A nagyhét Jézus diadalmas jeruzsálemi bevonulásának emlékével kezdődik, ez az esemény kínszenvedése előtti vasárnapon történt. Jézus mindig ellenezte az ő nyilvános ünneplését. Akkor is elmenekült, amikor a nép, a kenyérszaporítás után, királlyá akarta tenni. Ma viszont hagyta, hogy diadal menetben kísérjék. Csak most, mikor már a halálba indul, fogadja el, hogy nyilvánosan Messiásnak kiáltsák ki, hiszen majd a kereszten haldokolva lesz a legteljesebben Messiás és Megváltó, király és győztes.
Virágvasárnapnak kettős jellege van: egyrészt a győzelem és a megdicsőülés napja, amelynek jele a győzelmi pálma, a megszentelt barka, másrészt a szenvedés és a halál ünneplése is ez a nap, amelynek jele a szentmisében felolvasott passió, vagyis szenvedéstörténet.
Az ószövetségi olvasmányt Izajás próféta könyvéből (50,4-7) olvastuk. Isten szolgáját, a Messiás előképét üldözés éri, viszont szenvedése az Úr segítségében nyer értelmet: „Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent” vallja a próféta.
A második olvasmányban (Fil 2,6-11) szent Pál apostol himnuszt zeng Jézus engedelmességéről, aki: „mint Isten, az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez”.
Az evangéliumban (Lk 22,14-23,56) Jézus szenvedés történetét hallottuk. Virágvasárnap valójában a Nagyhét ünnepélyes kapuja. Liturgiájában Krisztus életének legellentétesebb pólusait kapcsolja össze: az örömöt és a szomorúságot. Ezért Virágvasárnap egy olyan nap, amelynek üzenetében és hangulatában az öröm és a fájdalom egyaránt jelen van.
Jeruzsálem kapujában Jézust királyként ünnepelték, örömrivalgásokkal fogatták, pálmaágakat lengettek. Szamárháton vonult be, a béke és a szelídség szimbólumán, hisz a ló a harcé, az erőszaké. Jézus nem híres hadvezérként vonul be Jeruzsálembe, hanem a békesség, a szeretet, a megbocsátás szolgálatával. A nép pedig üdvözli, éljenzi, élteti, ünnepli, hozsannázza.
Azonban néhány nap múlva ugyanaz a tömeg, ugyan olyan egyöntetűleg azt kiáltja: feszítsd meg őt. Amint kiderül Pilátus előtt, hogy azért született és azért jött a világra, hogy tanúságot tegyen az igazságról, máris átváltanak az érzések: a pálmaágakon, földre szórt virágszirmokon, ruhákon dühödt, öldöklő emberek rohannak előre és törnek Jézusra, „Feszítsd meg!”-et kiáltva rá. Megfeledkeznek az ötezer ember jóllakásáról, a vakok, bénák, megszállottak gyógyulásáról, a „magasztos igékről, amelyek ajkáról fakadtak”. Mindebből csak dac, ellenszenv, harag, gyűlölet, halálos ítélet marad. Így van Jeruzsálemben és mindenütt a világon, ahol emberek élnek, és ahol oly könnyen megváltoznak az indulatok. Így van ez ma is, körülöttünk, bennünk...
Virágvasárnap valahogy az üdvösség-történetünk teljes képét rajzolja elénk. Isten ünnepélyesen felelősséget vállalt az emberért, de az ember nem ismerte fel üdvössége nagy pillanatát.
Ott állunk újra a megváltás drámája előtt és eszünkbe jut, hogy Jézus szenvedés története tele van összeesküvőkkel, cinkosokkal. Júdás elárulta őt, az olajfák hegyén az apostolok magára hagyták, elmenekültek, Péter apostol megtagadta, a zsidók a rómaiak kezére adták. Pilátus pedig mossa a kezét, hogy a tömeg „feszítsd meg-et” kiálthasson.
Krisztus a mi vétkeinkért halt meg, bűneink lándzsája fúrta át az oldalát. Sajnos a tömegben mi is ott vagyunk. Ott vagyunk virágvasárnap is – örömünkben pálmát lengetve. De ott vagyunk a feldühödött elvakult tömegben is, amikor a nép azt kiáltja nincs királyunk, feszítsd meg őt.
Jézus szenvedése tovább folytatódik az emberiség történetében, az Egyház életében. Őt üldözik és zaklatják minden ártatlanul elítélt és szenvedő emberben, különösen keresztény testvéreinkben. Halálra ítéli mindenki közülünk, amikor bűneink által a keresztre kívánjuk őt, pedig az ő kereszthalál vállalásának egyetlen oka van: a szeretet, az Atya iránti szeretet, akit meg akar dicsőíteni, és szeretet az emberek iránt, akiket össze akar békíteni az Atyával.
Vajon, mi kinek az oldalán akarunk állni? Azok oldalán, akik elárulták, akik a golgotára hurcolva keresztre feszítették? A kiabáló tömegben vagyunk, vagy érteni nem tudó, közömbös lélekkel távolról szemléjük őt, szeretet nélküli részvétlen magatartással?
Ne feledjük a mi hivatásunk az, hogy a megváltás fényénél lássuk önmagunkat, a világot, a történéseket. Már nem alaktalan tömeg vagyunk, hanem megváltott személyek.
Ezért virágvasárnap figyelmeztetés a mi számunkra: Jézus drámájának a kezdete, előjátéka annak, ami nagypénteken és húsvétvasárnap csúcsosodik ki. Benne tükörben láthatjuk önmagunkat, s amit felismertünk, azt követni szeretnénk: nemcsak szóval, szalmaláng lelkesedéssel, mint a jeruzsálemi hozsannázók, hanem hűséges kitartással, ragaszkodással.
Igen, ha valamit tehetünk, akkor azt Cirenei Simon helyéről, tehetjük meg: Hordozzuk Krisztussal együtt a megváltás eszközét, szenvedő testvéreink keresztjét, vagy éppen Veronika kendőjével töröljük le a sírók könnyeit, illetve a sírhoz hasonlóan fogadjuk szívünkbe Jézus szentségi Testét, s akkor a századossal együtt leborulva vallhatjuk, hogy Ő valóban Isten Fia, az életünk szabadító Megváltója.
Virágvasárnap Krisztus Urunk belép Jeruzsálembe: mosoly és düh, fény és árnyék, élet és halál, hozsanna és feszítsd meg jelennek meg, ahogy ezek az ellentétek a mi életünket is jellemzik. A nagycsütörtöki, nagypénteki és nagyszombati szertartásokba bekapcsolódva lépjünk be vele együtt mi is a szent városba, hogy megváltó szeretete nyomán mentek maradjunk a szélsőségektől, a bűntől, de a hűtlenségtől, a közömbösségtől, a minden mindegy jelszavától és a „feszítsd meg” kiáltásától is! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése