A dekorációk, a kirakatok, a tévéprogram, a karácsonykor földíszített lakások mintha arról szólnának: él még a karácsony, mintha keresztény ünnepeink közül társadalmunk a karácsonyt értékelné a legtöbbre. De ha utánagondolunk, hogy a széles tömegekben milyen források – üzlet, hagyomány, szentimentális nosztalgia stb. – táplálják karácsony hangulatát, kételkedni kezdünk. A motívumok sokféleségének zavaros egyvelege nehézzé teszi számunkra karácsony ősi üzenetének fölismerését, tartalmatlanná lúgozza az ünnepet.
Ez lenne a karácsony? Földíszített fenyőfákból, ajándékozásból, kántálásból állna a karácsony? És a betlehemi Gyermek csupán szimbólum? Már nem tudja betölteni éhségünket? Igen, mert csak ott születhet meg a gyermek, a betlehemi Gyermek ahol várják. Adventben gyakran énekeltük: „Harmatozzatok, égi magasok, téged vár epedve a halandók lelke, jöjj el, édes Üdvözítőnk”. De ahogyan élünk, azzal nem harsogjuk-e túl az ének hívogató szavát? Életünk nem azt üzeni-e: „Minek jönnél, nincs időm, tele a fejem mindenféle gonddal. Nekünk nem hiányzol. Ha valami hiányzik, az a pénz; de tőled az idegen, minek jönnél? – Hallhatunk rólad a templomban és az elég, ne zavarj bennünket!”
Kt. A karácsony elsekélyesedik, kiüresedik és tartalmatlanná, üres hagyománnyá válik ott ahol kihalt a vágy Krisztus után. „A vágyakozás a szív fáradozása. A vágyakozás ad mélységet a szívnek” – mondja Szent Ágoston. Mi történik azzal az emberrel, akinek a szívéből kihalt minden vágyakozás? Visszazuhan önmagába, mert a vágyakozás az, ami az embert önmaga fölé emeli, kiemeli önmagából. „A bűn tulajdonképpen nem a kegyelmet töri össze, hanem kiöli belőlünk az Isten utáni vágyat.” (Bernanos) Ahol a vágyakozás megsemmisül, ott az élet kilátástalanná és értelmetlenné válik.
Személyes életünkben, Egyházunk életében vajon nem azért ürül-e ki a karácsony, mert túl sokat szervezünk, mert túl sok az előkészület, Krisztus utáni vágyódásunk pedig nem elég eleven, élő?
A kis baba is csak ott születhet meg ahol várják, ahol vágyakoznak utána. Karácsony Gyermekére is áll ez.
„És az Ige testté lett” (Jn 1,14) – olvassuk Szt. János evangéliumának első részében. Kilépett önmagából. Elérkezett hozzánk. Az Ige, a Szó megtörte a hallgatást. Isten kimondott szavából születik karácsony ünnepe. Karácsonyról nem beszélhetünk úgy, hogy Istent meg sem említjük. Karácsonyt nem az ember találta ki, nem tőlünk indul, mi csak megérkezünk hozzá.
Az Ige, a Szó Gyermekké lett, húsunkká, vérünkké, testünkké lett. Emberi arcot vett föl. Isten Benne mondja ki szavát. De egy gyermek, egy kisbaba még nem tud beszélni. Vagy mégis? Minden gyermek igazában megtestesült szó: közvetlenül szívünkhöz beszél. Bár nem szól, mégis megtöri a hallgatást, s a felnőttek beszélni kezdenek körülötte. Ki ne értené meg tágra nyílt tekintetét, levegőbe csapkodó kezét, kiszolgáltatottságát?
Kt. A hatalmasok világában Isten erőtlen gyermekként szól. Benne az uralkodás új stílusa jelenik meg. Benne Isten kimondja: az emberi élet értelme nem a hatalmaskodásban, a másik fölötti uralkodásban áll. Isten nem hatalom, hanem szeretet. Az emberi élet értelme nem a minél magasabb pozíciókban rejlik, hanem a gyermeki nyitottságban. Igaz, ebben a nyitottságban sérülések érhetnek bennünket, mégis ez tesz képessé arra, hogy mint a gyermek, szeretetet adjunk és fogadjunk. A gyermek képes feltörni a kemény szíveket, mosolyt csal a komor arcokra. A gyermekké lett Ige szeretne átváltoztatni bennünket: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be Isten országába.”
Az Ige, a Szó Gyermekké lett, mégpedig Szűz Máriától született. Tehát Ő nem látomás, hanem valóság. Húsunkká, vérünkké lett. Belépett világunkba, mégpedig azon a ponton, ahol kitaszítottság, éhség, didergés, ridegség lakozik, egy istálló jászolába.
A Názáreti Szűztől született. Jézus léte nem vezethető le teljesen emberi családfákból. Vele a történelemben valami egészen új kezdődött. A szűzi születés eleven jele ennek a titoknak. Világunk közepette a Szűzanya ölén egy új világ keletkezett. Nélküle messze más lenne az életünk. Mennyi szabadító tűnt föl a történelem során, és mind csendben elmerültek az időben. Milyen jó, hogy Ő az Üdvözítő, a Szabadító, az Úr, az Isten!
Kt. A megtestesülés titkában ajándékul nyertük az újrakezdés szüntelen lehetőségét. Nem majd, hanem itt és most. Nem egyedül, a magunk erőfeszítéséből, hanem a Szentlélek erejéből, ahogy a Szűzanya életében is történt. Kereszténynek lenni annyi, mint a Szentlélektől foganni és fogantatni, annyira befogadónak lenni, mint a Szűzanya.
Így, Karácsony történése hívás és küldés. Az angyalok éneke után a környék nyájainak egyszerű pásztorai indultak a „jel” után. Példát adtak nekünk, mit jelent a karácsonyi hit.
Indulnak. A „jászolban fekvő Kisded” mozgásba hozza őket. Nem tétováznak, sietve útra kelnek. Most nincs számukra semmi, ami fontosabb lenne. De nem egyedül, hanem együtt indulnak. Karácsony titka indít, közösségbe hív.
Miután látták a jászolban fekvő Kisdedet, elbeszélték mindazt, amit az angyaltól hallottak. A barlangistállóhoz érve, amit látnak, azt összekötik azzal, amit az angyaltól hallottak. Bennük a látás és hallás egységbe jut. Ezért látnak ott, ahol semmi különösebb látnivaló nincs. Meglátják a gyermekben a szabadítót, a Krisztust, az Urat. Így, annak az örömhírnek a követői lettek, amit láttak és hallottak. Ők, az egészen hétköznapi, jelentéktelen emberek lesznek az evangélium első hirdetői. Aki lát és hall, az továbbadja az örömhírt. Ha csak maga építkezik belőle önelégülten, még nem lát és hall a maga teljességében.
Aztán dicsérték és magasztalták, azaz imádták az Istent. A pásztorok visszatértek nyájukhoz, a hétköznapok világához. De ettől kezdve minden fáradtság és csüggedés helyett dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak. Nem álltak meg a látásnál és a hallásnál. Isten dicsérete, imádása fölhangzott hétköznapjaikban is.
Kt. A kereszténység megajándékozta a világot karácsonykor az öröm és a bensőség ünnepével. Ennek ellenére a mai fogyasztói társadalomban, ahol az emberek az anyagi dolgokban keresik a boldogságot, mintha ez az ünnep elvesztette volna társadalmat formáló erejét, mintha hiányozna belőle az erő. Márpedig az egyszerű betlehemi pásztorok arra tanítanak bennünket, hogy felismerjük a valóban fontos értékeket, hogy „a karácsony ne csak egy külsőségekben gazdag és csillogós ünnep legyen, hanem Isten Fiának ünnepe, aki azért jött, hogy békét, életet és valódi örömet hozzon az embereknek” – mondta a szentatya, Benedek pápa.
Épen ezért nem szabad, hogy karácsony a romantika, a szentimentalizmus ünnepévé silányuljon sem személyes életünkben, sem Egyházunk életében. Nem szabad, hogy miattunk az istenkeresők ne ismerhessék föl a jászol pici gyermekében a szabadítót. Nem szabad, hogy a minket körülvevő világ azzal oldalogjon el a jászoltól, hogy ez a gyermek túl kicsi azokkal a sokszor démoninak tűnő erőkkel szemben, amelyek életünket befolyásolják. Nem szabad, hogy gyertyás, csillagszórós karácsonyfáink elfeledtessék velünk azt a fontos igazságot, hogy ünnepünk megtérésre, Istenhez fordulásra hív. Csak a megtérést követően teljesülhet be életünkben az angyali ének: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek.”
Hol kell kezdeni? Ott, ahol az emberré lett Ige is kezdte: az Úr elhagyta az atyai házat, először a mennyeit, később a földit is: „Nem volt hova lehajtania a fejét.” Az Egyház és benne minden egyes keresztény emberibbé válik, ha mer olyan egyszerűvé, átlátszóvá lenni, mint a jászolban fekvő Kisded. Isten a Fiában emberré lett, hogy közel kerülhessen világunkhoz.
Szüntelenül fáradoznunk kell nekünk is, hogy krisztusi emberré válva emberközeli kereszténységet éljünk, részt vállalva társadalmunk örömeiben és gondjaiban. Nem saját erőnkből kell ezt tenni, hanem annak erejéből, akinek megtestesülését ünnepeljük. Megkapjuk ezt az erőt, ha kapcsolatban vagyunk vele az imádságban, a szentségek vételében, a Szentírás olvasásában. Engedjük, hogy a megtestesülés folytatódhasson világunkban Egyházunk révén a mi életvitelünkkel és közreműködésünkkel.
Imádni a megtestesült Istent. Az ősbűn óta különböző arcokban jelenik meg az embernek ama törekvése, hogy függetlenítse magát Istentől. A paradicsom kertjében az ember olyan tökéletes akart lenni, mint az Isten.
Ma ugyanezt gondolva önmegvalósításról beszélünk. Az ember független akar lenni, kezébe akarja venni sorsát, történelmét, környezetét, az egész kozmoszt. Tudja ezt tenni? Mi lesz vele Isten nélkül? Nemcsak félelmei fognak állandóan fokozódni? Teilhard de Chardin, jezsuita atya mondja: „Nincs távol az a nap, amelyen az ember választhat öngyilkosság és Istenimádás között.” Mit választunk? Az imádást fogjuk választani?
A pásztorok leborultak és imádták Őt. Az imádás az ember egyedüli helyes alapmagatartása. Olyan életre vagyunk híva, mely egyszerre megadja mind Istennek, mind az embernek az őt megillető tiszteletet, szeretetet. Az imádásban az ember elismeri a maga korlátait, és Istennek megadja az Őt megillető tiszteletet.
A béke, amelyről a betlehemi angyal szól, föltételezi: „Dicsőség a magasságban Istennek.” Az embernek, hogy ember maradhasson, be kell ismernie ember voltát, Istennek pedig meg kell adnia a dicsőséget. Csak így valósulhat meg lelki békénk és a világ békéje.
Egyébként Isten azt a küldetést bízta a keresztényekre, hogy a gyakran ismeretlen és rejtett drámákban és a bennünket körülvevő konfliktusokban Jézushoz hasonlóan a béke közvetítőjévé és kovácsolóivá váljanak mindenhol. Hogy szeretet vigyenek oda, ahol gyűlölet van, megbocsátást oda, ahol sérelem, örömet oda, ahol szomorúság, és igazságosságot oda, ahol eltévelyedés van.
Ma, akárcsak Jézus idejében karácsony nem gyermekmese, hanem Isten válasza az ember drámájára, amelynek során a valódi békét keresi. Ő maga lesz a béke! – mondja a próféta a Messiásra utalva.
Az angol gazdasági napilap hasábjain, a Financial Timesban: A keresztények számára elérkezett a világért való elkötelezettség ideje címmel jelent meg a Szentatya karácsonyról szóló írása. Ebben a Szentatya szerint a karácsony jó alkalom arra, hogy olvassuk az evangéliumot, hogy megismerjük Jézust, és nemcsak a jászol kisdedjét, hanem Őt is, akiben felismerjük az emberré lett Istent.
Az angol gazdasági napilap felkérésére írt karácsonyi elmélkedését a Szentatya e szavakkal zárja: „Itália földjén a betlehemi jászolok hátterét sok esetben antik római épületek romjai alkotják. Mintegy jelezve, hogy a gyermek Jézus születése egy régi rend, a pogány világ végét jelenti, amelyben a császár követeléseire nem volt könnyű nemmel válaszolni. A betlehemi Kisdeddel egy új ország lépett életbe, amely nem a fegyverek erejére, hanem a szeretet hatalmára épül. Jézus elhozta a reményt azok számára is, akik a társadalom peremén élnek, és akik a tovatűnő világ változó szerencséjének áldozatai. A betlehemi jászoltól Krisztus arra hív minket, hogy mennyei országa polgáraiként éljünk és ezt az országot minden jóakaratú ember már itt a földön megépítheti.”
Tanuljunk Máriától és Józseftől: hittel eltelve vessük alá magunkat Isten tervének, még akkor is, ha nem egészen értjük azt, bízzunk bölcsességében és jóságában. Keressük mindenek fölött az Isten országát, és a többi, Isten Gondviselő jóságából hozzáadatik majd. Ámen.
XVI.
Benedek pápa arra kéri a világegyház híveit, hogy 2013. januárjában a
következő missziós szándékra imádkozzanak: 
Az ünnepek ünnepének tartotta Assisi Szent Ferenc a Megváltó születésének ünnepét. Az ő nevéhez fűződik a betlehem állítás szokása. Az itáliai Greccióban Ferenc 1223-ban megkérte egy barátját, hogy rendezzen be egy barlangot, készítsen jászolt, hozzon szalmát, szamarat és ökröt, értesítse a pásztorokat, és így alkalmi színészekkel felelevenítették a szent éjszaka eseményeit.
A régészek megállapították, hogy a templom a Földközi-tenger egész térségében a legrégebbi fa tartószerkezettel rendelkezik. A gerendák legrégibb csoportja minden kétséget kizáróan a VI. századból származik, és sürgető szükség van restaurálására. Egy esetleges földrengés helyrehozhatatlan károkat okozna a kereszténység egyik legfontosabb bazilikájában, amelyet a ferences szerzetesek a görög és örmény ortodox egyházakkal közösen gondoznak... (A teljes írás az alábbi címen.)
140 karakter, amely a történelem része marad – első üzenetével december 12-én megkezdte jelenlétét a Twitteren a pápa. Üzenetét nyolc nyelven tették közzé. Elküldésekor az öt kontinens egy-egy fiatal képviselője állt XVI. Benedek körül, ezzel is jelképezve a kezdeményezés egyetemességét.
Hangsúlyozza, hogy az embereket mindig is foglalkoztatta létezésük kezdetének és végének problémája. Évezredeken át mindig feltették a kérdést: honnan jöttünk és hová megyünk.
