Rorate Cæli – Gregorian chant for Advent

Adj nekem biztos reményt – Advent első vasárnapja

A mai nappal elkezdődött az adventi szent idő, amelynek keretében a Jézussal való találkozásra készülünk. Reménykedünk abban, hogy a Betlehemi Kisded nekünk is megadja az ő karácsonyi kegyelmeit: a hitben, a reményben és a szeretetben való növekedést. S mindezek által részesít bennünket a lelki béke, derű és öröm ajándékában.

„Sajnos a korszak, amelyben élnünk adatott, a reményvesztés korszakának tűnik” - olvassuk Szent II. János Pál pápa az Egyház Európában című buzdításában. Sok a céltalan, a bizonytalan, az elkeseredett, sőt a mai európai állapotokat szemelőt tartva, a világjárvány következményére tekintve, sok a kétségbeesett, aggódó és félénk ember – az egész európai kontinensen éppúgy, mint közvetlen környezetünkben.
A reménytelenség okát abban láthatjuk, hogy a világ és Európa vezetői egy Isten nélküli, legalábbis egy keresztény értékek nélküli világot akarnak felépíteni. Az emberiség, különösen Európában meghasonlott a saját vallási, keresztény gyökereivel, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy igen tág teret kapott a lét értelmetlenségét, a cselekvés hiábavalóságát, a keresztény értékekre fittyet hányó magatartás a hétköznapokban.
Egy olyan új, "szabad" világ megépítésén fáradoznak a világ urai, amely olyan alapelvek mentén szerveződik, ahol Krisztus már régen nem szegletkő. Az emberiség nagy része azt hiszi, hogy a felszínes és mulandó dolgokban megtalálhatja lelki békéjét, szíve boldogságát. S ha álmai nem teljesülnek, elképzelései nem válnak valóra, s számításai nem jönnek be, akkor kétségbeesés, reményvesztettség lesz úrrá az emberen. Ilyenkor felszínre tör a kérdés: "Miért?"…
Jézus, az Istenember nagyon jól tudja, hogy mi a szenvedés, hisz volt része belőle, ezért csak ő adhatja kezünkbe a remény kulcsát. Ő akkor is bízott, amikor megkísértette a reménytelenség, a kilátástalanság az olajfák hegyén: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet"- mondotta a keresztre szegezve.
A mindvégig megőrzött bizalom, a kitartás amellett, hogy mindenek ellenére Isten akaratának a megvalósításán fáradozunk – békével tölti el a lelket, ami az abszurdot, az értelmetlennek látszó helyzeteket, körülményeket is áldássá és a dicsőséghez vezető úttá változtatja: „Azért mondtam el ezeket nektek – mondja Jézus –, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot”(Jn 16,33).

A Szentírásban alapvető fogalom a remény: Szent Péter apostol első levele elejétől a végéig a reményről beszél, és azt mondja a keresztényeknek, hogy legyenek készek számot adni arról a reményről, amely bennük van.
Az apostolok korában, a római birodalomban is nagy volt az általános reménytelenség, a kilátástalanság, akárcsak napjainkban. Ebben a környezetben keresztények kis csoportjai, az üldözések ellenére is, olyan embereknek tűntek, akik reményteliek voltak, akiknek volt jövőképük, akik vidáman és derűsen élték életüket. Ez feltűnő volt a többi ember számára, ezért egyesek kérdezgetni kezdték őket: honnét van bennetek ez a reménység, még akkor is, amikor üldöznek és megölnek titeket. Erről nekik számot kellett adniuk.
Az adventi szentidő nagyon jó alkalom arra, hogy elcsendesedve, lelkiismeret vizsgálatot tartva megkérdezzük magunktól és keresztény közösségeinktől: vajon ma feltűnik-e a reményvesztett világnak, hogy mi a remény emberei vagyunk?

A remény hiánycikk ma az egész világon. Hajlamosak vagyunk úgy érezni, hisz a látszat az, és a napi híradások azt sugallják, hogy minden egyre rosszabb lesz, nem is látjuk mindennek a végét. Ilyen helyzetben mindennél fontosabb, hogy az egyedüli nagy remény, amely a keresztény embert áthatja, bennünk is élővé legyen. Ne feledjük, Jézus mondta: a világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot
Olyan ez a remény, mint egy kis mécses fénye, mint az adventi koszorún égő első gyertya lángocskája, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátörhet mindenfelől a világűrt betöltő sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert a fény, erősebb, mint a sötétség! Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Mert hatalmas erő élteti és táplálja századokon át: Isten Szentlelkének ereje.

Mit tehet a keresztény ember, hogy a remény ne csak vallásos fogalom legyen számára, hanem életelv, amely áthatja mindennapjait? Vegyük sorra, mik azok a valóságok, amelyek a reményünket táplálhatják. Ha egy mini evangéliumot szeretnénk megfogalmazni, akkor az, négy-öt rövid mondatból állna: van Isten, velünk az Isten, szeret az Isten, és hazavár az Isten. És ha az ember szíve-lelke mélyéből hiszi, hogy ez így van, őszintén meg van róla győződve, akkor már a sötétség nem fogja elborítani, a kétségbeesés nem lesz úrrá rajta.
Ezek a rövid tőmondatok, nem fogalmak, hanem a hit által megragadott valóságok. Isten létét persze az ész is megsejteti velünk, de azt, hogy Isten milyen, Jézustól tudjuk. Ő mondta, hogy maga az Atya szeret minket. Szent II. János Pál pápa állandóan ismételgette, hogy Isten minden egyes embernek azt mondja, hogy jó vagy, akarom, hogy legyél. Isten a vigasztalás istene, az irgalom atyja, a remény istene.

Ki választhat el bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban nyilvánult meg – kérdezi Pál apostol a római levélben. Ha ezek a mondatok nem egy katekizmus bemagolt válaszaiként, hanem mély személyes meggyőződésként élnek bennem, bennünk, mindannyiunkban, akkor mindenek ellenére derűs emberek leszünk, és reménységgel telítettek.

A remény, a hittel és szeretettel együtt isteni erény, s ennek következtében kegyelmi ajándék. Így a megszerzése részben Istentől függ, s részben tőlünk. Istentől amennyiben az ő ingyenes ajándéka, s tőlünk amennyiben sikerül legyőznünk a csalóka földi reményeket, amelyek megszerzésére az ember olyan nagy energiát fordít, olykor a másokon való átgázolás, szenvedés-okozás sem számít, csak hogy több pénzt szerezzen, hogy birtokoljon, hogy minél nagyobb élvezetekben legyen része, hogy hírnévre tegyen szert, hogy hatalmasnak látszódjon... E világi dolgok ezek, amelyek önmagukban értékesek is lehetnek, de nem abszolút értékek. Lemondásra van szükség ahhoz, hogy ezek ne váljanak bálványokká, amelyek előtt leborulunk, és amelyek oltárán mindent kész vagyunk feláldozni. Amikor ezeket a csalóka reményeket a maguk helyére tesszük, akkor kezd felszínre kerülni bennünk az egyetlen nagy reménység, amely persze az örök életre vonatkozik.
De – amint a II. vatikáni zsinat is figyelmeztet – az örök életbe vetett reményünk nem csökkentheti, inkább erősítenie kell az elköteleződést, amellyel a földön kezdjük megjeleníteni Isten országát és annak értékeit: a testvériességet, az igazságosságot, a szeretetet, a szabadságot, az irgalmasságot.
A remény arról biztosít, hogy mindezek a törekvések, még ha nem mutatkozik is látványos eredményük, nem hiábavalók.
Hogy itt, a földön ez milyen mértékben fog megvalósulni, nem tudjuk. Talán Isten országának inkább csak kisebb-nagyobb szigeteit hozhatjuk létre itt, a földön. Többet talán nem, de, hogy a végső akkord egy hatalmas harmónia lesz – az Isten szentháromságos szeretetébe való bevonása a világnak –, ezt garantálja nekünk Krisztus feltámadása. Mert ez a keresztény ember reményének legkonkrétabb alapja.

A régi egyházatyák többször a remény szentségének nevezték az eucharisztiát, az oltáriszentséget. A II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy az örök élet felé vezető zarándok utunkon az eucharisztia a mi táplálékunk, úti eledelünk, amelyet az utolsó vacsorán ajándékozott nekünk Jézus.
Az eucharisztiában földi anyagok, a kenyér és a bor átalakulnak a feltámadt Krisztus szent testévé és vérévé, egész valóságává. De talán még fontosabb, hogy a mi szentmisénk jele és elővételezése annak a testvéri lakomának, amelyre az Úr Jézus bennünket a mennybe hív meg.

Ez megint egy nagy felhívás számunkra, hogy a szentmiséink ne olyan összejövetelek legyenek, ahol szinte semmi közünk egymáshoz, ahol nem is ismerjük egymást, ahol, nem figyelünk egymásra...
Csak akkor lesz a kereszténység életképes, élő valóság a XXI. században, ha közösségeink tagjai igazi, segítőkész, elfogadó, megbocsátó, egymást támogató személyek lesznek. A szentmise pontosan ennek a kifejezése, a gyökere, az alapja.
Amikor a szent mise végén megáld bennünket a pap és azt mondja: "menjetek békével", ez egy valóságos küldetés. Mintha csak azt mondaná: Krisztus-hordozók, azaz a remény emberei vagytok. Menjetek az ő szeretetével, az ő békéjével, az ő békítő, elfogadó, megbocsátó szeretetével. Menjetek a szétszaggatott, gyűlölködő, reményvesztett társadalomba, annak legkisebb sejtjébe, a családba, és legyetek a világosság fiai, az élő remény hordozói, nem feledve, hogy a reménynek azt a lángját, amelyet a Szentlélek olaja táplál, a világűrt betöltő sötétség sem képes eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény, Krisztus fénye!

Ezért, ahhoz, hogy ez valóság legyen a mi számunkra, Szent Ferenc atyánk szavaival nap, mint nap kérjük: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.” Ismételjük meg: Fölséges… Ámen 

SZENT JÓZSEF, A DOLGOZÓ APA - MARTON ZSOLT CSALÁDREFERENS PÜSPÖK 6. VIDEÓÜZ...

„Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában” – Krisztus Király vasárnapja

 Szentírási rész: Jn 18,33b-37

„Jézus így felelt: "Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”(Jn 18,33b-37)

A Szentírásban, Jeremiás próféta könyvében ezt olvashatjuk: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek” (Jer 1,5). Izaiás próféta is erről beszél: „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított” (Iz 49,1).
Az a küldetés, amely az ószövetségben a prófétákra volt bízva, ma, a keresztség szentségének felvételével ránk van bízva. Már jóval születésünk előtt ismert bennünket is az Úr, nevünkön szólított és meghívott, mert terve volt, terve van velünk. Az isteni terv tartalmazza a mi hivatásunkat, küldetésünket.
Valamennyiünk hívatása, küldetése – láthatóvá, hallhatóvá tenni az emberek számára Krisztust, a világmindenség királyát, akit ma ünneplünk. Azt kell mondanunk, amit Tőle hallottunk. Nem a saját üzenetünkről van szó, nem a mi saját gondolatainkról, hanem az Úr szavait kell továbbadnunk, életünkkel róla tanúskodnunk. Azonban ez azt jelenti, hogy az Ő életútját kell választanunk, még ha az a golgotára is vezet.
Az evangéliumot továbbadni teremtő cselekedet. De először saját életünkben kell alakot öltenie. Csak így közvetíthetjük hitelesen Isten üzenetét. Ha éljük Krisztust, akkor tanítjuk is Öt: „Akiket ugyanis eleve elismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra...”(Róm 8,29) – írja Pál apostol. A Fiúnak képmását magunkra ölteni, az a mi hivatásunk. Krisztusra mutató jellé kell lennünk, szóvá, amely a megtestesült „Igére” mutat.

Krisztus ismerete a küldetésünk alapja. Hogyan tehetnénk láthatóvá Krisztust az embereknek, ha mi magunk sem ismerjük? Természetesen nem arról van szó, hogy tudom, mikor és hol született, ki volt az édesanyja és nevelő apja, hanem sokkal többről, arról az ismeretről, amiről Szent Pál apostol beszél: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam”(Fil 3,8).
Megismerni Krisztust, ez kell, hogy életünk célja legyen. Egyetlen módja van Krisztus megismerésének, hogyha őt szemléljük. Ha Őt szemléljük, akkor lassanként, észrevétlenül történik valami, és mi azzá válunk, amit, pontosabban, Akit szemlélünk. Ez „az Úr Lelke által” megy végbe és hosszú folyamat. Időbe kerül: - imában eltöltött időbe. Azonban nincs más út, hogy Krisztust megismerjük.

Mi valahogy úgy vagyunk, hogy amikor valami sikert érünk el, akkor győztesnek, erősnek, hatalmasnak érezzük magunkat. Ilyenkor felemeljük fejünket, mélyet lélegzünk, tisztelnek bennünket, királynak érezzük magunkat. Azonban Jézus sohasem kérkedett királyi hatalmával, csodáit jelnek szánta, nem engedte magát királlyá koronázni. Ma mégis királyként, az igazság, a béke és a szeretet királyaként áll előttünk.
De milyen koronával? Sikeres, győztes vezérként? Nem! Töviskoronával, kifosztva, megalázva, meg nem értetten, gyalázatban. Mégis kijelenti: Király vagyok! Ránk gondol, mert nekünk fontos tudnunk, hogy ki Ő valójában a mi számunkra.

Egy olyan világban élünk, ahol azt próbálják elhitetni velünk, hogy nincsenek abszolút értékek, így nincs abszolút Igazság sem. Olyan, mintha a világunkban az igazság felismerhetetlen lenne. Jézus mégis azt mondja: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” (Jn 18,37)
De hát mi ez az igazság? Az igazság Ő maga. Az igazság az a pillanat, amikor meglátom a valóságot. Az igazság a valóságba vezet be engem, vagyis abba, hogy Isten teremtménye, Isten gyermeke vagyok. Az igazság az, amikor felismerem Istent, és a vele való kapcsolatban látom önmagam és a világot. Csak Isten igazságában láthatom meg igazán, hogy ki vagyok, hová tart az életem, mi a helyes út, amin járnom kell.
És mit jelent tanúságot tenni erről az igazságról? Annyit tesz, mint felismerni Isten akaratát az életemben, és annak megvalósításán fáradozni.

Bár nevére „minden térd meghajlik”, s egyszer majd valóban meg fog hajolni, nem a félelem tetteti ezt az emberekkel, hanem a szeretet. Királyi méltóságának szimbóluma nem az arany, hanem a töviskorona. Uralmának jele, mely átöleli az egész világot, összeköti az eget a földdel, a kereszt. Nem elveszi, hanem adja, menti az életet. Övéit nem alattvalóknak, hanem barátainak nevezi. Olyan szépen hív: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és az élet terhét hordozzátok. Én, felüdítelek titeket.” Vagy: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok!” Az erőtlen, küzdelemben elfáradt embernek önmagát, mint az élet kenyerét kínálja, hogy örök élete legyen. Gyógyítani akarja betegségeinket. Törölni akarja vétkeinket. Ki akar engesztelni az Atyával, hogy visszanyerjük istengyermeki méltóságunkat. A bátortalanoknak, bizonytalankodóknak pedig azt mondja: „Bátorság, ne féljetek! Én veletek vagyok a világ végéig!”

Fontos tudnunk, hogy Isten nem amiatt szeret bennünket, amik vagyunk, hanem mi azért vagyunk, mert Ő szeret minket. Hívása teremtő hívás: Ha hív bennünket, képessé, alkalmassá is tesz, hogy a ránk bízott feladatot teljesíteni tudjuk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Kiválasztásában mindegyikünknek megadja a lehetőséget, hogy olyan gyümölcsöt hozzunk, amely megmarad az örökéletre. Élünk a lehetőséggel?

Minden mulandó közepette megmarad egy valami - mégpedig az, hogy Isten által szeretve vagyunk. Mielőtt szerethetnénk, szeretve kell lennünk. Ez az alapvalóság. „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket”(1Jn 4,10) – írja Szent János apostol. És egyedül ez a valóság marad meg: Isten igazsága, Isten hűsége mellett.
Ennek az isteni szeretetnek bizonyítéka az Oltáriszentség. Az a tény, hogy néhány perc múlva megjelenik közöttünk az oltáron Krisztus, a mindenség Királya, a kenyér és a bor külső színe alatt. S teszi ezt mindennap, minden szentmisében, mert szeret bennünket, és velünk akar maradni, ígérete alapján a világvégezetéig, jó és balsorsunkban egyaránt. Érdemes hozzá csatlakozni, döntéseinket, életvitelünket hozzá igazítani, mert Ő a mi királyunk, az igazság, a békesség királya, ne keresünk mást.

XI. Piusz pápa 1925-ben, a niceai zsinat 1600. évfordulóján rendelte el Krisztus király ünnepét ezzel a mottóval: „Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában”.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a keresztség szentségében Krisztus királyi méltóságában részesültünk. Ez feladatot ró ránk. Szeretni, szolgálni, a béke eszközévé válni, és úgy hordozni a hit fényét, hogy ki ne aludjon, sőt mások hitét is lángra lobbantani. Szent Ferenc atyánk életrajzában olvassuk, hogy egy alkalommal rablók támadták meg. A kérdésre, hogy ki ő, azt válaszolta: „A nagy király hírnöke vagyok.” És mi kinek a hírnökei vagyunk? 

Krisztus követségébe járni, tanúságot tenni róla, erről szól kereszténységünk. Eszközei kell lennünk annak, hogy „Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában”.

***

A Katolikus krónika 2021.11.21-i adásában a 09:26-tól van néhány kép Esztelnekről, amit az alábbi linken lehet elérni - ajánlom szeretettel. 

https://mediaklikk.hu/video/katolikus-kronika-2021-11-21-i-adas/?fbclid=IwAR3hehDt0KkT5xq0PlV4Ig0WWsLmTqFxnrAfecQMFHt1zB5KX1L-7_Vydsc

Római Riportok - 2021. november 21.

Felújítási munkálatok – Konferencia terem – Kolostor – Esztelnek

Több, mint 300 éves kolostorunkat egy vidékfejlesztési uniós pályázat segítségével szerettük volna felújítani kívül belül, hogy korszerűen fogadhassuk azokat a papi, szerzetesi valamint világi személyeket, családokat, időseket és fiatalokat, akik vissza szeretnének vonulni a világ zajától, el szeretnének csendesedni, lelkigyakorlatot tartani egy arra megfelelő környezetben.

A 2015-ben leadott pályázati kérelmünk jóváhagyása után, 2017 májusában aláírhattuk Gyulafehérváron a pályázati szerződést, ami 2020 májusát jelölte meg a pályázattal kapcsolatos munkálatok befejezése és elszámolása végső dátumaként.

A határidőt nem sikerült tartani, ugyanis a tényleges munkálatok csak 2018. október 31-én kezdődhettek el és ez év, 2021 februárjában fejeződtek be. Sajnos a teljes tervet sem sikerült egészen megvalósítani. Pénzhiány (fizetések duplájára emelkedése az építőiparban és az építkezési anyagok folyamatos drágulás…) miatt, szinte teljes egészében csak a kolostor főszárnyát sikerült befejezni. Bár, rajtunk kívül álló ok miatt, itt is elmaradt a főhomlokzat rendbetétele, annak ellenére, hogy megvalósulhatott volna…

Pénzhiány miatt a nagy tervből hátra maradt az újonnan épített konferenciaterem befejezése, a kolostor derékszögű kőfalának a felújítása a régi kolostor külön álló boltíves nagytermével együtt, amit jelenleg pinceként használunk, illetve az eső és talajvíz elvezetése, az épület körüli terület rendezése, valamint az 1921-ben leéget templom fundamentumának feltárása, láthatóvá tétele. Ezeket a munkálatokat csak részekre bontva végezhetjük, ahogy sikerül pénzbeli fedezetet találni rájuk.

Jelenleg a konferencia terem befejezésén dolgozhatunk, a Kovászna Megyei Tanács és az Esztelneki Önkormányzat közös támogatásának jóvoltából. Ez alkalommal is hálás köszönetet szeretnék mondani mindkét intézmény vezetőségének. Így nekik köszönhetően is, nemsokára lesz ahol a gyerekeknek, fiataloknak és időseknek programokat szervezzünk.

Annak ellenére, hogy még sok a tennivaló, mégis bizakodó vagyok nagy álmunk, a kolostor teljes körű felújítása kapcsán, mert hiszem azt, amit rendalapítónk, Szent Ferenc atyánk így fogalmazott meg: „a történelmet nem Ferenc, hanem a Mindenható Isten írja” – természetesen jó szándékú és segítőkész emberek által. Így hát ismételten azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok Önökhöz, hogy a jó ügy érdekében, anyagi lehetőségeikhez mérten, AKIK TEHETIK, támogassák kolostorunk felújítási munkálatainak befejezés előtt álló kiadásait.

Az anyagi támogatás mellett, ima támogatást is kérünk, annak érdekében, hogy a kolostor felújítási munkálatait betudjuk fejezni és a következő években, évtizedekben vagy éppen évszázadokban is, Isten nagyobb dicsőségét és az emberek lelki üdvét szolgálhassa.

Hálás köszönetet mondva, minden eddigi és leendő jótevőnk, anyagi és ima támogatásáért, az Esztelneki Madonna közbenjárására, kérem Isten bőséges áldását családjukra, munkájukra, életükre, s minden jó szándékuk megvalósulására!

Tisztelettel,

Kakucs Béla, fr. Szilveszter ofm

Esztelnek címere

Ezt tette Orbán a műemlék épületeinkkel!

Világméretű szentségimádás I Krisztus Király I 2021.11.20. - Esztelnek 19 órától 20-ig - Ferences templomban

Afrikai hajsza - "Vizet mindenkinek" - teljes film magyarul

 

 

Egy afrikai ország elnöke bejelenti a honvédelem költségvetésének átirányítását a "Vizet mindenkinek" projekt finanszírozására. Egy újságíró azonban felfedezi, hogy a fegyverlobbi összeesküvést sző az elnök ellen.

Egy kis gyertya lángja is képes megtörni a sötétséget – Évközi 33. vasárnap

 Szentírási rész: Mk 13,24-32

Az Egyház a liturgikus év végének közeledtével, az évközi 33. vasárnapon arra figyelmeztet, hogy földi életünk mulandó, véges. A hívő embernek, készen kell állnia az ítéletre és a számadásra, mert egyszer majd a történelem is éget ér: „Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagyhatalommal és dicsőséggel”(Mk 13,26), - hogy ítélkezzen élők és holtak fölött.

Az utolsó ítéletkor, a világ végén, Krisztus dicsőségben jön el, hogy teljessé tegye a jó végérvényes győzelmét a rossz felett, mert ezek – mint, a konkoly és a búza – együtt növekednek a történelem folyamán. A dicsőséges Krisztus, aki az idők végén jön ítélni élőket és holtakat, feltárja a szívek titkos állapotát, és megfizet kinek-kinek tettei szerint, aszerint, hogy jót vagy rosszat tett-e, aszerint hogy együtt működött-e vagy sem az isteni kegyelemmel, aszerint, hogy volt-e bátorsága megvallani őt az emberek előtt, vagy sem.
Az utolsó ítélet az Isten igazságosságának, szentségének és nagyságának az ünnepe lesz. Fölhívja figyelmünket a lét, az élet és a halál fontosságára; állás, jog, társadalmi állapot olyan lesz, mint a ruha, melyből kivetkőztünk, és a föltámadt testtel újraegyesült lélek áll majd Isten s a világ előtt; sem szóbeszéd, sem látszat nem takarhatja le igazi alakját. Nem lesz hely ott vád- vagy véd-beszédnek; minden tárva lesz az Isten és a világ előtt. Csontokig ható megvilágításban lesz hiúságom, önzésem, kevélységem, kislelkűségem, hamisságom, kétszínűségem.

Az utolsó ítéleten tűnik majd ki, hogy mit tett az Isten az emberért, és hogy mennyi kegyelemben részesítette az egyes személyeket a keresztségtől az utolsó pillanatig; hogy hány jó magot hullatott földjére; hány munkást küldött szőlőjébe; mily féltékenyen nevelte és óvta; mily példaképek áldásában részesítette. Ó hány magja hullott a nagy Magvetőnek tövises földre, és mily későn s mily nyomorék módon serkent ki! Kiviláglik majd, hogy mily gyászos kivitelre találtak sokakban Isten erőteljes tervei, ellenben mily szerencsésre Krisztus híveiben!

Ne azon panaszkodjunk, hogy sok a rossz, hanem tegyünk minél több jót, ahogy Kalkuttai szent Teréz anya fogalmaz, „valami szépet Istenért”. Ne feledjük, hogy egy kis gyertya lángja is képes megtörni a sötétség félelmetes voltát.

Az utolsó ítéleten kitűnik majd, hogy mennyi az a jó, amit tényleg jó szándékkal, minden számítgatás nélkül, Istenért végezett az ember, s mennyi a pelyva az élet szérűjén.

Az emberi természet homályos, csalfa, bizonytalan világ, tele ösztönösséggel, látszattal és megszokással; ezeket csak a komoly lelkiismeret vizsgálat, az önmegfigyelés és fegyelmezett önnevelés képes megtörni. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy mennyi az ösztönös, öntudatlan, csalfa, nemtelen elem a mi életünkben. Fegyelmezni, s nem belefáradva folyton nevelni önmagunkat, hogy tetteink mozgató rugója végre ne az önzés, a saját érdekem, kényelmem, hanem a krisztusi-szeretet legyen.

Az utolsó ítéleten Krisztus nemcsak szívünk-lelkünk titkait tárja fel, hanem rámutat arra a nagy szociális feladatra, amit földi-életünkben kellett volna teljesítenünk, az éhezők, a szomjazók, a ruhátlanok, a betegek, a bűnösök fölkarolásával.

Ébredjünk tudatára annak, hogy Isten mit kíván tőlünk. Isten akarja, hogy könyörüljünk a szükséget szenvedőkön, a rászorulókon, a testi és lelki nincsteleneken. Krisztus Urunk ezért azonosította magát velük, s tette az üdvösség elnyerésének függvényévé, azt hogy általuk és bennük szolgálatára voltunk-e Neki, vagy sem.  
Aki ezt átérezte, az éhezik az éhezőkkel, szenved a szenvedőkkel és enyhítésükben, mint Isten akaratának édes teljesítésén fáradozik!

A Krisztus követő alapvető célja kell, hogy legyen megismertetni Isten könyörületes, irgalmas arcát a világgal, aki meg akarja menteni az embert földi és lelki vonatkozásában egyaránt. Ezért az öntudatos, elkötelezett keresztény nem sajnál se időt, se energiát csakhogy tanúságot tehessen Krisztusról, aki lehajolt a testben és lélekben rászorulókhoz.

Azt, hogy hogyan tanúskodhatunk Krisztus mellett a hétköznapokban, és hogyan készülhetünk fel a Krisztussal való nagy találkozásra, azt a szentektől tanulhatjuk meg. Többek közt a jövő hét fiatal, de nagyszerű szentjétől, Árpádházi Szent Erzsébettől, aki mindössze 24 év alatt élt teljes és egész életet, aki már gyermekkorától fogva a felebaráti szeretet gyakorlásának nagy hőse volt. „Ismervén már most Erzsébetünknek életét – olvashatjuk az egyik életrajzában –, nem fogjuk csodálni, hogy ő is azon igazak sorába helyeztetett, kik az emberiség díszeit képezik. Még ha nem volna is könyvünk címlapjára nyomtatva a szent név, szíveinkbe volna az vésve, mert önkénytelenül kell felkiáltanunk: ő valóban szent életet élt!
De nem csak mi tudjuk ezt – írja az életrajzíró –, hanem tudták azt Erzsébet kortársai is; tudták a vakok és bénák, siketek és sánták, a mindenféle nyavalyákban szenvedők, kik az ő esdeklései által nyerték vissza épségüket… Tudták a szegények és betegek ezrei, kik élvezték az ő szentségének tényeit”.    

Igen, a keresztény élet, egyben élet az emberekkel, s az emberekért. Nem magunkért, hanem másokért. Férj a feleségért, feleség a férjért, szülők gyermekeikért, gyermekek a szüleikért orvos a betegekért, pedagógus a tanulókért, mindnyájan az igazságon és szereteten alapuló társadalom építése által embertársainkért, különösen pedig a szenvedőkért, szegényekért, elnyomottakért. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” - állítja majd Jézus az utolsó ítéleten.

Ezzel kapcsolatosan mondta a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa: hogy: „a hit lelki erő, amely megtisztítja az értelmet az igazságos rend keresése folyamán. Megszabadítja attól a mindig jelen levő kockázattól, hogy az önzés, az érdekek vagy a hatalom káprázatába essen. Még a szociális szempontból legfejlettebb társadalmakban is szükséges a szeretetszolgálat, ami sosem válik feleslegessé. Mindig lesznek a szenvedésnek, a magánynak olyan helyzetei, amelyek személyes elkötelezettséget és konkrét segítséget igényelnek. A keresztények emeljék mindig tekintetüket Krisztus arcára. Arra kaptak ugyanis meghívást, hogy szolgálják és szeressék a világot, még ha nem is e világból valók”.

Amit csak magunkért tettünk, azt hát magunkért tettük, és ezzel vége. De amit embertársainkért tettünk, azt igazából Krisztusért tettük, aki azonosította magát a legkisebbekkel, és így az örök élet magját hintettük. Mert „a szeretet és alkotásai örökké megmarad”–nak, állítja a második vatikáni zsinat.
Ez a mi reményünk, amely a jövőbe vezet. Mert a világnak van jövője, és ez a jövő Istenbe torkollik. Az Úr Jézus mennybemenetele előtt megígérte: „Újra eljövök”. És jön, nap, mint nap, kegyelmének láthatatlan ösztönzéseivel, a szentségek jeleiben, s a segítségünket váró embertársainkban.
De eljön a világ végén is, amikor befejezi az emberiség évezredes vándorútját. Ez lesz az utolsó ítélet.
Igen, amikor Ő eljön, az az aratás-ideje lesz! Az addig való idő pedig a növekvés, az érlelődés értékes ideje. - Az egyházi év végén el kell gondolkoznunk azon, hogy a "vég itt áll az ajtó előtt", a végünk közel van, egyre közelebb; s kérdezzük meg magunktól, vajon készen állunk-e rá? Kérdezzük meg magunktól, hogy mi marad meg a mi életünkből? Mit hagyunk hátra legalább azok szívében, akikkel közvetlenül érintkeztünk? Bűneink elviselhetetlen, rettenetes emlékeit? Vagy a bűnbánat megrendítő példáját, a szeretet szorgos munkában megmutatkozó tárgyait? Vagy butaságunk ásító hiányosságait, amelyekkel másokat is megkárosítottunk? Vagy önzésünk, kényelem szeretetünk keserű gyümölcseit?

Milyen jó, hogy senki sem tudja, mikor jön el ez a végső nap, ez a végső óra, csak az Atya. Éppen ezért a Biblia tanítása szerint állandóan készen kell lennünk a végső nagy és sorsdöntő találkozásra.  
Az öntudatos keresztény ezt a napot várja. Reménykedve várja Megváltójának, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét. Mert akkor az Isten végtelen kegyelméből, a Fiúistennel színről színre láthatjuk az Atyát, a Szentlélekkel egyesülve szerethetjük az Atyát és őbenne mindenkit.

Egy darab kenyér, vagy két fillér nem nagydolog, de… - Évközi 32. vasárnap

 Szentírási részek: 1 Kir 17,10-16 // Mk 12,38-44

A mai ószövetségi olvasmány és evangéliumi szakasz is egy-egy szegény özvegyasszonyt állít elénk, akiknek életét a hit, az Istenre való ráhagyatkozás és a nagylelkűség jellemzi. 

Egy darab kenyér, vagy két fillér nem nagydolog, de igen sok, sőt minden, akkor, amikor valakinek az egész megélhetését jelenti. Nem mindennapi nagylelkűségre vall, ha valaki az utolsó darab kenyerét, utolsó fillérét is képes odaadni.
Az evangéliumi özvegyasszonnyal kapcsolatos esemény szemtanúja maga Jézus, aki megfigyelte a templom perselyébe pénzt dobó embereket. A tehetősebbek között, akik „sokat dobtak be”, rejtőzött egy özvegy, aki „csak két fillért” hullatott a perselybe. Senki sem figyel rá, mert adománya s egyáltalán egész megjelenés nem rendkívüli, de annál őszintébb és igazabb. Jézus azonban rámutatva ezt mondja tanítványainak: „Ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését”.
A szegény özvegy cselekedete nem nagy, a perselybe dobott pénze nem sok, de a jó szándéka vitathatatlan. Isten pedig a szíveket vizsgálja, nem az eredményt, nem az ajándék nagyságát nézi, hanem az emberi szívet és az ajándékozó lelkületét. A tehetős ember adakozásából és életéből sokszor éppen a szív és a lélek odaadása hiányzik, amit nem lehet külsőséggel, látszattal és mutatós gesztusokkal pótolni. Amikor az özvegy Isten szeretetéért megfosztja magát mindattól, amije van, sokkal többet ad, mint azok, akik nagy összegeket ajándékoznak, anélkül, hogy ez jólétüket a legkevésbé is befolyásolná.
Az ószövetségi özvegy utolsó darab kenyere, vagy az evangéliumbéli két fillérje teljes ráhagyatkozást jelentett a Gondviselő Istenre: mindent odaadtak, fenntartás, aggodalom és mellék szándék nélkül. Lemondanak minden emberi támaszról. Nem tudják, hogy másnap miből fognak élni, de feltétlen odaadással ráhagyatkoznak Istenre.
Ez a ráhagyatkozás, ez az odaadás először azonban a szívben, a lélek mélyén, az ember bensőjében történik, a külső, a tettekben kifejeződő odaadás csak a következménye és jele ennek a benső lelkületnek.
Dicséretes dolog, ha az ember feleslegét odaajándékozza a rászorulóknak. De a keresztény nagylelkűség ott kezdődik, amikor készek vagyunk másokkal megosztani azt is, amire szükségünk van. A nagylelkűség megmutatkozhat abban is, ha olykor nemcsak anyagi javainkat, hanem időnket, türelmünket, együttérzésünket osztjuk meg azokkal, akik hozzánk fordulnak, akik magukra maradtak, akik magányosak.
A mai szentírási részekben szereplő özvegyasszonyok magatartását csak azzal a mérhetetlen hittel lehet magyarázni, amivel kizárólag Istenre támaszkodtak s éppen ezért tettüknek nincs semmi más célja, hátsó szándéka, minthogy egész szívvel szolgálják az Urat. Tehát nem a viszonzás reményében adakoznak, a cél nem saját lelkiismeretük megnyugtatása, nem is a mások lekötelezési szándéka vezérli őket, hogy öregségükben legyen, akire számíthatnak, aki kiszolgálja őket, hanem az Istennel való élő, személyes kapcsolat elmélyítése, az Isten iránti szeretet megélése.

Ez a magatartás éles ellentétben áll az írástudók és törvénymagyarázók viselkedésével, akikről Jézus azt állítja, hogy: „Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: szigorú ítélet vár rájuk”.
Az írástudóknak nagy tekintélyük volt Jézus korában, ami általában jogos is volt. De kik is voltak ők? Laikusok, akik Mózes tanítását speciális iskolákban sajátították el. Ennek következtében joguk volt arra, hogy magyarázzák az Írásokat, s prédikálhattak is. Tagjai voltak a Főtanácsnak, amely a zsidóság állandó törvényszéke volt Jeruzsálemben, mely hetente kétszer is ülésezett a Templomban. Közülük a legjobbakat a törvény tanítóinak nevezték. A nekik megadott tisztelet valójában magának a törvénynek járt ki.
Azonban Jézus észrevette fondorlataikat, és hogy nyilvános működésének kezdete óta irigységgel tekintenek rá. Az írástudók irigysége gyűlölködésbe torkollott, s lassan-lassan oda vezetett, hogy elhatározzák Jézus halálát. A kihallgatás pillanatában: „Pilátus tudta, hogy a főpapok csak irigységből adták kezére” (Mk 15,10).
Jézus mindvégig tudta, milyen gyűlöletet éreznek iránta, de nem ezt veti a szemükre; számára súlyosabbnak tűnt az, „hogy felélik az özvegyek javait”. Azt is szóvá teszi, hogy visszaélnek a hatalmukkal. Tudniillik az írástudók afféle jogtanácsosok is voltak, akik úgy tűnik, nem jótékonyságból adták a felvilágosításaikat. Ezért kizárják magukat isten szeretetéből, az üdvösségből, amit Jézus így fejez ki: szigorú ítélet vár rájuk.
Az Úr Jézus a szigorú ítéletet az imaéletük, a vallásgyakorlatuk és az emberekkel szembeni magatartásuk közötti szakadék miatt helyezi kilátásba. Nem lehet ugyanis őszinte az imádsága, vallásgyakorlata annak, aki kétszínű, aki úgynevezett jó cselekedeteit hátsó szándékkal, számítgatásból teszi, aki megkárosítja, kihasználja embertársát, annak, aki visszaél mások nyomorúságával, kiszolgáltatottságával.
Ha az ember lelke mélyén nem egyenes és őszinte, még a karitatív tevékenységet, sőt a vallást is a maga önző céljaira fogja kihasználni.
Az igazi vallásosság abban áll, hogy Istent tiszta szívvel imádjuk és szolgáljuk, „Lélekben és igazságban”(Lk 4,24), imánkat önmagunk odaadásával kísérjük, még ha utolsó fillérünket is oda kell ajándékoznunk. Az igazi vallásosság azt is jelenti, hogy az embertársban olyan szeretettel szolgáljuk az Istent, amely nem méricskél, nem csak a feleslegből ad, hanem kész a szükségest is megosztani.
Az alamizsna csak akkor fakad igazi, keresztény szeretetből, ha valamiképpen az adakozásban önmagunkat is odaajándékozzuk. Az ilyen ajándék elképzelhetetlen áldozatok, lemondások vállalása nélkül, anélkül, hogy valamit meg ne vonjunk magunktól.
Igazából a pénteki böjti-bűnbánati napnak is csak akkor van igazi értelme, ha ebből a lelkületből fakad, ha önmegtagadásunk tárgyát – Isten iránti szeretetből, abból a megfontolásból, hogy Jézus is, életét adta értünk a kereszten, pénteken – elajándékozzuk a rászorulóknak.

A mai szentírási részekben szereplő özvegyasszonyok közös vonása, hogy teljesen rábízták magukat Istenre, akár Jézus, kereszthalála előtt. Így a szegénységükből valami kimondhatatlan kincs származott: az Isten iránti feltétlen bizalom, aminek jutalma az üdvösség. Jézus tanítja: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Valóban boldog szegénység az, amely Istenben bővelkedik, s valóban szegény az a gazdagság, amely megfosztja az embert a lelki békéjétől és a szív boldogságától.
A feltétel nélküli Istenre hagyatkozás, a készséges, odaadó lelkületre Jézus adta a legszebb példát és nyomában a szentek. Ő mindent odaadott értünk, „hogy áldozatával eltörölje a bűnt”. Ő „feláldozta” istenségét, - ahogyan Szent Pál mondja – „kiüresítette önmagát”.
Minden szentmise ezt az áldozatot és jézusi lelkületet jeleníti meg. Éppen ezért minden szentmise a teljes odaadásra szólít fel minket Istenért és embertársainkért.
Ezt a lelkületet kell megtanulnunk, mindjobban elsajátítanunk a szentmisén való részvétellel. Erre a bensőséges odaadó lelkületre figyelmeztet a mai napon mindannyiunkat Isten üzenete, mert ez az Istennel való tökéletes egyesülés útja: az életszentség útja.

A közösség segítségét kérik az esztelneki ferencesek

Az 1750-ben – a csíksomlyói kegyszobor mintájára – faragott Esztelneki Madonna másolatát szeretnék elkészíttetni a közelmúltban felújított kolostor kápolnájába. A kegyszobor másolatát decemberben, a száz évvel ezelőtt Esztelneken pusztító tűzvész évfordulóján áldanák meg.

Kéménytűz pusztított 1921. december 22-én éjjel a Felsőháromszéki Esztelneken. Leégett a ferences kolostor és templom, szinte minden a lángok martalékává vált. Csak a sekrestyében maradt épen egy faliszekrény, illetve a liturgikus ruhák és edények szekrénye. A templom romjai között „csupán egy Mária szobor maradt épen, a toronyból a harangok teljesen leolvadtak, aminél semmi sem bizonyítja jobban a tűz rettenetes voltát” – áll az Esztelneki Kolostor Domus Históriájában.
A csíksomlyói kegyszobor mintájára, 1750-ben faragott Esztelneki Madonna szobra, máig ismeretlen módon és okból, a tűzvész után Futásfalvára került. Valószínű, hogy ebben szerepet játszott az is, hogy a ferencesek 1930-ban elhagyták Esztelneket, és csak 1936-ban tértek vissza.
A futásfalvi Mária szobor azonosságát az esztelneki szoborral az bizonyítja, hogy annak a hátlapján a következő felirat olvasható: „felállíttatott 1750. január 1. Az Esztelneki kolostor részőre. 75 forint volt az ára”.

– A tűzvész századik évfordulóján a megmenekült Esztelneki Madonna kegyszobráról szeretnénk egy másolatot készíttetni a közelmúltban felújított Esztelneki Ferences Kolostor kápolnájába. A szobormásolat elkészítéséhez számítunk a jóakaratú és adakozó emberek segítségére – mondta Kakucs Szilveszter, esztelneki házfelelős.

Az adományokat az alábbi bankszámlaszámra lehet utalni:
AZ INTÉZMÉNYÜNK MEGNEVEZÉSE:
ORDINUL FRANCISCANILOR DIN ESTELNIC
527143 – Estelnic, Nr. 163, Jud. Covasna

RON: RO13RNCB0127007532970001
EUR: RO29RNCB0127007532970004
USD: RO02RNCB0127007532970005
HUF: RO72RNCB0127007532970006
SWIFT: RNCBROBU 

Bank neve: BANCA COMERCIALA ROMANA TG Secuiesc P-ta. Gábor Áron nr. 17 Tg. Secuiesc, Jud. Covasna

Átutaláskor tüntessék fel: „Esztelneki Madonna”

Hálás köszönettel: az esztelneki ferences testvérek

Bevezetés az Ószövetségbe. Első rész. Szentírásról szóló előadás

Római Riportok - 2021. október 31.

Isten szeretetében a legnagyobb, hogy az Ő gyermekei vagyunk – Mindenszentek ünnepe

Szilveszter archívum - Kaplony

Szentírási részek: Jel 7, 2-4. 9-14 // 1 Jn 3, 1-3 // Mt 5, 1-12a

 A mai napon édesanyánk, az Egyház arra hív bennünket a szentmise kezdő énekével, hogy „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén mindenszentek tiszteletére”.
Igen, a mai napon, a zarándok, a földi egyház liturgiája összekapcsolódik a megdicsőült, a mennyei Egyházéval, hogy együtt ünnepelje Krisztust, a választottak szentségének és dicsőségének forrását.

Az első olvasmány a választottak, a megdicsőültek hatalmas seregét mutatja be (Jel 7, 2-4. 9-14): „akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni, minden nemzetből, törzsből és népből”. A szentek megszámlálhatatlan serege azt üzeni számunkra, hogy a mi helyünk is ott van közöttük és ez a tudat adhat reményt és erőt a mostani élet szorongattatása, megpróbáltatásai közepette.
Az olvasmány szerint valamennyinek meg van jelölve a homloka, mindnyájan fehér ruhába vannak öltözve és „ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”. A homlokon való megjelölés és a ruha a keresztség szentségének szimbóluma, ugyanis a keresztség nyomja az emberbe a Krisztushoz való tartozás eltörölhetetlen jegyét, és a bűntől megtisztítva, a keresztség öltözteti tisztaságba és kegyelembe Krisztus Vére által. Így, az életszentség nem más, mint a keresztségi kegyelem teljes beérése. Tehát lehetséges minden megkeresztelt ember számára a szentté válás.
Éppen ezért az Egyház ma nem csupán a hivatalosan kanonizált, oltárra emelt szenteket ünnepli, hanem azt a sok ismerős és ismeretlen személyt is, akik „Isten segítségével megtartották és megélték a keresztségben kapott életszentséget” (LG 40) vagyis a krisztusi tanítást hősies fokon élték és gyakorolták. Ez a rejtett, a hétköznapi körülmények között megélt, szinte észrevétlen életszentség valóságos és igen értékes.

Az első olvasmány szerint, van azonban minden választottnak egy közös jellemzője, még pedig az, hogy a „nagy szorongattatásból jöttek”. Ez a „nagy szorongattatás” jelenti a hitért folytatott küzdelmet, a Krisztusért vállalt üldöztetést és vértanúságot, valamint a mindennapi életben vállalt kereszteket és megpróbáltatásokat.
A Szentek valamennyien a szorongattatás útján jutottak el a dicsőségbe. Ez a szenvedés teljesítette be keresztségük által megkezdett tisztulásukat, ez kapcsolta őket Krisztus kínszenvedéséhez, majd pedig részesítette őket dicsőségében.
Mi is benne vagyunk a nagy szorongattatásban: a világ részéről, a gonosz részéről. De ebből a szorongattatásból születnek a szentek. Ezért kell nekünk is becsülni a megpróbáltatásokat, a szenvedéseket. Isten látja a mi életünket. Isten büszke arra, hogy a szorongattatásunk ellenére is szeretjük őt. Így lesz miénk Isten országa...

A szentleckében (1 Jn 3, 1-3), Szent János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány, Isten szeretetére mutat rá; ez a szeretet késztette Fiát a megtestesülésre, és tette az embert Isten gyermekévé. Ennek a szeretetnek köszönheti az ember istengyermeki méltóságát. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk!”- írja az apostol.
Nem az örök életre fenntartott, hanem már a jelenben megkapott ajándék ez az Isten gyermekség, olyan mély valóság, ami bensőleg képes teljesen átalakítani az embert és az isteni életben részesíteni.
Mindenszentek napján az imént idézett szentírási részben az a mozzanat kerül felszínre, ahogy bennünket Isten lát. Minket, itt a földön küzdőket. Megjelöl pecsétjével és árasztja felénk, adja nekünk az Ő szeretetét. De ebben a szeretetben a legnagyobb az, hogy a gyermekei vagyunk. Ebben minden benne van. Egészen másképp megy az ember haza oda, ahol gyermekként várják.
Ahol ott van az Atyja, de édesanyánk is. És a mi Urunk Jézus Krisztus is, aki a mi barátunk, mesterünk, megváltónk, tanítónk, szőlőtőnk, kenyerünk, mindenünk, akinek mindent köszönhetünk.
Ezt az Isten gyermeki öntudatot kell, hordozzuk minden nap, hogy a szentekhez méltón éljünk, őseinkhez hűségesek legyünk. Ez kell, adjon nekünk öntudatot, hogy napról-napra küzdjünk az ellen, ami Isten gyermekeihez nem illő, ami nem megfelelő hozzánk.

Az evangéliumban (Mt 5, 1-12a) maga Jézus szemlélteti az életszentség és az örök boldogság témáját, egyben be is mutatja az oda vezető utat. Kiindulási pontja a hétköznapi emberi élet, amelyben a szenvedés nem valami véletlen szerencsétlenség, hanem az emberi élettel együtt járó valóság. Jézus nem azért jött, hogy kiiktassa a szenvedést az életből, hanem hogy azt az üdvösség és az örök boldogság eszközévé alakítsa.

A szegénység, a megpróbáltatások, az igazságtalanságok, az üldöztetés, ha ezeket alázatos szívvel és Isten akaratának alávetve fogadjuk, ha megőrizzük belé vetett hitünket és arra vágyódunk, hogy részesedjünk Krisztus kínszenvedésébe, akkor mindez nem tönkreteszi az embert, hanem megnemesíti: megtisztítja, mint a tűz az aranyat a salaktól, hasonlóvá teszi a szenvedő Üdvözítőhöz, és így méltóvá arra, hogy vele együtt részesedjék az örök dicsőségben. „Boldogok a lélekben szegények…, boldogok a szomorúak..., boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot..., boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért..., mert övék a mennyek országa” (3-4. 6. 10).

A másik négy boldogság is, bár nincs közvetlen kapcsolatban a szenvedéssel, áldozatos lelket követel. Mert senki sem lehet szelíd, irgalmas, tiszta szívű és békességes, ha nem küzd bűnös szenvedélyei ellen, ha önmagán felülemelkedve nem tud elfogadni nehéz helyzeteket, szeretetet és békét hintve mindenütt.

A szentek az evangéliumi boldogságok útját járták, de legtökéletesebb módon Jézus haladt ezen az úton, aki tudatosan magára vett minden emberi nyomorúságot és gyötrelmet, hogy megtanítsa az embert, hogyan kell ezeket megszentelni.

A keresztény Jézusban találja meg az evangéliumi boldogságok tökéletes megvalósulását; Jézus volt az igazi szegény, meggyötört, szelíd, irgalmas, békességes és üldözött. Ezen az úton járva nyerte el a dicsőséget és mi is ezen az úton járva nyerhetjük el az örök boldogságot.

Mindenszentek ünnepének üzenete: a keresztség szentségének fölvétele által Isten pecsétjét hordozzuk magunkon, de ez nem mentesít a szenvedésektől, megpróbáltatásoktól. Viszont az a tudat, hogy Isten gyermekei vagyunk, és Atyánk figyel ránk, a mennyből erőt adhat a szorongattatásokban való helytálláshoz és így eljuthatunk az örök otthonba, – ahova, reméljük, hogy szeretteink már megérkeztek, akikre ma emlékezünk – és majdan mi is velük együtt igazán és teljesen boldogak lehetünk. Ezt adja meg mindenkinek, élőknek és elhunytaknak a mindenható Isten. Ámen!

Fülöp testvér örökfogadalma

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 31. vasárnap (Okt. 31.)

November elsejével főesperesi kerületünkben elkezdődnek a szentségimádási napok. Mindjárt az első, plébánia templomunkban, holnap, mindenszentek napján lesz, míg a ferences templom majd november 14-én, vasárnap kerül sorba.

Mindenszentek ünnepén a ferences templomban délelőtt 11 órától lesz szentmise, majd azt követően a kolostor temetőjében megemlékezünk halottainkról.

Kurtapatakon, kivételesen a szentmisét az elmúlt évekhez hasonlóan a temető ravatalozójában mutatjuk be délután ½ 1-től, majd azt követően a temetőben megemlékezünk halottainkról.

A plébánia templom mellett lévő temetőben délután ¼ 4-től imádkozunk az elhunytakért, majd azt követően közös szentségimádást végzünk ¾ 5-ig, és 5 órától lesz a szentségimádást befejező szentmise. Mind a szentségimádásra, mind pedig a befejező szentmisére szeretettel hívjuk és várjuk elsősorban plébániánk híveit, de másokat is, hisz ezekben a vészt jósló időkben van, amiért kérnünk az Urat, van, amiért imádnunk és van, amiért hálát adnunk az Oltáriszentségben köztünk élő Úrnak.

Ne feledkezzünk meg, hogy halottak napjával kezdődően, nyolc napon át, teljes búcsút nyerhetünk halottainkért, ha temetőt látogatunk és imádkozunk az ő lelki üdvükért.

Utóbbi időben koszorúmegváltás címén idős László Ferenc családja 500 lejt és Tankó József családja 1200 lejt adományozott a templom javára, amit a temető és a plébánia kerítésének felújítására fordítunk. Isten fizesse adományukat és az elhunytaknak pedig adjon örök nyugodalmat.

1.    Szentmisék a héten
-    Plébánia templomban: Szerdán délután 5 órától.

-    Ferences templomban:
-    Kedden reggel ½ 8-tól lesz szentmise.
-    Csütörtökön délután 5 órától lesz szentmise, amit +Szabó Katalin lelki üdvéért ajánlunk fel és utána csendes szentségimádás lesz.
-    Pénteken meglátogatjuk a betegeket és időseket az Oltáriszentséggel és délután 5 órától lesz a szentmise.
-    Szombaton reggel ½ 8-tól lesz a szentmise +Szabó Katalin lelki üdvéért 
 
2.    Jövő vasárnap a megszokott időben lesznek a szentmisék.

Jézus összekötötte az emberszeretetet az Isten iránti szeretettel – Évközi 31. vasárnap

Szentírási rész: Mk 12,28b-34

Ferences templom - Esztelnek

A mai szentmise olvasmányai az Ó- és Újszövetségi Szentírás összefüggését, egymás kiegészítését, folytonosságát mutatják be, ugyanakkor rámutatnak az utóbbi újdonságára. A Másodtörvénykönyvből a szeretetparancs első meghirdetését olvastuk: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6, 4-5).
Ugyanez a szöveg tér vissza a mai evangéliumi szakaszban (Mk 12,28-34), mégpedig mint Jézus válasza annak az írástudónak, aki „az első parancs” felől kérdezi őt (28). A szöveget jól ismerték a zsidók, naponta kétszer, reggel és este elimádkozták. Az első kifejezés - "Halld" - az ima ettől kapta nevét - az Úr törvényéről való elmélkedésre és gyakorlati megvalósítása ellenőrzésére szóló felhívás volt.
Imádkozni valóban nem csupán azt jelenti, hogy segítségül hívjuk Istent, és kegyelmeit kérjük, hanem mindenekelőtt azt, hogy meghallgatjuk: befogadjuk szavát, elmélkedünk róla és engedelmeskedünk neki, azaz tettekre váltjuk. Jézus is hangsúlyozta az imának ezt a teljes és életadó felfogását. Szent Máté evangéliumában mondja: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21).
Az ősi törvényhez azonban Jézus egy új vonást ad. Mindenekelőtt kiemeli a másodlagos előírások összefüggéséből. és határozottan minden más parancs fölé emeli, majd összefüggésbe hozza, sőt összekapcsolja a testvéri szeretet parancsával és kijelenti, hogy: „Ezeknél nincs nagyobb parancs”(Mk 12, 31).
Az őt kérdező írástudó helybenhagyja, s bölcsen összefoglalva ezt mondja: „Őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy bármilyen más áldozatnál” (33).
Szavaiban a próféták hangja szólal meg, akik ismételten elítélték a szeretet nélküli, üres istentiszteletet. Isten előtt imával és áldozattal kell hódolni, de ezek csak akkor kedvesek előtte, ha olyan szívből szállnak föl, amely őszintén szereti őt és vele együtt az embertársat.
Isten a szeretet; s az egész teremtés az Ő szeretetének a gyümölcse. A szeretetből teremtett ember az isteni szeretetből él, ez a szeretet tartja a létben és halmozza el javaival. Mivel az ember életének forrása a szeretet, az ember nem tud nem szeretni, számára a szeretet alapvető követelmény és természetétől elszakíthatatlan kötelesség.
Mindenekelőtt az őt teremtő Szeretetet kell szeretni, az áldott Istent; és mivel mindent Őtőle kapott, logikus, hogy ne csak egy-egy sóhajjal szeresse, hanem "teljes szívével és teljes elméjével és teljes erejével". Továbbá, mivel Isten saját képére teremtette őt, Isten pedig szeret minden teremtményt, az embernek ki kell terjesztenie szeretetét minden hozzá hasonló teremtményre. Jézus valóban összekötötte az emberszeretetet az Isten iránti szeretettel, s ezt a szeretetet megszabadította minden megszorítástól.
Azt tanította, hogy a felebarát nemcsak a házastárs, a rokon, a barát, a szomszéd, a honfitárs, hanem az ellenség, az idegen, az ismeretlen is, vagyis minden ember. Mindezt szavaival és még inkább példájával mutatta be, hiszen életét adta minden emberért, mégpedig amikor azok még ellenségei voltak (Róm 5, 8). „Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást... Ha szeretjük egymást, bennünk marad Isten és szeretete tökéletes lesz bennünk” (1 Jn 4, 11-12). Szent János evangélista végkövetkeztetése elmélyíti, amit már az Írástudó oly jól mondott, és ki is egészíti. Az Apostol rámutat a szeretetparancs horderejére és az istenszeretet meg a felebarát iránti szeretet gyógyító, életadó kapcsolatára. Kiemelve, hogy az első csak akkor őszinte és tökéletes, ha a második kíséri minden alakoskodás és képmutatás nélkül.
Az orvostudomány bizonyítja, hogy az ember egészségével mennyire összefügg a lelki kiegyensúlyozottság: Istennel és az embertársainkkal való jó kapcsolat. A betegségek mögött a legtöbbször lelki bajok húzódnak meg: bűn, gyűlölködés, harag, megbocsátani nem akarás, rosszindulat, szeretetlenség.
Egyik apáca, ma is élő kedves nővér ismerősöm mesélte mintegy 15 éve, hogy súlyos daganatos, rákos beteg volt. Az orvosok mindent megtettek a gyógyulásáért, mindenféle kezelésnek alávetették, de a gyógyulás nem igazán akart bekövetkezni. Lelki vezetője tanácsára nagyító alá vette az emberekkel való kapcsolatát és rájött, hogy bizony van néhány személy, akik korábban súlyosan megbántották őt és ezeket az ügyeket, sebeket nem kezelte, megpróbálta szőnyeg alá seperni. Úgy tett mintha nem léteznének, s emiatt nem is tudott kiengesztelődni velük, nem kereste a megbocsátás lehetőségét, bár ő volt a sértett fél. Miután rádöbbent erre, elkezdte kitisztítani ezeket az elgennyesedett sebeket a megbocsátás fürdőjében. Egyeseket telefonon hívott fel, másoknak levelet irt, illetve volt, akivel személyesen beszélgetett el, és biztosította őket szívbéli, őszinte megbocsátásáról. Miután képes volt ezt megtenni, betegsége megfordult és fizikai egészségét is lassan visszanyerte, felépült: ma is él és becsülettel teljesíti szerzetesi hivatását.
Viszont a szeretet parancs második részét, az embertárs szeretetét, csak akkor tudjuk megvalósítani, pontosabban megélni, ha Krisztust befogadjuk az életünkbe, akár a szentségek, különösen az Oltáriszentség vétele, akár az imádságaink által. Amilyen mértékben befogadjuk Krisztust, amennyire engedjük Neki, hogy magához öleljen minket, annyira adhatjuk Őt másoknak is. A másik embert szeretni annyit jelent, mint Krisztust adni neki. De nem adhatjuk azt, amivel mi magunk sem rendelkezünk. Minél jobban szeretjük Istent, s befogadjuk Őt ebben a szeretetben, lehetővé téve számára, hogy élhessen és működhessen bennünk, annál inkább leszünk képesek szeretni másokat.
Kt. Aki így érti és éli a szeretet parancsát, Jézus szavaival élve, az „nincs messze az Isten országától” (Mk 12, 34). Isten országa a szeretet országa. Ha igaz szeretet él az emberek szívében, vagyis senkit és semmit nem helyeznek Isten elé és embertársaikban is Istent szeretik, megvalósul bennük az Isten országa, Isten jelenléte az életükben.

Római Riportok - 2021. október 24.

„Mit akarsz, mit tegyek veled?”- Évközi 30. vasárnap

Evangéliumi szakasz: Mk 10, 46 – 52

Kötéltáncos a Niagara-vízesés felett

„Mit akarsz, mit tegyek veled?” – kérdezi Jézus a vak koldustól. A sötétségben élő Bartimeus válasza: „Mester, hogy lássak”. Jézus meggyógyítja őt, de figyelemre méltó, hogy nem a testi látás vissza nyerését említi, hanem a hitét: „Menj, a hited megmentett téged.”

Ahogy az ember a jerikói vak történetét olvassa, elgondolkodik: ugyan mi különbség van Bartimeus és miköztünk? Olykor nem ülünk-e mi is, a kis és nagy történések országútja mentén, életünk rongyos batyuján, s nyeldessük mások lába porát, hallgatjuk tülekedésük zaját, egy kis szeretetet, egy kis megértést, egy kis örömet, egy jó szót koldulva?

Valóban, mi különbség van közte és köztünk?

Az egyik lényeges különbség az, hogy Bartimeus tudta, hogy vak és koldus. Vajon mi tudatában vagyunk annak, hogy olykor mi is vakok vagyunk, ha nem is fizikailag, de lelkileg, szellemileg?

Egy másik különbség, ami az előbbihez kapcsolódik: Bartimeus nemcsak tudta, hogy vak és koldus, de szabadulni szeretett volna vakságától és kolduságától, régi életétől. S mert szabadulni szeretett volna, ezért túlfigyelt percnyi életén. Figyelt, mert a jövő-menőktől már hallott Róla, a Szabadítóról. Aki halottakat támaszt föl, betegeket gyógyít meg, és a vakoknak visszaadja szemük világát.

Élete minden szomjúságával vágyott arra, hogy találkozzék Jézussal. De nem azért, hogy alamizsnát kérjen tőle. Neki most nem alamizsna kell, hanem világosság. Új életet szeretne. Olyan életet, ami nem koldus élet. Anyagilag nem jobb élet kell neki, hanem más élet. Ezért kezd kiáltozni, amikor tudomására jut, hogy Jézus közeledik feléje: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”

Milyen jó volna, ha mi magunk is rádöbbennénk a bűnös és a kegyelmi, a langyos és az elkötelezett, a kényelmes és az áldozat vállalásra kész, a megszokásból gyakorolt és az öntudatos keresztény élet közötti különbségre. Ha egyszer egészen elhinnénk, hogy nem az a bajunk, hogy kevés az élet alamizsnája, amit kapunk: kevés a szeretet, a megértés, az öröm, mert ha többet kapnánk, akkor sem változna meg jelentősen az életünk. Tehát nem többre, hanem MÁS-ra van szükségünk. Kikerülni a vakság rabságából a szabadságra, a világosságra. Ez jelentene igazi változást az életünkben. Ahol a kevés kenyér is elég lenne. Ahol még a földön is lehet jól aludni, mert más! Nem több, hanem egészen - más.

Egy harmadik különbség Bartimeus és köztünk az ő hite. Testi látását elvesztette, de ennek ellenére hite segítségével lélekben jól lát, és felismeri Jézusban a Messiást „Dávid Fiát”.

Ennek következtében hitte, hogy lehetséges a vakságból való szabadulás. Hitte, hogy ha a Messiás, a Megváltó akarja: megkönyörülhet rajta. Hitte, hogy ki lehet szabadulni a vakságból. A régi életből. Hitte, hogy van Valaki, aki megszabadíthatja őt és az, Dávid Fia, Jézus.

Nem látta a fizikai világot, de annál függetlenebb, bátrabb lett. Hitét a nagy tömeg előtt is meg merte vallani. „Többen is rászóltak, hogy hallgasson”. Lepisszegik: a „koldus” maradjon koldus. De ő, a vízbe fúlók módjára annál hangosabban kiáltotta: „Jézus, Dávid Fia könyörülj rajtam!”

Bartimeus döntött és mindent „kockára tett”. Mindenkivel szembefordult. Szembefordult saját sorsával is. Vállalta a kockázatot, hogy holnap semmit se fognak dobni a tányérkájába, hogy ott fordul fel elhagyatva az árokszélén. S mégis mindennek és mindenkinek hátat fordított, amikor Jézus felé fordult – és még jobban kiáltozott, mert minden idegszálával érzi, hogy ez az egyetlen alkalom, ami az utolsó is lehet. És Jézus megáll. Istennek egyszülött Fia megáll a jerikói úton, éppen úgy, mint a példabeszédben az irgalmas szamaritánus – megáll, hogy segítsen. Mert Ő nemcsak beszél, hanem cselekszik is.

Mert Jézus nem olyan, mint mi, akiknek a szája tele van az ember megbecsüléséről szóló szép szavakkal, de azonnal töméntelen dolgunk akad, ha meg kellene állnunk, egy másik emberért, akinek ránk van szüksége. Ezért nehezen tudjuk elképzelni, hogy Jézus törődik velünk, mert azt hisszük, olyan, mint mi, s eszünkbe se jut, hogy nekünk kellene olyannak lenni, mint Ő, Aki nem sok szót ejtett az úgynevezett emberi méltóságról és értékről, de halálra adta magát az emberért.

Jézus megállt és ezt mondta: „Hívjátok ide!” - emberek által hívja. Azok által, akik pár perccel ezelőtt még lepisszegték. És most mégis hívják. Miért? Mert az emberek csak addig hagynak magunkra, míg eredménytelen az életünk. Ha látják, hogy mindennek ellenére is eredményes – új arccal fogadnak. Assisi Szent Ferenc atyánkat is megtérése után egy ideig mindenki bolondnak tartotta. És mindenki elfordult tőle. De amikor látták, hogy az Isten meghallgatta – újra felé fordultak, egyre többen követték, majd szentként tisztelték.

„Az eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz”. Mivel ruhája akadályozta a Jézushoz jutásban, inkább megvált tőle –ahogyan a tengeren viharba került hajóból a matrózok vízbe hajigálják a biztonságos hajózás akadályait.

A mi életünk akadályai, amelyek nehezítik Jézus-követésünket: legtöbbször nem a köpeny, hanem esetleg az anyagiasság, vagy az önző, beképzelt énünk, kényelemszeretetünk, közömbösségünk. Esetleg egy-egy személy: rossz tanácsot adó barát, ivó cimbora, Isten áldása nélküli párkapcsolat. De lehet világnézet, az internet negatív hatása is… Bartimeus titka. Nem törődik senkivel és semmivel, csak Jézussal, mert hiszi, hogy az, Aki hívja, meggyógyíthatja vak és koldus életét.

Ha Jézusra nézünk, ha hiszünk benne, mint Bartimeus, lehetetlen, hogy meg ne induljunk mi is, hiszen Jézust látni és őt követni egy és ugyanaz. Ha Rá nézünk, a lehetetlen is lehetségessé válik. Még a háborgó tenger is úttá válik, mint Péter apostol lába alatt, míg Rá nézett a Mesterre!

Mikor Bartimeus odament Jézushoz, Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy lássak!”

A rövid, de lényeges párbeszéd Jézus részéről a mindenhatóságot, Bartimeus részéről pedig a hitet és bizalmat fejezi ki.

E két erő találkozásából csoda születik: „nyomba visszakapta látását”(Mk 10,52). Igen, akinek hatalma van, az ma is ilyen röviden kérdezi azt, aki hisz benne: - Mit kívánsz, mit tegyek veled? Bartimeus pontosan meg tudta mondani, mi kell neki: „hogy lássak”. Sőt az eredeti szöveg szerint, „hogy föltekinthessek”.

Jézus minket is kérdez, nem volna jó válaszolni? Reménykedő hittel: - Mester, hogy végre megszabaduljak a békétlenségtől, a lelki nyugtalanságtól, a félelmeimtől. - Mester, gyógyítsd meg önző énemet. – Mester add, hogy meg tudjak bocsátani, és ne gyűlöljek, ne kívánjam a másét szüntelen. - Mester, csitítsd le a véremet, szenvedélyeimet, hogy ne rúgjam fel a családi békét, a házastársi hűséget. - Mester, hogy lássak.

A föltett kérdés kapcsán ne kezdjünk magyarázkodni, ne keressünk kifogásokat: hogy a férjemmel van a baj... a feleségem nem ért meg... a gyermekem nem engedelmeskedik, a főnököm elégedetlen, kibírhatatlan... Jézus minket kérdezett... Ne kínlódjunk hosszú, szép mondatokkal, a lényegre törekedjünk. Azt az egyet mondjuk, ami nyomorult életünk beteg közepét jelenti. Amiből minden baj kiindul, ahonnan minden fájás kisugárzik, azt az egyet, mint az orvosnál, odamutatva: itt fáj, doktor úr.

Életünk beteg közepét tartsuk oda. Ne szépítgessük a hibáinkat, ne mások vétkeit emlegessük, hanem merjük kimondani, hogy olykor a vérünkkel, a beteges, önző énünkkel, vélt hatalmunk féltésével és ebből fakadó félelmeinkkel van baj. Mester a fölösleges aggodalmaimmal, a hazugságaimmal, a nagyravágyásommal, beképzeltségemmel, a kényelem szeretetemmel van baj. És kérjük, amit Bartimeus kért: Mester, hogy lássak. Mert valóban erre van először szükségünk, hogy helyesen, hogy jól lássunk.

Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított téged”. Az pedig nyomban visszanyerte látását...

Aki egyszer belenézett Jézus szemébe – az akkor is folytatni tudná az elbeszélést, ha sohasem olvasta volna Bartimeus történetét: „- és követte Őt az úton”. Megindult a Krisztus-követés kockázatos útján. A golgota, a kereszt felé vezető úton követi Jézust, ami az örök-életbe torkollik.

Ami ezen az úton történik majd vele, velünk, az lesz új, hívő életünk története: Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi munkáját, szolgálatát.

Lehet, mikor bele nézünk Jézus szemébe, észre kell vennünk, hogy az a szelíd szempár lassan túlnéz rajtunk, s ha követjük tekintetét, összeszorul a szívünk, mert megnyitott szemmel talán meglátjuk, hogy magányos és szomorú. Meglátjuk, hogy száz sebből vérzik…

És talán észreveszi a férj, hogy tárggyá, ingyen cseléddé lett mellette az, akinek egyszer csillagokat hozott volna le az égről. Vagy meglátja a feleség, hogy pénzkereső géppé, idegronccsá formálta a férjét…

Mikor belenézünk Jézus szemébe és követjük tekintetét – meglátjuk a szüleinket és észrevesszük, hogy megöregedtek, megfáradtak, elkoptak és nagyon is rászorulnak a segítségünkre. Lehet, hogy meglátjuk a gyermekeinket s elszorul a szívünk, mert rádöbbenünk, hogy nem is ismerjük őket, nem tudjuk mi lakik bennük, illetve, hogy meglett férfiként, nőként is úgy viszonyulunk hozzájuk, mintha ma is kisgyerekek lennének.

Lehet, sőt biztos, hogy észrevesszük megnyílt szemünkkel a „szükséget szenvedő embert” a környezetünkben és nem tudjuk többé nézni, hogy rongyos és éhes. Egyszóval Isten Szentlelke nem sablon szerint végzi gyógyításait. Ha Krisztust követjük, szolgálni fogunk - ahogy Ő egész életén át szolgált.

A mai evangéliumi szakasz befejező mondata: „Menj, a hited megmentett téged. Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton”(Mk 10,52).

A külső világosságnak a belső világosság felel meg, és Bartimeus az Úr követője lesz. Amint ő, úgy a keresztény is Krisztustól kapja a világosságot. A hit megnyitja a keresztény szemét, megismerteti vele Istent és az emberré lett Fiút. De vajon olyan eleven-e benne ez a hit, hogy azonnal komolyan elkötelezi magát Isten szolgálatában, Krisztus követésében? 

A Niagarai vízesés kötéltáncosa megkérdezte a turistáktól: „Hiszik-e, hogy át tudok menni?” – Általános kétkedés. Erre átsétált. Második kérdése: „Hiszik-e hogy egy talicskát is át tudok tolni?” – Néhány kéz a magasba emelkedett. Áttolta, majd visszahozta. Végül: „Aki hiszi, hogy egy embert is át tudok tolni, tegye fel a kezét”. Mindenki feltartotta. „Tessék beülni!” Néma csönd.

Valahogy így vagyunk mi is Krisztussal. Hiszünk benne (?), de nem vesszük komolyan tanítását, nem követjük, nem mozdulunk, vagy mégis? …

Fülöp testvér örökfogadalma- szentmise. Élő közvetítés 10,30-tól. Októbe...

Egy boldog ember élete - Carlo Acutis (teljes film)

Szent szív /Teljes film/

Csak adni, csak lenni másokért! – Évközi 29. vasárnap

Szentírási rész: Mk 10, 35-45

A múlt vasárnapi evangéliumban hallottuk Péter mondatát: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” (Mk 10,28) Szent Máté szerint még azt is hozzá tette: „Mi lesz a mi jutalmunk?” (Mt 19,27) A mai vasárnapon pedig Zebedeus fiai mennek Jézushoz, hogy kérjenek tőle valamit: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a balodon üljön a te dicsőségedben.” (Mk 10,35-45)
Az evangéliumi szakasz szerint az Úr Jézus újra és nagy türelemmel próbálja jobb belátásra bírni tanítványait, a világias gondolkodásmód helyett Isten gondolkodásmódjára próbálja tanítani őket. Erre a testvérpár Jakab és János; ad neki alkalmat, ők az elsők között voltak, akikkel Jézus találkozott, és akiket követésére hívott. Már jó hosszú utat megtettek vele, és a tizenkét apostol körébe tartoztak. Ezért, miközben úton vannak Jeruzsálem felé, és a tanítványok lázasan várják, hogy Jézus, a húsvét ünnepekor végre felállítja Isten országát, amit ők világi uralomként képzeltek el, a két testvér felbátorodik, a Mester közelébe mennek, és a következő kéréssel fordulnak hozzá: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben” (Mk 10,37).
Megy a helyezkedés, a versengés az apostolok között, hogy ki a nagyobb közülük. A többiek megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Miért? Nem a magatartásuk miatt, hanem mert nekik volt bátorságuk, vagy nekik jutott először eszükbe, hogy kérjék Jézustól azt a kegyet, hogy ők legyenek a főemberek, a „főminiszterek” Jézus eljövendő országában.
Mondhatnánk, milyen emberi, földhözragadt gondolkodás ez, de sokszor mi is ilyenek vagyunk. Szeretnénk sikeresek lenni, learatni az emberek, a többiek elismerését, hogy lássák: „Nem vagyok akárki! Nekem hatalmam van mások fölött! Fontos ember vagyok! Nagy áldozatokat hozok másokért, a család tagjaiért.” – Ilyen és ehhez hasonló gondolataink gyakran vannak, vagy legalábbis a viselkedésünk sokszor ilyen, de nem csak a nagyobb közösségben, hanem olykor a családban is.
Jézus tudja, hogy Jakab és János nagyon lelkesedik érte és az ország ügyéért, de azt is tudja, hogy várakozásukat és buzgóságukat beszennyezte a világ szelleme. Ezért így válaszol: „Nem tudjátok, mit kértek” (Mk 10,38). Míg ők „dicsőséges trónusokról” beszélnek, melyeken ülhetnek majd Krisztus Király mellett, ő mások szolgálatáról, a kiivásra váró „kehelyről”, elfogadásra váró „keresztségről”, vagyis kínszenvedéséről és kereszt haláláról beszél.
Jakab és János, még mindig a remélt kiváltságról álmodozva tüstént kijelentik: igen, „meg tudjuk tenni!” De valójában ekkor sem tudják, miről beszélnek. Jézus megjövendöli, hogy a kelyhét kiisszák és keresztségét megkapják majd, vagyis ők is, a többi apostolhoz hasonlóan részesülnek az ő keresztjében, amikor elérkezik a tanúságtétel, a vértanúság órája.
Azt viszont – fejezi be Jézus, – „hogy a jobb és bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el; az a hely azokat illeti, akiknek készült” (Mk 10,40). Ezzel mintegy azt mondja: most kövessetek, és tanuljátok meg az áldozatos, a „veszteséges”, a másokat szolgáló szeretet útját, a jutalomról pedig majd a mennyei Atya gondoskodik. A szeretet útja mindig „veszteséggel jár”, mert szeretni azt jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk kényelem szeretetünket, önzésünket, magunk körül forgásunkat, hogy másokat szolgáljunk.
Jézus aztán észreveszi, hogy a többi tíz apostol megharagszik Jakabra és Jánosra, s ezzel elárulják, hogy ugyanaz a világias gondolkodásmód vezérli őket. Ez pedig alkalmat nyújt Jézusnak arra, hogy tanítást adjon nekik, mely minden kor keresztényére, így ránk is érvényes. Azt mondja: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De közöttetek ez ne így legyen. Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,42–44). Ez a keresztény ember életszabálya. A Mester üzenete világos: míg a föld nagyjai „trónokat” építenek, hogy uralkodhassanak, Isten egy kényelmetlen trónust választ, a keresztet, melyről életét odaadva fog uralkodni: „Az Emberfia – mondja Jézus – nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).
Isten országának alaptörvénye a szolgálat törvénye. Manapság milyen szavak társulnak a szolgálathoz? – Szolgalelkűség, kiszolgáltatottság, mások kiszolgálása, szolgáltatás… – nem túl vonzó. A világ így gondolkodik rólunk: „Az egyház adjon jó »bolondokat«, szolgáljon, engedje magát kihasználni, humán szolgáltatásaival álljon rendelkezésre, és egyébként hagyjon békén bennünket. Ne akarja megszabni, hogy mit igen és mit nem.”
Ha a szolgálatról gondolkodunk, mélyebbre kell ásnunk! Az élet értelme, méltósága, szépsége az, hogy el lehet ajándékozni, önként, szabadon, szeretetből. Azokat szentelik pappá, szerzetesként azok tesznek örök fogadalmat, akik életüket Istennek szentelték. Azok lesznek hiteles életű, szent házasok, családapák, családanyák, akik elkötelezték magukat a másik boldogsága, életfogytig tartó boldoggá tétele mellett.
Ne feledjük, a szolgálat, a másokért odaadott élet nem szép szavakból áll, hanem szenvedéssel, áldozattal jár. Olyan szép a magyar nyelv, amikor azt mondjuk: „törődöm” valakivel. Ez azt jelenti, hogy a másikért össze kell törődnöm, vagyis egyéni elképzeléseimet össze kell törnöm. Természetesen, ha ezt nem érdekből, számítgatásból teszem, ha nem várok érte semmit cserében, ha komolyan gondolom, és jó szívvel teszem, akkor nem is fogom fölhánytorgatni, hogy mennyit és mit tettem érted, értük.
A keresztény ember, ha őszintén Krisztust követi, semmilyen életállapotban nem spórolhatja ki a teljes odaadottságot. A krisztusi léthez pedig hozzátartozik, hogy megtöretik, mint a kenyér, mint az Eucharisztia.
A szent atya, Ferenc pápa azt mondja, hogy a szolgálat útja a leghatékonyabb ellenszer az első helyek keresésének betegségére; ez az orvosság a törtetők számára, akik könyökölnek az első helyekért. Ez a betegség az emberi élet sok területét megfertőzi, és nem kerüli el a keresztényeket, Isten népét, az egyházi hierarchiát sem. Ezért Krisztus tanítványaiként ezt az evangéliumot felhívásként fogadjuk a megtérésre, arra, hogy bátran és nagylelkűen tegyünk tanúságot egy olyan Egyházról, amely lehajol az utolsók lábához, hogy szeretettel és minden nagyzolás nélkül szolgálja őket!
„Jó lenne újra felfedezni a szolgálat ízét, mert ez vezet el bennünket a Jézussal való közösségre, mely szorosabb kapcsolat az első helyek jutalmánál.” (†Hollai Antal atya) Isten országában nem a főhelyek számítanak, nem a közvetlen közelség, hanem a közösség! Ezt pedig csak a mindennapi hűséges szolgálatunk révén építhetjük ki, érhetjük el.
Szűz Mária, aki teljesen és alázatosan elfogadta Isten akaratát, segítsen bennünket, hogy örömmel tudjuk követni Jézust a szolgálat útján, a mennybe vezető királyi úton!

Befejezésül szeretném idézni egy erdei forrás feliratát:

„Aki csak jön, iszik vizemből,
Nem köszöni meg, de felüdül.
Ingyen csobogok, másokért fáradok,
És mindig egyformán vidám vagyok!
Oly egyszerű így az élet, oly szép,
Csak adni, csak lenni másokért!”

Délelőtt - Megszólított az Isten, megyek utána - Gergácz K. Szabolcs - 2...