A
székely embernek elesége rendszerint szokott lenni, kőccsége azonban kevesebb.
Désen (kényszerlakhely volt) fordítva
volt. Szalonna, kolbász stb. volt bőven, kenyér azonban szűkebben. Jó híveink,
különösen a Kaplonyiak kőccséggel elláttak, kenyérről azonban sokszor nekünk
kellett gondoskodnunk.
 |
| P. Szabó Dömjén ofm - Kaplonyi kolostorban |
Egy
reggel csendben besurranok én is az éléstárba, lekanyarítok két jókora ducot s
két oldalzsebembe béteszem. Indulok is kifelé s hát a Főatyába ütközöm. Megtorpanok!
...
No,
a Gondviselés, a Gondviselés! – mondja a Főatya.
Igen,
Főatya, a Jóisten gondoskodik övéiről, kik Benne bíznak és közreműködnek
gondviselő jóságával.
Mint
most te is! Hát van e kőccség melléje, no?
Arról
is gondoskodott Ő szentfölsége.
Reggelihez
ülünk; elő a jó kaplonyi szalonnát és a két kenyér-sarkot. Egyszer csak a
Főatya csendesen átszól: Dömjén,
egy nyisszentnyit nem adnál?
Örömmel,
Főatya!
Ezzel
a szalonna felét ráillesztem egyik kenyérdúcra, tisztelettel és örömmel átnyújtom.
Tisztelettel, mert Főatya; örömmel, mert magas társulásával polgárjogot nyert a
különben nem éppen egyenes úton szerzett eleség…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése