Napi gondolatok: "Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni…?" (Lk 6, 6 – 11.)

A zsidó vallásban a szombati pihenőnap rendjét szigorú törvények szabályozták. Jézus korában a rabbik 39 tevékenységet tiltottak: szombaton tilos volt például terhet vinni, 1000 könyöknyinél nagyobb távolságra menni vagy a halálveszélyt kivéve orvosi tevékenységet folytatni. Ezek az előírások eredetileg Isten dicsőítésének és az ember pihenésének előmozdítását célozták. A farizeusok azonban "megfeledkeztek" e törvények szelleméről: csak az előírások betűjét tisztelték, és valamiféle kereskedői szellemtől vezérelve úgy gondolták, hogy e törvények betartása automatikusan Isten áldását eredményezi.

„Az írástudók és a farizeusok figyelték Jézust…” A farizeusok és az írástudók várakozása arra enged következtetni, hogy valahányszor Jézus szembekerült egy beteggel, sosem maradt közömbös, hanem összeszedte minden erejét, hogy segítsen rajta, s ha lehetséges, meggyógyítsa. 

„Kérdem tőletek: Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni, vagy pusztulni hagyni?”

A jó és a rossz, a gyógyítás és a pusztulni hagyás nem ugyanaz a dolog, sőt egymással ellentétes valóságok. Az ellentét nem a jó megtétele és a semmittevés között húzódik, hanem a jótett és a gonosztett között. Az embert betegen hagyni nem lehet közömbös dolog; a rossz ellen fel kell lépni. A "beteg" embernek segítségére kell sietni, mert pusztulás fenyegeti; s meggyógyítani őt annyi, mint egyszerűen megmenteni. 

Jézus az iménti kérdéssel nemcsak azt kérdezi meg, hogy törvényes-e szombaton gyógyítani, hanem azt is, hogy mire való a szombat. Ha Isten azért adta népének a szombatot, hogy javukat szolgálja, akkor vajon nem kellene egy igazhívő zsidónak rossz helyett jót cselekednie szombaton? Így feltéve a kérdést Jézus arra utal, hogy az is rosszat cselekszik, aki nem tesz jót, amikor jót tehetne - mert hagyja, hogy egy ember szükségtelenül szenvedjen.

Amikor Jézus megszegi a szombatra vonatkozó előírásokat, nem a törvény szellemét vonja kétségbe, hanem a farizeusok lélektelen és a törvény betűjéhez ragaszkodó gyakorlatát bírálja. Elutasítja a kereskedői szellemet, és arra mutat rá, hogy az ember akkor dicsőíti igazán Istent, és csak akkor találja meg belső békéjét, ha önzetlenül segít bajbajutott embertársán.

A farizeusi gondolkodásmód bennünket is megkísért. Ha segíteni kell valakin, vagy éppen az igazságosság elve alapján meg kel fizetni valakinek azt, amiért megdolgozott, azt, ami neki kijár, mindjárt ezernyi kifogást találunk. "Ettől eltekintve" azonban eljárunk a templomba, fizetjük az egyházi adót, ájtatossági gyakorlatokat végzünk, talán a világ szeme láttára még jótékonykodunk is, és ezek után úgy gondoljuk, hogy Istent mindezzel végérvényesen leköteleztük…

Megfeledkezünk arról, hogy a kereszténység alapja a tevékeny szeretet. A mai napon azért fohászkodjunk Istenhez, hogy irtsa ki belőlünk a farizeusi szemléletet, és tegye lehetővé, hogy vallási gyakorlatunk mindig az Isten és a felebarát iránti tevékeny szeretetre épüljön, és ebből a szeretetből táplálkozzék.