Nagyböjt negyedik vasárnapjának alapgondolata az örvendezés, amely valójában elővételezése a húsvéti örömnek. Igazán örvendezni csak a tiszta szívű ember tud. Ezért sürgeti az Egyház a bűnbánatot, a megtérést, a lelki megtisztulást, amelyben óriási segítséget nyújt a mi számunkra Krisztus a világ világossága, aki nemcsak a fizikai sötétséget képes megvilágítani, hanem a lelkit is. Éppen ezért kérjük Őt: világítsa meg értelmünket és teremtsen bennünk tiszta szívet, hogy igazán felkészülhessünk a Húsvét ünnepére…
János evangélista a vakon született meggyógyításának történetében tragikus iróniával szemlélteti a világosság és a sötétség különbségét.
Az egyik oldalon áll Jézus, világos tettekkel, beszédével, átlátható, segítőkész személyiségével. Ő maga a Világ Világossága, mellette áll az, aki sohasem látott még az életében, akinek eddig csak éjszaka volt, most viszont ajándékul kapta a látást, a világosságot, a fényt.
A másik oldalon viszont ott állnak Jézus ellenfelei, a „jól látók”, a farizeusok, az írástudók, akiknek nem kell se fény, se szemüveg, akik nem hisznek Jézusban, mindent tökéletesen tudnak, látnak nélküle. Micsoda ellentét a világosság és a sötétség között! „Az igazi világosság... a világba jött... mégsem ismerte fel őt a világ...” (Jn 1,9-10).
És a küzdelem tart a világosság és a sötétség között, olykor iszonyú méreteket ölt, gondoljunk csak arra, mennyi az aljas rosszindulat, a feneketlen homály, a szellemi tunyaság, vakság... Sokszor, azaz érzésünk, szinte teljesen ki vagyunk szolgáltatva a „sötétség hatalmának” (Lk 22,53), mintha Jézus szenvedésének órája állandósult volna a világban, az olajfák-hegyi éjszaka formájában (Jn 13,30). A szenvedés misztériuma pedig egészen átjárja a világot: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) – kiált föl Jézus a kereszten.
Ez azonban mégsem a teljes igazság: a vakon született szemei megnyílnak, megvilágosodik, élete értelmet, s célt kap, mert Jézussal, a világ Világosságával találkozott, aki megérintette őt. Így a vak mindannyiunk szimbóluma. Aki erre a világra születik, az mind a sötétség hatalma alatt áll, vak, mert homályban botorkál. A sötétségből „csodálatos világosságára” (1 Pt 2,9) Isten hívott meg minket, a sötétség birodalmából kiragadva áthelyezett bennünket szeretett Fia országába, a Világosságba (Kol 1,12) – írja Pál apostol.
Amikor Jézus meggyógyítja a vakon születettet, akkor nem csupán egy csodát tesz a sok közül, hanem ennek a csodának mély jelentést, üzenetet ad a mi számunkra. Ezért is tárgyalja oly hosszan ezt az eseményt János evangélista.
Maga a vakság utal az emberiség vakságára, amely Krisztus eljöveteléig sötétségben járt, várta a Messiást, aki kivezeti őt a sötétségből a világosságra. De ez nemcsak az Ószövetség idején volt így, hanem még ma is így van sok esetben. Mert hiszen hányan és hányan tengetik éltűket céltalanul, mert úgy érzik, hogy olyan ez az élet, mint egy sötét alagút, amelyben a koromsötét megtapasztalása hátborzongással tölti el az embert.
Sok ember élete ilyen, nekivág az élet sötét rejtelmeinek anélkül, hogy a legcsekélyebb fényforrás rendelkezésére állna. Ilyenkor értelmetlenül mered az élet sötét éjszakája az ember elé, s óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme van az egésznek?
Testvéreim! Ha valóban ilyen sötét, céltalan és értelmetlen lenne életünk, akkor az egész élővilágból az ember lenne a legnyomorultabb lény, mert értelmével látja létének teljes értelmetlenségét.
De nem ilyen sötét az élet, mert Krisztus, a világ világossága minden ember számára felragyogott. S ezt a ragyogást gyönyörűen szemlélteti a vakon született meggyógyításáról szóló történet.
Amint olvastuk, rögtön azzal kezdődik a történet, hogy az apostolok megkérdezik Jézust: "Mester, ki vétkezett, ez, vagy szülei, hogy vakon született?" Jézus válasza: "Sem ez nem vétkezett, sem a szülei…”
Jézus határozottan elutasítja, mindkét feltevést: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei. Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei." Vagyis ne azt nézzétek, hogy mi van az ember mögött, hogy mennyi hibával, bűnnel telített, az élete, hanem azt, hogy mi vár az emberre. Mert ha az Isten az igaz bűnbánat láttán elfelejti, azaz megbocsátja azt, ami eddig volt, akkor te is felejtsd el, s kezdj végre új életet, kezdj tiszta lappal.
„Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei, Isten cselekedetei – mondja az Úr Jézus. Nos, mi lett ott nyilvánvalóvá néhány perc alatt? Mi vált világossá Isten cselekedeteiből?
Mindenek előtt az, hogy Isten a cselekvő, Szent Fia Jézus Krisztus által, és nem a tétlenkedő, aki passzívan, közömbösen nézi az ég felhőiről a hozzá forduló szenvedő, testi-lelki szükségben lévő problémáját.
Aztán az is pillanatok alatt nyilvánvalóvá lett ott, a jeruzsálemi templom előtt, hogy a Világ Világossága egyáltalán nem tartja fontosnak, hogyan és mikor jutott bajba az a vak koldus, hanem csak azt, hogyan juthat ki belőle minél hamarabb.
Annak idején Mátétól és Zakeustól sem azt kérdezte, hogy mikor és hogyan kerültek a vámszedő asztal mögé. Nem kérdezte, hanem kihívta őket onnan. Menet közben, múltjuktól és bűneiktől távolodva aztán elmondhatták Jézusnak, ha akarták.
Mert a Világ Világossága nem hátrafelé, hanem előre világit! A jövendőt, az új élet felé vezető utat világítja meg. Ezért az, aki kilépett a sötétségből és belépet az Ő világosságába – az ne nézzen többé hátra! Annak már csak jövője van, de múltja nincs. Gondoljunk csak Mária Magdolnára, vagy Saulra, akiből Pál apostol lett. A múlt, a szégyenteljes múlt az elhagyott „sötétben” marad annak számára, aki kész a Világ Világosságának fényében járni.
Vigyázzunk, aki szüntelen a megbocsátott és elhagyott múltjával foglalkozik, az nem jár világosságban. Sajnos hány és hány esetben fordul elő az, hogy Isten megbocsát az embernek az őszinte szentgyónás, bűnbánat keretében és az ember önmagának nem tud megbocsátani, mert „nincs még egy olyan nagy bűnös, mint ő”, mondja.
Milyen szépen, vallásosan és alázatosan hangzik ez, de a bökkenő benne az, hogy ez már olyan alázat, ami egyenlő a gőggel. Ez pedig a sötétség fejedelmének a legnagyobb csapdája: ha nem lehetsz a legtisztább, akkor légy a legnagyobb bűnös. Sőt légy az Isten irgalmas ítéletének fellebbviteli bírósága, aki felülvizsgálod Isten döntését! Mi az, hogy az Isten megbocsátott?! De te, te nem bocsátasz meg magadnak! Azaz nagyobb vagy az Istennél? Íme, a sötétség urának csapdája és buktatója annak számára, aki hátranéz a megbocsátott múltra.
Jól értsük meg: a Világ Világossága, a mi Urunk Jézus Krisztus számára az a fontos, hogy mivé lehetünk és nem az, hogy mi voltunk. És, Isten dicsőségének tükreivé válhatunk, más szóval a világosság fiaivá.
A jeruzsálemi vak életével kapcsolatosan észre kell vennünk: Jézus nem ad választ: miért született vakon, hanem arra a kérdésre válaszol, hogy mi célból?!
„Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei, Isten cselekedetei – mondja az Úr Jézus. - Éppen úgy, mint a kánai menyegző csodájában, amelyben „megmutatta az Ő dicsőségét” (Jn 2, 11). Vagy mint Lázáréban: „ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére való”(Jn 11,4). Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy nincs értelmetlen élet, csak meg nem értet élet van.
Még annak a nyomorult vakon született életnek is van értelme. Hallatlan értelme az, hogy felragyogjon rajta Isten dicsősége.
Olvastam egy házaspárról, akik se egymással, se egymás nélkül nem tudtak élni. Kölcsönösen pokollá tették egymás életét. Azt remélték, hogy ha majd gyermekük születik, az feloldja a köztük lévő feszültséget. – És valóban így is történt. Született egy vízfejű, szívbeteg gyerekük. És egyszerre minden elcsendesedett közöttük. Megtanultak csöndesen, alázatosan élni. Lábujjhegyen járni, halkan beszélni – és egymás kezébe kapaszkodni. A férfi mondta: „ez a szegény, beteg és értelmetlen gyermek tanított meg bennünket – értelmesen élni”.
Nincs hát értelmetlen élet, csak meg nem értett élet van.
És nincs céltalan élet, csak célt-tévesztett élet van. Célt téveszteni pedig világosságban nem lehet, csak sötétségben. A legsötétebb szó, a bűn első jelentése az ősi szövegben a céltévesztés.
Ahol fölragyog a Világ Világossága, ott a sötétbe, bűneibe tévedt ember újra tud tájékozódni, és célba is talál, mert Ő úgy választja el a sötétséget a világosságtól, mint azt a teremtés hajnalán tette.
Egy 74 éves édesanya, aki együtt élt lányával, vejével és unokáival, öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, mert úgy érezte, hogy céltalanná vált az élete. Ő hozzá már nem szólnak, vele nem törődnek, nap, mint nap csak a lánya és veje veszekedését kell hallgatnia, akik minden semmiségért szüntelenül egymást vádolták. Bele fáradt az életbe.
Akkor egy vasárnapi szentmisén a 74 éves, öreg szívébe beleragyogott a Világ Világossága. És élete egyszerre célt, újra célt kapott. Attól a naptól kezdve, bármivel vádolta lánya a vejét, vagy fordítva, ha csak lehetett, a mulasztást, a pohártörést, a rendetlenséget, mindent magára vállalt. Öreg, fáradt szíve célba talált: odatette ütközőnek, két kemény szív közé. Mindent magára vállalt, mert egy vasárnap délelőtti szentmisén hallott Valakiről, aki mindent magára vállalt, az ő bűneit is, és vállán vitte a Golgotára, hogy ott meghaljon, azért is.
Igen, ebbe a kis öregasszonyban olyan nyilvánvalóak lettek Isten cselekedetei, hogy a család előbb megdöbbent, aztán szégyenkezni kezdett, végül is úgy ültek el a családi viták, viharok, mint a Genezáret taván, mikor Jézus rendreutasította a hullámokat és a szelet.
Ha nem ismernénk, ha még mindig nem ismernénk életünk célját, megtudhatjuk, ha megkérdezzük Őt, Jézust magát.
Ma, ha akad néhány perces csendes időszak, vagy ha este eloltjuk a villanyt, engedjük, hagyjuk, hogy bennünk, ott legbelül kigyulladjon a fény. A Világ Világosságának fénye. És egyszerre belénk hasítson: Ez az. Ezért vagyok a világon. Ezért élek, ezért kell élnem!
De egyet már most leszögezhetünk: minden egyes emberi életnek van értelme, s célja. Ha életünknek nem volna célja, akkor a Tejútnak sincs, a naprendszernek sincs, a katicabogárnak sincs, a világosságnak sincs, és a szeretetnek sincs – se célja, se értelme.
De van! Amióta a tanítványok zavaros, ködös, elméleti és tudálékos kérdésére azt válaszolta az Úr Jézus egy vakon született koldus fölött: „azért született, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei, Isten cselekedetei”- azóta mindennek és minden életnek van értelme és célja, és mindennek végső célja ez: hogy Isten dicsősége megnyilvánuljon!
Igen a te életednek és az én életemnek végső célja ez – mert mindnyájan vakok és koldusok vagyunk, és mégis. Akkor is ez a végső célja életünknek, ha ebben a pillanatban még céltalan életnek érezzük is.
Ha van ennek az aláaknázott világnak értelme, akkor ez, ez a végső értelme: hogy nyilvánvalókká legyenek benne Isten cselekedetei, hogy Isten dicsősége megnyilvánuljon benne! És nyilvánvalókká lesznek, egészen biztos. Ámen.
Olvass!
Ferenc
pápa április 2-án, a szerda délelőtti általános kihallgatáson, a
házasságról szóló elmélkedésével befejezte a szentségekről szóló
katekézisét. 
