Valószínű sokan tudják, hogy a kereszténység legősibb ünnepe nem a karácsony, hanem a húsvét. A keresztény hitet ugyanis csak a feltámadás ténye alapozta meg és hozta létre az Egyházat.
Karácsony ünnepe csak a 4. sz-ban öltött határozott formát, amikor a le nem győzött napisten pogány római ünnepét kiszorította és Krisztus születését az igazi világosság győzelmeként hirdette meg. Viszont az a különös, emberi melegséggel teli érzület, mely karácsonykor annyira meghat bennünket, hogy ez az ünnep a keresztények szívében a húsvétot messze túlszárnyalta, tulajdonképpen csak a középkorban alakult ki.
A szentatya, Ferenc pápa írja: „A betlehem csodálatos jele, mely annyira kedves a keresztény népnek, mindig ámulatba ejt és csodálkozással tölt el bennünket. Amikor megjelenítjük Jézus születésének eseményét, akkor voltaképpen egyszerűen és örömmel Isten Fia megtestesülésének titkát hirdetjük. A betlehem ugyanis mintegy élő evangéliumként a Szentírás oldalainak túlcsordulása. Amikor szemléljük a karácsonyi születés jelenetét, lélekben útra kell indulnunk, mert vonz bennünket Annak alázata, aki emberré lett, hogy minden emberrel találkozzon. És ekkor felfedezzük, hogy ő annyira szeret bennünket, hogy eggyé válik velünk, hogy mi is egyesülhessünk vele.”
Szent Ferenc atyánk volt az, aki az ember Jézus, az Emmanuel iránti mélységes szeretetével segített ezt az új érzést felszínre hozni. Első életrajz írója, Celánoi Tamás mondja el a következőket: "Az összes ünnepek közül a karácsonyt ünnepelte meg a legszárnyalóbb örömmel. Azt mondta, ez az ünnepek ünnepe, hiszen ezen a napon lett Isten kisgyermekké és tejet szopott, mint minden más anya szülte gyermek..." Ferencet mélységes ragaszkodás jellemezte a gyermek Jézus iránt.
800 évvel ezelőtt, 1223 karácsonyának megünneplésében Ferencet az a vágy vezette, hogy a Betlehemi eseményeket a maguk közelségében, teljes jelenvalóságukban tapasztalhassa meg, a gyermek Jézus születése feletti öröm közvetlen élménye lehessen, és azt összes barátaival megoszthassa. Ennek érdekében az olaszországi Rieti völgy grecciójában felállítja az első élő betlehemest, amivel hozzájárul ahhoz, hogy a legszebb karácsonyi szokás - a jászol megjelenítése - kialakulhasson. Ezért a grecciói éjszaka a karácsony ünnepét egészen új megvilágításba állította az emberek elé. Ezáltal annak sajátos üzenete, különös bensősége és emberiessége Istenünk emberszeretetét közölte a lelkekkel és a hitnek új dimenziót adott.
A feltámadás ünnepe a figyelmet Isten hatalmára irányította, mely legyőzi a halált, és az eljövendő világ várására tanít bennünket. Karácsonykor azonban Isten "védtelen" szeretete, alázata és jósága vált láthatóvá, amely kiszolgáltatja magát nekünk ebben a világban és benne az élet és a szeretet új módjára akar megtanítani minket.
A grecciói területet, egy Viletta János nevű nemes úr bocsátotta Assisi szegényének rendelkezésére. Erről a nemes úrról írja Celanoi Tamás, hogy azon az éjszakán csodálatos látomásban volt része. A jászolban egy mozdulatlanul fekvő kisgyermeket látott, akit Szent Ferenc közelsége felébresztett álmából. A szerző hozzá fűzi: "E látomás valójában azt jelezte, ami történt. A gyermek Jézus ugyanis addig sokak szívében tényleg a feledés álmába merült. Ferenc ébresztette fel a Rá emlékezést, és vésődött így kitörölhetetlenül az emberek emlékezetébe."
Ez a kép jelzi igen pontosan azt az új vonást, melyet Ferenc szívét-lelkét betöltő hitével ajándékozott a karácsony ünnepének: Isten kinyilatkoztatásának felfedezését, mely éppen a gyermek Jézusban van. Pontosan így lett Isten valóban "Emmanuel" azaz Isten-velünk, akitől sem a magasság, sem a messzeség korlátja nem választhat el minket. Mint gyermek oly közelivé lett számunkra, hogy bátran ölünkbe vehetjük, "TE"-nek szólíthatjuk: a gyermeki szívek egymásra találásának közvetlenségében tegeződhetünk vele. „Jézusban az Atya egy testvért adott nekünk, aki megkeres bennünket, amikor megzavarodunk és elveszítjük az irányt; egy hű barátot, aki mindig mellettünk áll; Fiát adta nekünk, aki megbocsát nekünk, és felemel bűnünkből.” (Ferenc pápa)
A gyermek Jézusban Isten szeretetének védtelensége a leginkább nyilvánvaló: Isten fegyvertelenül jön, mert Ő nem kívülről akar hódítani, hanem belülről megnyerni, belülről megváltoztatni. Ha az embert, a nagyképűségét, hatalmaskodását, kapzsiságát valami le tudja győzni, akkor az a gyermek védtelensége. Ezt vette magára Isten, hogy legyőzzön, és önmagához vezessen bennünket: „Ha meg nem változtok, és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3) mondja Jézus.
Aki karácsony titkát nem értette meg, az a kereszténység lényegét nem értette meg. Aki ezt nem tette magáévá, az nem mehet be a mennyek országába. - Hát ez az, amire Ferenc korának és minden azt követő kornak emberét figyelmeztetni akarta.
A grecciói barlangistállóban, a szentéjszakán ott volt az ökör meg a szamár is Ferenc kifejezett kérésére: "Szeretném a Gyermek emlékét az esemény teljes valóságához hűen felidézni és megjeleníteni - mondotta - hogyan is született Betlehemben, mi mindent kellett kisgyermekként elviselnie. Szeretném testi szemeimmel látni, milyen lehetett jászolban feküdni, a szénán aludni, egy ökör meg egy szamár között".
Azóta minden jászolábrázoláshoz hozzátartozik az ökör és a szamár. De hogyan is kerülnek ezek ide tulajdonképpen? Hiszen az Újszövetség karácsonyra vonatkozó tudósításaiban róluk egyáltalán nincs szó. Ha azonban utánajárunk ennek a dolognak, akkor rájövünk arra, hogy az ökör és a szamár nem egyszerűen a vallásos képzelet szüleménye, hanem az ószövetségből, Izajás prófétától származik. Ő írja: "Az ökör megismeri gazdáját és a szamár urának jászlát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni" (1,3).
Az egyházatyák prófétai beszédnek tartották e szavakat, melyek Isten új népét - a zsidókból és pogányokból megalakuló Egyházat - jelzik előre. Isten színe előtt az emberek valamennyien, zsidók és pogányok, ökrökhöz és szamarakhoz hasonlóan, híjával voltak az értelemnek és a felismerésnek. A jászolban fekvő gyermek azonban felnyitotta a szemüket, úgyhogy most már felismerik a gazdát és uruk hangját.
A középkori karácsonyábrázolásokban lépten-nyomon szembe tűnik, hogy e két állatot majdnem emberi arccal mutatják be: értő tisztelettel állnak és hajolnak meg a Gyermek titka előtt. E két állat prófétai rejtjelnek számított, amely mögött az Egyház titka rejtőzik - a mi titkunk, akik ökrök és szamarak vagyunk az Örökkévaló Istennel szemben -, ökrök és szamarak, akiknek a szent éjszakán megnyílik a szemük, és a jászolban felismerik Urukat.
De valóban felismerjük Őt? Mert Izajás ígérete nem csak örömhír, hogy fölfogjuk ismerni az Eljövendőt, hanem egyben ítélet is a jelenlegi elvakultság miatt: "Az ökör és a szamár felismeri, de Izrael nem ismeri meg, népem nem tud semmit megérteni".
De kikről beszél a próféta? Egyáltalán miért van az, hogy az oktalanok felismerik a valóságot, az okosak pedig vakok? Hogy e kérdésre megtaláljuk a választ, vissza kell térnünk az első karácsonyhoz. Ki nem ismerte őt fel? És ki ismerte fel? És miért volt ez így?
Nos aki nem ismerte őt fel, az Heródes volt, aki abból sem értet semmit, amit a gyermekről beszéltek neki, mert a hatalomvágy és az ezzel együtt járó üldözési mánia egyre jobban elvakította (Mt 2,3). Aki nem ismerte őt fel, az vele együtt "egész Jeruzsálem" (uo). Akik nem ismerték fel, azok a puha ruhába öltözött, palotában lakó finom emberek voltak (Mt 11,8), akikről Keresztelő János beszél. Az Írástudók, a bibliaszakértők, akik ugyan pontosan idézték a megfelelő szentírási helyeket, a születésre vonatkozóan, de mégsem értettek meg semmit (Mt 2,6).
Akik felismerték őt, azok - e nagynevű emberekkel szemben, a pásztorok, a három idegenből érkezett bölcs, Mária és József voltak. Lehetett volna ez másképp? Az istállóban, ahol a gyermek Jézus van, a finom emberek nem találhatók meg, az az ökör és a szamár otthona.
De mi a helyzet velünk? Azért vagyunk oly távol az istállótól, mert ahhoz túl finomak, túl okosak vagyunk? Nem bonyolódunk-e bele mi is olykor "tudós" magyarázkodásokba, önigazolásokba arra vonatkozóan, hogy miért nem élünk Krisztus tanítása szerint? Hogy miért nem gyakoroljuk vallásunkat, hitünket? Nem vagyunk-e mi is túlságosan "Jeruzsálem"-ben, a palotában, hagyományainkba, szokásainkba bezárkózva önkényességünkkel és üldözési félelmünkkel, semhogy éjjel az angyalok hangját meghallhatnánk, aztán felkereshetnénk és imádhatnánk Őt? Vagy nem lettünk-e túl modernek, a mai divatot követve, miszerint a hit, a vallás közösségi formában, tanúságtevő módon való gyakorlásának ideje lejárt, ezért nincs szükség templomra, egyházra, mert mindenki hívő a maga módján, bezárkózva saját szobájába?
Istennek, aki a kisded Jézusban jön felénk, a pásztorok úgy válaszolnak, hogy elindulnak feléje, hogy részesei legyenek egy szeretettel és hálás csodálattal átjárt találkozásnak. Éppen ez az Isten és gyermekei között, Jézusnak köszönhetően létrejött találkozás hozza létre vallásunkat, ez adja annak egyedi szépségét, mely különleges módon sugárzik a Betlehemből.
Így hát karácsony ünnepén, és nemcsak, a pásztorok, az ökör meg a szamár arca kérdőn néz ránk: népem nem tud semmit megérteni, de te megérted Urad szavát?
Ha ezeket a meghitt szereplőket a jászolhoz állítjuk, Istentől azt kellene kérnünk, hogy oltsa szívünkbe azt az egyszerűséget, mely a Gyermekben felfedezi az Urat - úgy, mint Ferenc egykor Greccióban. Akkor velünk is az történhetne, amiről Szent Lukács beszél: "A pásztorok azután - örömteli szívvel - tértek haza. Dicsérték és magasztalták az Istent mindazért, amit láttak és hallottak" - a betlehemi barlangban, a jászolnál (Lk 2,20).
