Valóság-e, ami nem hat? | Miklós Vecsei H. | TEDxYouth@Budapest

Nagyböjti Triduum-Urbán Erik Ofm elmélkedése; 1 nap - Az Oltáriszentség

Nagyböjti Triduum-Urbán Erik Ofm elmélkedése; 2 nap - A Szentmise

Nagyböjti Triduum-Urbán Erik Ofm elmélkedése; 3 nap - Oltáriszentségben ...

Régi képek: Esztelneki láger élet

P. Dr. Barsi Balázs OFM nagyböjti konferenciabeszéd 2018. 5/5

Golgotának Szent hegye - P. Szabó Dömjén ofm - 8 évvel ezelőtti felvétel

"A sokat szenvedett, árva kaplonyi jó népnek ajánlom ez éneket, vigasztalásul a megpróbáltatások között, bizakodásul a szent Keresztben és vágyakozásul az örök haza felé." P. Dömjén ofm 1951. jan. 5.
 

László Attila - A költő visszatér

László Attila : Szabadnak születtél (Bródy János)

Március 15-i megemlékezés Esztelneken kora délelőtt

Még néhány kép ide kattintva látható.

Római Riportok - 2018. március 11.

Minden megkérdőjelezhető, csak egy valami nem… – Nagyböjt 4. vasárnapja

Esztelneki házaspárok nagyböjti zarándoklata

Olvasmányok:  2 Krón 36,14-16. 19-23 // Ef 2,4-10  // Jn. 3, 14-21.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” 

(Jn 3:16).

Valahányszor olvasom, hallom, vagy idézem a fenti szavakat, midig olyan jóleső tudat tölt el, hisz annyira pozitív, erőteljes, előremutató üzenete van a Szentírás eme legismertebb, legtöbbet idézett mondatának.

Ha a Szentírás lényegét egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni, ezt a mondatot idézhetnénk. Viszont ha ennek a mondatnak a lényegét egy szóban kellene összefoglalni, akkor a szeretetre kell gondolnunk. Isten szeretetére. A szeretet Istenére.

„Isten Szeretet”(1Jn 4,8) – írja Szent János az ő első levelében. Amúgy az egész Biblia nem más, mint Isten szeretetének az elbeszélése. S ez az a jó hír, amely hordozza és megmagyarázza az összes többit. Végeláthatatlan viták voltak és lehetnek arról, hogy van-e Isten, vagy nincs. Viszont a legfontosabb kérdés nem Isten létére vonatkozik, hanem Isten szeretetére.

Amennyiben feltételeznénk Isten létét szeretet nélkül, inkább megfélemlítene, mintsem hogy örvendeznénk léte miatt, mint ahogyan ezt látjuk számos nép és civilizáció esetében. A keresztény hit nagyon határozott ebben: Isten az, Aki Van, és Isten a Szeretet.

Isten szeretetének a megközelítésében kiindulópontunk a Szentháromság lehet. Miért hisznek a keresztények a Szentháromságban? A válasz: azért, mert hiszik, hogy az Isten Szeretet. Ahol az Istenről, mint legfőbb Hatalomról, vagy Törvényről gondolkodnak, ott nincs szükség több személyre, s ezért nem is értik a Szentháromságot. A törvényt és a hatalmat egyvalaki is gyakorolhatja, de a szeretetet nem.

És itt jön a keresztény kinyilatkoztatás, melyet az Egyház Krisztustól kapott, s melyet vall a Hiszekegy-ben. Isten maga a szeretet, öröktől fogva, mert Ővele mindig is ott volt a Fiú, az Ige, akit végtelenül szeret, s ez a szeretet szintén egy személy, a Szentlélek. Ezért minden szeretetben jelen van három valóság, minden szeretetnek van három alanya, mégpedig valaki, aki szeret, valaki, aki felé irányul a szeretet, s maga a szeretet, mely egyesíti őket.

A Szentírásban, Isten úgy beszél a szeretetről, mint ami az ember számára természetes valóság. Dante a nagy olasz költő és filozófus mondja, hogy Istenben együtt van jelen az a szeretet, ami a világban „sokfélének” látszik. Mindenféle emberi szeretet – a házastársi, az atyai, anyai, a baráti szeretet – egyetlen szeretet lángnyelve, s azoknak forrása és teljessége Istenben van.

Isten elsősorban a prófétákon keresztül beszél szeretetéről. Izaiás prófétánál olvashatjuk ennek egyik legszebb megfogalmazását: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad”(Iz 49,15). A prófétai megnyilatkozásokban egyidejűleg fejeződik ki Isten szeretetének atyaisága és anyaisága.

Az atyai szeretet kezdeményez, ösztönöz és bátorít. Azt akarja, hogy a gyermeke felnőjön, eljusson az érettségre. Ezért korrigálja, ezért nem dicséri, amikor jelen van, nehogy azt higgye, már célba ért, már nem kell fejlődnie, nehogy azt higgye, hogy már tökéletes és nincs szükség további erőfeszítésre De egy igazi atya szabadságot és biztonságot is ad gyermekének, ami miatt az védettnek érzi magát. Ez az, amiért Isten úgy nyilatkoztatja ki Magát az embereknek, mint „kőszikla, bástya és vár”.

Máskor Isten az anyai szeretet képével beszél Önmagáról. Az atyai szeretettel szemben az anyai szeretet elfogadó és gyöngéd, bensőséges, az anyaság mélységéből származik, onnan, ahol a gyermek formálódott, s ez az anya egész személyiségét igénybe veszi, betölti együttérzéssel. Az édesanyák mindig cinkosaik gyermekeiknek, megvédik őket és közben járnak értük az édesapa előtt. Elmondhatjuk, hogy Isten hatalmas és erős, ugyanakkor gyöngéd és tehetetlen is. Ez az „anyai” gyöngeség.

Az ember ismer egy másikféle szeretetet, a házastársi szeretetet, amely „erős, mint a halál”, amelynek lángja „lobogó tűz” (Én 8,6). Istenre vonatkoztatva is megtaláljuk a szeretetnek ezt a típusát a Bibliában, azért, hogy bemutassa, milyen szenvedélyes szerelemmel szeret bennünket Isten. A jegyesi szeretetnek minden szakaszára és szenvedélyességére hivatkozik ez okból, a szerelemre lobbanástól a nász öröméig, a szakítás tragédiájáig, az újrakezdés reményéig, az újszövetségig. (Jer 2,2); (Iz 62,5); (Oz 2,4) ; (Oz 2,16); (Iz 54,8)

A jegyesi szeretet alapvetően vágy és választás. S ez igaz, hiszen az ember vágyódik Isten után, de bár misztérium, az is igaz, hogy Isten is vágyódik az ember után, el akarja nyerni a szeretetét, örvendezik felette, mint ahogyan a vőlegény örvend a menyasszonynak. „Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled fölépítőd; és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened” (Iz 62, 5).

A nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa a Deus Caritas est enciklikájában megjegyzi, hogy a menyegző, mint hasonlat, végigkíséri csaknem az egész Bibliát, ez a szövetség nyelvezete, mely leginkább bizonyítéka annak, hogy Isten irántunk való szeretete egyszerre vágyó és önajándékozó szeretet.

Jézus megvalósította a szeretet e formáit – az atyait, anyait, házastársit, de még hozzátett valamit: a baráti szeretetet. Ezt mondja apostolainak: „Nem hívlak titeket többé szolgáknak… barátaimnak nevezlek titeket, mert mindazt, amit Atyámtól hallottam, elmondtam nektek”(Jn 15,15).

Mi a barátság? A barátság erősebb kötelék lehet magánál a rokonságnál. A rokonság azt jelenti, hogy a hozzátartozóknak közös a vérük; a barátságban pedig közös az ízlés, az eszmény, az érdeklődés. A barátság alapja a bizalom, az, hogy rábízza a másikra legbensőségesebb és személyesebb gondolatait és tapasztalatait. Nos, Jézus barátainak hív minket, mert minden lényeges igazságot, amit tudott a mennyei Atyjától, ránk bízta, elmondta nekünk.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy megosztotta velünk a Szentháromság családi titkait! Például azt, hogy Isten szereti a kicsinyeket és a szegényeket, megbocsát tékozló gyermekeinek, vagy, hogy Ő úgy szeret minket, mint az Atya, vagy azt, hogy helyet készített nekünk a mennyek országában. Jézus adja meg a „barátság” szó legteljesebb értelmét.

Isten „úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda”. Ez valósult meg a Kálvárián, amit minden egyes keresztúti ájtatosságban föl elevenítünk, amikor Krisztus meghalt értünk a kereszten, majd feltámadt, saját vérével pecsételve meg az új és örök szövetséget az emberiséggel.

Az Eukarisztia, az Oltáriszentség örök emléke ennek a határtalan szeretetnek. Az Eukarisztiában Jézus, az „élet kenyere” és az „igazi manna” fenntartja a történelem „pusztájában” a mennyei „Ígéret Földje” felé zarándokló híveket, mondja Szent II. János Pál pápa.

Mit kell tennünk, miután erre a szeretetre gondolunk? Egészen egyszerűen hinnünk kell Isten szeretetében és Szent Jánossal együtt ismételni: „megismertük Isten irántunk való szeretetét és hitünk abban!”

Úgy tűnhetne, mintha ez valami könnyű és kellemes hit lenne, pedig talán ezt a legnehezebb elhinni nekünk, embereknek is.

Valóban hisszük, hogy Isten szeret bennünket? Mintha nem hinnénk valójában, vagy eléggé! Amennyiben igazán hinnénk, az élet, mi magunk, a dolgok, események, minden azonnal átalakulna a szemünk előtt. Akkor azonnal Vele lennénk a paradicsomban, mert ez a paradicsom kifejezés lényege: élvezni Isten szeretetének teljességét.

Az embereknek szükségük van arra, hogy tudják, Isten szereti őket, és ezt a jó hírt leginkább Krisztus tanítványai vihetik el nekik.

A világban sokan osztoznak a keresztények istenfélelmében, aggódnak a szociális igazságért, az emberi jogokért, a békességért, a toleranciáért, de senki – se a filozófusok között, se a többi vallás között nem viszi hírül az embereknek, hogy Isten szereti őket, hogy Isten előbb szeret, mint az ember, hogy irgalommal szeret, vággyal és önmagát ajándékozva szereti őket.

Szent Pál javasol egy módszert, hogyan alkalmazzuk a magunk konkrét életére Isten szeretetének fényét. Azt írja: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket” (Rom. 8,35).

Isten szeretetének ellenségeit Pál is megtapasztalta saját életében: „többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam.  Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt.” (2Kor 11,23-26) Felidézi ezeket és mégis azt mondja, egyik sem összehasonlítható erőben Isten szeretetével.

Nekünk is ezt kell tennünk, tekintsünk életünkre, úgy, amint van, hozzuk napvilágra a bennünk lapuló félelmeket, szomorúságokat, ellentmondásokat, erkölcsi hibákat, fájdalmas emlékeket, melyek megaláznak bennünket, és helyezzük mindezeket annak a gondolatnak a fényébe, hogy Isten szeret bennünket. Szent Pál arra hív, kérdezzem meg magamtól mi az, ami életemben meg akar engem nyomorítani?

Az Apostol személyes élettapasztalatából tekint rá a környező világra és mondja: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38-39).

Pál rátekint az „e világra”, mely a maga csalóka hatalmával, a pusztulás nyomorúságával, az élet csalfaságaival, s a sötét mélységek hatalmával, olyan rettegésbe tudta tartani az ókori embert, s olykor bennünket is.

Mi is megtehetjük ugyanezt, rátekinthetünk a bennünket körülvevő világra, mely ijeszt bennünket, s amely félelemmel tölt el, mert az ember egyedül törékeny és gyönge…

Igen, minden megkérdőjelezhető, minden összeomolhat, amit biztosnak tartottunk, csak egy valami nem, mégpedig Isten irántunk való szeretete mindennél erősebb. Mert „az Úr nevében van a mi segítségünk, aki az eget és a földet alkotta.”

EGY MEDVEBARLANG ÉLETVESZÉLYES FELFEDEZÉSE

A zsolozsma –Piusz testvér nagyböjti gondolatai

Mindörökké

Michael Boyum igaz története. Egy erőteljes film egy fiatalemberről, aki bátran néz szembe a leukémia elleni küzdelemmel. .

Római Riportok - 2018. március 4.

„Érted haragszom, és nem ellened!” - Nagyböjt 3. vasárnapja

Ószövetségi Jeruzsálemi templom makettje a pogányok udvarával
A kép forrás helye itt érhető el

Olvasmányok:  Kiv. 20, 1-17. // 1 Kor 1,22-25 // Jn. 2, 13-25.

A mai evangéliumi szakasz arról számol be, hogy Jézus a húsvét közeledtével fölmegy Jeruzsálembe, hogy tanítványaival a templom közelében ünnepelhesse a húsvétot.

A jeruzsálemi templom Jézus korában egyszerre volt szentély és a zsidó gazdasági élet központja. A zsidók a jeruzsálemi templomba jártak imádkozni, ott kötötték és oldották fel fogadalmaikat, de a templom épület együttesét profán célokra is felhasználták: az oszlopcsarnokkal övezett külső udvaron kötötték üzleteiket, ott helyezték letétbe megtakarított pénzüket, és szövögették gazdasági álmaikat.

Ezért az árusok és pénzváltók jelenléte a templom külső udvarában az úgynevezett ’pogányok udvarában’ önmagában véve nem jelentett semmiféle rendellenességet. Az áldozati állatok megvásárlásához és a templomadó befizetéséhez ugyanis szükség volt ezekre az intézményekre, amelyek egyébként sem a szentély közelében, hanem a pogányok udvarának nevezett részben működtek.
Azonban sokan voltak, akik a szent helyen nem az Istent keresték, hanem földi érdekeiket hajhászták: számukra a vallásosság csak ürügy volt, és az oszlopcsarnokot mintegy spanyolfalként használták kétes üzleteik lebonyolítására.

Jézus jelképes cselekedetével haragosan ítéli el ezt a szentet és profánt összekeverő gyakorlatot, és kemény szavakkal ostorozza a mögötte meghúzódó pogány lelkületet. Ostorcsapások közepette hangzik el Jézus egyetlen mondata: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” A tanítványok pedig, az evangélium leírása szerint megértették, hogy Jézusnak eme cselekedetében beteljesedett a zsoltáros szava: „Házadért való buzgóság emészt el engem”(68 zsolt).
Meghökkentő, elgondolkodtató mozzanat ez a szelíd, és alázatos szívű Jézus részéről. Jézus életének ez a jelenete felidézi bennünk az ószövetség különféle elbeszéléseit Isten szent haragjáról. Bizonyára ismerős előttünk a történet, hogy amikor Mózes lejön a szövetségkötés hegyéről és népét bálványimádásban találja, Isten így szól hozzá: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom” (Kiv 32,10).

Az első olvasmányban meghirdetett Tízparancsolat nemcsak valamikor Mózesnek adott szabályrendszer, nemcsak Izrael ókori történetének törvénytára, hanem az egész emberiség egyetlen útja önmaga kibontakozása és a teremtő Isten felé.
Épen ezért a Tízparancsolat nem valami merev erkölcsi törvény, amit egy abszolút tekintély kényszerít az emberre a magasból, hanem Isten szeretetéből fakadó törvénye, ugyanis Isten miután népét kiszabadította Egyiptom fizikai rabságából, most meg akarja szabadítani a szenvedélyek és a bűn erkölcsi rabságából, barátságot akar vele kötni.

„Azt mondja a szöveg: ’Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából’ (Kiv 20,2). A tízparancsolat tehát a megszerzett szabadság megerősítése kíván lenni. A parancsolatok, ha alaposan szemügyre vesszük őket, valóban azt az eszközt jelentik, amelyet az Úr ad nekünk, hogy megvédjük szabadságunkat mind a belülről korlátozó szenvedélyektől, mind a rosszindulatúak külső kihasználásától. A parancsolatok tiltó szava megannyi ’igen’ a valódi szabadság növekedésére. Van a tízparancsolatnak egy másik dimenziója is, amelyet ugyancsak ki kell emelnünk: a Mózes által adott törvényen keresztül az Úr feltárja, hogy szövetséget akar kötni Izraellel. A törvény ezért nem annyira előírás, mint inkább ajándék. Nem annyira előírja, mit kell tennie az embernek, mint inkább mindenkinek meg kívánja mutatni Isten választását: Ő a választott nép oldalán áll, megszabadította a szolgaságból, s körülveszi irgalmas jóságával. A tízparancsolat egy megkülönböztető szeretetről tanúskodik.” Mondotta XVI. Benedek pápa a szent Péter téren összesereglett sok hívőnek 2006 márc. 19-én.

A Tízparancsolat azt a szeretetet fejti ki – Isten és az embertárs iránt –, amit Isten a teremtés kezdetekor belevésett az ember szívébe. Az ember azonban gyorsan elfelejtette és eltorzította ezt. Maga Izrael sem volt következetesen hűséges a Sinai ígérethez, sok volt az eltévelyedés, a hűtlenség és az árulás. Aztán a századok során megszaporodtak az értelmezések, az üres formalitások, s mindez kiüresítette a Tízparancs hiteles és mély tartalmát.

Jézusnak kellett jönnie és az ősi törvényt helyreállítania, kiegészítenie s tökéletesítenie, különösen a szeretet és a bensőségesség jelentésében. Ezért mondja: „Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű, vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik” (Mt 5,17–18).
Természetesen ő, mint az emberiség Üdvözítője, isteni tekintéllyel szól az ószövetségi törvényről. Ostorozza azokat, akik messze kerültek annak lelkületétől, csak szavain rágódnak. Ezért rámutat annak lényegére: „Szeresd Uradat, Istenedet, szeresd felebarátodat, (mert) ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták” (Mt 22,36–40).

A két kőtábla szimbólum: a kinyilatkoztató, a szigorú, értünk aggódó, a mi javunkat akaró, teremtő Isten jelképe. Nem mindegy, hogyan élünk! – Jézus arcán az „értünk haragvó Isten” vonásai tükröződnek. Isten joggal haragszik az emberre: már a teremtés hajnalán, a bűnbeesés után, amikor a kígyót megátkozza, dühe a szabadságával visszaélt ember védelmében tör ki (Gen 3,14). Illés próféta dühén át is Isten haragja nyer kifejezést, amikor a Kármell-hegyi áldozat után végeznek Baál bálványimádó prófétáival (1Kir 18,40).
Az ószövetség népe tudja, hogy Jahve, a Seregek Ura él, ismeri tetteit, számon kér, elvár, nevel. Izajás próféta írja: „haragja izzó, elviselni nehéz... nyelve, mint emésztő tűz, lehelete, mint a megáradt patak” (30,27). Isten haragját úgy élik át, mint saját vétkük, eltévelyedéseik, szeretetlenségük következményét. Azt is tudják, hogy Isten nem dönt haragja hevében, mert ő mégiscsak Isten és nem ember (Oz 11,9).

Ha hiteles képet akarunk formálni a templomot megtisztító Jézusról, akkor ebben az ószövetségi háttérben kell őt szemlélnünk. Személyében továbbra is jelen van köztünk a miattunk és értünk aggódó Isten. Amikor indulattal parancsol a sátánnak, megfékezi a démoni erőket, szinte magán kívül száll szembe a képmutató, ravasz farizeusokkal, amikor a szívtelen szolga történetét meséli el, akinek sokat engedtek el, ő mégis kegyetlen maradt szolgatársával; s amikor a jeruzsálemi templomot nyilvánosan megtisztítja a rablók barlangjára emlékeztető kufároktól, mert Istent tiszta szándékkal kell szolgálni és imádni, a vallás nem szolgálhat ugródeszkaként önző érdekek vagy becsvágy kielégítésére.

Jézus azért jött, és arról tett tanúságot, hogy „aki nem hisz a Fiúban (azaz őbenne), arra Isten haragja száll” (Jn 9,36). Pál apostol is ír erről: „Isten haragja száll a hitetlenség fiaira” – erkölcstelenségük, bálványimádásuk miatt (Kol 3,6), vagy: „Megnyilvánul az égből Isten haragja az emberek gonoszsága fölött” (Róm 1,18).

A Szentírás minden lapja ennek ellenére mégis arról szól: „Isten nem haragra szánt minket, hanem az üdvösség elnyerésére” (1 Tessz 5,9). A harag ebben az esetben nem öncél, nem ellenünk, hanem értünk való. Ahogy József Attila fogalmaz: „Érted haragszom, és nem ellened!” Komolyabban kell vennünk azt, hogy Isten féltékeny szeretettel fordul felénk, a javunkat akarja. Fenyítéke azt szolgálja, hogy megváltozzunk, észbe kapjunk, visszatérjünk hozzá, egyetlen Urunkhoz, Istenünkhöz.
Jézus határozott mozdulatai azt jelzik, hogy ő tényleg tüzet jött bocsátani a földre (Lk 12,49), s ez lehet, hogy kezdetben haragot jelent: a kapzsiság, a féltékenység, az irigység, a gyűlölet magatartásformáinak, a pletykálás és megszólás szokásainak, a selejtnek, vagy rövidebben a bűnnek az elégetését, de azután a Szentlélek mindent átragyogó, sugárzó világosságát, rendet, értelmet, tiszta szándékot! Mert az Újszövetség középpontja már nem egy kőből épült templom, hanem „a megfeszített Krisztus, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban… Isten ereje és Isten bölcsessége”(1Kor 1,23).

A már mondottak kapcsán, szinte magától adódik a kérdés: komolyan vesszük-e a haragvó Jézus személyében értünk, értem aggódó, felénk, felém forduló Istent?
Komolyan számítanak-e életünkben azok az értékek, amelyeket Isten annak tart: a szentmiseáldozat, az igazság melletti kiállás, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, az Isten és embertárs iránti szeretet, az emberi élet tisztelete, a fogamzástól a halálig, a másik ember becsületének tiszteletben tartása?

De ugyanakkor azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mi hogyan gondolkodunk a templomról? Vajon milyen lelkülettel látogatjuk Isten házát, ezt a templomot? Földi terveinket szövögetjük, vagy valóban az égről álmodunk? Kereskedni akarunk Istennel, vagy találkozni akarunk a halált legyőző Krisztussal? Kiválasztottságunk tudatában ‘menedékhelynek’ tekintjük Isten házát, vagy tudatában vagyunk annak, hogy a falakon kívüli emberek is valamiképpen Krisztushoz tartoznak?

Ha e kérdések hallatán kellemetlenül érezzük magunkat, kérjük Isten segítségét. Kérjük őt, hogy úgy alakítsa és formálja lényünket, hogy a templomban ne az evilági érdekeinket kiszolgáló automatát, hanem mindig az égi világ jelenlétét és feltámadt és a minden embert üdvözíteni akaró Krisztussal való találkozás színhelyét lássuk.

Minden szentmise, amelyet hittel ünneplünk, azáltal, hogy magunkhoz vesszük a megfeszített és feltámadt Úr testét, segít bennünket növekedni az Úr élő templomaként. Jézus mindazt ismeri, ami bennünk lakik, így azt az égő vágyunkat is, hogy ő, egyedül ő lakjon bennünk. Engedjük, hogy belépjen életünkbe, családunkba, szívünkbe! A legszentebb Mária, Isten Fiának kiváltságos lakhelye kísérjen és támogasson minket nagyböjti utunkon, hogy újra fel tudjuk fedezni a minket megszabadító és üdvözítő Krisztussal való találkozás szépségét és örömét.

Barsi Balázs Nagyböjt 3. vasárnap

Az élet útja Jézus nyomában – keresztúti áhítat nagyböjtben

Barsi Balázs Nagyböjt 2. vasárnap

Magyar Gergely OFM nagyböjti gondolatai a keresztútról

Jordániában keresztények csodálatos énekben magasztalják Magyarországot – magyarul

Római Riportok - 2018. február 25.

„A tett halála az okoskodás” - Nagyböjt második vasárnapja

Ter 22, 1-2. 9a. 10-13. 15-18 / Róm 8, 31b-34 / Mk 9, 2-10

A nagyböjti szent idő különleges ajándéka által arra kapunk meghívást, hogy egy egészen bensőséges, szent találkozást és együttlétet éljünk át az Úr Jézussal, mint Péter, Jakab és János a színeváltozás hegyén. Ő hív meg bennünket arra, hogy megismertesse velünk szeretetének kimondhatatlan gazdagságát. De, ehhez szükséges, hogy legyenek az életünkben olyan időszakok, amikor elhagyva a mindennapok megszokott világát, fölmegyünk Isten hegyére, hogy szemléljük, és amennyire képesek vagyunk rá, befogadjuk a felfoghatatlant, a megmagyarázhatatlant, a csodát, vagyis Isten minden értelmet meghaladó szeretetét. A hegy mindig szent hely, ahol Isten megnyilvánul, ahol az ember közelebb van Hozzá, mint a völgyben, mint a szürke hétköznapok ködében.

Isten hegyén, Isten jelenlétében fedezhetjük föl, a kiválasztott apostolokhoz hasonlóan, hogy mennyire jó, örömteli, szép és értelmes Jézushoz tartozni, és vele közösségben lenni. Ezt az élményt élte át nem csak a kiválasztott három személy a színeváltozás hegyén, de Zakeus, a vámos, amikor hajlékába fogadta a Mestert, - a Jézus lábát olajjal megkenő bűnös nő, - a vámasztaltól elhívott Lévi, a dúsgazdag posztókereskedő fiaként megszólított Assisi Ferenc és megannyi követője Krisztus Urunknak. Erre az élményre hív bennünket is Jézus a húsvéti ünnepekre való előkészületek szent negyven napjában.

A színeváltozás pillanatai mindig ajándékok, sem önmegtagadással, sem elmélkedéssel nem lehet kierőszakolni és megtartani. Az imádságban váratlanul megtörténhet, hogy alvás és szunyókálás közben fényességet tapasztalunk, hirtelen minden világos lesz, átlátjuk, szemlélhetjük a végső, szilárd alapot. Néhány másodperc erejéig minden világos bennünk.

De aztán jön a felhő, és mindent elfed. Az Ószövetségben a felhő Isten jelenlétének a képe, itt, a színeváltozás hegyén, azonban elhomályosítja a fény tapasztalatát. A tanítványok félnek. A világosság e nagyszerű tapasztalata, élménye után úgy látszik, mintha minden elszállna. Istenből már nem lehet semmit sem érezni, a sötétség és a félelem veszi át az uralmat.

Ebbe a félelembe kiált bele egy hang: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Azzal, hogy Krisztusra hallgatunk, oszlik a sötétség és oldódik a félelem. Ezt a mondatot azonban egyszersmind, mint létemben megerősítő mondatot is érthetem. Mintha csak Isten azt mondaná: „Te vagy az én szeretett fiam, Te vagy az én szeretett lányom, benned telik kedvem!” Szabad léteznem, mert szeret engem az Isten! Feltétel nélkül szeret és elfogad!

Ezekben a szent napokban nekünk is föl kell mennünk Jézussal a kinyilatkoztatás hegyére, hogy megismerjük az ő dicsőséges arcát, és így elfogadhassuk a "kereszt botrányát", megváltásunk szent titkát. Mert a kereszt, a szenvedés titkát nem önmagában tiszteljük és fogadjuk el.

A nagyböjt, húsvét nélkül, önmagában értelmetlen és kegyetlen végzet, amelyet nem érdemes ünnepelni. De éppen a húsvéti hajnal dicsősége teszi szemlélhetővé és széppé Jézusnak a szenvedésben eltorzuló arcát. Mert a keresztről ránk tekintő Jézus arcra is tökéletesen érvényes és igaz a felhőből megszólaló szózat: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!". Jézus megdicsőült és szenvedő arca egyaránt, szavak nélkül is hirdeti a legfontosabbat, amire mindig hallgatnunk kell: életünkre vonatkozólag, az Atya akaratának teljesítése, megvalósítása a valódi szeretet és tökéletesség.

Ennek csodálatos előképe mindaz, amit az ószövetségi olvasmányban, Mózes első könyvéből olvastunk Ábrahám áldozatáról. Őt is Isten szólította meg. Előtte is a kinyilatkoztatás tárja fel Isten kegyetlennek tűnő, mégis a szeretet próbájaként megmutatkozó akaratát. Neki is el kell hagyni megszokott világát, hogy elmenjen Mória földjére, és ott bizonyítsa feltétlen szeretetét és bizalmát Isten atyai szeretetébe és szövetségéhez való hűségébe. Mennyire megrendítő az a szilárd bizalom, amivel Ábrahám indul, hogy Isten akaratát megvalósítsa.

Pedig micsoda dráma játszódott le az idős pátriárka szívében! Annak idején Szodomáért és Gomoráért szót emelt, most saját fiáért és önmagáért nem. „Hittel engedelmeskedett”, ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja róla, már akkor, amikor Isten hívását hallva, szülőföldjét elhagyva más vidékre kellett költöznie (11,8).

Istent azonban Ábrahám nemcsak hatalmasnak ismerte meg, hanem jóságosnak is, igaznak, ezért remélt benne a reménytelenség ellenére is. Hitt benne akkor, amikor éppen hitének alapjai rendültek meg, amikor elsötétült előtte az addig ragyogó Isten-arc.

Hisz Ábrahámtól valami olyasmit kíván az Isten, amire a megszokott erkölcsi kategóriák szerint nem kerülhetne sor. Olyan válságba sodorja, amelyet csak akkor viselhet el, ha egészen egyedülálló bizalommal Istenre tudja bízni önmagát. Nem csak a hit próbája ez. Az egyházatya Origenész szerint: Ábrahám szeretete is mérlegre kerül. Valami olyan magatartásformát provokál itt ki az Isten, amely egyszerre hit, remény, szeretet, engedelmesség, megsemmisülés, amely az emberi személyiséget teljesen kifordítja sarkaiból, és Isten karjába veti.

Így lett Mória hegye egy nagy tapasztalata a hívő embernek, vagyis az, hogy Isten hitünket, szeretetünket, olykor próbára teszi.

Miért? Biztosan azért, hogy megerősödjön, hogy tudatosuljon, hogy élő maradjon, hogy végül az ő karjaiba vessük magunkat. Jézusnak a kereszten elhangzott szavai is erről tanúskodnak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Ugyanis Húsvét hajnalfényéig csak az jut el, akinek hitét, hűségét ez a pillanatnyi sötétség nem rendíti meg.

Nagyböjt annak az ideje, hogy mi is kilépjünk megszokottságunk világából és megtegyük határozott lépéseinket Isten akaratának őszinte megvalósítása felé. Mennyire nehéz elindulni, hogy bocsánatot kérjünk attól, akinek fájdalmat, szomorúságot okoztunk, akinek a becsületében kárt tettünk, hazug, rosszindulatú megszólásunkkal, kritizálásunkkal. Mennyire késedelmesek tudunk lenni, amikor egy-egy házasság előtti, házasságon kívüli bűnös kapcsolat felszámolásáról van szó, amikor a bűnbe vivő társaság, illetve kísértést okozó újság, könyv vagy film mellőzéséről lenne szó.

Mennyire udvariatlanok tudunk lenni, akkor, amikor Isten szeretetét, ingyenes ajándékát, bár szükségünk van rá, mégis visszautasítjuk, azáltal, hogy nem élünk a szentségek kínálta kegyelmekkel, a bűnbánat nyújtotta kiengesztelődéssel, az oltáriszentség nyújtotta erőforrással.

Mennyire csak a szavaink vallanak szívünk szeretetéről, de a cselekedeteink távol járnak az Úrtól, akkor, amikor szentgyónásainkban ígéretet teszünk arra, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülni fogjuk, s közben a gyóntatószéket elhagyva, a templomból távozva, eszünk ágába sincs kerülni a bűnre vivő alkalmat, felszámolni a bűnös állapotot, minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk mielőtt beléptünk volna a templomba. - Vigyázat, a gyóntatót meg lehet téveszteni, de a szíveket-veséket vizsgáló Istent nem lehet becsapni.

Mit tesz Ábrahám, amikor megszólítja az Úr? Szó nélkül engedelmeskedik Istennek. Isten parancsoló szavára Ábrahám részéről a válasz mindig a tett. Nagyböjt a cselekvés ideje. Mert a valódi böjt mindig a szeretetből önként vállalt áldozatok meghozatalából, megvalósításából áll. „A tett halála az okoskodás” - mondják.

Ábrahám esetében nem gondolkodás nélküli, vakon engedelmeskedő, megalkuvó emberi magatartásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg egy átgondolt és megfontolt, tudatos engedelmességről, mely képes őszintén bizakodni abban a Valakiben, aki az ígéreteket tette és továbbra is hiszi, hogy Isten megtartja adott szavát. Valóban megérdemli az „atyánk a hitben” címet. Isten nem Izsák halálát akarta, hanem meg akart bizonyosodni Ábrahám vitathatatlan hitéről és engedelmességéről. 

Valódi engedelmességről csak akkor beszélhetünk, ha megtaláljuk benne a gondolkodó és bizalom teli mozdulatot. Nem is marad el ennek az ábrahámi magatartásnak a jutalma: "Magamra esküszöm - ez az Úr szava -, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak".

Az Isten akaratára figyelő és azt következetesen megvalósító emberi magatartás jutalma az Isten gazdag áldása. Bizonnyal mindenki, aki törekedett már megvalósítani az Isten akaratát életében, megtapasztalhatta ezt az áldó jóakaratot, mely nem az ember kényelmét szolgálja, hanem lelki javát építi fel. Mindezek megvalósításához nem elég a magunk ereje. Magától Istentől kapunk hozzá erőt és kegyelmet, melyet azonban már nekünk kell kamatoztatva felhasználni. Szívünkben hordozzuk a tapasztalást erről a segítségről, Isten jelenlétéről az életünkben.

És ez az, amiről a második olvasmány, Szent Pál római levelének részlete tanít bennünket. "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" - írja az apostol. Isten erejében valóban képesek vagyunk legyőzni önmagunkban minden kishitűséget, bizalmatlanságot és késedelmeskedést. Ez az Istentől jövő erő pedig éppen abban áll, hogy ő saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, és így vele együtt nekünk ajándékozott mindent. Ami Ábrahám áldozatában előképként jelent meg, azt Jézusban az Atya tökéletesen megvalósította.

Megismertetett bennünket a szeretet lényegével, és azzal a titokkal, hogy miért kéri tőlünk a teljes elkötelezettséget. Mert ő sem csak valamit ajándékozott nekünk úgy általában, hanem Fiában mindent odaadott értünk a golgota ormán, a kereszten.

Bármerre is vezetnek útjaink, a Moria vagy a Tábor hegyére, vagy éppen a golgotára, tudnunk kell, hogy minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni. Ha a Szeretetre szeretettel válaszolunk.

Nagyböjti elcsöndesedésünk arról szól, hogy legyen bátorságunk szemlélni ezt a mindent odaajándékozó isteni szeretetet, és Ábrahámhoz hasonlóan merjünk válaszolni rá. És bár mindig újra tapasztaljuk saját gyöngeségünk sebeit, mégis merjünk bizakodni abban, aki nem ítél el bennünket, mert meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk.

Kameruni juhok és bárányok 2018. január