Mit, mennyit ér az ember, ha keresztény? - Évközi 12. vasárnap

Szentírási rész:  Mt 10, 26-33

Szent Máté evangéliumát tanulmányozva könnyű felismerni, hogy megírása idején, az első század 70-es, 80-as éveiben, az evangélium hirdetése egészen más körülmények között történt már, mint Jézus napjaiban. Jézus tanítványai ekkor már régen nem csak Palesztinában, zsidók között hirdették a megváltás örömhírét, hanem messze földre, távoli országokba eljutva, sokféle nép és nemzet körében, más kulturális, társadalmi és politikai viszonyok között.
Egy vonatkozásban azonban mit sem változott a helyzet: erre a korra éppúgy igaz, mint Jézus működésének idejére, hogy az evangéliumot hirdetni olykor veszélyes vállalkozás. Meg nem értéssel, gúnyolódással, zaklatással, üldöztetésekkel kell számolnia annak, aki terjeszti a keresztény hitet, sőt sokszor még az élete is kockán forog. Ez derül ki a Máté-evangélium 10. fejezetéből, ahonnan származik a felolvasott rész is, és ami arról szól, hogy, hogyan tanította, milyen tanácsokkal látta el Jézus a kiválasztott tizenkét tanítványt, mielőtt útra bocsátotta volna őket:
Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé... (10,16); helytartókhoz, királyokhoz hurcolnak benneteket... (18.) Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt... (22.) Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet... (26.).
Igen. Olykor veszélyes vállalkozás volt, és az is maradt Jézus követése, Jézus tanításának hirdetése, az általa megalapított Isten országának az építése, de sajnos nem csak a távoli országokban lévő pogányok, vagy nem hívők között, hanem sokszor a közvetlen környezetünkben élő, magukat kereszténynek vallók, vagy a hitet felszínesen gyakorló, olykor templomba járók között is.
Más-más módon, de minden időben, tehát ma is ellenállással, gúnnyal, megvetéssel, üldözéssel kell számolnia annak, aki ezt az ügyet szolgálja, aki megpróbál az evangélium szerint élni, aki megpróbálja az evangéliumi, a keresztény értékeket képviselni és védeni.
Aki ma, ezen értékek mellett kiáll, mint ahogy tette korunk nagy pápája, Szent II. János Pál, vagy utóda Benedek pápa, illetve teszi azt a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa és a többi elkötelezett, öntudatos keresztény, azt lemosolyogják, azt maradinak mondják.
Vajon miért nem fogadja a világ kitörő örömmel Isten kinyújtott kezét, a megváltás felajánlott lehetőségét, Krisztus örömhírét? Örök rejtély marad ez számunkra, csak sejtjük az okát, de nem értjük.
Vajon örül-e a jég a nap melegének? Szereti-e a szikla a hasadékban növekvő fa gyökerét? A szikla nem akar termőtalajjá morzsolódni, a jég nem akar éltető, szomjat oltó, üde vízzé válni.
Nos, aki Krisztus-követő akar lenni, annak mindezzel számolnia kell. Aki Jézus nyomába lép, nem diadalútra indul, hanem keresztet kap a vállára: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám” – jelenti ki Ő (38). Jézus mindezt világosan megmondja követőinek, nem köntörfalaz, nem csapja be őket. És a jézusi tanítást tolmácsoló evangélista sem, aki szemmel láthatóan egy csokorba gyűjtötte az erre vonatkozó jézusi mondásokat. Mert saját korának is szembesülnie kellett ezzel, és a keresztények minden nemzedékének.
Ha mindez így van, akkor tulajdonképpen meglepő, hogy mégis mindig vannak apostolok, evangélisták, tanítványok, Jézust hirdetők és Jézust követők.
Azért van ez így, mert mindez – a meg nem értés, a gúny, az üldöztetés, a kereszt hordozás – csak az érem egyik oldala, a másik a megtalált élet, a boldog örök élet. Mert Jézus azt is mondja tanítványainak: Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, és aki elveszíti az életét értem, megtalálja azt.
És mindig vannak és lesznek, akik elhiszik, sőt megtapasztalják ennek a kijelentésnek az igazát.
Mindig vannak és lesznek, akiket megnyugtatnak, sőt bátorítanak Jézus szavai: Ne féljetek tőlük! ... Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni… Nektek még a hajszálaitok is meg vannak számlálva a fejeteken… Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van…
Különben is miért kellene félni az emberektől? Döntéseinket meg kérdőjelezhetik, lázíthatnak, háborgást kelthetnek, kinevethetnek, üldözhetnek, kifoszthatnak, bebörtönözhetnek, sőt meg is ölhetnek, még sem ez az igazán rossz, nem ettől kell félni, hanem attól: „aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja”.
A hívő ember bizonyos esetekben választásra kényszerül: az emberektől, a szájuktól félve vagy megtagadja hitét, felhagy a vallás gyakorlásával és kárt szenved a lelke, vagy attól félve, hogy örökre elszakad Krisztustól, súlyos károkat vállal, sőt a fizikai halált is, és így biztosítja magának a boldog örök életet.
Az Isten iránti szeretet legnagyobb tette, a vértanúság, ami kötelező minden keresztény számára, amikor ennek elutasítása a hit megtagadását, a vallásos élet gyakorlását jelentené.
Jézus tehát nem vezeti félre követőit, nem hallgatja el a követésével együtt járó megpróbáltatásokat, de olyan ígéretei is vannak, amelyek miatt érdemes vállalkozni erre a nyilvánvalóan küzdelmes és nehéz útra. Ígéri a sérthetetlenséget, saját tanúságtételét az Atya előtt, és az élet, a boldog örök élet megtalálását. Sérthetetlenséget és oltalmat ígér, de nem a testnek, hanem a léleknek…
Érdemes jobban odafigyelni az Úr Jézus példázatára. A verebekről nem azt mondja, hogy egy sem hull a földre közülük, hanem azt, hogy „Atyátok tudta nélkül” – nem történik ez.
A verebek a földre hullnak, mert ők csak testből állnak, mi azonban sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi test és lélek vagyunk. Ha tehát Isten törődik a verebekkel, hogyne törődne velünk még sokkal jobban, hogyne mentené ki lelkünket a halál hatalmából?
Manapság a verébnek nincs tarifája, és az embernek is csak a biztosítónál, s ott is csak egy bizonyos korig.

Mit ér az ember, ha keresztény? Jézus épp erre válaszol: sokat. Nagyon sokat, mert, ahogy ő mondja: meg fogja vallani Atyja előtt, mindazokat, akik nem szégyellték őt és tanúskodtak róla az emberek előtt. Ő maga akar kiállni tanítványai, követői mellett az Atya előtt, megvallani őket, tanúsítani hozzá való hűségüket, mellette való kitartásukat.
Ha ugyanis elfelejtettük volna: a keresztény az, aki magatartásával, életvitelével, s ha kell, szavával megvallja, vállalja, Krisztust, a Krisztushoz való tartozását az emberek előtt.
És nem csak a hozzá hasonlóan gondolkodók között, a templomban, hanem az élet minden területén, a politikai életben éppúgy, mint az egyszerű hétköznapokban. A családi életben éppúgy, mint a munkában, az utcán vagy a szórakozó helyen. És itt nincs apelláta, magyarázkodási lehetőség. Jézus kijelentése egyértelmű, „de ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt”.
Olykor mi is meg nem értve, gondoktól, szenvedésektől gyötrötten jövünk a templomba szentmisére, kiszolgáltatva a test ösztöneinek, gyengeségeinek, a világ és a gonosz emberek, szellemi erők kísértéseinek. Ennek következtében időnként bukdácsolunk és elesünk, de nem akarunk a földön maradni, a bűnben fetrengeni.
Szabadulásért kiáltunk, mint az első olvasmányban Jeremiás próféta, tudva, hogy az Uram irgalmazz után, a Dicsőség következik, majd pedig a Szent vagy, szent, és a szentáldozásban Istennel találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, s fölragyogtatta a halhatatlan életet mindazok számára, akik megvallották őt a földön.
A felszínen, persze tovább folytatódik a küzdelem, a bűn és a kísértés világa újra és újra utánunk nyúl, de eleven tapasztalatunk lesz arról, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem” (Róm 5, 20).
Íme, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is - mondta egykor Isten a választott nép fiainak, miután az élet törvényeit kihirdette Mózes által (MTörv 30,15). Ezt mondta Jézus által is Izraelben, így szólt Szent Máté evangéliuma által a nemzetekhez - és ezt mondja ma nekünk is.

Miként Jézus kortársai és Máté olvasói, mi is választhatunk, sőt választanunk kell: megvallhatjuk, vagy megtagadhatjuk Krisztust. De tudnunk kell, hogy nem sántikálhatunk kétfelé, nem csipegethetünk a vallásos életből, amikor ünnepélyességre vágyunk és a vallás, a hit ellenes életből, amikor az érdekeink, kényelmünk ezt kívánja. Csak egy példát említsünk: keresztszülők, bérmaszülők akarunk lenne, ezt igazolással is alá akarjuk támasztani, a szentség kiszolgáltatása utáni buli kedvéért, de a gyerek előtt jó példával elől járni a hit, a vallásos élet gyakorlásában, a szentségek komolyan vételében, az Istennel való kapcsolat kiépítésének fontosságában, azt már nem akarjuk, arra már nincs igényünk. De említhetnénk az élettársi kapcsolat témáját is…
Pedig CSAK az egyik úton, a hitnek, a vallás gyakorlásának az útján járhatunk, ha fontos számunkra a halál utáni élet, ha üdvözülni, Isten boldogító színe látására akarunk jutni. S itt már a pap által kiállított igazolás nem lesz elegendő, itt már csak az fog számítani, hogy életem folyamán komolyan vettem-e Istent és az ő tanítását, amit az egyház által tár elém, s törekedtem-e akár áldozatok árán is megvallani Krisztusba vetett hitemet az emberek előtt, vagy sem.
Az Esztelneki Madonna közben járására adja Isten, hogy az az út, amelyen járunk, az a Krisztus által járt és az Egyház által tanított út legyen, amely az örök életbe, az örök boldogságba vezeti mindazokat, akik készek őt megvallani az emberek előtt. Ámen!

„Ha hallgattok szavamra..”. Évközi 11. vasárnap

Ferences kolostor és temető - Esztelnek

Szentírási részek: Kiv 19,2-6a és Mt 9,36-10,8

Sokszor használjuk a Szentírás kapcsán a ’szövetség’ szót: ószövetség vagy újszövetség. A Biblia szóhasználata szerint a szövetség Isten és ember közötti egyezséget, szerződést jelent, amelynek alapján Isten helyre akarja állítani a bűnbeeséskor megromlott kapcsolatot, Isten és ember között, az ember örök üdvössége, örök boldogsága érdekében. 

Isten a választott néppel kötött szövetség alapjául ezt a kikötést tette: „Ha hallgattok szavamra... az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket..., papi királyságom és szent népem lesztek.” (Kiv 19,5-6). 

Isten a választott népet papi küldetéssel és közvetítő feladattal bízta meg: a hitnek és az üdvösségnek általa kellett volna eljutnia az egész emberiséghez. Az Újszövetségben ez a feladat az Egyházra, Isten újszövetségi népére, vagyis ránk vár. A keresztség minden hívőt arra kötelez, hogy ne csupán személyesen élje a hitet és a megkapott kegyelmet, hanem sugározza is azt szét maga körül, hassa át vele a világot. Ezért mondja Péter apostol: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok”(1 Pét 2,9).

Az általános papság mellet - amelyről Péter apostol beszél és amelynek tagja minden megkeresztelt ember -, Jézus alapított egy másikat is, a szolgálati papságot, erre bízta a tanítást és a szentségek kiszolgáltatását. Erre választotta ki először a tizenkettőt és adott nekik küldetést. „Összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget”(10.1). Jézus saját küldetésében részesíti őket, és hatalmat ad annak teljesítéséhez. Nekik is azt kell hirdetniük, hogy „Közel van a mennyek Országa” (7), szavaikat pedig, mint az Ő esettében is, csodák igazolják majd. 

Jézust az emberek iránti részvét vezeti, amikor apostolainak küldetést ad. A részvét, ugyanis, „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk”(Mt 9,36). 

A cselekvő, segítő részvét a szeretet egyik legszebb fajtája. Az egyház sohasem mondott le erről a történelem folyamán. Mindig szívügye volt a szegények, a betegek, a leprások, a testi és szellemi fogyatékosok istápolása, ezért alakultak például a betegápoló szerzetesrendek. - A helyi egyház sem mondhat le erről, mert akkor méltatlan lenne krisztusi küldetéséhez… 

Jézust azonban nemcsak a részvét vezette az apostolok küldetésében, hanem elsősorban az üdvözítés, a messiási szándék. Erre mutat a bevezető kép: az aratás, amely mindig a messiási idők, a „végső idők” szimbóluma volt. Az aratás valóban az üdvözítés „végső ideje”, amikor a Gazda szétválasztja a jót a rossztól, és a jó gabonát csűrébe gyűjti. Ne zavarjon meg minket az, hogy Jézus az apostolokat most csak „Izrael házának elveszett juhaihoz” küldi (6). Mert az üdvösség egyetemes kibontakozásában üdvtörténeti sorrend valósul meg. Tehát nem annyira más népek kizárását jelenti ez a megszorítás, hanem inkább Isten hűségét választott népe iránt. Hiszen Izraelt választotta kiváltságos, papi népnek, ezért neki ajánlja fel először az üdvösség zsengéit. De később, feltámadása után minden nemzethez és néphez küldi apostolait.

A mai egyház küldetése is az egész világhoz szól, de ebből az egész világból mi egyes keresztények csak egy részletet tapasztalunk meg, amelyben forgolódunk, élünk és dolgozunk. Éppen ezért a körülöttünk lévő világ üdvösségéért kell elsősorban munkálkodnunk, a közelünkben élő embereket, saját népünket, családunkat kell először szolgálnunk. „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért” (Mk 10,45). Jézus azért jelenti ki ezeket a szavakat, hogy figyelmeztesse az apostolokat és általuk minden Krisztus követőt, hogy mindaz, aki benne hisz, aki Őt akarja követni az a szolgálatra kapott meghívást. 

De mit jelent konkrétan, hogy szolgálatra kaptunk meghívást? Azt jelenti, hogy bátran kilépünk önmagunkból és a másik ember felé fordulunk, hogy felhagyunk önmagunk önző érdekeivel és arra törekszünk alázattal, hogy mások hasznára legyünk. Háttérbe szorítjuk saját magunkat, ahogy Jézus mondja: aki nem hal meg, az nem fog élni. 

Ez a keresztény szeretet-szolgálat, amely a teljes ember, minden ember totális szolgálata. Szent Pál szerint ez azt jelenti, hogy éjjel és nappal az emberiség valós szükségleteire gondolunk és arra, mit kellene tennünk, hogy hasznosabbak legyünk fele barátaink számára. Ez a szolgálat minden ember felé fordul. Ennek a világnak összes férfijainak és asszonyainak szükségletei felé, a kenyértől a húsig, a vigasztalásig, a közbenjárásig, a beszédig. 

A kiválasztás kezdeményezése mindig Istentől származik. A kiválasztást se Izrael, se a Tizenkettő esetében nem a személyes érdemek indokolják, hanem egyedül Isten akarata. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16) - mondja Jézus apostolainak. Az ingyenes választottság a kiválasztottban különleges felelősség tudatot ébreszt. Nem lehet félelem nélkül olvasni a Tizenkettő névsorát, amely Iskarióti Júdás nevével végződik. Ha Isten hűséges választásához, vagyis Izraelt bűnei ellenére mindig választott népének tekinti, és Júdást sem űzte ki az apostoli testületből áruló tervei miatt, világos, ahhoz, hogy minden isteni hívás gyümölcsöző lehessen, a legtökéletesebb hűséggel kell rá válaszolni. 

A mai meghívottak - az általános és szolgálati papság tagjai -, még nagyobb felelősséggel rendelkeznek, mint a régi Izrael, mivel papságuk Krisztus, az egyetlen Főpap papságára épül, aki pedig feláldozta magát a világ üdvösségéért. Krisztus, aki Istent kiengeszteli az emberrel, az alapja minden papságnak, ugyanakkor ő adja meg az erő és a hűség kegyelmét. 

Most a legszentebb áldozat bemutatásának keretében, kérjük a Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására a szentségi Jézustól azt a kegyelmet, amelynek segítségével isteni hívására és küldésére nap, mint nap hűséggel tudjunk válaszolni. Készséges szolgálatunkkal pedig sugározhassuk az Ő emberszerető jóságát a minket körül vevő világba. 

AGAPÉ - A pletyka, a cukorka és Ferenc pápa (62. adás)

Fr. Csáki Ferenc Fülöp OFM, pappá szentelése 2023 jún. 10.

Merítsünk erőt Abból, Aki az élet Ura – Úrnapja.

 

Égi szent kenyér - László Attila

Friar Alessandro -Panis Angelicus

Adoramus Te (Palestrina) - Christopher Wren Singers - Christmas 2011

ADORAMUS TE, SANCTISSIME DOMINE. Gregoriano, Studio Giovanni Vianini, Mi...

The Priests - Panis Angelicus (In Concert At Armagh Cathedral)

Fr. Massimo Fusarelli OFM generalis találkozása az Erdélyi Ferences Csal...

A Ferences Rend Generálisának találkozása az Erdélyi Ferences testvérekkel

Római Riportok - 2023. május 28.

Pünkösd üzenete örökké aktuális

Szentírási részek: ApCsel 2,1-11 // Jn 20.19-23

Azt gondolom, hogy keresztény ünnepeinket ismerve mindannyian tudjuk, hogy Karácsony Jézus Krisztus születésének, Húsvét az ő szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának az ünnepe, míg Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását és az Egyház alapítását ünnepeljük.
De mit is jelent a Szentlélek kiáradásának ünnepe valójában, mi az üzenete ma a mi számunkra? E kérdésre a választ leginkább az apostolok életéből érthetjük meg.
Amikor az evangéliumokban Jézus tanítványairól, az apostolokról olvasunk, nyomát sem találjuk annak, hogy egy ideális közösség lett volna, Sőt olykor az az érzése az embernek, mintha egyáltalán nem értenék, hogy miért választotta ki, és egyáltalán mire hívta meg őket az Úr Jézus. Szinte állandóan a politikán jár az eszük. Leginkább az idegen római uralomra gondolnak, és attól szeretnének szabadulni. Még Jézus mennybemenetele előtt is azt kérdezik: „mostanában állítod helyre Izrael országát?”
Lassú észjárásuk miatt Jézus korábban is gyakran korholta őket, miként azért is, mert versengtek, rivalizáltak és az eljövendő új ország „miniszteri székeit” akarták megkaparintani.
Nagypénteken megtörténik a tragédia, és mesterüket úgy végzik ki, mint egy közönséges gonosztevőt. Ők pedig emberileg és főleg Krisztus-követőként, tanítványként elégtelenre vizsgáznak. Júdás elárulja harminc ezüstpénzért, Péter félelmében, hogy Jézus sorsára ne jusson, megtagadja. A többiek pedig mind elhagyták, egyedül János apostolban, a szeretet tanítványban volt annyi bátorság, hogy hűséges tanítványként ott álljon a kereszt alatt.
Mindezek ellenére, húsvét után ötven nappal, ezzel a dicstelen, félénk, az utolsó vacsora termébe bezárkózott társasággal történt valami rendkívüli, ami felrázta és bátor tanúságtevő közösséggé kovácsolta őket. A pünkösdi esemény, az Isten Lelkének kiáradása okozta ezt a változást. Ez tette a félénk tanítványokat bátor hősökké, akik elvitték Jézus nevét, s tanítását az akkor ismert egész világra, és végül életüket áldozták érte.
Az Apostolok Cselekedetéből jól ismert, s az első olvasmányból hallott pünkösdi jelenetet, ahol a különböző nyelveket beszélők megértik egymást, érdemes párhuzamba állítani és összehasonlítani egy másik közismert bibliai jelképes, ószövetségi történettel: a bábel-i torony építésének epizódjával. A bibliai elbeszélés szerint Bábelben kezdődött a nyelvzavar és a népek szétszóródása, az emberi gőg és büszkeség következménye, mert az ember a saját erejével, Isten nélkül akart építeni „várost és égig érő tornyot” (Ter 11,4).
Ott azt látjuk, hogy különböző emberek hirtelen felindulásból összefognak egy cél érdekében. De mivel ez a cél nem valamilyen jó, valódi érték, hanem erkölcsi rossz, ezért egy idő után összevesznek, széthúznak, olyannyira megzavarodnak, hogy képtelenek egymással szót érteni, egymást megérteni.
Mai nyelven azt mondhatnánk, hogy az önzés, az öncélú haszonszerzés vágya kialakíthat ugyan valamilyen emberi kapcsolatrendszert, mint például a csoportos bűnözés vagy a kirekesztő klikkesedés, de valódi közösséget, szolidaritást, tartós emberi kapcsolatokat nem képes létrehozni.
Ezzel szemben pünkösdkor, ennek a megoszlásnak lesz vége, a Szentlélek kiáradása megmutatja, hogy különböző kulturális, földrajzi, nyelvi, vagy akár vallási háttérből érkező emberek mind-mind képesek szót érteni egymással és közösséggé formálódni a legfőbb érték, a föltámadt Krisztus körül.
A Szentlélek befogadásával nincs többé istenellenes gőg, sem egymással szembeni elzárkózás, hanem kitárulás van Isten felé. Az emberek kilépnek magukból, hogy hirdessék Isten igéjét: új nyelv szólal meg, a Szentlélek által a szívekbe árasztott szeretet nyelve (vö. Róm 5,5); ezt a nyelvet mindenki megértheti, s amit megértettek, azt minden kultúrában és minden életállapotban meg lehet valósítani.
A Szentlélek nyelve, az evangélium nyelve a közösség nyelve, amely arra hív, hogy emelkedjünk felül az elzárkózáson és közömbösségen, a megoszlásokon és szembenállásokon.
Mindegyikünknek fel kellene tennie magának a kérdést: engedem-e, hogy a Szentlélek vezessen, hogy az életem és hívő tanúságtételem az egységről és a közösségről szóljon? Az evangéliumot, a megbékélés és a szeretet szavait viszem-e abba a környezetbe, amelyben élek?
Ne feledjük, egy nemes cél érdekében hatékony együttműködés valósulhat meg különböző emberek között, ha azok a Szentlélek segítségével képesek félretenni önös, rövidtávú látszatérdekeiket, és a közjó szolgálatát komolyan venni.
Ennek ellenére olykor úgy tűnik, hogy ma is megismétlődik az, ami Bábelben történt: megoszlások, értetlenségek, versengések, irigységek, önzések. Ezért érdemes föl tenni a kérdést, hogy én mit teszek a saját életemben? Egységet teremtek-e magam körül? Vagy megoszlást támasztok fecsegésemmel, kritikámmal, irigységemmel? Mit teszek? Gondolkodjunk el ezen!
Krisztust követni, az evangéliumot hirdetni azt jelenti, hogy elsőként mi valósítjuk meg a kiengesztelődést, a megbocsátást, a békét, az egységet és szeretetet, amelyeket a Szentlélek ajándékoz nekünk. Emlékezzünk Jézus szavára: „Arról fogják megismerni, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel lesztek egymás iránt” (Jn 13,34– 35).
Az első tanítványok megértették, amire szent Pál apostol figyelmeztet: „Testvéreim kérlek, benneteket lélek szerint éljetek. „A lélek gyümölcsi nyilvánvalóak: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság.
Vajon, mi magunk, akik a Lélek kiáradását és az Egyház alapítását ünnepeljük, érzünk-e vágyat, e gyümölcsök iránt, s teszünk-e valamit annak érdekében, hogy ezek a lelki adományok bennünket is jellemezzenek, bő termést hozzanak?
A pünkösdi esemény másik hatása, hogy a korábban gyámoltalannak tűnő, ha nem is gyáva, de félénk, tehetetlen apostolok, akik bezárkóztak az utolsó vacsora termébe, most a Szentlélek tevékenységének hatására bátran és nyíltan kiállnak a tömeg elé és lelkiismeretüket követve, a kapott küldetést teljesítve hatékonyan tesznek tanúságot a föltámadt Krisztusról, az üldöztetést és a vértanúságot is vállalva.
Napjainkban ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a média többsége által sugallt közgondolkodással, divattal, a fogyasztás diktatúrájával, vagy az éppen hatalmon levők nem helyes, nem becsületes, a krisztusi értékrenddel ellentétes elvárásaival szemben, a Szentlélekkel eltelt keresztények a lelkiismeret szavára hallgatva nem szégyellnek határozott tanúságot tenni a valódi emberi és keresztényi értékrendről. A helyes lelkiismeret ébren tartása végett, ma is szükség van olyan céltudatos és elkötelezett emberekre, akik nem szégyellnek valódi értékeket képviselni és védeni. Sőt, ez mindannyiunk kötelessége.
Az Istenről nem ritkán megfeledkező mai ember számára vigasztaló a tanítványok példája: ők sem születtek hősnek, később, a Szentlélek befogadása által váltak azzá. Így hát Pünkösd szent ünnepe idén is arról szól, hogy Isten Szentlelke elvezethet embereket az újjászületésre, amelynek révén az ember úrrá lehet reménytelen helyzeteken. Ezért olyan fontos a keresztény fiatalok életében a bérmálás szentsége, a Szentlélekben való megerősítés, a régi külsőben a megújult belső, lelki tartalom.
Azonban ennek a lelkimegújulásnak, ahhoz, hogy gyümölcsöző lehessen, mindig az imádságból kell kiindulnia. Kérni kell, mint az apostolok az utolsó vacsora termében, a Szentlélek tüzét. Csak az Istennel való intenzív, mélyenszántó, erős, hívő kapcsolat teszi lehetővé, hogy kilépjünk zárkózottságunkból és bátran hirdessük az evangéliumot. Imádság nélkül a tevékenységünk üressé válik; igehirdetésünknek nincs lelke, ha a Szentlélek nem élteti.
Pünkösd üzenete ezért örökké aktuális. Ezért van szükségünk mindnyájunknak igazi pünkösdi megújulásra, a Szentlélek kegyelmi adományainak kiáradására, szellemi, lelki erőre és tartásra egyéni és közösségi életünkben egyaránt.
Épen ezért, újítsuk meg minden nap a Szentlélek tevékenységébe vetett bizalmunkat, azt a bizalmat, hogy bennünk tevékenykedik, bennünk lakik, táplálja bennünk az apostoli buzgóságot, békét és örömet ajándékoz nekünk. Engedjük, hogy vezessen! Legyünk imádkozó férfiak és nők, akik bátran tanúskodnak az evangélium mellett!
Bárcsak az Esztelneki Madonna közbenjárására, a Szentlélek erejével mi is úrrá tudnánk lenni félelmeinken, emberi gyengeségeinken. Bárcsak eltöltene minket is az Úr Szentlelke, és Pünkösd kapcsán megújulna életünk, mint az apostoloké, mert csak így lehetünk az Istennel való egység és közösség eszközei a mai világban. Ámen.

Régen mi “csak” tetováltattunk, ők manapság levágatják a ...

Assisi Szent Ferenc Iskolája 2023.

Részletek és jelentkezés: www.ferencesprogramok.ro 

 

Higgyünk abban, hogy a jó is lehet „ragályos”… - Húsvét 7. vasárnapja

Szentírási részek: ApCsel 1,12-14 // Jn 17,1-11a 

Az élet sokkféle területe teszi próbára a hitünket, keresztény életünket. Ezek döbbentenek rá Jézus szavainak az igazságára, amelyet a mai evangéliumi szakaszból hallottunk: "Értük könyörgök… én nem maradok tovább a világban. Ők azonban a világban maradnak." 

A "világ" szó itt az antivilág; a hitetlenség, a gyűlölet és a szeretetlenség központja, a keresztény élet követelményeivel ellentétes és annak ellentmondó világ, ami a bűn birodalmát is jelzi. A Biblia gyakorta úgy beszél erről a világról, mint az istenellenes tényezők összességéről.

Júdás apostol egyik példája azoknak, akiknek minden fölkínáltatott és elutasították, aki megtapasztalta a fényt és az életet, de elhagyta azokat a sötétségért és a halálért. 

Ugyan nem ezért a világért imádkozik Jézus, de nem is fordult el tőle egészen, hiszen apostolai és az ő követői ebben a „világban maradnak”. 

Tehát Jézus főpapi imája, amelyet apostolaiért mondott és mindazokért, akik történelem folyamán követni fogják őt, hinni fognak benne - két dologra hívja fel a figyelmünket. 

Az első: keresztények ugyan - úgy, mint bárki más, ebben a világban élnek, tehát számolnunk kell ennek a világnak a sajátosságaival. 

A második dolog, hogy nem hagyatkozhatunk kizárólag az emberi erőfeszítésre – nyitottaknak kell lennünk Isten felülről jövő segítségére. 

- Az apostoloknak sem jutott más sors, mint Jézusnak - Szt. Péter levele tanúsítja: „Szeretteim. Örvendezzetek, ha részt vehetek Krisztus szenvedésében... Boldogok vagytok, ha Krisztusért gyaláznak titeket.”(1 Pt 4,14) Viszont az apostoloknak fontos volt a Szentlélek eljövetele, amelyre imádkozva készültek közösen: „Mindnyájan egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkoztak, az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával” (ApCsel 1,14). 

Gyakran szélmalomharcnak tűnik a keresztény ember élete. 

Látszólag világunkban folyamatos fejlődést, haladást tapasztalunk, viszont a valóság az, hogy komoly harc folyik minden területen, és ebben a küzdelemben a gyengébb, az erőtlen alul marad. Igazából nem nevezhető fejlődésnek, az, ha a gazdasági helyzet nem kedvez sem az egyedül élőknek, sem a családosoknak, és egyáltalán nem jelent eszményképet a családi élet. Nem keresztény értékek irányítják a környezetűnk életét - még ha a nyilatkozatok szintjén azt is halljuk a gyökereiben keresztény Európa politikusaitól. 

Az is a tények közé tartozik, hogy nagy információ áradat bombáz naponta bennünket. Válogatás nélkül mindent el akarnak fogadtatni, mindent el akarnak hitetni velünk bármilyen oldalról is érkezzék az információ. Egy ilyen világban az ember nehezen találja meg a helyét, és szerepét az életben. 

Tény az is, hogy az egoizmus, a mérhetetlenül nagy önzés következtében az összetartozás, a közösség fontossága és szerepe is sokak szemében kérdéssé lett, sőt a személyi értékeket sem sokra tartják manapság – egyedüli szempont az érvényesülés, a nyereségvágy, mindegy milyen áron. Azonban mindannyian tudjuk, aligha lehet egyedüli és kizárólagos szempont az életben a kényelem, az érvényesülés, a hasznosság, az önzés. 

Hasonló dolgokat tapasztalva néha legszívesebben félrehúzódnánk, mert túl nehéznek találjuk a világgal szembeni küzdelműnket. Pedig ezt semmiképp nem tehetjük - nagy szűkség van arra, hogy a vallásos, hitbeli meggyőződésünket bevigyük a mindennapi élet különféle területeire, a családba, a munkahelyre, a szórakozóhelyre. Jézus szerint a világban kell maradnunk. Olvasnunk kell az idők jeleiből – keresnünk kell azt, hogy miként tölthetjük be a legmegfelelőbben Istentől kapott hivatásunkat, feladatunkat. Épen ezért nagyon fontos, hogy mi magunk alakítsuk életünket a keresztény értékrend szerint, akkor is, ha környezetünk nem így tesz. Higgyünk abban, hogy a jó is lehet "ragályos", a hamisítatlan, valódi értékek is lehetnek vonzóak.

Azonban mindezekben nem feledkezhetünk meg arról, hogy végső soron Isten kezében van az életűnk, ő irányítja a világ sorsát - és néha a legváratlanabb időpontban valósul meg az, amit már oly régóta szerettünk volna. 

Pünkösd közeledtével kérjük mi is a Szentlelket, a Bölcsesség lelkét, hogy keresztény életűnk Isten akarata szerinti gyümölcsöket hozzon. 

Ezért annyira fontos és számunkra bátorító, az, hogy Jézus búcsúbeszédében az Atyához fordulva ezt mondja: „Értük könyörgök, értük imádkozom”. 

Ahogy egykor Péterért és Lázárért imádkozott. Jézus most azt mondja nekünk, hogy „Ti mindnyájan az Atyáé vagytok, és én könyörgök értetek az Atya előtt”. Jézus tehát nem a világért könyörög, „értünk könyörög” – követőinek sokaságáért, az „Egyházáért könyörög”. 

A Szentatya, Ferenc pápa mondta, hogy miközben Szent János apostol, mindezekről elgondolkodik, rólunk, bűnösökről beszélve így szól: „Ne vétkezzetek, de ha valaki vétkezik, tudjátok, hogy van közbenjárónk az Atyánál, valaki, aki könyörög értünk, aki védelmez bennünket az Atyánál és megigazulttá tesz bennünket. Azt hiszem – folytatta a pápa –, hogy sokat kell gondolni erre az igazságra, erre a valóságra: ebben a pillanatban Jézus értem imádkozik. Azért tudok előre haladni az életemben, mert van egy ügyvédem, aki megvédelmez engem, és még ha bűnös is vagyok és oly sok is a vétkem, van egy jó védelmező ügyvéd, aki az Atyánál közbenjár értem.

Ő az első ügyvéd, aki aztán elküldi nekünk a Vigasztalót. Amikor nekünk a plébánián, otthon vagy a családban bármi szükségünk vagy éppen problémánk támad, akkor Jézust kell kérnünk, hogy könyörögjön értünk. És ma hogyan könyörög értünk Jézus? Bizonyára nem beszél sokat az Atyjával – állapította meg Szentatya. – Nem beszél, szeret.

Van valami, amit Jézus ma is megtesz: megmutatja Atyjának a sebeit és Jézus az ő sebeivel értünk fohászkodik, mintha azt mondaná az Atyának: „Nézd csak, Atyám, mindennek ez az ára! Segítsd őket, védelmezd őket. A te gyermekeid és én ezekkel a sebekkel váltottam meg őket.” 

Elgondolkodtató, hogy amíg Jézus a feltámadása után tanítványainak gyönyörű, megdicsőült testben jelent meg, amelyen nem voltak véraláfutások, nem látszottak a megkorbácsolás nyomai, mégis ott voltak rajta a sebek. Az öt sebhely. Miért akarta ezeket Jézus magával vinni a mennybe? Miért? Hogy könyörögjön értünk. Hogy megmutassa az Atyának megváltásunk árát: „Nézd, ez az ár érettük, és most ne hagyd őket egyedül, Atyám, segítsd őket!”

Szükségünk van erre a hitre. A hitre, hogy Jézus ebben a pillanatban is közbenjár értünk az Atyánál, mindannyiunkért külön-külön. És amikor imádkozunk, ne felejtsük el Jézustól azt kérni, hogy imádkozzon, könyörögjön értünk.

„Jézus, imádkozz értem! Mutasd az Atyának a sebeidet, melyek az enyémek is, az én vétkeim okozta sebhelyek. Az én problémám sebhelyei ebben a pillanatban.” 

Tudatosítsuk magunkban azt, amit Jézus Péternek mondott: 'Péter, imádkozom érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited'. Biztosak lehetünk abban, hogy ő mindennap megteszi ezt mindnyájunkért. Legyen bizalmunk Jézusnak ezen imádságában, amikor sebeivel megjelenik az Atya előtt. 

Az apostolok nem felejtették el Jézus imáját, és biztosra vehetjük, hogy magukévá tették. Jézushoz hasonlóan az atya dicsőségét és az emberek üdvösségét kérik, saját maguk számára pedig segítségért könyörögnek, hogy Krisztus hűséges tanúi lehessenek. Így várják a Szentlélek eljövetelét: „egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva… Máriával, Jézus Anyjával”(ApCsel 1,14). 

Azzal a Máriával, akit Isten, mint a reménység gyönyörű képét, szent Fiának anyját, az emberi nem legszebb virágát, állítja elénk. Azt a Máriát, aki ott állt édes fia keresztfájánál, aki még akkor is, ott is hitt benne. De ott volt az apostolok között is, a mennybemenetel utáni napokban, és az első pünkösd napján, amikor mindnyájukra leszáll a Szentlélek. 

Nekünk is az apostolokhoz és Máriához hasonlóan kell készülnünk Pünkösdre: imával és jó-cselekedetekkel Istent dicsőíteni, és így felkészíteni szívünket a Szentlélek befogadására, imádkozni az Egyházért és pásztoraiért, s minden ember üdvösségéért. 

Ugyanakkor a világban maradás és a bűn hatalma elleni küzdelem nekünk is feladatunk. És ez a feladat mindenképpen felülmúlja erőinket. Ne feledjük azonban, hogy Jézus értünk is imádkozott, számunkra is kérte az erőt. De nemcsak értük könyörgök – mondja –, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem (Jn 17,20). Ebből az erőforrásból merítve vállaljuk tehát földi létünk valamennyi terhét, harcoljunk a bűn ellen, hogy Isten igazságában megszentelt személyekké válhassunk. 

És ne feledjük Mária az Isten szeretetétől elárasztott, a Krisztustól megváltott, a Szentlélektől betöltött ember tökéletes példája, az Egyház legtökéletesebb tagja és mintaképe. Ő a mennyországban sem tétlen: anyai szívébe zárja nemcsak Jézust, hanem valamennyi gyermekét, ezért kérjük: „imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján”. 

„Következetes dolog-e…? – Húsvét 6. vasárnapja

Kép forrása

 Szentírási részek: ApCsel 8,5-8. 14-17 // Jn 14, 15-21

Húsvéti ünneplésünk vége felé figyelmünket a liturgia lassan hitünk következő nagy eseményére irányítja, pünkösd ünnepére, a Szentlélek kiáradásának a napjára. 

Az olvasmány Péter és János apostol első bérma-útjáról számol be. Szamariában Fülöp diakónus igehirdetése következtében sokan megkeresztelkedtek, az apostolok pedig „rájuk tették a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket”(ApCsel 8,17). Az evangéliumi szakasz az Úr Jézus búcsúbeszédének egy részét idézi, amelyben Jézus megígéri tanítványainak a vigasztaló Szentlelket, az „Igazság Lelkét” akit az Atya fog küldeni az Ő kérésére, és aki örökre velünk marad.

„Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” (Jn 16,7) – olvashatjuk az Úr Jézus szavait Szt. János evangéliumában.

Miért jobb nekünk, ha Jézus elmegy, és helyette eljön a Szentlélek tevődik fel a kérdés?

Tudjuk jól, hogy Jézus földi működése, halála és feltámadása után 40 nappal felment az Atyához. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, mint, a megtestesült Isten Fiával közel kétezer évvel ezelőtt mindössze pár ezer ember találkozott, látta őt, hallotta tanítását Palesztina területein. 

Milyen jó lenne, ha ma is élne Jézus és találkozhatnánk vele, merül fel a gondolat egyesekben. De vajon milyen találkozás lenne az? Valami olyasmi, mint egy-egy pápalátogatás: megvillanna egy-egy tíz vagy százezres tömeg előtt, hallanák a hangját, némelyeknek megadatna, hogy kezet fogjanak vele és kész. A legtöbb hívő örülhetne, ha életében egyszer így találkozhatna Jézussal. 

Az Úr Jézus nagyon jól tudta ezt, és ezért mondta, hogy jobb nekünk, ha ő elmegy, és elküldi a Vigasztalót, mert általa és benne mindig találkozhatunk Vele. Mindig személyesen beszélhetünk vele, ő, pedig személyesen válaszol nekünk. 

De ez csak a benne igazán hívők számára válhat valósággá. A világ, a kívülállók, a nem hívők számára Jézus megszűnt azzal, hogy meghalt, és talán igaz sem volt a története, vélik közülük sokan.

De vajon mi, akik a keresztségben meghaltunk Krisztussal a bűnnek és újjá születtünk vízből és Szentlélekből, meglátjuk-e a hit szemével, a Szentlélek segítségével Jézust? Vagy mi is ahhoz a világhoz tartozunk, amely vak az ilyen látásra? 

Mivel a „Lélek”, jelenléte és tevékenysége láthatatlan, teljesen lelki. Az anyagba elmerült és tévelygéstől elsötétedett világ nem ismeri fel, nem tudja befogadni, nyílt ellentétben van „az Igazság Lelkével”.

Valljuk meg: a megkereszteltek és megbérmáltak közül is sokan vakok rá. Mert lehet valaki külsőleg megkeresztelt, lehetet elsőáldozó és megbérmált, ha belsőleg nem azonosul a szentséggel, ha nem hisz benne, ha nem engedi, hogy átalakítsa magatartását és formálja életvitelét, akkor mit sem ér az ő számára. 

Érdemes elgondolkodnunk, ha egyáltalán szoktunk gondolkodni, a nem rég elhunyt Szentatya, Benedek pápa amerikai látogatása alkalmával föltett kérdésén és őszintén levonni a magunk számára a következtetéseket: „Következetes dolog-e – kérdezi a szentatya – vasárnap a templomban megvallani hitünket, majd a hét során ezzel ellentétes üzleti ügyeket vagy orvosi beavatkozásokat végezni? Következetes-e egy gyakorló katolikus számára semmibe venni vagy kihasználni a szegényeket, a társadalom peremére szorultakat, a katolikus tanítással ellentétes szexuális viselkedést tanúsítani, vagy az emberi élet ellen állást foglalni? – Őszinte, öntudatos vallásosságra vall-e, hogy miközben a bűnbánat szentségéhez járulunk, és a szentáldozásban egyesülünk a Szentségi Jézussal, a hétköznapok közepette, nyugodtan áskálódunk mások ellen, szemrebbenés nélkül megrágalmazunk embereket, hazugságot terjesztünk másokról és minden lelkiismeret-furdalás nélkül széthúzást, gyűlölködést keltünk? – Ellen kell állni minden olyan áramlatnak – hívta fel a figyelmet a pápa –, amely azt sugallja, hogy a vallás magánügy. A keresztények csak akkor lesznek nyitottak az evangélium átalakító erejére, ha a hit átjárja életük minden területét”.

A hit és a szentségek között szoros és kölcsönös függőség áll fenn: a szentségek nemcsak feltételezik a szentségekhez járulók hitét, hanem növelik, megerősítik azt, s egyúttal ki is fejezik. A hit mindig előfeltétele a szentségek hatékonyságának, a szentségek ereje összekapcsolódik a hit erejével. A szentség bár önmagában hat, a hit hiányában mégis terméketlen marad.

Egyetlen szentség sem képes átalakítani bennünket, nem hozhat látható eredményeket az életünkbe, ha a hiányzik belőlünk a kegyelem működéséhez szükséges nyitottság és belső irányultság. Ugyanis Isten nem követ el erőszakot szabad akaratunk ellen, Ő nem erőlteti ránk magát. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá…” (Jel 3,20) -, tehát tőlem függ, hogy beengedem az életembe vagy sem.  

Ezért van az, hogy sok keresztény a szentségek gyakori vétele ellenére sem fejlődik lelkileg, nem lesz jobb ember, mivel nincs meg bennük a kellő hit, mivel igazából nem engedték be Jézust az életükbe, illetve nem akarják, hogy formálja az életüket, ennek hiányában pedig nem részesülnek Krisztus halálának és feltámadásának megváltó művében, kegyelmében, mely a szentségek által valósul meg.

Isten kegyelme minden szentségben a hitünkre és szabad akaratunkra épít. Például a szentgyónásban, nincs meg a bűnök bocsánata, ha nincs meg a gyónóban a hitből fakadó belső hozzáállás, az őszinte bűnbánat. Igazából a bűnbánat eredményezi a feloldozást, a bűnök bocsánatát, nem pedig a bűnök listája és nem a pap feloldozó szava csupán. A feloldozás szavai nem varázsigék, melyek mindenképpen megvalósulnak, ha akarjuk, ha nem. Csak akkor, ha a gyónóban megvan az igaz, őszinte bánat, illetve a bűnbánatra való készség, mert bánat nélkül nincs bocsánat!

De így van ez a bérmálásban is. Ha nem akarunk a bennünk lakozó Szentlélekkel együttműködni, akkor ő tétlen marad bennünk, akármilyen ünnepélyes is volt a bérmálási, a püspöki szentmise. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint az a tény, hogy miután megbérmálkoztak fiataljaink, közülük nagyon sokan elmaradnak a templomból, a hittanórákról, nagyon sokan elhanyagolják a vallásos élet gyakorlatait, sőt hitükkel ellentétes magatartást, életvitelt gyakorolnak, holott a püspök előtt tett ígéretük alapján a mindennapjaik az elkötelezett, öntudatos, gyakorló keresztény életről kellene, hogy tanúskodjanak.

A kegyelem, az isteni segítség működését, tevékenységét, úgy lehetne szemléltetni, hogy az ember a 100%-os tevékenységből csak 1%-ot kell teljesítsen azzal, hogy igent mond az Istenre, hogy őszintén vágyakozik utána, hogy akarja a Vele való kapcsolatot, a többi 99%-ot Isten cselekszi. De ha nincs meg ez az 1 %-os önrész, akkor nem lesz meg a 99 sem.

Mondjunk tehát minden szentségben igent a Háromszemélyű egy Istennek, akarjuk a Vele való kapcsolatot. Bocsosuk rendelkezésére az 1%-os önrészt, ami részünkről nyitottságot, befogadó készséget, utána való mélységes vágyakozást kell, hogy jelentsen. Mondjunk igent a Szentléleknek, akinek eljövetelét hamarosan ismét megünnepeljük a Világegyházzal egyetemben. 

Ha egy őszinte önmagunkba szállás következtében, ha egy mély lelkiismeretvizsgálat alkalmával azt találnánk, hogy eddig nem működtünk kellőképpen együtt a Szentlélekkel, mi, akik a szentségekhez járultunk, mi, akik már meg vagyunk bérmálva, akkor nem kell újra bérmálkozni, de kell, hogy felszítsuk, felélesszük magunkban a szentségekkel járó kegyelmeket, kell, hogy akarjuk az Istennel való együttműködést, az elkötelezett Krisztus követést.

Ezt megtehetjük bármikor, de különösképpen a pünkösdi ünnepekre való megfelelő előkészülettel, miként tették az apostolok az asszonyokkal és a Szűz Anyával az élen az utolsóvacsora termében. Krisztus Urunk mennybemenetele után, kilenc napon át együtt imádkoztak az utolsóvacsora termében, a Szentlélek eljöveteléért. Pünkösd napján pedig „mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek!” 

Ha mi is őszintén vágyakozunk utána, és kellőképpen készülünk a fogadására, akkor egészen biztos, hogy nem fog cserbenhagyni bennünket, el fog jönni hozzánk, be fog lépni az életünkbe, hogy általa és benne újra és újra találkozhassunk a feltámadt Üdvözítővel, Jézus Krisztussal. 

Hogyan épül fel a szentmise és miért pont így? [Misevlog #2]

„Életem legjobb döntése! Avagy miért lettem pap?” [Misevlog #1]

Hogyan adjuk át gyermekeinknek a hitet? – Találjuk meg egymást podcast #14

A Szentföld gyökerei - Terra Santa News

Ferenc pápa beszéde a fiatalokhoz - Papp László Budapest Sportaréna

FERENC PÁPA FIATALOKKAL TALÁLKOZIK - Papp László Sportaréna

Rúzsa Magdi, Ferenc pápa előtt énekelt a Papp László Budapest Sportarénában.

KATTINTS!