük két érsekséget: Esztergomban és Kalocsán, valamint nyolc püspökséget.
Két fájdalmas esemény árnyékolta be élete alkonyát, mindkettő legbensejéig érintette. Imre fiát, a rendkívül erényes ifjút rendelte és készítette elő trónörökösévé. Még halála előtt meg akarta vele osztani az uralmat. Imrét azonban közvetlenül uralkodótársává koronázása előtt, 1031-ben egy vadászat alkalmával vadkan támadta meg és sebezte halálra. István másik gyermeke már korábban meghalt. Így nem maradt közvetlen örököse. Az Árpád-nemzetség egyetlen leszármazottja Vazul volt, ő azonban ifjúkori ballépéseiért börtönben ült. A súlyosan beteg király megkegyelmezett neki, kiengedte a fogságból, sőt azon gondolkodott, hogy még életében maga mellé veszi és trónra emeli. A rossz tanácsra hallgató hálátlan rokon azonban egy galád összeesküvésbe keveredett, aminek az volt a célja, hogy a királyt meggyilkolják és az országban visszaállítsák a pogányságot. Ilyen gazságot István nem hagyhatott büntetlenül, életművét nem engedhette elpusztítani. A királygyilkosság szándékáért halálbüntetés járt. István az összeesküvés három fejének kiszúratta a szemét és levágatta a kezét: ez abban az időben a súlyos gonosztevők szokásos büntetése volt, és a megérdemelt halálbüntetés esetén, mint itt, kegyelmi aktusnak számított.
Amikor halálát közeledni érezte, magához hívatta tanácsosait, s velük egyetértésben Pétert, Velencében élő nővérének fiát tette utódjává. Mindenkit arra intett, hogy maradjanak meg az igaz hitben, szeressék az igazságosságot, és főleg hűségesen ápolják a kereszténység zsenge vetését. Közel hetven éves korában -- a 11. században ritka magas korban --, 42 évi uralkodás után halt meg Mária mennybevitelének napján, akit oly bensőségesen tisztelt s akinek tiszteletére több templomot épített. Halála előtt neki ajánlotta az országot.
Istvánt az egész nemzet gyászolta. Temetésére az egész országból sereglettek az emberek Székesfehérvárra. Ott, az általa alapított gyönyörű bazilikában -- mely éppen akkor készült el, és ebből az alkalomból gyorsan fölszentelték -- helyezték ünnepélyesen nyugalomra földi maradványait.
Az általános gyász igazi és szívből jövő volt. A nép érezte: István király személyében a dinasztia megalapítója, a kimagasló uralkodó és államalapító hunyt el, az erős és igazságos király, aki a szigort szelídséggel tudta párosítani. Tudott harcolni, ha a szükség úgy kívánta; mindazonáltal békeszerető volt. Támadó hadjáratot nem kezdeményezett, harcias nemzetét a gyümölcsöző béke világába vezette, és a még túlnyomóan vándorló, nomád életet élő népet a letelepedésre szoktatta. Az ország határain kívül is nagy tiszteletnek örvendett, egyrészt történelmi szerepe miatt, másrészt azért, mert menekülteknek és más sorsüldözötteknek menedéket nyújtott, a Szentföldre, Konstantinápolyba, Ravennába vagy Rómába zarándokló idegeneknek pedig vendéglátást és kedvező átvonulást biztosított.
Mint uralkodó tudatában volt Isten előtti felelősségének. Ragyogó példája volt ennek, hogy Szent István templomában hivatalát évente letette, annak jeléül, hogy csak kölcsön kapta Istentől, és annak bizonyságára, hogy hatalmát Istennek áldozza. Lelki arculata abban a ,,fejedelemtükörben'' is visszatükrözödik, amelyet fiának hagyott hátra latin nyelven. Talán nem ő maga írta, de mindenesetre az ő közelében, politikai s erkölcsi elvei értelmében szerkesztették. Az akkori Magyarországon mindenképpen a legjelentősebb irodalmi alkotás. Ezekben az Intelmekben (Admonitiones) többek között a következő uralkodói szabályok találhatók: ,,Uralkodjál szelíden, alázattal, békésen harag és gyűlölködés nélkül! A király koronájának legszebb ékszerei a jótettek; azért illő, hogy a király igazságossággal és irgalmassággal, valamint a többi keresztény erénnyel ékeskedjék. Minden nép saját törvényei szerint él; add meg az országnak a szabadságot, hogy aszerint éljen!''
Halála után még egyszer lázadást szított a pogány visszahatás; a császári hatalom nyomása is erősödött Magyarországgal szemben. Végül azonban az itt-ott fölbukkanó zűrzavar után különösen László és Kálmán király visszavezette az országot István nyomdokaiba. Azóta István a nép szívében mindinkább legendás hőssé, népe apostolává, védelmezőjévé és Magyarország eszményévé magasztosodott föl. Benne és vele a korona, királyság és nemzet szinte misztikus egységgé olvadt össze. Sírja sokat látogatott nemzeti búcsújáró hellyé vált; számos imameghallgatás és csoda történt ott. Ünnepe nemzeti ünnep lett.
László király 1083. augusztus 20-án pápai engedéllyel, a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében oltárra emeltette Istvánt, Imrével és nevelője, Gellért csanádi püspök földi maradványaival együtt. Ez akkor egyenértékű volt a szentté avatással.
István tisztelete nemsokára elterjedt az ország határain túl is. Különösen Scheyernben és Bambergben, a bajor hercegi házzal való házassági kapcsolata következtében; azután Aachenben és Kölnben, ahová egyes ereklyéi is elkerültek; Montecassinóban, főleg a bencés rendnek tett kiváltságai miatt, és a belgiumi Namurben. XI. Ince pápa 1686 novemberében -- Buda visszafoglalása alkalmából -- az egész Egyházra kiterjesztette szeptember 2-ára helyezett ünnepét. Ma a világegyház augusztus 16-án, a magyar egyház augusztus 20-án (mint Magyarország fővédőszentjét) ünnepli. Május 30-án a mai napig sértetlenül fennmaradt Szent Jobb ereklyét tiszteljük.
Istenünk, aki Szent István királyt, a te hitvallódat a földön országunk koronájával ékesítetted és szentjeid közé emelted, kérünk, add meg, hogy aki a hit terjesztője volt Pannóniában, Egyházad védelmezője legyen a mennyben!
hétfő, augusztus 18, 2014
Nem álszent módon, hanem valódi lelki közelséggel áll a pápa a szegények mellé – egy koreai önkéntes vallomása
Sok
önkéntes ajánlotta fel szolgálatát a pápa koreai útja alkalmából, hogy
segítse az események lebonyolítását. Egyikük, egy szöuli fiatal lány,
Emanuela a Vatikáni Rádiónak nyilatkozva elmondta, hogy Ferenc pápát
nemcsak beszélni látta, hanem azt is, hogy az Evangélium megélésére
ösztönöz. Meg akarta érteni Jézus tanítását, hogy hogyan éljen a
világban, ezért felajánlotta segítségét a pápai út idejére. Az újságírók számára közel 150 tolmács dolgozik, bár több, mint 500-an jelentkeztek erre a szolgálatra. Ez azt jelenti, hogy sok fiatal akart szolgálatával hozzájárulni a látogatás sikeréhez.
Arra vonatkozóan, hogy hogyan éli meg a Szentatya koreai látogatását, a szöuli lány kiemelte: nagy élmény megélni ezt a szeretetet, hogy ilyen közel áll a koreaiakhoz. Amit a pápa tesz a szegényekkel, a segítségre szorulókkal, valóban szeretettel teszi. Nagy ösztönzést ad számára, hogy ilyen közel érzi a Szentatya jelenlétét. Arra buzdítja, hogy ő is az Úr, Jézus Krisztus szavai szerint éljen.
A pápai programok közül a legnagyobb hatást a fogyatékkal élőket kezelő központban tett látogatása gyakorolta rá. Az a jelenet érintette meg, amikor a pápa az intézet egyik elhagyott gyermekével találkozott. A gyermek az ujját szopta a pápa érkezésekor, azonban közeledtére elfordította tekintetét. Ekkor a pápa a saját ujját nyújtotta a gyermeknek. Olyan volt, mint egy nagypapa, aki szereti a gyermekeket és kész bárkit szeretni, akinek szüksége van rá. Az alázatos, természetes szeretet jelenete volt.
Arra a kérdésre, hogy Ferenc pápát miért szeretik annyira a fiatalok és nemcsak ők, Emanuela így válaszolt: „koreai barátaimmal beszélve, mindenki ugyanazért szereti. A Szentatya nemcsak szavakkal, hanem e szavaknak a konkrét életben való megélésével is tanít. Lehajol, nem akar mások fölött állni. Lehajol és a szegények közé áll. Nem álszent módon, hanem valódi lelki közelséggel”.
(sv)
Forrás: Vatikáni Rádió
„Az egymilliós hívősereg magyar zene hangjai mellett várakozott a Szentatyára a boldoggá avatási szentmise előtt”
Csaba Gábor, Magyarország szöuli nagykövete részt vett azon a
szentmisén, amelyet Ferenc pápa augusztus 16-án, szombaton mutatott be a
dél-koreai főváros szívében egy millió hívő részvételével, és amelyen a
Szentatya 124 koreai vértanút avatott boldoggá. A szertartás előtt Kun Woo Paik, világhírű koreai zongoraművész Liszt Ferenc Két legenda c. két darabból álló zeneművéből azt a részt játszotta Ferenc pápa tiszteletére, amely felidézi: Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak.
Az interjúban Csaba Gábor nagykövet többek között arra a kérdésre válaszol, hogy milyen visszhangja volt a pápalátogatásnak, különös tekintettel a pápának azokra a szavaira, amelyek a félsziget békéjére, a kiengesztelődésre vonatkoznak.
Milyen hatást váltott ki továbbá a pápának az a kívánsága, hogy azok az országok, amelyek még nem léptek teljes körű diplomáciai kapcsolatokra a Szentszékkel, bátran kezdjenek dialógusba?
Magyarország szöuli nagykövete elmondja: mélyen megérintette a koreaiak szívét Ferenc pápa egyszerűsége, közvetlensége, gesztusai a gyermekek, fiatalok, fogyatékkal élők iránt, együttérzése a komptragédia áldozatainak hozzátartozóival, a japán katonák által szexuálisan kihasznált asszonyokkal.
Koreának nagy szüksége volt a pápa jelenlétére és üzenetére, amely túlmutatott az ország határain és az egész hatalmas ázsiai kontinensnek szólt a békéről, a vallások, a jóakaratú emberek együttműködéséről.
(vm)
Forrás: Vatikáni Rádió
vasárnap, augusztus 17, 2014
Szeretsz, legyen hát úgy, ahogy szeretnéd! – Évközi 20. vasárnap - hanganyag
Az asszony válaszában burkoltan az a meggyőződés fogalmazódik meg, hogy
az isteni ajándékok elfogadásának előfeltétele nem az ószövetségi
törvény megtartása, nem egy valláshoz való tartozás, hanem az élő hit, a
nyitott szív és a végtelen bizalom, amely Isten ajándékait Jézustól
várja. S az asszony kérésének teljesítésével Jézus jóváhagyja e
meggyőződést.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Lefekvés előtti gondolatok: Bár hallgatnátok ma Isten szavára!
„Bár hallgatnátok ma Isten szavára! Ne legyetek többé keményszívűek!” (Zsolt 94,8ab) A zsoltáros szavai figyelmeztetnek bennünket: ne enged...
-
B. Kinga felvétele 2018. március 26. reggel -
„Nézz vissza most egy percre, nézz vissza az útra, Nézd meg, mit tett, mit alkotott a munka, Nézz vissza... aztán ismét csak előre, S in... -
„Próbáljátok meg úgy itt hagyni ezt a világot, hogy jobb legyen, mint ahogy kaptátok.” Bi Pi a cserkészet alapítója A Baden Poweli felszó... -
Gyakran jut eszembe régen elhunyt nagyanyám. Sovány, szikár alakja még most is fel-felsejlik előttem, ha néha gyermekkorom emlékeire réve... -
"De Jézus hallgatott" (Mt 26,63) A csönd szelídség Amikor nem válaszolsz a sértésekre, amikor nem reklamálsz a jogaid m...