2020. 07. 25. Papszentelés a Szegedi Dómban

2020. 07. 26. Újmise a Páduai Szent Antal templomban

„Szívünk már most a maradandókhoz ragaszkodjék...” - Évközi 17 vasárnap

Szentírási részek: 1 Kir 3. 5. 7-12 // Róm 8, 28-30 // Mt 13, 44 - 46 

A mai szentírási szakaszok alapgondolatát röviden így fogalmazhatnánk meg: az a boldogság, amelyet Isten az ember számára megálmodott, felbecsülhetetlen érték, óriási kincs, aminek megszerzéséért érdemes minden áldozatot meghozni.

Az ószövetségi olvasmányban (1 Kir 3. 5. 7-12) Salamon király trónra lépése után, imájában nem hosszú életet, vagy evilági gazdagságot kér Istentől, de nem is ellenségeinek halálát kívánja, hanem „éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat”, hogy megértse Isten akaratát, engedelmes lelkületet, hogy teljesíteni is tudja azt. Bölcsességért könyörög, hogy igazságot szolgáltathasson, hogy kellő okossággal vezethesse népét.

A bölcsesség ebben az esetben nem valami furfangosság, nem másokat kijátszó „életművészet”. A bibliai bölcsesség az Istennel való együttgondolkodás, a vele való azonosulás, akaratunk alárendelése Isten akaratának. Mivel Salamon lelki dolgot kér, Isten jutalmul a bölcsesség, az éber szív mellett, gazdagságot, hírnevet és hosszú életet is ad neki.

Salamon kérése megmutatja nekünk, hogy az igazi bölcsesség, az éber szív, az olyan szív, amely meghallgat, érzékeny az igazság hangjára és ezért képes megkülönböztetni a jót a rossztól, és ez többet ér a föld minden összeharácsolt kincsénél, viszont ezt egyedül Isten adhatja meg az őt kérőnek.

Salamon esetében a kérés Izrael, vagyis a nép vezetésére irányul, amelyet Isten üdvözítő tervének kinyilatkoztatására választott ki. Izrael királyának Istennel összhangban kell lennie, hallgatnia kell Szavát, hogy az Úr által kijelölt úton, az igazságosság és béke ösvényein tudja vezetni a népet.

Salamon példája azonban mindenkire érvényes. Lelkiismeretünk lehetővé teszi, hogy „királynak” megfelelő módon cselekedjünk, a jót tegyük és a rosszat elkerüljük. A lelkiismeret képessé tesz bennünket az igazság hangjának meghallására és éber követésére. Azok a személyek, akik vezetői feladatot teljesítenek még nagyobb felelősséggel tartoznak, tehát még inkább szükségük van Isten segítségére.

Viszont mindannyiunknak megvan a maga teendője és felelőssége. Azonban a nem megfelelő gondolkodásmód, mentalitás miatt dolgokat és szívességeket kérünk Istentől, holott életünk és a társadalom életének valódi minősége mindannyiunk lelkiismeretétől, a jó felismerésére és megvalósítására irányuló képességünktől függ, amellyel a békét és az igazságot szolgálhatjuk.

A szentleckében Pál apostol arra a megdöbbentő és varázslatos titokra emlékezik, hogy Istennek nincs más célja az emberrel, mint hogy megdicsőítse, azaz minden álmát felülmúló boldogsággal ajándékozza meg. Viszont Isten célja akkor valósulhat meg, ha az ember az igazi bölcsességgel rendelkezve, törekszik hasonlóvá válni Krisztushoz, ha az ő tanítása szerint él. Mivel Krisztus a szenvedés és a halál által részesült a feltámadásban és a dicsőséges örök életben, a mi életünk is ezen az úton érheti el a teljességét, juthat el végső céljához, az örök boldogságba.

A mai evangéliumi szakasz, az Országról szóló példabeszédekkel Jézusra, a megtestesült Bölcsességre mutat, aki megtanítja az embereknek a mennyek országa meghódításához szükséges bölcsességet. A példabeszédben kifejtett tanítása rendkívül eleven, megrázza a szívet-lelket, és így cselekvésre késztet.

Az Úr Jézus az evangéliumi hasonlatokkal az Isten boldogító jelenlétével egyenértékű mennyek országának felbecsülhetetlen értékéről beszél, és az ezzel kapcsolatos helyes emberi magatartásformákra buzdít.

Jézus a mennyek országát először a szántóföldbe rejtett kincshez hasonlítja. A példabeszédben szereplő ember, aki minden bizonnyal bérli a szántóföldet, ezért amikor megtalálja a kincset, örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van és megveszi a földet, hogy így a kincs birtokába juthasson.

Hasonló a helyzet a mennyek országát megtaláló ember esetében is. Aki fölfedezi ezt az országot, az Istennel való boldogságot, eladja mindenét, azaz elutasítja mindazt, ami Isten közelségét, Istennel való személyes kapcsolatát akadályozná. A kincsről nem tudó emberek szemében ostobának, élet idegennek látszik. Ő azonban boldog, és tudja, hogy amit tesz, jól teszi.

Ugyanezt tanítja a másik hasonlat is, amelyben Jézus azt hangsúlyozza, hogy az országot, az Istennel való kapcsolatot keresni is kell. A példázatban szereplő kereskedő igazgyöngyöt keresett és talált is egy nagyon értékeset, ezért eladta mindenét, csakhogy birtokolhassa, megvásárolhassa azt.

Mindaz, akinek nincs tudomása az igazgyöngyről, s csak a kereskedő önkiüresítését látja, bolondnak tartja emberünket, aki látszólag tönkreteszi saját egzisztenciáját, megélhetését. A gyöngy birtokosa azonban biztos a dolgában.

Ugyanígy van, a mennyek országát, Isten barátságát kereső ember esetében is. Amikor az országra rátalál, merészen elutasítja minden látszólagos, evilági értékét, mert tudatában van annak, hogy ez a birodalom a bizonytalan és gyorsan tovatűnő földi lét garanciáival szemben minden álmunkat felülmúló örök-életet, örömet és boldogságot ígér.

Mindkét hasonlatban egy értékes kincs felfedezéséről van szó: az első ember véletlenül akad rá, a második tudatosan keresi. Azonban a közös mindkettőben az, hogy sietve mindenüket eladják, és megszerezik azt. A mennyek országa – az Isten boldogító jelenlétének megtapasztalása, a barátság Istennel, az Evangélium, a kereszténység, a kegyelem, – az a kincs, amely ugyan rejtve, de mégis jelen van a mi világunkban is.

Sokan vannak egészen a közelében, s mégsem fedezik fel, vagy ha felfedezték, nem becsülik értéke szerint, vagy nem sokat törődnek vele, és a földi országnak, az e világnak adják az elsőbbséget, mert jobban szeretik az anyagi jólétet, a gazdagságot, a szenvedélyeket, a pillanatnyi földi örömöket.

Csak az határozza el, hogy megszerzéséért „minden javát eladja”, aki éber szívvel meg tudja különböztetni a jót a rossztól, az igazi boldogságot, a látszat boldogságtól, az örökkévalót a mulandótól, a látszatot a lényegtől.

Igaz, Jézus nem keveset kér az Ország elnyeréséért, a vele való barátságért, az örök boldogságért, hanem mindent. De az is igaz, hogy nem keveset ígér, hanem elképzelhetetlenül sokat: örök életet, az Istennel való örök és boldogító közösségben.

Ezek a szentírási szövegek nemcsak a kortársaknak szóltak, hanem határozott kérdéseikkel bennünket is megszólítanak. Vajon tudatosítottuk-e már magunkban, hogy Isten milyen felbecsülhetetlen értékű életet készített számunkra? S ha igen, úgy irányítjuk-e életünket, mint a hasonlatok emberei? Vagy még mindig vannak vélt kincseink, amelyek megakadályozzák, hogy elnyerhessük az igazi értéket, magát Istent?

Ha őszinték vagyunk, nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre nem tudunk azonnal, s egyértelműen válaszolni. Éppen ezért legalább a jövőben igyekezzünk a példázat embereinek nyomába lépni. Próbáljunk megszabadulni látszat-értékeinktől, evilági csecsebecséinktől, hogy elnyerhessük a maradandó boldogság kincsét és az örök élet igazgyöngyét.

Ma még mások élettörténetben láthatjuk, hogy mennyit is érnek az evilági kincsek, egy halálos-betegség, egy láthatatlan vírus megjelenésével, de talán holnap, holnapután a saját bőrünkön is tapasztalni fogjuk...

Ha a földi élet megőrzéséért az ember hajlandó minden javát feláldozni, miért ne kellene még inkább így tennie örök élete elnyeréséért?

A tengerbe vetett hálóról, a halászat végén a jó és a rossz halak elválasztásáról és a hitványok kiszórásáról szóló példabeszédnek is ugyanez a végkövetkeztetése.

A fontosak nem az ideiglenes, a néhány napig, óráig tartó helyzetek, hanem a végsők, a döntőek és örökkévalóak. Ezeket az utóbbiakat azonban az időben, a jelen pillanatban készíti elő az, aki igazi bölcsességgel, éber szívvel cselekszik. Nem elég tehát a példabeszédet meghallgatni, meg is kell azt érteni. Maga Jézus kérdezi hallgatóitól, s általuk tőlünk is: „Megértettétek mindezeket?”

Nem elvontan, általánosságban kell megérteni, nem is másokra vonatkoztatva, hanem önmagunkra alkalmazva, az élethez való konkrét viszonyunkban, személyes kapcsolatainkban. Aki így érti meg a példabeszédeket, az lesz Jézus igazi tanítványa, aki – Jézus szavai szerint – „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő”.

Ez azt jelenti, hogy az újban, az Újszövetségi Szentírásban, és a régiben, az Ószövetségben meg tudja találni magatartásának, életvitelének bölcs mértékét és iránymutatását.

S ha megtalálta az isteni bölcsesség iránymutatását és magáévá tette, akkor aztán sem az Ország meghódításához szükséges lemondások, sem az élet megpróbáltatásai nem döbbentik meg. Megérti ugyanis, hogy nem a földi, hanem az örök boldogság a fontosabb és arról is meggyőződik, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik” (Róm 8,28).

Ezért kértük a szentmise bevezető könyörgésében és kérjük most elmélkedésünk befejeztével is:

„Istenünk, benned bízók oltalmazója, aki nélkül semmi sem szent, semmi sem állandó: áraszd ránk bőséges irgalmadat – adj nekünk bölcsességet és éber szívet, élő hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, értelmet és érzéket –, hogy irányításoddal úgy használjuk a mulandó javakat, hogy szívünk már most a maradandókhoz ragaszkodjék.” Ámen

Római Riportok - 2020. július 19.

Dr. Tempfli Imre atya búcsúmiséje - 2020 július 19 - Stuttgart

Amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz közötti küzdelem - Évközi 16. vasárnap

Szentírási rész: Mt 13, 24-30

Ha körültekintünk a világban, és a sok rosszat látjuk a TV képernyőjén, vagy olvasunk róla az újságban, interneten, ami naponta történik a nagyvilágban, Amerikában, Európában, de sajnos sokszor a közvetlen környezetünkben is, akkor a keresztény embernek könnyen támad, azaz érzése a mai evangéliumi szakaszból vett képpel élve, hogy több a konkoly, mint a jó mag, és hogy a gaz szinte elfojtja a termést.
Könnyen bele tudunk tehát helyezkedni az evangéliumi példabeszéd szolgáinak lelkivilágába, akik csodálkoznak, és türelmetlenkedve kérdik: „Uram, ugye jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan került belé a konkoly? Akarod, hogy kimenjünk és kigyomláljuk?”
A tanítványok kérdése – érthető. Ősi nehézség, megválaszolatlan probléma: honnan a rossz, a gonosz jelenléte a világban, ha egyszer Isten is és a teremtése is jó? Hogy kerül oda konkoly? Talán a gazda – az Úr – nem elég figyelmes? Hisz hatalma volna megakadályozni a botrány, a rossz terjedését, avagy nem?

Szent Máté evangélista a földműves életéből vett képpel igyekszik választ adni, erre a természetfeletti igazságot érintő kérdésre.
„Hasonlít a mennyek országa az olyan emberhez, aki jó magot vetett földjébe” - kezdi a mennyek országáról szóló tanítását. Talán érthetőbb lenne, ha azt mondanánk, hogy a mennyek országának eljövetelével is úgy van, mint azzal az emberrel, aki jó magot vetett a földjébe. A párhuzamot nem a konkrét személy, hanem az esemény egésze között kell felfedeznünk.

Az éppen megszülető és máris üldözések közepette élő egyház a példabeszéd szolgáival és az ószövetségi igaz Jóbbal, vagy a zsoltárossal együtt teszi fel a mindig aktuális kérdést: Honnan ered a rossz és miért élhetnek zavartalan nyugalomban a gonosztevők?
Talán még nagyobb lehetett az elkeseredettségük azoknak az első keresztényeknek, akik hitüket Jézusba helyezték, és abban a hitben éltek, hogy Jézus második eljövetele még az ő életükben bekövetkezik, és tapasztalniuk kellett, hogy késik, s ennél fogva az utolsó ítélet is, a bűnösök pedig élik világukat, a keresztény üldözőkkel nem történik semmi.
Már Keresztelő János hirdette, hogy utána jön az, aki "hatalmasabb", mint ő. „Szórólapáttal kezében kitakarítja szérűjét, és csűrbe gyűjti búzáját, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti" (Mt 3,12). Nem véletlen, ha az Aratás Urának szájába Szent Máté ugyanezeket a szavakat adja: „Megmondom az aratóknak: előbb a konkolyt szedjétek össze és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe" (Mt 13,30).
Tudjuk azonban, hogy maga Keresztelő János is, elfogatása után, Heródes börtönében bizonytalanná vált Jézus kiléte felől, látva az ő viselkedését: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?" – kérdezteti tanítványaival Jézustól (Mt 11,3). Máshol a türelmetlen tanítványok az égiek haragját szeretnék lehívni az őket be nem fogadó szamaritánusok városára (Lk 9,54).

Valószínűnek tűnik, hogy Jézus tanítványai közül sokan táplálták magukban a megigazult, könyörtelenül tiszta lelkek közösségének vágyát. Azzal a tudattal élve, hogy ők Isten szent népe és az Úr elpusztítja majd a hitetleneket. Ezek után elképzelhetetlen volt számukra, hogy a messiási idők beköszöntével is fennmaradhat a rossz, és hogy az Üdvözítő műve akadályokba ütközhet.
Igen, ha már eltűrte „az ellenséges ember beavatkozását” a Magvető, itt az ideje, hogy gyomláljunk – vélik ma is az önmagukat igazaknak tartók. Isten országa azonban nem rögtönítélő bíróság.

Hogyan engedheti meg az Isten a konkoly növekedését, egyáltalán a létét… ez felháborító, gondolják a „jók”, kivéve… ha csak nem róluk/rólunk van szó. De ha magunkat látjuk a „konkoly” szerepében, hirtelen megenyhülünk. Hirtelen nagyra értékeljük Isten türelmét. Akkor hirtelen mi is jobbnak tartjuk, hogy várjunk csak az aratásig… Annyi minden történhet időközben! A szolgák türelmetlensége annyiban is abszurd, hogy édes mindegy, hogy a büntetés, amit itt elégetésként ír le a szerző, most vagy később éri utol a vétkest. Az igazi tét, hogy örök időkre szól az ítélet. Ezért is, csak az számít, hogy elkerüljük a büntetést, hogy aratáskor ne kerüljünk szórólapátra, hanem a magtárba!

A konkoly és a búza példabeszédével Jézus válaszol mindezekre a türelmetlenségekre és kétségekre, a bűnös ember megtűrését illetően.
Itt is a végső győzelem üzenetének ugyanazzal a reményt keltő kibontakozásával találkozunk, mint a magvetőről szóló példabeszédben. Amint Jézusban elérkezett Isten küldötte, a Magvető, úgy lesz majd ugyanaz a Jézus az idők végezetén az Aratás Ura.
Az ítélkezés tehát nem a mi dolgunk, és a "farizeusi" hívő magatartás láttán, mely önmagát mások fölé ítélőbíróként állítja, Jézus szavait idézhetjük: „Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy kivehesd a szálkát felebarátod szeméből." (Mt 7,5).

Szent II. János Pál pápa mondta egy alkalommal: Krisztus keresztáldozata egyszer s mindenkorra meghozta Isten Országának győzelmét. A keresztény élet mégis megköveteli a rossz kísértései és erői elleni állandó küzdelmet, harcot. Az Úr majd csak a történelem végén fog eljönni dicsőségben az utolsó ítéletre, és hogy új eget és új földet teremtsen. De amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz küzdelme elsősorban az emberek szívében.
Az Úr Jézus tehát eljön az idők végén, amikor Isten az üdvösség ajándékával tölti be azt a világot, amely felkészülten várja eljövetelét. Azonban akik elzárkóztak az üdvözítő Isten elől, azok kimaradnak ebből az Isten által megújult világból, mert, ahogy Jézus fogalmaz: aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom Mennyei Atyám előtt. .
Addig az időpontig azonban megmarad a világban a jó és a rossz küzdelme, amelyet sokszor az a látszat kísér, hogy a rossz győzedelmeskedett. Ez a látszólagos vereség már Jézus életében is megmutatkozott. Ahová Jézus lépett, mindenütt betegekkel, ördögtől megszállottakkal találkozott, mindenütt meg nem értéssel és ellenségeskedéssel kellett szembenéznie. A gonosz látszólag győzelmet aratott, mert sikerült Jézust igazságtalanul keresztre feszíteni.
Ez azonban csak látszat szerint volt kudarc, mert valójában a szenvedés útja lett, azaz út, amelyen keresztül az Istentől jövő üdvösség beárad a világba. Krisztus szenvedése és halála bűneinkért felajánlott engesztelő áldozat volt, így nyílt meg számunkra az üdvösség útja.
Épen ezért a kereszt előtt állva nem találunk szavakat. Az Úr Jézus rettenetes kereszthalála a végsőkig kitartó hűségének és minden ember iránti szeretetének legmagasabb rendű bizonyítéka. A kereszt az istenszeretetnek, az irgalomnak, a megbocsátásnak és az üdvösségnek az eszköze.

„A világ felfeszítette a keresztre a szeretetet” mondta Jan Korec szlovák bíboros, azonban a kereszt világítja meg az egész világot, ahol pusztít a bűn, a gyűlölet, a bosszú, a féktelen szenvedélyek, üldözések, öldöklések, eljutva egészen a náci és szovjet haláltáborokig, vagy a napjainkban is dúló háborúkig, vérbe torkoló tüntetésekig, mely ártatlan emberek vérét ontja, vagy a hitük miatt zaklatott, anyagi javaiktól, s olykor életüktől megfosztott keresztényekig, illetve a több millió abortuszig…
A Golgotán azonban felgyullad a remény lángja, a jobb lator bűnbánatot tart, a bűn már nem legyőzhetetlen rossz, Jézus feltámad a harmadik napon. A halál és a feltámadás ugyanannak az egyetlen isteni tervnek a két oldala. A mag, amely elhal, gyümölcsöt terem. A keresztre feszített Úrnak hatalma van ahhoz, hogy minden embert magához vonzzon és boldogítson.

Ha tehát a világban olyan jeleket látunk, amelyek mintha azt jeleznék, hogy Isten nem törődik a világgal, akkor tudnunk kell, hogy ez azért van, mert Isten nem akarja, hogy a konkollyal a búza is kitépődjön, Isten nem akarja a bűnös halálát, kárhozatát, hanem hogy megtérjen és éljen.
Amikor a saját életünkben találkozunk a rosszal, olyan helyzetbe kerülünk, amelyből nem látszik továbbvezető út, nem szabad engednünk a kísértésnek, amely azt súgja, Isten elhagyott minket.

A szenvedésnek és a rossznak sokféle látványos jelenléte a világban arra utaló jel is lehet, bármennyire is idegenkedünk tőle, hogy Isten a legnagyobb rosszból is képes jót kihozni, hogy a legnagyobb rosszat is képes a javunkra fordítani, hogy Isten közeledik felénk az üdvösség ajándékával. Így a szenvedés, rossz a kerszt a remény jelévé válhat a hívő ember számára.

Ez nem valami rendkívüli elmélet, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Igaz, hogy szépségét és értékét csak mélyen hívő szemmel tudjuk felfedezni.
A szenvedés a felszínről nézve soha nem szép és nem kívánatos, maga Jézus is szeretet volna szabadulni tőle az olajfák hegyén… De Krisztus Urunk kereszthalála óta a hívő ember számára nyilvánvaló, hogy van értéke és értelme. Abban az életben, amelyet összetört az ellenségeskedés, a bosszúállás, a szeretetlenség, a gyűlölet, a zűrzavar, Jézus jön felénk Isten erejével és az üdvösséggel a világba… az én világomba is.

Testével és vérével, életével, amelyet a gonoszság feszített keresztre, meggyógyította a bűn által okozott sebeket. Ezzel a gyógyító jelenlétével van jelen közöttünk, amelynek az eucharisztikus áldozat, az Oltáriszentség a legnagyobb jele, ahol táplálékul adja önmagát nekünk naponta ezerszer és ezerszer, a világ minden oltárán, hogy belőle és vele táplálkozva küzdhessünk a rossz és a szenvedés ellen, de ha Mennyei Atyánk úgy látja jónak, akkor Szent Fiához hasonlóan járhassuk keresztutunkat, amely a nagypénteki eseményeken át is, a húsvéti feltámadásba, a mennyei dicsőségbe vezet.

Van bennem jó föld is? - Évközi 15. vasárnap

Szentírási rész: Mt 13, 1-23

Azt hiszem, nem mondunk semmi újat azzal, ha kijelentjük, hogy az Úr Jézus a legjobb tanító. Tanítása nem száraz elmélet volt, hanem: „lélek és élet”(Jn 6,63). Ő úgy tanította az embereket, hogy az isteni igazságokat egyszerűen, rövid és érthető módon, az életből vett történetekkel, képekkel és példákkal hozta közel hallgatóinak szívéhez. Szavait első hallásra meg lehetett érteni. A mai evangéliumban ilyen  példabeszédet hallhattunk (Mt 13,1-23).

A példabeszédek által az Úr két dolgot akart megvalósítani: egyrészt, az emberekhez saját nyelvükön akart szólni, másrészt meg akart osztani velük valami nagyon fontosat, ami meghaladja az emberi igazságokat. A képek, amiket használ, világosak és érthetőek, hiszen hallgatói életéből származnak. Azonban mélyebb szemlélést, gondolkodást, a szívvel való látást igénylik.

Arra hív bennünket az Úr általuk, hogy ne maradjunk meg a szavak felszínes értelménél, hanem kérdezzünk, keressünk, járjunk utána, és hagyjuk, hogy az elrejtett értelem megérintse a szívünket, lelkünket.

A mai példabeszéd sikeresebb megértéséhez jó tudnunk, hogy Jézus korában, a Szentföldön nem úgy vetettek, mint manapság, hogy előbb fölszántják a földet és csak utána vetik el a magot, majd beboronálják. Még kevésbé használtak gépet a vetéshez, mint ma. Ott a szántóföld az előző évi aratás óta parlagon hevert, szántatlanul. Ők először bevetették a földet, egészen a mezsgyéig, és utána láttak neki, hogy felszántsák és a magot a földbe keverjék.

Így történhetett meg az, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a letaposott földre hullott. A járókelők tovább tapostak rajta. Bevetette a magvető a köves talajt is, ahol még volt némi termőföld. A tövist, bogáncsot és gyomot nem irtotta ki vetés előtt, hiszen úgy is felszántotta földjét a vetés után. A gazt és a tövist a szántó eke szakította ki tövestől a földből.

Tehát miután az egész földet bevetette a gazda, csak azután látott neki a szántásnak. Ezek szerint a magvető csak szántáskor vehette észre, hogy helyenként milyen a talaj.

Az emberi szívek állapota, amit a példabeszédben a föld, a talaj szimbolizál ma sem egyforma. Egyesek szívének jellemvonása érdektelenséget tükröz, másokét könnyelműség jellemzi, illetve az anyagiasság és állhatatlanság van benne túlsúlyban. A mag, Isten igéje, az Evangélium „az út mellé hull” (Mk 4,4), amikor valójában az emberek nem hallják meg vagy pontosabban mondva, elengedik a fülük mellett; sziklára hull (Mk 4,5), anélkül hogy földbe kerülne, így képtelen kicsirázni, gyökeret ereszteni; tövisek közé hull (Mk 4,7), amikor az emberi szívekben lévő sokféle gond, hamarosan megfojtja, nem engedi, hogy termést hozzon.

De a magok egy része jó földbe hull (Mk 4,8), tudniillik olyan férfiak és nők szívébe, akik készek rá, hogy személyes kapcsolatban éljenek Istennel, és együttműködve az emberekkel bő termést hozzanak.

Jézus a példabeszédben a jó hírt nyilatkoztatja ki, Isten Országának örömhírét – amely a szántóföld nehézségei, a világ feszültségei, konfliktusai és gyötrő kérdései ellenére is eljön. Az evangélium magva, az emberek gyarlósága ellenére is termékennyé teszi az emberi történelmet, és nagyon jó aratást ígér. Jézus azonban figyelmeztet is: Isten magva csak a jól felkészült szívben csírázik ki, szökik szárba és hoz bő termést.

Érdemes lenne csak magunkra vonatkoztatni ezt a mély tartalommal rendelkező példabeszédet. Szemléljük magunkat, mint termő földet, mint talajt, amelynek az a feladata, hogy befogadja az isteni Ige magvait.

A hétköznapi rohanások közepette érdemes egy kissé megállni, és tudatosan időt szakítani arra, hogy így, talajként szemléljük önmagunkat, és beszélgessünk el Istennel magunkról és életünkről. Mert Ő szeretné átváltoztatni a terméketlen talajt termőfölddé, ha azzal küzdünk, illetve a termőt még jobbá akarja tenni. De csak akkor teheti, ha lehetőséget adunk Neki és megnyitjuk előtte a szívünket, hogy beléphessen életünkbe.

„Íme, kiment a magvető vetni!”- kezdte Jézus tanítását a Genezáret-tó partján, a nagy tömeg előtt. Mivel az Ő tanítása örök érvényű, ezért ma nekem, neked szól. Ezek a magok ma felém, felénk hullanak, a lelkünk, a szívünk földjébe.

Azon kell elgondolkodnunk, hogy milyen föld, milyen talaj vagyunk a mag számára? Útfél? Hallottuk, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a járókelők által letaposott földre hullott. Kemény talaj volt az a magok számára. Ráadásul a madarak egy részét felcsipegették. Ezen a talajon nem sok termés volt várható.

Ilyen vagyok én is? Itt ülök a templomba, de amikor kimegyek a templomból, amikor hazamegyek, minden érdekesebb dolog leköti a figyelmemet, és el is felejtem, hogy szólt hozzám Isten az Ő igéje által?

Köves talaj vagyok? - A mag másik része köves talajra hullott. Kevés volt a föld számára. Gyorsan kikelt, mert nem került mélyen a földbe, de a perzselő Nap heve hamar kiszárította mivel nem volt elég nedvessége, tápláléka.

Örülök a krisztusi tanításnak itt a templomban, de ha visszatérek a „világba”, a hétköznapokba, jól megvagyok úgy, ahogy eddig voltam? Nem adok tovább semmit abból, amit itt kaptam?

Tövises föld vagyok? - Más magok a tövisek közé kerültek. Egy darabig nőttek a tövisekkel, gyomokkal, gazokkal, míg azok a táplálékot, vizet, levegőt el nem vették tőlük. A gyorsan növő gazok elfojtották a kikelt és növekedésnek induló búzát.

Átmenetileg fölszabadulok napi gondjaim alól, de nem tudom elengedni, és Istenre bízni azokat. S miközben meg akarok felelni a különböző elvárásoknak, a család, az ismerősök igényeinek, miközben már nem marad időm Istenre?

Vagy lehet, hogy jó föld vagyok? - A példabeszéd szerint a magok egy része jó termőföldbe jutott. Különféle mértékben, a talaj jóságának megfelelően hoztak több-kevesebb termést: harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést is.

Van bennem jó föld is? Kimegyek a templomból, s igyekszem tettekre váltani a hallott tanítást, a családban, az emberekkel való kapcsolatomban, esetleg rosszakaróimmal szemben, ha vannak ilyenek, azzal, hogy nem csak beszélek róla, hanem teszem is azt, amit az Úr kér tőlem?

Jézus a példabeszéd végén ezt mondta: akinek van füle a hallásra, az hallja meg!

Jézus a legkiválóbb igehirdető volt, nagy tömegek hallgatták, mégis tudta, hogy a hallgatók jó része különböző okok – felszínesség, könnyelműség, anyagiasság, állhatatlanság – miatt mégsem fog gyümölcsöt teremni. A közeljövő megmutatta, hogy igaza volt. Mintegy háromévi prédikálás után, melynek során ezrek és ezrek hallgatták szavait és látták a csodáit, de a nagypénteki események utánig, az első pünkösdig mindössze százhúsz tanítvány tartott ki hűségesen Jézus követésében.

A kérdés az, hogy mi hol vagyunk? Megelégszünk azzal, hogy a Jézushoz tartozó, keresztlevéllel is igazolható „sokaság”-hoz, a több mint kétmilliárd tagot számláló, 'kereszténység'-hez tartozunk, vagy Jézusnak mindent alárendelve, teljes szívvel követjük Őt?

Mi lehet Jézus véleménye a mi kereszténységünkről? Mi vajon kitartunk Isten tökéletes akaratában, amíg megjelennek életünkben a Szentlélek bőséges gyümölcsei, vagy meghátrálunk a próbák és a kísértések között?

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg! Jézus szavai azt fejezik ki, hogy Ő nemcsak, egy életből vett történetet mondott el a magot vető emberről.

Jézus szavainak mélyebb értelmet kell tulajdonítanunk. A példabeszéden, mint mondtuk korábban, el kell gondolkozni. Valamit meg kell belőle tanulni mindenkinek a maga számára. Akinek ez sikerül, az valóban „halló” füllel hallotta Jézus szavait, s lelkében az elvetett mag százszoros termést hoz.

Jézus az imént elhangzott példabeszédben 'Isten országáról’, a 'mennyek országáról’ tanítja az embereket, s arra akar rávilágítani, hogy az Ő tanítására, milyen sors vár az emberi lelkekben, szívekben: siker és kudarc, eredmény és eredménytelenség egyaránt.

Viszont marad a kérdés: mit tudok tenni én, hogy Isten országának vetése bennem és környezetemben jó talajra találjon, és sok termést hozzon? Hová tartozom, tartozunk? A sokaságba számol minket Jézus, vagy a „tanítványok” közé, akiknek van fülük a hallásra?

Az evangéliumi tanítás mindannyiunk számára megfontolandó, mert nem sokban különbözünk a Jézust hallgató emberektől. Gyakorta előfordul velünk is, hogy értetlenkedve fogadjuk az evangéliumot, s bizony az is megtörténik, hogy kockára tesszük keresztény hivatásunkat.

Ezért a mai szentmisén, az Esztelneki Madonna közbenjárására arra kérjük Istent, adjon nekünk készséges, nyitott szívet tanításának befogadására, és erősítse bennünk a tanúságtevői hivatástudatot, hogy keresztény életünk valóban százszoros termést hozhasson, az Ő dicsőségére, embertársaink javára és lelkünk üdvére.

Teo-vlog 2. Kiálts!

Egy paptestvér kilépésének margójára

Sebezhető vagy... - Imre atya írása

Egyik nap egy omladozó fal mellett vitt el az utam. Megálltam előtte és megkérdeztem tőle: „Miért álltam meg melletted? Mi a titkod?”
Gondolkodás nélkül így felelt: „Az, ami benned is értékes!”

Mikor látta, hogy nem értem, így folytatta:
„Bárhogyan szeretnéd,
Te sem tudsz mindig minden terhet elviselni, ami naponta nyomaszt.
Te sem tudsz mindent elcipelni, amit rád raknak.
Te sem tudsz minden nyomást kibírni, aminek ki vagy téve.
Aki komolyan éli az életét, az sebezhetővé válik.
A sebezhetőség pedig egy csodálatos értékes kincs!”

Megpróbáltam közbeszólni, mert nem akartam elfogadni azt, hogy aki sebezhető, az kincset talált.

A fal azonban szelíden leintett, és folytatta: „Ne rettenj vissza attól, hogy sebezhető vagy. Az az egyik legdrágább titkod.
Sebezhetőséged ugyanis megértésre és irgalmasságra tanít.
Aki ugyanis csak egyszer is átérezte, hogy a sebek mennyire tudnak fájni;
aki megtanulta, mennyi ideig és milyen gyengéden kell gyógyítgatni sebeit;
aki sebeit végül is elfogadja,
az irgalmas és megértőbb lesz másokkal szemben!
Az tartózkodik attól, hogy embertársait megbántsa, nekik fájdalmat okozzon, rajtuk sebet üssön.”

Mióta a málladozó fal megtanított arra, hogy sebezhetőségem érték, már magam sem szégyellem.

Megértőbb vagyok magammal – és másokkal szemben.

Stuttgart, 2020. július 4.
Imre atya

Forrás: https://www.stuttgarti-katolikusok.de/index.php/sebezheto-vagy/

Célozd meg a mennyet, és a földet is megkapod mellé – Évközi 13. vasárnap

Szentírási rész: Mt. 10, 37-42

A mai evangéliumi részletben az örök boldogságról és annak elérési módjáról tanít bennünket az Úr Jézus. Az ember valódi boldogságát az Istennel való személyes találkozásban, személyes kapcsolat megélésében érheti el, valósíthatja meg.
„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám”(10, 37) - hallottuk Jézus szavát az evangéliumban.
Ezek a meghökkentő szavak nem a vérségi kötelékek vagy a rokoni és baráti kapcsolatok öncélú tagadását jelentik, hanem a Biblia sajátos beszédmódjának keretében arra figyelmeztetnek, hogy megfelelő módon kell látnunk és megvalósítanunk az értékek rendjét. A vérségi köteléket vagy más emberi kapcsolatokat nem szabad Isten országa elé helyeznünk, mert csak az Istennel való személyes találkozás, a vele való jó kapcsolat megélése tehet bennünket hiánytalanul boldoggá.

Jézus követése tudatos beleegyezést kíván meg, ami pedig a teljes, minden más szeretetnél nagyobb szeretetben fejeződik ki. Jézust jobban kell szeretni a szülőknél, a gyermekeknél, jobban önmagunknál, sőt az életünknél is. Ez természetesen nem jelenti a családi vagy a testvéri szeretet megtagadását – ami egyébként ellentétben lenne Isten törvényével –, hanem azt, hogy soha semmiféle teremtmény szeretetét nem helyezhetjük a Krisztus iránti szeretet elé.

Ne értsük félre, Jézus nem vetélytársa akar lenni szeretteinknek, nem azt várja, hogy megtagadva a szüleinkhez fűződő gyöngéd, mégis oly erős szálakat, s őt tegyük szívünkben apánk, anyánk helyére. Hiszen Isten oltotta belénk a gyermeki érzületet azok iránt, akiknek életünket köszönhetjük, s tőle származik a parancs is: tiszteld atyádat és anyádat.
De ugyanaz az Isten, aki ezt a parancsot adta, írta elő azt is, hogy: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. Itt nem az érzelmi kötödés különböző fokozatairól van szó, hanem a szeretet két minőségéről, melyek közül az egyik a test és vér diktálta, ösztönös szeretet, a másik viszont az ember természetfölötti hivatása, Istenre való képessége.
Nem a gyermeki ragaszkodásról, hanem a túlságosan földi kötödésről jelenti ki a mi Urunk, hogy akadálya az ő követésének, mert meggátolja az első és legfőbb parancs teljesítését, és gúzsba köti teljesen emberségünket.

Az evangéliumi szakasz szerint a valódi boldogság elérésének útja a kereszthordozás. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt - mondja Jézus.
E kijelentésben kétszer szerepel az élet szó: egyik esetben a földi életet jelenti, a másikban a mennyei boldogságot, az örök életet. Ha Jézusért elveszítjük földi életünket, vagyis ha el tudunk szakadni az e világ értékeitől és ilyen értelemben vállaljuk a keresztet, elnyerhetjük a maradandó életet.
A kereszthordozással valódi boldogságunk születését munkáljuk. És itt nem csupán saját boldogságunkról van szó, hanem másokéról is: a keresztet hordozó tanítvány ugyanis a jézusi megváltást közvetíti embertársának. Ezért mondja Jézus: aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.

Amikor az életkörülmények válaszút elé állítanak, s választanunk kell a Teremtmények vagy Isten, illetve bűnös szenvedélyeink kielégítése vagy Isten parancsának megtartás, vagy a kényelem, a megszokás és Krisztus radikális követése között, a kereszténynek mindig határozottan kell választania, még ha ez a döntés szívétől kemény áldozatot kíván meg.
Különben is az ember akkor lesz képes arra, hogy embertestvéreit és saját rokonait jobban szeresse, amikor szívét teljesen Krisztusnak adta, ugyanis csak a természetfeletti szeretet tudja átlépni az önzés gátjait és megszabadítani az én központúságtól, vagyis attól, hogy állandóan magam körül forogjak és csak az orromig lássak.
Jézus figyelmeztetése, hogy tanítványának fel kell vennie keresztjét és őt követnie, legnagyobbrészt az önzés, a helytelen önszeretet leküzdését jelenti: az egoizmus ugyanis, amikor akadályozza Isten szeretetét, ugyanakkor meggátolja a felebarát, sőt a családtagok igazi szeretetét is.
Itt említhetnénk példa gyanánt a hamis szülői szeretetet, amely annyira a gyermeke javát, boldogulást akarja, hogy az a gyerek lelkileg sérültté válik, nem egy esetben az öngyilkosságba menekül, vagy jobbik esetben elhagyja a családi hajlékot. Igazában ennek hátterében az áll, hogy a szülő gyermekében szeretné megvalósítani önmagát, valóra váltani kudarcba fulladt álmait, helyre hozni saját hibájából elrontott életét, függetlenül attól, hogy gyerekének mi a jó és mire van képessége. Sok szülő pontosan emiatt képtelen szabadon engedni gyermekét, érdekmentesen, önzetlenül segíteni annak kibontakozását. Ezért van az is, hogy sokszor a felnőtt, családot alapított gyerekek életét is meggondolatlanul irányítani akarják, csupa jó szándékból állandóan beleavatkoznak gyerekeik családi életében, s így megkeserítik azok életét, sőt önmagukat is boldogtalanná teszik…
De, ehhez hasonló példát hozhatnánk a házasság területéről is, amikor a hitvestárs szeretetből annyira akarja a másik javát, boldogulását, hogy az belefullad ebbe az idézőjelbe tett szeretetbe. 

„Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki viszont elveszíti értem életét, az megtalálja”(39), mondja Jézus. Ha az ember szívét teljesen Krisztusnak adja, a szeretet isteni képességével gazdagítva kapja vissza: amikor pedig lemond önmagáról, sőt életéről is, akkor Krisztusban megtalálja az igazi életet, az örök életet, amit senki el nem vehet tőle. Ezért mondja C. S. Lewis: „Célozd meg a mennyet, és a földet is megkapod mellé; célozd meg a földet, és egyiket sem kapod meg.”

Az Úr kevesektől kívánja meg, hogy szeretetüket életük odaadásával tanúsítsák, mint például Szent Maximilián Kolbe atyától, aki képes volt az Auschwitzi koncentrációs táborban életét adni a fiatal családapa helyet, azt azonban minden kereszténytől elvárja, hogy a Krisztus követésben soha meg ne hátráljon semmiféle áldozat előtt.

A szentleckében Pál apostol az mondja, hogy meg kell halnunk mind annak, ami elvon az Úr nagylelkű szolgálatától, lemondani mindenről, ami veszélybe sodorná életünkben Isten abszolút elsőbbségét, a szeretetének juttatott első helyet. A keresztény csak így lehet Krisztus hűséges tanítványa, csak így lehet társa halálában és életében. Az apostol szerint a keresztény: „halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, élve azonban Istennek él. Ezért tekintsétek magatokat úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban”(10-11).
Ugyanez áll a kereszthordozástól való húzódozásra és saját életünk megtalálásának vágyára is. Ha magunk akarjuk megvalósítani önmagunkat, nem önmagunkká válunk, hanem csupán szánalmas torz, csonka személyiségeké. Azon kell dolgoznunk, hogy Krisztust valósítsuk meg életünkben, azaz formálódjunk az ő képére és hasonlatosságára.
Ennek kifejezője a kereszthordozás, mely nem egy súlyos teher kénytelen-kelletlen cipelését jelenti, hanem a legszemélyesebb szenvedést, amelyet szeretetből vállalunk. Ez a legnagyobb emberi tett a földön, erre kaptuk a szabadságunkat, ez ad súlyt létezésünknek.

Ha hirtelen csapásként rám zúdul a kényszerű testi-lelki fájdalom, az még nem kereszthordozás. A kereszthordozás ott kezdődik, amikor tartalmat, értelmet, értéket adok a szenvedésnek azzal, hogy Krisztus keresztjével egyesítve, az ő szenvedését kiegészítve, szeretettel viselem. S akkor megtapasztalom, hogy a kereszt nem megnyomorít, hanem fölemel, s alkalmassá tesz az Isten műveiben való részvételre.

A szentmisén gondolkodjunk el kissé az evangéliumi részlet tanításán. Kérjük Istent, tisztítsa meg látásunkat, hogy mindennél többre tudjuk becsülni a Vele való találkozást. És kérjük tőle az erőt a kereszt vállalásához abban a reményben, hogy kereszthordozó életünkkel önmagunk és mások üdvösségét szolgáljuk.

Hogyan gyónjak, ha szégyellem a bűneimet? [Misevlog #KV-5]

Mit ér az ember, ha keresztény? - Évközi 12. vasárnap

Szentírási rész:  Mt 10, 26-33

Szent Máté evangéliumát tanulmányozva könnyű felismerni, hogy megírása idején, az első század 70-es, 80-as éveiben, az evangélium hirdetése egészen más körülmények között történt már, mint Jézus napjaiban. Jézus tanítványai ekkor már régen nem csak Palesztinában, zsidók között hirdették a megváltás örömhírét, hanem messze földre, távoli országokba eljutva, sokféle nép és nemzet körében, más kulturális, társadalmi és politikai viszonyok között.
Egy vonatkozásban azonban mit sem változott a helyzet: erre a korra éppúgy igaz, mint Jézus működésének idejére, hogy az evangéliumot hirdetni olykor veszélyes vállalkozás. Meg nem értéssel, gúnyolódással, zaklatással, üldöztetésekkel kell számolnia annak, aki terjeszti a keresztény hitet, sőt sokszor még az élete is kockán forog. Ez derül ki a Máté-evangélium 10. fejezetéből, ahonnan vettük a mai evangéliumi szakaszt is, és ahol arról olvashatunk, hogy, hogyan tanította, milyen tanácsokkal látta el Jézus a kiválasztott tizenkét tanítványt, mielőtt útra bocsátotta volna őket:
Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé... (10,16); helytartókhoz, királyokhoz hurcolnak benneteket... (18.) Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt... (22.) Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet... (26.).
Igen. Veszélyes vállalkozás volt, és az is maradt Jézus követése, Jézus tanításának hirdetése, az általa megalapított Isten országának az építése, de sajnos nem csak a távoli országokban lévő pogányok, vagy nem hívők között, hanem sokszor a közvetlen környezetünkben élő, magukat kereszténynek vallók, vagy a hitet felszínesen gyakorló, olykor templomba járók között is.
Más-más módon, de minden időben, tehát ma is ellenállással, gúnnyal, megvetéssel, üldözéssel kell számolnia annak, aki ezt az ügyet szolgálja, aki megpróbál az evangélium szerint élni. Aki megpróbálja az evangéliumi, a keresztény értékeket képviselni és védeni, mint amilyen a papi nőtlenség a katolikus egyházban, a házasság előtti tisztaság, az özvegyi sors krisztusi tanítás szerinti megélése, a házasságban való hűség, a házasság felbonthatatlansága, a házasság intézménye, a férfi és nő mindhalálig tartó életszövetsége, a megfogamzott magzat joga az élethez, az idős és beteg ember joga a természetes halálhoz, az igazsághoz, a lelkiismereti szabadsághoz való jog stb.
Aki ma, ezen értékek mellett kiáll, mint ahogy tette korunk nagy pápája, Szent II. János Pál, vagy utóda Benedek pápa, illetve teszi azt a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa és a többi elkötelezett, öntudatos keresztény, azt lemosolyogják, azt maradinak mondják.

Vajon miért nem fogadja a világ kitörő örömmel Isten kinyújtott kezét, a megváltás felajánlott lehetőségét, Krisztus örömhírét? Örök rejtély marad ez számunkra, csak sejtjük az okát, de nem értjük.
Vajon örül-e a jég a nap melegének? Szereti-e a szikla a hasadékban növekvő fa gyökerét? A szikla nem akar termőtalajjá morzsolódni, a jég nem akar éltető, szomjat oltó, üde vízzé válni.
Nos, aki Krisztus-követő akar lenni, annak mindezzel számolnia kell. Aki Jézus nyomába lép, nem diadalútra indul, hanem keresztet kap a vállára: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám” – jelenti ki Ő (38). Jézus mindezt világosan megmondja követőinek, nem köntörfalaz, nem csapja be őket. És a jézusi tanítást tolmácsoló evangélista sem, aki szemmel láthatóan egy csokorba gyűjtötte az erre vonatkozó jézusi mondásokat. Mert saját korának is szembesülnie kellett ezzel, és a keresztények minden nemzedékének.
Ha mindez így van, akkor tulajdonképpen meglepő, hogy mégis mindig vannak apostolok, evangélisták, tanítványok, Jézust hirdetők és Jézust követők.
Azért van ez így, mert mindez – a meg nem értés, a gúny, az üldöztetés, a kereszt hordozás – csak az érem egyik oldala, a másik a megtalált élet, a boldog örök élet. Mert Jézus azt is mondja tanítványainak: Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, és aki elveszíti az életét értem, megtalálja azt. 

És mindig vannak és lesznek, akik elhiszik, sőt megtapasztalják ennek a kijelentésnek az igazát.
Mindig vannak és lesznek, akiket megnyugtatnak, sőt bátorítanak Jézus szavai: Ne féljetek tőlük! ... Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni… Nektek még a hajszálaitok is meg vannak számlálva a fejeteken… Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van… 

Különben is miért kellene félni az emberektől? Döntéseinket meg kérdőjelezhetik, lázíthatnak, háborgást kelthetnek, kinevethetnek, üldözhetnek, kifoszthatnak, bebörtönözhetnek, sőt meg is ölhetnek, még sem ez az igazán rossz, nem ettől kell félni, hanem attól: „aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja”.

A hívő ember bizonyos esetekben választásra kényszerül: az emberektől félve vagy megtagadja hitét és kárt szenved a lelke, vagy attól félve, hogy örökre elszakad Krisztustól, súlyos károkat vállal, sőt a fizikai halált is, és így biztosítja magának a boldog örök életet.
Az Isten iránti szeretet legnagyobb tette, a vértanúság, ami kötelező minden keresztény számára, amikor ennek elutasítása a hit megtagadását jelentené.

Jézus tehát nem vezeti félre követőit, nem hallgatja el a követésével együtt járó megpróbáltatásokat, de olyan ígéretei is vannak, amelyek miatt érdemes vállalkozni erre a nyilvánvalóan küzdelmes és nehéz útra. Ígéri a sérthetetlenséget, saját tanúságtételét az Atya előtt, és az élet, a boldog örök élet megtalálását. Sérthetetlenséget és oltalmat ígér, de nem a testnek, hanem a léleknek…

Érdemes jobban odafigyelni az Úr Jézus példázatára. A verebekről nem azt mondja, hogy egy sem hull a földre közülük, hanem, hogy „Atyátok tudta nélkül” – nem történik ez.
A verebek a földre hullnak, mert ők csak testből állnak, mi azonban sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi test és lélek vagyunk. Ha tehát Isten törődik a verebekkel, hogyne törődne velünk még sokkal jobban, hogyne mentené ki lelkünket a halál hatalmából?

Manapság a verébnek nincs tarifája, és az embernek is csak a biztosítónál, s ott is csak egy bizonyos korig.
Mit ér az ember, ha keresztény? Jézus épp erre válaszol: sokat. Nagyon sokat, mert, ahogy ő mondja: meg fogja vallani Atyja előtt, mindazokat, akik nem szégyellték őt és tanúskodtak róla az emberek előtt. Ő maga akar kiállni tanítványai mellett az Atya előtt, megvallani őket, tanúsítani hozzá való hűségüket, mellette való kitartásukat.

Ha ugyanis elfelejtettük volna: a keresztény az, aki magatartásával, életvitelével, s ha kell, szavával megvallja, vállalja, Krisztust az emberek előtt.

És nem csak a hozzá hasonlóan gondolkodók között, a templomban, hanem az élet minden területén, a politikai életben éppúgy mint az egyszerű hétköznapokban. A családi életben éppúgy mint a munkában, az utcán vagy a szórakozó helyen. És itt nincs apelláta, magyarázkodási lehetőség. Jézus kijelentése egyértelmű, „de ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt”.

Olykor mi is meg nem értve, gondoktól, szenvedésektől gyötörten jövünk a templomba szentmisére, kiszolgáltatva a test ösztöneinek, gyengeségeinek, a világ és a gonosz szellemi erők kísértéseinek. Ennek következtében időnként bukdácsolunk és elesünk, de nem akarunk a földön maradni, a bűnben fetrengeni.
Szabadulásért kiáltunk, mint Jeremiás próféta, tudván, hogy az Uram irgalmazz után a Dicsőség következik, majd pedig a Szent vagy, szent, és a szentáldozásban Istennel találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, s fölragyogtatta a halhatatlan életet mindazok számára, akik megvallották őt a földön.
A felszínen, persze tovább folytatódik a küzdelem, a bűn és a kísértés világa újra és újra utánunk nyúl, de eleven tapasztalatunk lesz arról, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem” (Róm 5, 20).

Íme, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is - mondta egykor Isten a választott népnek, miután az élet törvényeit kihirdette Mózes által (MTörv 30,15). Ezt mondta Jézus által is Izraelben, így szólt Szent Máté evangéliuma által a nemzetekhez - és ezt mondja ma nekünk is.
Miként Jézus kortársai és Máté olvasói, mi is választhatunk: megvallhatjuk, vagy megtagadhatjuk Krisztust. De tudnunk kell, hogy nem sántikálhatunk kétfelé, csak az egyik úton járhatunk.

Az Esztelneki Madonna közben járására adja Isten, hogy az az út, amelyen járunk, az a Krisztus által járt és mutatott út legyen, amely az örök életbe, az örök boldogságba vezeti mindazokat, akik készek őt megvallani az emberek előtt. Ámen!

Isten éltessen minden ÉDESAPÁT!

Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész:  Mt 9,36 - 10,8

Isten a választott néppel kötött szövetség alapjául ezt a kikötést tette: „Ha hallgattok szavamra... az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket..., papi királyságom és szent népem lesztek.”(Kiv 19,5-6).

Isten a választott népet papi küldetéssel és közvetítő feladattal bízta meg: a hitnek és az üdvösségnek általa kell eljutnia az egész emberiséghez. Az Újszövetségben ez a feladat az Egyházra, Isten újszövetségi népére vár. A keresztség minden hívőt arra kötelez, hogy ne csupán személyesen élje a hitet és a megkapott kegyelmet, hanem sugározza is azt szét maga körül, hassa át vele a világot. Ezért mondja Péter apostol: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok”(1 Pét 2,9).

Az általános papság mellet - amelyről Péter apostol beszél és amelynek tagja minden megkeresztelt ember -, Jézus alapított egy másikat is, a szolgálati papságot, erre bízta a tanítást és a szentségek kiszolgáltatását. Erre választotta ki először a tizenkettőt és adott nekik küldetést. „Összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget”(10.1). Jézus saját küldetésében részesíti őket, és hatalmat ad annak teljesítéséhez. Nekik is azt kell hirdetniük, hogy „Közel van a mennyek Országa” (7), szavaikat pedig mint az Ő esettében is, csodák igazolják majd.

Jézust az emberek iránti részvét vezeti, amikor apostolainak küldetést ad. A részvét, ugyanis, „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk”(Mt 9,36).

A cselekvő, segítő részvét a szeretet egyik legszebb fajtája. Az egyház sohasem mondott le erről a történelem folyamán. Mindig szívügye volt a szegények, a betegek, a leprások, a testi és szellemi fogyatékosok istápolása, ezért alakultak például a betegápoló szerzetesrendek. - A helyi egyház sem mondhat le erről, mert akkor méltatlan lenne krisztusi küldetéséhez…

Jézust azonban nemcsak a részvét vezette az apostolok küldetésében, hanem elsősorban az üdvözítés szándéka. A messiási szándék. Erre mutat a bevezető kép: az aratás, amely mindig a messiási idők, a „végső idők” szimbóluma volt. Az aratás valóban az üdvözítés „végső ideje”, amikor a Gazda szétválasztja a jót a rossztól, és a jó gabonát csűrébe gyűjti. Ne zavarjon meg minket az, hogy Jézus az apostolokat most csak „Izrael házának elveszett juhaihoz” küldi (6). Mert az üdvösség egyetemes kibontakozásában üdvtörténeti sorrend valósul meg. Tehát nem annyira más népek kizárását jelenti ez a megszorítás, hanem inkább Isten hűségét választott népe iránt. Hiszen Izraelt választotta kiváltságos, papi népnek, ezért neki ajánlja fel először az üdvösség zsengéit. De később, feltámadása után minden nemzethez és néphez küldi apostolait.

A mai egyház küldetése is az egész világhoz szól, de ebből az egész világból mi egyes keresztények csak egy részletet tapasztalunk meg, amelyben forgolódunk, élünk és dolgozunk. Éppen ezért a körülöttünk lévő világ üdvösségéért kell elsősorban munkálkodnunk, a közelünkben élő embereket, saját népünket, családunkat kell először szolgálnunk. „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért” (Mk 10,45). Jézus azért jelenti ki ezeket a szavakat, hogy figyelmeztesse az apostolokat és általuk minden Krisztus hívőt, hogy mindaz, aki Őt akarja követni az a szolgálatra kapott meghívást.

De mit jelent konkrétan, hogy szolgálatra kaptunk meghívást? Azt jelenti, hogy bátran kilépünk önmagunkból és a másik ember felé fordulunk, hogy felhagyunk önmagunk önző érdekeivel és arra törekszünk alázattal, hogy mások hasznára legyünk. Háttérbe szorítjuk saját magunkat, ahogy Jézus mondja: aki nem hal meg, az nem fog élni.
Ez a keresztény szeretet-szolgálat, amely a teljes ember, minden ember totális szolgálata. Szent Pál szerint ez azt jelenti, hogy éjjel és nappal az emberiség valós szükségleteire gondolunk és arra, mit kellene tennünk, hogy hasznosabbak legyünk felebarátaink számára. Ez a szolgálat minden ember felé fordul. Ennek a világnak összes férfiainak és asszonyainak szükségletei felé, a kenyértől a húsig, a vigasztalásig, a közbenjárásig, a beszédig.

A kiválasztás kezdeményezése mindig Istentől származik. A kiválasztást se Izrael, se a Tizenkettő esetében nem a személyes érdemek indokolják, hanem egyedül Isten akarata. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16) - mondja Jézus apostolainak. Az ingyenes választottság a kiválasztottban különleges felelősségtudatot ébreszt. Nem lehet félelem nélkül olvasni a Tizenkettő névsorát, amely Iskarióti Júdás nevével végződik. Ha Isten hűséges választásához, vagyis Izraelt bűnei ellenére mindig választott népének tekinti, és Júdást sem űzte ki az apostoli testületből áruló tervei miatt, világos, ahhoz, hogy minden isteni hívás gyümölcsöző lehessen, a legtökéletesebb hűséggel kell rá válaszolni.

A mai meghívottak - az általános és szolgálati papság tagjai -, még nagyobb felelősséggel rendelkeznek, mint a régi Izrael, mivel papságuk Krisztus, az egyetlen igaz Pap papságára épül, aki pedig feláldozta magát a világ üdvösségéért. Krisztus, aki Istent kiengeszteli az emberrel, az alapja minden papságnak, ugyanakkor ő adja meg az erő és a hűség kegyelmét.

Most a legszentebb áldozat bemutatásának keretében, kérjük a szentségi Jézustól azt a kegyelmet, amelynek segítségével isteni hívására és küldésére nap, mint nap hűséggel tudjunk válaszolni. Készséges szolgálatunkkal pedig sugározhassuk az Ő emberszerető jóságát a minket körül vevő világba.

Szent Antal ünnepe

Diogenesz, a görög filozófus fényes nappal lámpával kereste az igaz embert. Nem azért tette, mert elborult az elméje és nem tudta, hogy mit tesz. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit akar üzenni kortársainak. Ő úgy találta, hogy még fényes nappal, lámpával sem lehet igaz embert találni.

Mindennapjaink gyötrő kérdése, hogy milyen az igaz ember? Van-e példakép, akire felnézhetünk, akinek élete eligazítást ad, akinek a tanácsai segíthetnek és imájában bízhatunk?

A hívő ember nem lehet ennyire borúlátó. Tudja, hiszi és vallja, hogy a szentek között számtalan igaz embert talál, s köztük az egyik legnagyobbat Páduai Szent Antal személyében. Ma felnézünk rá, tanulni akarunk tőle, közbenjáró imájától sokat remélünk.

Mindennapjaink elfoglaltsága közepette igényünk van az olyan pillanatokra amikor lelkileg töltekezhetünk, szükségünk van az olyan helyekre ahol rátalálhatunk igazibb önmagunkra és testvérként élhetünk együtt másokkal.

Páduai szent Antal ünnepe ilyen lehetőséget kínál. A lelki feltöltődésnek nincs alkalmasabb ideje, mint az Úr Jézussal való találkozás egy ünnepi szentmisében, a szentáldozásban. A templomnál jobb helyet nem találunk az imádság számára, ahol ilyen nagy égi pártfogót tisztelhetünk, mint szent Antal. Egy ilyen szép ünnepnél jobb lehetőség nem kínálkozik arra, hogy Isten népeként, testvérként legyünk együtt.

Szent Antal nagyságát már a szentmise kezdőéneke aláhúzza - „Az Úr lelke van rajtam, Ő kent fel, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” Akin az Úr lelke van, az nagy lélek. Szent Antal ilyen volt és e lelki nagyságból pártfogolja azokat, akik szegények.

Szegény az akinek hiányzik valami, aki hiányt szenved. A legszegényebb az akinek életéből Isten hiányzik, aki Isten kegyelmének hiányában szenved.

Antalt, az tette nagy szónokká, hogy tudatában volt annak, hogy az ige tápláló ereje enyhíti azt az éhséget és szomjúságot, amely Isten után vágyik. Annyira ismerte a Szentírást, hogy IX Gergely pápa a Szentírás szekrényének nevezte. Beszédei után az emberek tódultak, hogy szentgyónást végezzenek.

A gyümölcsök árulkodnak arról, hogy amit hirdetett azt tetteivel húzta alá, azért volt olyan nagy hatása szavainak.

Szent Antaltól ma is tetteket, csodákat várunk, szeretnénk a legrövidebb utat választani, a legkevesebb erőfeszítéssel nagy ajándékokban részesülni.

Az igaz, hogy a szentek közbenjáróink Istennél, így szent Antal is, de egyben nevelnek, tanítanak is minket.

Szent Antal mély hitre, Istenhez való ragaszkodásra akar nevelni bennünket. Az lenne a legnagyobb csodája, ha keresztényibbek lennénk, jobbakká válnánk a mindennapi életben.

Az Úr Jézus is mielőtt meggyógyította a betegeket hitet kért tőlük. A vakon születettől azt kérdezi hiszel-e az Ember Fiában? Ő visszakérdezett: ki az Uram, hinni akarok benne?

A hit maga is tett. Elsősorban önátadást, ráhagyatkozást jelent Istenre és csak másodlagosan jelenti egy-egy hitigazság igaznak tartását.

Az evangélium szerint a hit nem valami érdekfeszítő tapasztaláson nyugszik, hanem nyitottságot jelent Jézus iránt. Bekapcsolódást jelent abba az életformába amit Ő kínál fel nekünk.

Szent Antal őszintén, mélyen ragaszkodott az Úr Jézushoz. Ennek jutalmaként kapta meg a nagy kegyelmet, hogy karjaiban tarthatta a kis Jézust, ahogyan szobrokon, képeken ábrázolni szokták. Nekünk is őt kínálja fel életünk Urául.

Érdekes, hogy szent Antal ünnepe világszerte tömegeket mozgat meg, már az előtte lévő nagy kilenced is. Lényegesen többen vesznek részt ilyenkor a szentmiséken, mint szokásos és számtalan kéréssel ostromolják a szentet.

Mit is kellene kérnünk leginkább szent Antal imájára?

- Kérnünk kellene, hogy munkánk és törődésünk értékessé változzon, hogy küzdelmeink gyümölcsöt hozzanak, szenvedésünk ne legyen hiábavaló.

Kérnünk kellene, hogy több legyen a megértés, az egység, a béke....és még sok minden, ami ki nem mondott vágyunk és csak a szívünk mélyén él.

Mi fizikailag nem tarthatjuk az ölünkben Jézust, mégis megtörténhet a csoda, lelki karjainkkal mi is átölelhetjük a Szentségi Jézust a szentáldozásban.

Kérjük mindehhez kedves szentünk közbenjáró segítségét, hogy egyéni és közösségi életünkben méltó gyümölcsöket hozzon ez az ünnep és egész keresztény életünk.

Hogyan imádkozz? - 5+1 tipp - 8. rész

EMMAUSZ (6) - András István: A rossz eredete (I.)

Itt a NEK TV első adása! [NEK TV #01]

Római Riportok - 2020. június 7.

Isten szeretete képes megváltoztatni bennünket – Szentháromság vasárnapja

Szentírási rész: Jn 3, 16-18 

Három gondolatot szeretnék átelmélkedésre ajánlani a mai ünnepen 

Első gondolat: A keresztény embernek egyetlen célja lehet: a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése, dicsérete

A keresztény ember életének, Isten-tiszteletének, liturgiájának, imájának egyetlen célja lehet: a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése, dicsérete. A többi cél mind belefoglaltatik ebbe az egy, nagy Célba, és igazából ebben bontakozik ki, valósulhat meg és hozhat gyümölcsöt az ember, az emberiség javára.

Minden imádságot a Szentháromságos Egy Isten nevében kezdünk és fejezünk be. A papi, szerzetesi zsolozsmában, a zsoltárok végén is fölcsendül a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése az úgynevezett kis doxológiában, a „Dicsőség az Atyának...” kezdetű imánkban. A szentmisében a „Dicsőség a magasságban...” kezdetű nagy doxológiában csendül föl Isten fölségének dicsőítése. De tetten érhetjük a Hiszek-egyben, a Szent vagy szentben, vagy a nagyobb ünnepek alkalmával a Te Deumban, a Téged Isten dicsérünk – kezdetű hálaadó imánkban is.

Voltaképpen a karácsony, húsvét, pünkösd titkáért is az egész Szentháromságot illeti a hálaadás és imádás. Már a X. század óta elterjedt szokás az Egyházban, hogy a két nagy ünnepi időszak lezárása után külön ünnepet szentelünk a Szentháromság tiszteletére.

Második gondolatunk: Isten lényege a Szeretet.

Szentháromság vasárnapján, a Szentháromság titkát ünnepelve felismerhetjük, hogy Isten nemcsak végtelen hatalom, hanem az ő lényege a Szeretet, és ez a szeretet nemcsak a Szentháromságon belül mutatkozik meg, hanem kiárad teremtményeire is. Ezt az igazságot a mai evangéliumi szakaszban az Úr Jézus Nikodémusnak így fogalmazta meg:  „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16.)

Az emberiség megváltásának a forrása az Isten emberek iránti szeretete. A megváltás művében minden értünk, a mi üdvösségünkért történt. Erről a szeretetről tanított Jézus, erről tett tanúbizonyságot halálával, és reményeink szerint ezzel az irgalmas szeretettel találkozunk majd halálunk pillanatában is.

Milyen felszabadító és boldogító érzés, ha felfedezzük ezt a szeretetet, és rácsodálkozunk a végtelen isteni irgalomra. Ha igazából rádöbbentünk eme isteni szeretetre, akkor a felfedezés pillanatától kezdve állandóan arra fogunk törekedni, hogy viszonozzuk ezt a szeretetet.

„Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Érdemes csendet teremteni és egy pár percet csak ezzel az egy mondattal foglalkozni, ízlelgetni a szavakat, hogy vajon MIT akar ez mondani ma nekünk, NEKED, NEKEM?

Van gyermeked? Mennyi pénzért áldoznád fel őt – a legkedvesebb barátod életéért? Ha már végképp meg kellene tenned – nem inkább magadat adnád oda?

Isten ezt azért tette, hogyha „valaki hisz Őbenne el ne vesszen”. Belegondoltunk már valaha abba, hogyha csak egyetlen ember hisz is ő benne – azért az egyért is megtette volna, leszállt volna a földre és meghalt volna érte a kereszten!

Hogy személyesebb legyen az egész, próbáljam meg önmagamat belehelyezni ebbe a gondolatba. „Isten annyira szeretett engem, hogy az ő egyszülött drága fiát adta oda értem – hogy el ne vesszek, hanem örök életem legyen!”

Isten annyira szerette ezt a világot, hogy a saját Fiát küldte el megváltásunkért. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ.

Igazából ez az igazság, ez a keresztény ember számára az evangélium, a boldogító örömhír!

Harmadik gondolatunk: Isten szeretete hatékony szeretet, képes megváltoztatni bennünket.

Ha elhisszük, elhiszem, hogy Isten annyira szeretett engem, hogy az ő egyszülött drága fiát adta oda értem, ha ez az igazság szívemben gyökeret ver, ha meggyőződésemmé válik, akkor képes lesz a három személyű egy Isten megváltoztatni minket: a látásmódunkat, azt ahogyan reagálunk a dolgokra, ahogyan viszonyulunk az emberekhez.

Bár Istent nem látjuk, szeretetének hatását mégis érzékelhetjük életünk körülményeiben. Szeretete láthatóvá válik, ha tudatosítjuk gondoskodását az embereken keresztül, akik szeretnek minket. Láthatóvá válik, ha belegondolunk, hányszor megúsztuk már bűneink és butaságaink következményeit.

Mindenekelőtt pedig akkor válik láthatóvá Isten szeretete, mikor átéljük félelmeink feloldódását, szívünk megnyílását szeretetben és együttérzésben mások felé.

Lehet, hogy néha csalódtunk, mikor szeretetre vágyakoztunk, de szívünk mélyén folyvást ott él és epekedik a szeretet Lelke, Isten Lelke, mely továbbra is teremt és életben tart minket.

Befejezésül: A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, s nekünk, az ő gyermekeinek azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy Isten az ő szeretett Fiát adta értünk.

Mások felé irányulni, de nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük a másik embert, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket a szeretetben, boldogságban. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

A Háromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, kihasználjunk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.

Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy NE értsük félre a szeretetet.

Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korintusi hívekhez irt levélben, amelynek keretében röviden és velősen fogalmazza meg a krisztusi szeretet mibenlétét. Érdemes elolvasni, átelmélkedni, magunkévá tenni.

Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.

Ünnepélyes Mária-köszöntő. Élő közvetítés 17 -orától. Januá Június 6. 2020

Hogyan imádkozz? - 7. rész - 3 jó példa a Bibliából

Ferenc pápa Csíksomlyón: virtuális kiállítás

Teo-vlog 4. Édesanya