A napokban egy faluba tévedtem. Tanyának is mondhatnám. Az egyik háznál egy hatalmas nagy csonka fatörzsre lettem figyelmes... Valamikor testes, szép, gyönyörű fa lehetett. Olyannyira becsben tarthatták, hogy amikor későbben a kerítést építették, nem vágták ki, hanem inkább törzse körül kikerülték! Nemrég azonban lombja lehullhatott, ágai közül több elszáradt, valamikori gyönyörű koronája sérült, beteg, alaktalan, csúnya lett, ezért törzsét valakik embermagasságban lefűrészelték – és otthagyták. De csodák csodája, a lefűrészelt törzs felső szélén új hajtások jelentkeztek! Fiatal, erőtől duzzadó, mélyzöld, egészséges új ágacskák!
„ - Ki vagy, te szegény?” – kérdeztem tőle szánakozva.
Erre tágra nyitotta addig csukva tartott szemét, és boldogan, hogy beszélhet valakivel, ezt válaszolta:
„ - Régi fatuskó vagyok. Hogy hány éves, évgyűrűimen megszámlálhatod. Pár esztendeje sorsomra hagytak, feladtak, kerítést vonva körém kirekesztettek, és elfeledtek, pedig még nem voltam egészen halott. Száraznak és élettelennek látszottam, mert belső féreg foga rágott bennem és nem tudtam fejlődni. Jó ideje már senki sem nézett rám, mert nem voltam elég vonzó és elég szép...”
„ - És... – kérdeztem tovább érdeklődve - mi történt veled, hogy újra kisarjadtál?”
„ - Valaki erre járt – válaszolta szelíd mosollyal. Egy pillanatra rám tekintett – és megszeretett! Még így is (s itt az egyik kis ágacskájával végigsimogatott száraznak tűnő öreg törzsén) fontosnak, páratlannak, egyedinek, kivételesnek és szépnek talált engem. Képzeld, megállt előttem! Sőt időt szánt rám! És tetszettem neki!
Abban a pillanatban éreztem, hogy testemen újra átiramlik az élet!
Minden rostomba visszatért az öröm és a boldogság!
Gyökereimből új életenergia nyargalt fel egészen a törzsem pereméig, ahonnan – láss csodát! – új ágacskáim nőttek!”
Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk... Ő az örömtől, én a csodálkozástól!
Majd így fejezte be a történetét:
„ – Ha ember lennék, akkor az öregeket és a gyengéket, a magányosokat és a betegeket, az elhagyottakat, a látszólag halottakat és a kizártakat is nagyon szeretném! Gyakran keresném fel őket, és nagy, meleg szeretettel tekintenék rájuk!
Tudom, hogy akkor ismét életre kelnének!
Tudom, hogy akkor újból visszatérne beléjük az öröm és a boldogság!
Tudom, hogy akkor újra élet költözne beléjük!
Tudom, hogy akkor újfent teljes értékű embernek éreznék magukat...”
Ismét hallgattunk... Éreztem a hangján: valóban sajnálja, hogy nem lehet ember!
Aztán hosszan rám nézett, és mielőtt becsukta volna nagy, szelíd szemeit, búcsúzóul még ezt mondta:
„ – Köszönöm, hogy megálltál előttem! Tégy így másokkal is! Hadd érezzék magukat teljes értékű embernek!”
„ - Ki vagy, te szegény?” – kérdeztem tőle szánakozva.
Erre tágra nyitotta addig csukva tartott szemét, és boldogan, hogy beszélhet valakivel, ezt válaszolta:
„ - Régi fatuskó vagyok. Hogy hány éves, évgyűrűimen megszámlálhatod. Pár esztendeje sorsomra hagytak, feladtak, kerítést vonva körém kirekesztettek, és elfeledtek, pedig még nem voltam egészen halott. Száraznak és élettelennek látszottam, mert belső féreg foga rágott bennem és nem tudtam fejlődni. Jó ideje már senki sem nézett rám, mert nem voltam elég vonzó és elég szép...”
„ - És... – kérdeztem tovább érdeklődve - mi történt veled, hogy újra kisarjadtál?”
„ - Valaki erre járt – válaszolta szelíd mosollyal. Egy pillanatra rám tekintett – és megszeretett! Még így is (s itt az egyik kis ágacskájával végigsimogatott száraznak tűnő öreg törzsén) fontosnak, páratlannak, egyedinek, kivételesnek és szépnek talált engem. Képzeld, megállt előttem! Sőt időt szánt rám! És tetszettem neki!
Abban a pillanatban éreztem, hogy testemen újra átiramlik az élet!
Minden rostomba visszatért az öröm és a boldogság!
Gyökereimből új életenergia nyargalt fel egészen a törzsem pereméig, ahonnan – láss csodát! – új ágacskáim nőttek!”
Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk... Ő az örömtől, én a csodálkozástól!
Majd így fejezte be a történetét:
„ – Ha ember lennék, akkor az öregeket és a gyengéket, a magányosokat és a betegeket, az elhagyottakat, a látszólag halottakat és a kizártakat is nagyon szeretném! Gyakran keresném fel őket, és nagy, meleg szeretettel tekintenék rájuk!
Tudom, hogy akkor ismét életre kelnének!
Tudom, hogy akkor újból visszatérne beléjük az öröm és a boldogság!
Tudom, hogy akkor újra élet költözne beléjük!
Tudom, hogy akkor újfent teljes értékű embernek éreznék magukat...”
Ismét hallgattunk... Éreztem a hangján: valóban sajnálja, hogy nem lehet ember!
Aztán hosszan rám nézett, és mielőtt becsukta volna nagy, szelíd szemeit, búcsúzóul még ezt mondta:
„ – Köszönöm, hogy megálltál előttem! Tégy így másokkal is! Hadd érezzék magukat teljes értékű embernek!”
Imre atya
2020-09-12-én, Szűz Mária neve napján.
Forrás: https://www.facebook.com/profile.php?id=100010065511335
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése