Bogner Mária Margitra emlékeztek Érden

Hamisítatlan szeretetet vigyünk a világba – Húsvét 6. vasárnapja - hangaanyag is

A szentírási részek üzenetét Szent János evangélistától vett szavak által foglalhatjuk össze: „A szeretet Istentől van... Isten szeretet” (1 Jn 4, 7-8).

A szeretet a legnagyobb a világon. A hívő ember legboldogítóbb ismerete a háromszemélyű egy Istenről, hogy ő a szeretet.

Szeretet az Atya, aki „elküldte a világba Egyszülött Fiát, hogy általa éljünk”. Szeretet a Fiú, aki nemcsak „barátaiért” adta életét, hanem ellenségeiért is. Szeretet a Szentlélek, „aki nem tesz a személyek közt különbségét”, és türelmetlenül kiakar áradni minden emberre.

Az isteni szeretet elébe sietett az embereknek, akiknek valóban semmi érdemük sincs: „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy Ő szeret minket” (1 Jn 4,10). Isten megelőző szeretete nélkül – semmiből megalkotta az embert, aztán megváltotta a bűntől – az ember soha nem lett volna képes szeretni.

A szeretet hasonlóan az élethez, amely nem a teremtménytől, hanem a Teremtőtől származik, a szeretet sem az embertől, hanem Istentől származik.

Isten szeretete Krisztus által éri el az embert. „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket” (Jn 15,9) – mondja Jézus a mai evangéliumban. Igen, Jézus árasztja ki az emberekre az Atya szeretetét, ugyanazzal a szeretettel szeretve őket, amellyel őt az Atya szereti. Azt akarja, hogy az emberek ebben a szeretetben éljenek, ezért mondja: „maradjatok meg a szeretetemben”.

Amiképp Jézus, teljesítve az Atya akaratát, megmarad szeretetében, úgy kell az embereknek is, parancsait megtartva, megmaradni szeretetében. És most ismét visszatérünk ahhoz a parancshoz, amit ő így hangsúlyoz: „az én parancsom”: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket”. A tanítványoknak úgy kell szeretniük egymást, amint Jézus szerette őket.

Barátai lesznek, ha teljesítik ezt a parancsot: „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok”. A barátság megköveteli a szeretet kölcsönösségét.

A barátnak megfelelő görög szó (filosz) szorosan összefügg a szeretettel. Voltaképpeni jelentése: „szeretett személy”. Nem felületes jó viszonyt jelöl a szó – a magyar „barát” főnevet így is lehet érteni –, hanem a szeretet legmélyebb kötelékét. A tanítványok éppen azért lehetnek Jézus barátai, mert Jézus szeretetét – az élet feláldozásáig terjedő szeretetet – tapasztalták meg, s a Jézustól kapott kinyilatkoztatás által az Atya és a Fiú szeretetközösségét ismerhették meg, sőt annak részeseivé válhattak.

Krisztus szeretete úgy cserélődik ki, hogy egész szívvel szeretjük őt és a testvéreket, akikkel ő azonosítja magát, azt állítva, hogy amit, a legkisebbek, a nélkülözök közül eggyel is teszünk, azt neki tesszük (Mt 25, 40). Vagyis amikor enni adunk az éhezőnek, vizet a szomjazónak, időt a magányos embernek, azáltal, hogy meghallgatjuk, akkor igazából, Jézus állítása szerint Vele teszünk jót és ezáltal kiérdemeljük, hogy az utolsó ítéleten a jobbjára állhassunk és elnyerhessük az örök boldogságot.

Megindító és megható az az állhatatosság, amellyel Jézus az utolsó vacsorán a kölcsönös szeretet parancsát ajánlja tanítványainak. Olyan, szeretettől egybekovácsolt közösséget akar belőlük kialakítani, amelyben minden széthúzás megszűnik, és mindenki testvérnek érzi magát, és egymásért él.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szeretetet leszűkítik a hívők körére, ellenkezőleg: minél inkább egyesülnek Krisztus szeretetében, annál inkább képesek lesznek arra, hogy a többi embernek megvigyék ezt a szeretetet. Hiszen tudják, hogy Isten is azt értékeli bennük legjobban, ha szeretik Őt és embertársaikat.

Ne feledjük, a szeretet adja meg cselekedeteink legfőbb értékét is. Aki igazán szeret, annak egyetlen cselekedete sem vész kárba.

Hogyan lehetnének a keresztények a szeretet hírnökei, ha nem szeretik egymást?

Magatartásukkal azt kell megmutatniuk, hogy Isten szeretet, és hogy aki hisz benne, az megtanulja ezt a szeretetet, sőt maga is szeretetté válik. Azt kell hirdetniük, hogy az evangélium szeretet és Krisztus nem hiába tanította az embereknek, hogy szeressék egymást. Arról kell tanúskodniuk, hogy a Krisztusra épülő szeretet legyőzi a nézetkülönbségeket, eltörli a távolságokat és kiküszöböli az önzést, a versengés és a széthúzás szellemét.

Minden más eszköznél ez a magatartás vonz a legjobban, ez győz meg. Az apostoli tevékenység termékeny voltát is ez biztosítja, Jézus ezt parancsolta apostolainak: „menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15, 16). Csak az teremheti a szeretet értékes gyümölcsét, aki szeretetben él.

De hogyan is néz ki a szeretet? Milyen az arca, milyen az alakja, alkata, lába, keze?- teszi fel a kérdést a nagy püspök, Szent Ágoston.

Senki sem tudja. És mégis van lába, amely az Egyházba vezet; van keze, ami adományt nyújt a szegényeknek, van szeme, ami felismeri a szükségben lévőt... Ezek a tagok nem különböző helyeken találhatók, mert akiben szeretet van, az mindent és egyazon időben lát – állítja ugyancsak Ágoston.

Végül is mi a szeretet? A magyar jezsuita, Varga László atya szerint: „A szeretetnek nincs színe, hangja, íze vagy alakja, nincs súlya és keménysége és nincs ára, mert semmiféle vagyonnal nem lehet megfizetni. Végtelenül könnyebb, mint a fény, és nehezebb, mint az arany. Hozzá képest minden édesség, minden élvezet keserű, és minden vagyon koldusi nyomor”.

A Szent atya, Ferenc pápa szerint „a szeretet nem egy tévéfilm, nem fantázia, hanem konkrétum, valóság. Nem is egy pillanatnyi fellelkesültség mert az igazi szeretet néha fájdalmas, elég csak a keresztjét hordozó Jézusra gondolni. Az igazi szeretetnek a művei a Máté evangélium 25. fejezetében olvasható, ez az utolsó ítélet forgatókönyve. Enni, inni adni, felruházni, meglátogatni…, ez mind konkrétum!”

Szent Ágoston azt mondja, hogy „aki szeret, annak nem kell magyarázni, hogy mi a szeretet. Aki pedig nem szeret, annak hiába magyarázzák''. Ez igaz, csak az a baj, hogy nemcsak a hallgató, hanem a magyarázó szívében is éppen, hogy pislákol a szeretet lángja. Akkor mégis, hogyan merészelünk beszélni róla.

Testvéreim, hogy mi keresztények mégis beszélhetünk a szeretetről, azt nem magunknak, hanem egy Másvalakinek, Jézusnak, az Istenembernek köszönhetjük, mert Ő a szeretet.

A szeretet, amelyről Jézus beszél, amire Jézus tanít, és amit megélt, nem érzelem és nem az embertárs személyes értékeinek kedvelése, hanem az élet föláldozása a másik ember üdvösségéért.

A Jézusi szeretet nem annyira érzelmi szeretet, mint inkább akarati, mely el akarja halmozni minden jóval a másik embert. Nem fontos, milyen az a másik ember, kedves, vagy nem, csúnya, vagy szép, tele van-e hibákkal és bűnökkel, vagy sem. Csak az a fontos, hogy a szeretet szeretni akarja őt, azért, hogy ezáltal jobbá váljon.

„Az igaz szeretet közli, továbbadja önmagát – mondotta a Szentatya. Nem marad elszigetelt, hanem ugyanazt az utat követi, ami az Atya és a Fiú között létezik, ami egy valóságos kommunikáció, melyet a Szentlélek művel.” Igazából a szeretet odafordulást jelent a másik ember felé. Mert van az emberben valami, ami áradni akar mások felé, mert érdekel a sorsuk, mert részesedni akarunk örömeikben és szomorúságukban.

A szeretet az ember ismertető jele, lelki örökségünk, a teremtő Isten kézjegye rajtunk, a szív szomjúsága és kényszerítő ereje, hogy kiáradjon, hogy adjon. A Szentatya szerint „az igazi szeretet nem tud elszigetelődni. Ha mégis elszigetelődik, az már nem szeretet, hanem az én-nek egy spirituális formája, önmagába zárva, mely a saját hasznát keresi.”

„Jézus szeretetében megmaradni – a Szentatya szerint – azt jelenti, hogy cselekszünk, párbeszédben az Istennel és a társainkkal. Igen, bár ez egyszerű, mégsem könnyű. Hiszen az önzésünk, a saját érdekünk megkísért bennünket.”

Ősi, szép szokás, hogy eljegyzéskor arany gyűrűt húznak egymás ujjára a fiatalok, mert a szeretet az élet aranya. De hányszor fordul elő, hogy a naiv vásárlót becsapják a piacon, és hamis aranygyűrűt adnak neki. Valahogy így vagyunk a szeretet aranyával is, sajnos azt is sokszor meghamisítják.

Vigyázzunk, Jézus szándéka éppen az volt, hogy hamisítatlan szeretetet vigyünk a világba. Ezért, ahogy Ő szeretett bennünket, nekünk is úgy kell szeretnünk felebarátjainkat.

Magyar koronaőrök a svájci gárdisták eskütételén: interjú Woth Imrével

A Magyar Koronaőrök és a Svájci Gárda "egy csapatban" - RV

07/05/2015 13:32

Történelmi pillanatnak lehettek tanúi azok a kiváltságosok, akik részt vehettek a Pápai Svájci Gárda újoncainak eskütételén szerdán délután a vatikáni Damazusz-udvarban. A jól ismert sárga-piros-kék csíkos egyenruhák színfoltján túl a Magyar Koronaőrök Egyesületének színpompás díszegyenruhái hívták fel magukra az egyházi és katonai méltóságok figyelmét.
 
A két szervezet közel egyidős: több mint 500 éves múltra tekint vissza (a magyar régebbi alapítású), s egyenruhájuk is 100 esztendős múlt. A történelmi párhuzamok mellett a magyar szent korona, illetve a pápa személye iránti feltétlen odaadás, a méltóságteljes megjelenés, az emberekkel való kommunikáció fontossága, a védőszentek pártfogása egyaránt összeköti őket.

A rendhagyó eseményről Woth Imrét, a Magyar Koronaőrök Egyesületének elnökét kérdeztük.
(gá)

Az interjú  a Vatikáni Rádió honlapján, ide kattintva hallgatható meg. 

Gyújtópontban – Alverna: egykor rendház és zarándokhely, ma romhalmaz - Múltidéző - Szabadság

Gyújtópontban – Alverna: egykor rendház és zarándokhely, ma romhalmaz - Múltidéző - Szabadság

VATIKÁN: AUDIENCIA - Ferenc pápa tanítása magyarul (2015.05.06.)

Katolikus börtönlelkészek országos találkozója Székesfehérváron

Anyák napja május első vasárnapján Esztelneken - kép és hanganyag

.

Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad.

Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

– itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

VATICAN: Regina Coeli Ferenc pápával magyarul (2015.05.03.)

Isten óvjon, hogy terméketlen szőlővesszőkké váljunk! – Húsvét 5. vasárnapja - hanganyag is

Egész emberi mivoltunk, földi létünk és örök boldogságunk azon alapszik, hogy a Jó Pásztor, Krisztus Urunk életét adta értünk. Azonban ebben nem merül ki megmentő, megváltó műve. Kereszthalála nem ragad ki egyszer s mindenkorra a gonosznak karmaiból, az elnyert bűnbocsánat nem teremt újjá egy csapásra, hogy azután már tökéletes engedelmességben, tiszta életben járjunk Isten színe előtt, és soha többé ne szakadhassunk el Tőle.

Nem úgy áll a dolog, mint a mesében, hogy az Úr, egy pillantás alatt, varázspálcával újjáteremt minket. Mégpedig úgyhogy ami eddig rossz volt bennünk, az most egyszerre jóvá lesz, ami gyűlölet volt, az szeretetté alakul át, ami hamisság és hazugság volt, az igazsággá és őszinteséggé, ami irigység volt, az bőkezű adakozássá válik, úgyhogy nyugodtan magunkra hagyhat, mert most már úgyis minden rendben van, meg tudunk állni a saját lábunkon, nélküle is.

Sajnos, távolról sincsen ez így! Aki igazán Krisztus tanítványának vallja magát, aki igazán a bűnbocsánatból él, az tudja ezt legjobban! De éppen ezért jött a földre a második isteni személy, az Úr Jézus, mint szőlőtő, és ezért oltja bele Önmagába, mint szőlőtőbe vesszőként az Ő követőit, hogy megromlott, bűnre hajló természetünkbe átáradjon az Ő, a szőlőtő életnedve és éltessen minket, éltesse bennünk az új, tiszta életet és teremje bennünk ennek nagyszerű gyümölcseit.

Az Úr Jézus nem érte be azzal, hogy egyszer megváltotta az embereket, hanem azt akarja, hogy az üdvösség műve Őbenne, az emberekkel való bensőséges közössége által valósuljon meg.

Azt a nagy igazságot, hogy Őbelé vagyunk oltva, maga nyilatkoztatta ki apostolainak kínszenvedése előestéjén, amikor a következőket mondta: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves… Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem” (Jn. 15, 1. 4.).

Elképzelhető ennél személyesebb és bensőségesebb kapcsolat? A szőlővesszők és a szőlőtő rostjai azonosak. Az életképesség, az erő és a tápanyag akadály nélkül és folyamatosan jut a gyökérből a vesszőkbe. Ilyen az öntudatos kereszténynek Krisztussal való kapcsolata is, amennyiben Benne lakozik, és Tőle veszi táplálékát.

De hogyan történik az igazi szőlőtő életének, éltető nedvének átáradása a szőlővesszőkbe, vagyis belénk? – tehetné föl valaki a kérdést. Először is a személyes hit gyakorlásán keresztül: "Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni..." (Zsid 11:6), mert a hit az, ami összeköt bennünket a mennyei erővel és tesz alkalmassá a sötétség erőivel való küzdelemre. "Az a győzelem, mely legyőzte a világot, a mi hitünk" (1Jn 5:4).

Másodszor az Ige, vagyis a Bibliában leirt krisztusi tanítás által: „Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek” (Jn. 15, 4) – mondja Jézus. Azután válaszul gazdagon kapja az élet nedvét az imádságra: „Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok”(Jn. 15. 8) – állítja az Úr. És az Ő követői elsősorban, és mindennek felett Őt akarják, Őt kérik, mint az emmauszi tanítványok, hogy maradjon náluk, maradjon őbennük.

Végül, ha nem is szól róla a felolvasott evangéliumi részlet, de már maga a szőlőtő képe is emlékeztet rá, hogy szinte el sem képzelhető mértékig és gazdagságban adja Krisztus Urunk az Ő életét – a kenyér és a bor külső színe alatt – az utolsó-vacsorán, az oltáriszentségben a vesszőknek, azaz követőinek, akiket a keresztségben önmagába oltott.

Sajnos úgy áll a dolog, hogy ebben a táplálkozásban még mindig mértéktartók vagyunk, vagy épen megszokásból, felszínesen járulunk a szentáldozáshoz! Pedig tőle függ a gyümölcstermésünk is. Mert nem magunkért éltet a szőlőtő, hanem azért, hogy sok gyümölcsöt teremjünk.

Az Úr Jézus a mai evangéliumi szakaszban erőteljesen hangsúlyozza, hogy nincs megváltás, nincs természetfeletti élet, nincs kegyelem másképp, csak Őbelé oltva, Őbenne élve. Mindannyian jól tudjuk, hogy a szőlővesszőben nincs élet, gyümölcsöt sem hozhat, ha nincs eleven, élő kapcsolatban a szőlőtővel. Ehhez hasonlóan, az emberek üdvösségének és megszentelődésének elengedhetetlen feltétele az a rendkívüli szoros kapcsolat, amelyet Jézus akart teremteni önmaga és az emberek között. Krisztus közvetítése nélkül a legkisebb kegyelem sem juthat el az emberhez, mint ahogy az életnedv legkisebb cseppje sem érhet el az ágig, ha az nincs kapcsolatban a törzzsel. „Krisztus igazi szőlőtő: életet és termékenységet ad a vesszőknek, akik Őbenne maradunk, az egyház által, és semmit sem tehetünk Őnélküle”(LG 6) – tanítja a II vatikáni zsinat.

Jézus azt is kijelenti, hogy aki benne marad, az nemcsak a természetfeletti életet kapja meg, hanem a mennyei Atyának, a misztikus szőlőtő művesének különleges gondoskodásában is részesül. És valóban, a Mennyei Atya, amennyiben egyetlen Fiában, Krisztusban látja őket, fogadott gyermekeinek ismeri el az embereket, így szereti őket és viseli gondjukat. A gyermekké fogadás kegyelme átöleli mindazokat, akiket az Atya Egyszülött Fiához kapcsolva talál, vagyis akik Őbelőle élnek, amint a szőlővessző eleven tagja a szőlőtőkének.

„Maradjatok bennem”(Jn 15,4) – biztatja a Mester tanítványait. Nem lehet ott maradni, ahol az ember már előzőleg nincs jelen. Jézus azért mondja: „Maradjatok bennem”, mert a beoltás már befejezett tény. Ő minden ember számára kiérdemelte halálával és feltámadásával, és minden egyes hívőben egyénileg is megvalósítja a beoltást a keresztségszentségében. Krisztus saját vére által oltotta be az embert önmagába. Így hát Tőle függ az, hogy „benne” vagyunk, s még teljesebben az, hogy „benne maradunk”.

A Krisztusba oltódáshoz elég a keresztség, a megszentelő kegyelem pedig ahhoz, hogy mint eleven szőlővesszők benne maradjunk. A buzgó keresztény azonban nem éri be ennyivel. Tudatában van, milyen végtelenül értékes ajándékot kapott, és azon fáradozik, hogy Krisztusba oltódása egyre mélyebb legyen. Bensőséges életegységben akar élni Krisztussal, azt akarja, hogy Ő legyen élete középpontja, és napja.

Jézus nem véletlenül mondta: „Maradjatok bennem”,- arra akart utalni, hogy a Benne való élet megköveteli az ember személyes közreműködését. Aki valóban Őbenne akar élni, annak el kell köteleznie Krisztus mellett minden erejét, egész értelmét, akaratát és szívét. A keresztény minél jobban törekszik arra, hogy Krisztusban maradjon, mint szőlővessző, annál mélyebben kapcsolódik Hozzá, és annál bőségesebben kapja az élet nedvét, hogy bőséges gyümölcsöt teremjen.

„Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok”, vagyis: minél szorosabban egyesül a hívő ember Krisztussal, tudniillik a szentségek vétele, a bensőségesen végzett ima, a szeretet és a jó-cselekedetek gyakorlása által, Krisztus annál inkább benne marad, és általa dicsőíti mega a Mennyei Atyát.

A keresztény így nemcsak élő szőlővessző lesz, hanem gazdagon termi az életszentség gyümölcseit, vagy Pál apostol szavaival élve, a Lélek gyümölcseit, ami nem más, mint a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gal. 5,22). Mindegyik gyümölcsről külön himnuszt lehetne zengeni, hisz belőlük él a világ, s mi mindannyian. Épen ezért tudatosítanunk kell, hogy ha egyszer egészen kifogynának a világból ezek a gyümölcsök, akkor ez a világ, siralomházzá válnék. Ellenben, ha arra törekszünk, hogy a Lélek gyümölcseit teremjük, és bő termést hozzunk, akkor ezzel megdicsőítjük a Mennyei Atyát is. „Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok”(Jn 15, 8).

Testvéreim! Mutassuk meg a világnak, hogy mit jelent szőlővesszőnek lenni és teremni mindazokat a gyümölcsöket, amelyek után ma is milliók vágyakoznak! És ne ijedjünk meg, hogyha ennek érdekében meg kell ismerkednünk a szőlőmetsző kés okozta fájdalommal. Mert mindazt a szőlővesszőt, amely gyümölcsöt terem, előbb megtisztítják, hogy még több termést hozzon. A metszőkés használata fájdalommal jár, nyomában kibuggyan a szőlővesszőn is a „könny”. De az áldása, a még több gyümölcs, a még nagyobb termés...

Tehát a Szőlőművesnek, a mi Mennyei Atyánknak nem a lemetszett és tűzre vetett szőlővesszőkben telik öröme, hanem azokban, amelyek sok gyümölcsöt teremnek.

Május Királynőjének, az Esztelneki Madonnának és templomunk védőszentjének, Szent György vértanúnak közbenjárására, az Isten kegyelme óvjon bennünket, hogy akár a baj és szenvedés, akár a túlságos gondtalanság vagy közömbösség hatása alatt terméketlen szőlővesszőkké váljunk.

Megszentelt élet éve: Lemhényi hittanosok látogattak el az Esztelneki Ferences Kolostorba

A megszentelt élet évének keretében Sánta Pál, lemhényi plébános atya vezetésével 22 hittanos fiú és lány, látogatta meg kolostorunkat.

Itt Assisi Szent Ferencről, az általa alapított Kisebb Testvérek Rendjéről (ferencesek), az Erdélyi Ferences Rendtartományról és az esztelneki ferences kolostoralapításról és kolostor történetéről halhattak a gyerekek. Közben megnézték a templomot és a kolostort. A kolostor kápolnájában, a „jég megtörése” után egyre több kérdést tettek föl a rendi életre, a rendbe való belépésre, a rendi ruhára, egyáltalán a ferences hivatásra és életre vonatkozólag.

A látogatás, az eső miatt a kolostor folyosóján, falatozással fejeződött be…

Az egésznek a szépsége és értéke, hogy a kissé szomorkás idő ellenére a mintegy 20 km (oda-vissza) távolságot a gyerekek biciklivel tették meg a plébános atya vezetésével. A cél pedig az volt, hogy a megszentelt élet évének keretében ellátogassanak egy kolostorba!

Isten áldja, s védelmezze ŐKET és támasszon minél több papi, szerzetesi és szerzetesnői hivatást a fiatal lelkekben.

fr. Szilveszter

Babits Mihály - Zsoltár férfihangra, Előadja Oberfrank Pál

Don Gnocchi - A könyörületesség papja 1 és 2. rész

Don Carlo Gnocchi olasz pap életéről készült ez a megrázó és igaz történet. Don Gnocchi – akit a könyörületesség papjának is neveznek – áldozatos életével nagyon sok embernek nyújtott segítséget. Diákjait követve – hogy osztozzon sorsukban és szenvedéseikben - részt vett a II. Világháborúban, és imádságokkal, példamutatással segítette őket. A harcok lezárulását követően minden energiájával a háborús árvák és özvegyek életének a megkönnyítésén fáradozott. Ebben az izgalmas és fordulatos filmben Daniele Liotti hiteles szerepformálásában a 20. századi keresztény történelem egyik legnépszerűbb alakjának az élete került feldolgozásra.

ESEMÉNYTÁR: ORSZÁGOS SZERZETESI TALÁLKOZÓ

Teréz Anya a szent hit sötét éjszakája 2010

COMMENT: VÁRNAI JAKAB OFM - ORSZÁGOS SZERZETESI TALÁLKOZÓ

Mária Magdolna története magyarul

Dalban elmondott imák

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok - 2015.04.26.

VATICAN: Regina Coeli Ferenc pápával magyarul (2015.04.26.)

Búzaszentelő - Esztelnek - Barátok kertje

„S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” – Imre atya írása

Tegnap ismét jöttél „napozni”, ahogyan nevezni szoktad. A munka után nem sietsz haza, hanem jösz a pénteki szentmisére, s előtte elbeszélgetünk. Mikor miről. Ilyenkor lelkedet kiteszed a „napra”, azaz kimondod belőle mindazt, ami hétközben összegyűlt. És sok minden van, hisz a sok stressztől – mint mondod – még arra sincs időd, hogy összeszedd a gondolataidat.

Ezúttal arról kérdeztél, hogy érdemes-e jónak lenni, segíteni, emberek dolgainak utánajárni, értük másoknál kilincselni, nem egyszer a hivatalos szerveknél is erőszakosnak lenni, hogy segítsenek... Ha utána, amikor mindent kiharcoltál számukra, még meg sem köszönik? Néha legszívesebben úgy tennél, mint a többi német kollega, akik minden nehezebb ügyet leráznak magukról, csak annyit tesznek, ami elő van írva, s közben nem engednek magukhoz semmiféle emberi érzelmet... Kinek teszed? Minek teszed?

Azt válaszoltam Neked, hogy régebben olvastam egy érdekes gondolatsort, amely mintha éppen a Te helyzeteddel, helyesebben kételyeiddel kapcsolatosan íródott volna.

Egy szegény koldusnak alamizsnát adtál,

és senki nem látta...

Egy magányos embert meghallgattál,

és senki nem vette észre...

Egy sírónak odanyújtottad papirzsebkendődet,

és senki nem köszönte meg neked...

Sétálás közben szívedben imádkoztál,

és senki nem hallotta meg...

Egyik beteg szomszédodat elkísérted az orvoshoz,

és senkit nem érdekelt...

Legyőzted benső haragodat, haragodban inkább hallgattál, mintsem

valami nem odaillőt mondj,

és senkinek nem tűnt fel...

Öreg, magányos szomszédodat egy kis csomaggal Karácsonyra

megajándékoztad,

és senki nem szerzett tudomást róla...

A bevásárló központban előreengedtél a kasszához valakit,

mert sietett,

és senki nem értette meg...

Halld ma Isten Szavát:

„S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.”

(Máté evangéliuma 6,6)

Isten szereti a kicsit és a szerényet, a csendest és az elrejtettet. Soha nem (csak) a kézre tekint, hisz nincs is mindenkinek keze.

Isten mindig a szívet nézi.

És mindazt, amit Érte, Neki vagy bárkinek szeretetből teszel, meg fogja neked jutalmazni.

Miközben idéztem a sorokat, végig mosolyogtál. S én tudtam, hogy lelked gondjaira ismét ráragyogott a napsugár...

Stuttgart, 2015-04-25.

Forrás: http://stuttgarti-katolikusok.de

Húsvét 4. - Jópásztor – hivatások vasárnapja

Húsvét negyedik vasárnapján, a jó pásztor vasárnapján ünnepeljük a papi és szerzetesi hivatások világnapját, az idei az 52. A következőkben a Szentatya, Ferenc pápa, ezzel kapcsolatos üzenetét szeretném megosztani, amelynek témája: a kivonulás, a hivatás alapvető tapasztalata (élménye).

Kedves Testvérek!

Húsvét negyedik vasárnapja elénk állítja a Jó Pásztor ikonját, aki ismeri juhait, nevükön szólítja, táplálja és vezeti őket. Ezen a vasárnapon, immár több mint ötven éve, a hivatások világnapját ünnepeljük. Ez minden alkalommal felhívja figyelmünket az imádság fontosságára – amint Jézus mondta apostolainak –, hogy „az aratás ura (…) küldjön munkásokat az aratásába” (Lk 10,2). Jézus ezt a parancsot egy olyan alkalommal fogalmazza meg, amikor éppen misszióba küldi tanítványait. A tizenkét apostolon kívül további hetvenkét tanítványt is meghív, és kettesével elküldi őket a misszióba (vö. Lk 10,1–16). Valóban, ha az egyház „természetéből fakadóan missziós” (II. vatikáni zsinat, Ad gentes, 2.), a keresztény hivatás nem születhet meg másképpen, mint egy missziós tapasztalaton belül. Így amikor Krisztusnak, a Jó Pásztornak a hangját halljuk és követjük, s engedjük, hogy Ő magával ragadjon és vezessen bennünket, neki szenteljük életünket, ez azt is jelenti: engedjük a Szentléleknek, hogy bevezessen minket a misszió dinamizmusába, felkeltve bennünk a vágyat és az örömteli bátorságot, hogy felajánljuk életünket, és odaadjuk Isten Országáért.

Csak akkor vagyunk képesek életünket felajánlani ebben a missziós lelkületben, ha kilépünk önmagunkból. Ezért a hivatások 52. világnapja alkalmából éppen arról a sajátos „kivonulásról” szeretnék elmélkedni, amit a hivatás, jobban mondva az Istentől ajándékba kapott hivatásra adott válaszunk jelent. Amikor a „kivonulás” szót halljuk, gondolatunk rögtön az Isten és a gyermekei alkotta nép közötti szeretet csodálatos történetének kezdeteire száll vissza, amelynek főbb eseményei az egyiptomi rabszolgaság drámai napjai, Mózes meghívása, a megszabadulás és az út az ígéret földje felé. A Kivonulás könyve – a Biblia második könyve –, amely elbeszéli ezt a történetet, egyben ábrázolja az egész üdvtörténet példázatát és a keresztény hit alapvető dinamikáját is. Valóban, a rabságban élő régi ember átmegy az új életre Krisztusban: ez a megváltás műve, amely végbemegy bennünk hitünk révén (vö. Ef 4,22–24). Ez egy valódi „kivonulás”, a keresztény lélek és az egész egyház útja egy olyan lét felé, amely teljes mértékben az Atya felé fordul.

Minden keresztény hivatás gyökerénél megtalálható a hit megtapasztalásának ez az alapvető mozzanata: hinni azt jelenti, hogy kilépünk saját magunkból, énünk kényelmességéből és rugalmatlanságából, hogy életünk középpontja Jézus Krisztus legyen. Ábrahám nyomdokain elhagyjuk saját földünket, bizalommal útra kelünk abban a tudatban, hogy Isten megmutatja számunkra az utat az új föld felé. Ez a „kilépés” nem azt jelenti, hogy megvetjük saját életünket, érzéseinket, emberségünket. Éppen ellenkezőleg: aki Krisztus nyomdokain járja az utat, az élet bőségét találja meg, miközben önmagát teljesen Isten és az Ő országa szolgálatába állítja. Jézus mondja: „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29). Mindennek legmélyebb gyökere a szeretetben van. Valóban, a keresztény hivatás elsősorban szeretetteli meghívás, amely vonzza az embert, és az önmagán való túllépésre, az önközpontúságból való kilépésre ösztönzi, amely egy „állandó kivonulás a magába zárkózó énből önmaga elajándékozásának szabadsága felé, s éppen ezáltal önmaga megtalálása, sőt Isten felfedezése felé” (XVI. Benedek, Deus Caritas est kezdetű enciklika, 6).

A kivonulás megtapasztalása a keresztény élet paradigmája, különösen azok esetében, akik az evangélium szolgálatára sajátosan átadott hivatásban élnek. Ez a megtérés és átalakulás folyamatosan megújuló alapállása, az úton maradásé, a halálból az életre történő átmeneté, ahogyan azt az egész liturgiában ünnepeljük: ez a húsvét dinamizmusa. Végül is Ábrahám meghívásától Mózeséig, Izrael pusztai vándorlásától a próféták által hirdetett megtérésig, egészen Jézus missziós útjáig, amelynek csúcspontja halála és feltámadása, a meghívás mindig Isten cselekedete, amellyel arra indít, hogy kilépjünk kezdeti állapotunkból, megszabadít a rabszolgaság minden fajtájából, kiragad a megszokásokból és a közönyösségből, és elindít az öröm felé, amelyet az Istennel és a testvérekkel való közösség jelent. Az Isten hívására adott válasz tehát nem egyéb, mint hogy engedjük kivezetni magunkat Őáltala a hamis biztonságérzetből, hogy útra keljünk Jézus Krisztus felé, aki életünknek és boldogságunknak kezdő- és végpontja is egyben.

A kivonulásnak ez a mozzanata nemcsak a meghívott egyénre vonatkozik, hanem az egész egyház missziós és evangelizációs tevékenységére is. Az egyház annyira hű ténylegesen Mesteréhez, amilyen mértékben „kivonul”, nem aggódik önmaga, struktúrái és eredményei miatt, hanem képes nekiindulni, megmozdulni, találkozni Isten gyermekeivel azok valós élethelyzetében és együtt tud érezni (szenvedni) velük sebeik miatt. Maga Isten is kilép önmagából a Szentháromság szeretetdinamikájában, meghallja népének nyomorúságát, és fellép, hogy megszabadítsa (vö. Kiv 3,7). Az egyház ugyanerre a lét- és cselekvésmódra kapott meghívást. Az evangelizáló egyház elindul az emberek irányába, hirdeti az evangélium szabadító üzenetét, Isten kegyelmével gyógyítja a lélek és a test sebeit, felemeli a szegényeket és a szükséget szenvedőket.

Kedves testvéreim, ez a szabadító „kivonulás” Krisztus és a testvérek felé egyben az az út is, amelyen teljes mértékben megérthetjük az embert, és amely lehetővé teszi az ember és a társadalom fejlődését. Az Úr hívásának meghallása és elfogadása nem intim magánügy, amelyet összekeverhetnénk a pillanatnyi érzelmekkel, hanem konkrét, valóságos és teljes elköteleződés, amely átfogja egész életünket, és azt Isten országa építésének szolgálatába állítja itt a földön. Ezért a keresztény hivatás, amely az Atya szívének szemlélésében gyökerezik, ugyanakkor testvéreink, különösen a legszegényebbek szabadságáért való tevékeny szolidaritásra indít minket. Jézus tanítványának ki van tárva a szíve a határtalan horizontra, és az Úrral való bensőséges kapcsolata soha nem menekülés az életből és a világtól, hanem éppen ellenkezőleg: „lényegében mint missziós közösség mutatkozik meg” (Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás, 23).

A kivonulásnak ez a dinamikája, amely az Isten és az emberek felé vezet minket, életünket örömmel és értelemmel tölti meg. Ezt szeretném főként a fiatalabbaknak elmondani, akik koruknál fogva és az előttük feltáruló jövőkép miatt képesek készségesnek és nagylelkűnek mutatkozni. Olykor az ismeretlen, a jövővel kapcsolatos aggodalmak és a mindennapok bizonytalansága azzal fenyegetnek, hogy megbénítják lendületüket, gúzsba kötik álmaikat, s egészen odáig jutnak, hogy azt gondolják: nem érdemes elköteleződni, és hogy a keresztény hit Istene korlátozza a szabadságukat. Ezzel szemben, kedves fiatalok, ne legyen bennetek félelem aziránt, hogy kilépjetek önmagatokból, és útra keljetek! Az evangélium az az Ige, amely felszabadítja, átalakítja és szebbé teszi az életünket. Milyen szép is engedni, hogy meglepjen Isten hívása, befogadni az Ő Igéjét, életetek útját Jézus nyomában járni, az isteni misztérium imádásában és a felebarátok iránti nagylelkű odaadottságban! Életetek ezáltal napról napra gazdagabb és örömtelibb lesz!

Szűz Mária, minden hivatás példaképe nem félt kimondani „igen”-jét az Úr hívására. Ő kísér és vezet bennünket. Mária a hit nagylelkű bátorságával énekelte meg azt az örömöt, hogy kilépett önmagából, és rábízta életének terveit az Istenre. Hozzá fordulunk, hogy teljesen nyitottak legyünk arra a tervre, amelyet Isten mindannyiunknak egyenként készített; hogy növekedjen bennünk a vágy a kivonulásra, és hogy sietve elinduljunk a többi ember felé (vö. Lk 1,39). Szűz Mária védelmezzen bennünket, és járjon közben mindnyájunkért.

Vatikán, 2015. március 29. virágvasárnap

Ferenc pápa

Szent György búcsúra készülőben tartott lelkigyakorlat hanganyaga és a búcsús szentmiséből RÉSZLETEK.

A Szent György búcsút megelőző lelkigyakorlat vezetője Ft. Bartos Károly, kézdisárfalvi plébános volt.

Ennek keretében volt külön találkozó az asszonyokkal, amit Erika nővér tartott Csíkszentdomokosról – a férfiakkal, amit a lelkigyakorlatot vezető Károly atya tartott két tanúságtevő, gelencei házaspárt is bevonva – majd a harmadik este a fiatalokkal való találkozót szintén Károly atya tartotta.

Az újraindított, Szent György vértanú tiszteletére bemutatott búcsús szentmise főcelebránsa: Ft. Vargha Béla, főesperes-plébános volt, az ünnepi szónok Fr. Laczkó-Dávid Anaklét ofm volt, a Szárhegyi ferences kolostorból. A kántori szolgálatot a sepsiszentgyörgyi Lőfi Gellért isk. ig. és kántor látta el, közreműködött Jánó Zoltán helybéli kántor és az énekkar néhány tagja, meg a Művészeti líceum diákja trombitán.

Hálás köszönet MINDAZOKNAK, akik széppé tették a templomi és az asztalkörüli ünneplésünket. Isten fizesse a virágdíszítést is!!!

. . .

A szent György vértanú tiszteletére tartott búcsú utáni csendélet

Keresztény barátját követte a halálba egy muzulmán férfi

Az Iszlám Állam sokkoló videofelvételt tett közzé április 19-én huszonnyolc etióp keresztény kivégzéséről Líbiában. A vértanúk között volt egy muzulmán férfi is, aki keresztény barátját követte a halálba – számol be a Pápai Missziós Intézet (PIME) honlapja.

A kalifátus propagandacéllal teszi közzé a brutális erőszakot bemutató videofelvételeket. A legutóbbi felvételről kiderült, hogy nemcsak etiópok, hanem eritreaiak is voltak a keresztények között. Ott volt a halára szánt foglyok sorában a muzulmán Dzsamaál Rahman is, aki túszként, önként ment a fegyveresekkel, mert nem akarta magára hagyni keresztény barátját. Dzsamaál, keresztény társaihoz hasonlóan, etióp bevándorló volt Líbiában.

A Pápai Missziós Intézet honlapja, a MissionLine teszi közzé a történetet, amelyet az al-Shabaab szomáliai iszlám szélsőséges katonai szervezet egyik tagja megerősített.

Dzsamaál túszként ajánlotta fel magát a dzsihadistáknak, keresztény barátja iránti szolidaritásból. Talán azt hitte, ha egy muzulmán is jelen van a csoportban, az megmentheti a többiek életét. De nem ez történt: őt is kivégezték, mint hitehagyottat.

Története emlékeztet Mahmud al-Aszali történetére, aki muzulmán egyetemi tanár volt, és tavaly nyáron Moszulban nyilvánosan kiállt az üldözött keresztények mellett. Életével fizetett a szolidaritás gesztusáért.

„Dzsamaál, Mahmud – és valószínűleg sokan mások, akikről nem tudunk – az iszlám lelkiismeret hangja. Olyan hang, amelyről tudnunk kellene, de amely felett elsiklik a figyelmünk, miközben panaszkodunk, hogy a muzulmánok nem reagálnak az Iszlám Állam őrült tetteire… A dzsihadisták kommunikációs stratégiájának kitervelője most nagyot hibázott: megmutatta és elterjesztette az iszlám másik arcát. Egy muzulmán ember képét, aki az erőszakra és a vallási türelmetlenségre olyan barátsággal válaszolt, amely képes osztozni egy keresztény csoporttal a vértanúságban is. Van szemünk, hogy meglássuk ezt is?” – zárul a Pápai Missziós Intézet beszámolója.

Fotó: MissiOnline.org
Magyar Kurír
(tzs)

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

© Híreink „Magyar Kurír” forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók.