Tanulságos történet: Apa, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játsszunk?

Az apa fáradtan tér haza a munkahelyéről, és leroskad a fotelbe. Hétéves kisfia jön oda hozzá, és megkérdezi:

- Mondd Apa, neked mennyi az órabéred?

Az apja haragra gerjed:

- Miért kérded?! Csak nem valami hülye játékot akarsz megvetetni velem? Azonnal mars a szobádba!

A kisfiú szemébe könnyek jelennek meg, de illedelmesen felmegy a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót.

Ahogy az apa ül a fotelben, még forronganak benne a nap eseményei, ahogy a főnöke megint újraíratta vele a prezentációját, ahogy a kollégája 3 nappal a projekt vége előtt elment betegállományba... Kezébe temeti az arcát.

"Mikor lesz ennek vége?" - kérdezi magától.

Aztán eszébe jut a gyerek. "Talán nem kellett volna így bánnom vele... Lehet, hogy csak egy ártatlan kérdés volt, és én értettem félre, azért mert úgy érzem, a környezetemben már mindenki rajtam élősködik." - gondolja magában, és elindul felfelé a lépcsőn. Benyit a gyermek szobájába, ahol a fia a földön kuporogva játszik magában.

A fiú felnéz, és újra megkérdezi:

- Apa, neked mennyi az órabéred?

- Négy dollár fiam.

- És tudnál nekem adni két dollárt?

Az apa gyanakvó tekintettel ránéz a fiára, és azon töpreng: "Remélem nem valami játékot akar venni belőle magának..." Majd meg is kérdezi tőle:

- Mire kellene neked az a két dollár?

- Mindjárt megmutatom! - mondja a gyermek sejtelmes mosollyal az arcán.

Apja előveszi a két dollárt, és odaadja a fiának. Mire a fiú benyúl a takarója alá, és előveszi a spórolt pénzét. Elkezdi összerakosgatni az aprót, ami összesen két dollárra jön ki. Hozzáteszi a most kapott másik két dollárt, és boldogan az apja felé nyújtja:

- Apa! Most, hogy kifizetem neked, tudsz velem is tölteni egy órát, hogy együtt játsszunk?

A SZERETET HIMNUSZA - JÁVOR PÁL

„A szeretet és alkotásai örökké megmarad”- Évközi 33. vasárnap - hanganyag

A keresztény élet, egyben élet az emberekkel, s az emberekért. Nem magunkért, hanem másokért. Férj a feleségért, feleség a férjért, szülők gyermekeikért, orvos a betegekért, pedagógus a tanulókért, mindnyájan az igazságon és szereteten alapuló társadalom építése által embertársainkért, különösen pedig a szenvedőkért, szegényekért, elnyomottakért. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” - állítja majd Jézus az utolsó ítéleten.

Nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni...

Boldog Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvastam arról, hogy milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a következőket írja le:

„Ekkor döbbentem rá először, milyen erős, milyen lázas vágy ég Teréz anyában a Szentség iránt. Csodálkozva figyeltem, hogy szemei csaknem éhes vággyal követik az Oltáriszentséget. Amikor letérdelt, hogy magához vegye, biztosan az Úr lábainál térdelt. Azóta tőle magától is hallottam: nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni. Ha látom Jézust a Kenyér színe alatt, akkor meglátom Öt a szegények nyomorult testében. Ezért van szükség a Krisztussal való egységre. Ha mély hittel közeledem az Eukarisztiához, természetesen megtudom Őt érinteni a nyomorult testekben is, hiszen Ő mondta – Én vagyok az Élő Kenyér”.

„A szeretet és alkotásai örökké megmarad”- Évközi 33. vasárnap

Az Egyház a liturgikus év végének közeledtével, az évközi 33. vasárnapon arra figyelmeztet, hogy földi életünk mulandó. A hívő embernek, minden rendkívüli nagy figyelmeztetés nélkül készen kell állnia az ítéletre és a számadásra, mert egyszer majd a történelem is véget ér: „Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagyhatalommal és dicsőséggel”(Mk 13,26), - hogy ítélkezzen élők és holtak fölött.

Az utolsó ítéletkor, a világ végén, Krisztus dicsőségében jön el, hogy teljessé tegye a jó végérvényes győzelmét a rossz felett, mert ezek – mint, a konkoly és a búza – együtt növekednek a történelem folyamán. A dicsőséges Krisztus, aki az idők végén jön ítélni élőket és holtakat, feltárja a szívek titkos állapotát, és megfizet kinek-kinek tettei szerint, aszerint, hogy jót vagy rosszat tett-e, aszerint hogy együtt működött-e vagy sem az isteni kegyelemmel, aszerint, hogy volt-e bátorsága megvallani őt az emberek előtt, vagy sem.

Az utolsó ítélet az Isten igazságosságának, szentségének és nagyságának az ünnepe lesz. Fölhívja figyelmünket a lét, az élet és a halál fontosságára; faji, nyelvi, kultúrai különbségek, mint száraz hüvelyek válnak le a lelki világról; állás, jog, társadalmi állapot olyan lesz, mint a ruha, melyből kivetkőztünk, és a föltámadt testtel újraegyesült lélek áll majd Isten s a világ előtt; sem szóbeszéd, sem látszat nem takarhatja le igazi alakját. Nem lesz hely ott vád- vagy védbeszédnek; minden tárva lesz az Isten és a világ előtt. Csontokig ható megvilágításban lesz hiúságom, önzésem, kevélységem, kislelkűségem, hamisságom, kétszínűségem.

Az utolsó ítéleten kitűnik majd, hogy mit tett az Isten az emberért, és hogy mennyi kegyelemben részesítette az egyes személyeket a keresztségtől az utolsó leheletig; hogy hány magot hullatott földjére; hány munkást küldött szőlőjébe; mily féltékenyen nevelte és óvta; mily példaképek áldásában részesítette. Ó hány magja hullott a nagy Magvetőnek tövises földre, és mily későn s mily nyomorék módon serkent ki! Kiviláglik majd, hogy mily gyászos kivitelre találtak sokakban Isten erőteljes tervei, ellenben mily szerencsésre Krisztus híveiben!
Ne azon panaszkodjunk, hogy sok a rossz, hanem tegyünk minél több jót. Ne feledjük, hogy egy kis gyertya lángja is képes megtörni a sötétség félelmetes voltát.

Az utolsó ítéleten kitűnik majd, hogy mennyi az a jó, amit tényleg jó szándékkal, minden számítgatás nélkül, Istenért végezett az ember, s mennyi a pelyva az élet szérűjén. Az emberi természet homályos, csalfa, bizonytalan világ, tele ösztönösséggel, látszattal és megszokással; ezeket csak a komoly lelkiismeretvizsgálat, az önmegfigyelés és fegyelmezett önnevelés képes megtörni. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy mennyi az ösztönös, öntudatlan, csalfa, nemtelen elem a mi életünkben. Fegyelmezni, s nem belefáradva folyton nevelni önmagunkat, hogy tetteink mozgató rugója végre ne az önzés, a saját érdekem, hanem a krisztusi-szeretet legyen.

Az utolsó ítéleten Krisztus nemcsak szívünk-lelkünk titkait tárja fel, hanem rámutat arra a nagy szociális feladatra, amit földi-életünkben kellett volna teljesítenünk, az éhezők, a szomjazók, a ruhátlanok, a betegek, a bűnösök fölkarolásával.
Ébredjünk tudatára annak, hogy Isten mit kíván tőlünk. Isten akarja, hogy könyörüljünk a szükséget szenvedőkön, a rászorulókon, a testi és lelki nincsteleneken. Krisztus Urunk ezért azonosította magát velük, s tette az üdvösség elnyerésének függvényévé, azt hogy általuk és bennük szolgálatára voltunk-e Neki, vagy sem. 
Aki ezt átérezte, az éhezik az éhezőkkel, szenved a szenvedőkkel és enyhítésükben, mint Isten akaratának édes teljesítésén dolgozik!
A krisztuskövető alapvető célja kell, hogy legyen megismertetni Isten könyörületes, irgalmas arcát a világgal, aki meg akarja menteni az embert földi és lelki vonatkozásában egyaránt. Ezért az öntudatos, elkötelezett keresztény nem sajnál se időt, se energiát csakhogy tanúságot tehessen Krisztusról, aki lehajolt a testben és lélekben rászorulókhoz.

Azt, hogy hogyan tanúskodhatunk Krisztus mellett a szürke hétköznapokban, és hogyan készülhetünk fel a Krisztussal való nagy találkozásra, azt a szentektől tanulhatjuk meg.  Többek közt a jövő hét fiatal, de nagyszerű szentjétől, Árpádházi Szent Erzsébettől, aki mindössze 24 év alatt élt teljes és egész életet, aki már gyermekkorától fogva a felebaráti szeretet gyakorlásának nagy hőse volt. „Ismervén már most Erzsébetünknek életét – olvashatjuk az egyik életrajzában –, nem fogjuk csodálni, hogy ő is azon igazak sorába helyeztetett, kik az emberiség díszeit képezik. Még ha nem volna is könyvünk címlapjára nyomtatva a szent név, szíveinkbe volna az vésve, mert önkénytelenül kell felkiáltanunk: ő valóban szent életet élt!
De nem csak mi tudjuk ezt – írja az életrajzíró –, hanem tudták azt Erzsébet kortársai is; tudták a vakok és bénák, siketek és sánták, a mindenféle nyavalyákban szenvedők, kik az ő esdeklései által nyerték vissza épségüket… Tudták a szegények és betegek ezrei, kik élvezték az ő szentségének tényeit”.   

Igen, a keresztény élet, egyben élet az emberekkel, s az emberekért. Nem magunkért, hanem másokért. Férj a feleségért, feleség a férjért, szülők gyermekeikért, orvos a betegekért, pedagógus a tanulókért, mindnyájan az igazságon és szereteten alapuló társadalom építése által embertársainkért, különösen pedig a szenvedőkért, szegényekért, elnyomottakért. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” - állítja majd Jézus az utolsó ítéleten.
Ezzel kapcsolatosan mondta nemrég a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa: hogy: „a hit lelki erő, amely megtisztítja az értelmet az igazságos rend keresése folyamán. Megszabadítja attól a mindig jelen levő kockázattól, hogy az önzés, az érdekek vagy a hatalom káprázatába essen. Még a szociális szempontból legfejlettebb társadalmakban is szükséges a szeretetszolgálat, ami sosem válik

Amit csak magunkért tettünk, azt hát magunkért tettük, és ezzel vége. De amit embertársainkért tettünk, azt igazából Krisztusért tettük, aki azonosította magát a legkisebbekkel, és így az örök élet magját hintettük. Mert „a szeretet és alkotásai örökké megmarad”–nak, állítja a második vatikáni zsinat.
Ez a mi reményünk, amely a jövőbe vezet. Mert a világnak van jövője, és ez a jövő Istenbe torkollik. Az Úr Jézus menybemenetele előtt megígérte: „Újra eljövök”. És jön, nap, mint nap, kegyelmének láthatatlan ösztönzéseivel, a szentségek jeleiben, s a segítségünket váró embertársainkban.
De eljön a világ végén is, amikor befejezi az emberiség évezredes vándorútját. Ez lesz az utolsó ítélet. De senki sem tudja, mikor jön el ez a nap, ez az óra, csak az Atya. Éppen ezért a Biblia tanítása szerint állandóan készen kell lennünk a végső nagy és sorsdöntő találkozásra, minden rendkívüli figyelmeztetés, mindenfajta próféta és látnok közbelépése, ijesztgetése és fenyegetőzése nélkül. 

Az öntudatos keresztény ezt a napot várja: reménykedve várja Megváltójának, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét. Mert akkor az Isten végtelen kegyelméből, a Fiúistennel színről színre látjuk az Atyát, a Szentlélekkel egyesülve szeretjük az Atyát és őbenne mindenkit.

feleslegessé. Mindig lesznek a szenvedésnek, a magánynak olyan helyzetei, amelyek személyes elkötelezettséget és konkrét segítséget igényelnek. A keresztények emeljék mindig tekintetüket Krisztus arcára. Arra kaptak ugyanis meghívást, hogy szolgálják és szeressék a világot, még ha nem is e világból valók”.

Örökös szentségimádási nap befejező szentmiséje - Esztelnek ferences templom

A szentmise főcelebránsa P. Arthur kővári plébános volt és az ünnepi szentbeszédet F. László, gelencei segédlelkész mondta…

KÉRÉS - képekkel alátámasztva: Kedves Blog látogatók és olvasók!

.

Szent György vértanú pártfogása alatt álló Ferences kolostorunk – amely egyedüli a Háromszéki régióban, a kezdetektől (1690-től) fontos szerepet játszott a kézdiszéki térség, és nem csak, vallási és kulturális életében – 2015. október 1-én volt 325 éves. Sok viszontagságon ment át ez idő alatt, tűzvész pusztította, földrengés rongálta, de mindig sikerült megújulnia a jóemberek összefogásának köszönhetően.

Most az idő vasfoga kezdte ki nagyon a kolostorunkat, ugyanis az utóbbi 20-25 évben nem igazán történt lényeges ráfigyelés, javítási munkálat. Ezért a födém szerkezete, a stakatur és a cserepek nagyon rossz állapotban vannak, de ugyan így súlyos probléma van, a kolostor víz, csatorna és központi fűtés hálózatával, az ajtókkal és ablakokkal…

A villamossági vezetékek 90 %-t, amelyek tűz és életveszélyesek voltak, jótevők adományából sikerült kijavítani és a veszélyt elhárítani.

Kolostorunkat uniós pályázatból szeretnénk felújítani kívül belül, hogy korszerűen fogadhassuk azokat a papi, szerzetesi valamint világi személyeket, családokat, akik vissza szeretnének vonulni a világ zajától, el szeretnének csendesedni, lelkigyakorlatot tartani egy arra megfelelő környezetben.

Ennek érdekében hozzáfogtunk a felújítási tervvel kapcsolatos dokumentáció összeállításához, előtanulmányok elkészítéséhez, a különböző kutatások: falkutatás, fakutatás, ásatások, statikai furások, megvalósíthatósági terv elvégzéséhez.  A teljes terv 20 000 Euróba kerül, de a legsürgősebb része, a pályázat beadásához szükséges dokumentáció összege is 12 000 Euró plusz AFA, amivel 14 880 Euróra rúg a teljes összeg.

A pályázat író céggel is felvettük a kapcsolatot, hisz nem sokára le kellene adni az összealított pályázatot. Természetesen nekik is fizetni kell előre egy bizonyos összeget…

Erre a célra kértem és kaptam a Rendi vezetésünktől pénzt, a Polgármesteri hivataltól és a Közbirtokosságtól, sőt a Blog prédikációs lista olvasóitól is, de készítettem pályázatot is, amit kerethiány miatt elutasítottak… Sajnos még nem gyűlt ki a teljes összeg.

Így hát azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok Önökhöz, a „Szilveszter Barát Blogja”-nak Olvasóihoz, hogy az anyagi lehetőségeikhez mérten, AKI TEHETI, támogassa Ferences Kolostorunk felújítási tervének kiadásait annyival, amennyivel lehetősége engedi, illetve mondjon egy imát annak érdekében, hogy a kolostor felújítási elképzelése megvalósulhasson és a következő években, évtizedekben vagy éppen évszázadokban is, Isten nagyobb dicsősségét és az emberek lelki üdvét szolgálhassa.

Tiszteletteljes kérésem meghallgatása reményében, munkájukra, s életükre Isten bőséges áldását kérve maradok tisztelettel,

fr. Szilveszter ofm

Esztelnek, 2015. október 29.

******

Azok számára, akik anyagilag is szeretnének és tudnak segíteni, az alábbi számlaszámok valamelyikén megteheti:

AZ INTÉZMÉNYÜNK MEGNEVEZÉSE:

MANASTIREA FRANCISCANA ESTELNIC

FERENCES KOLOSTOR ESZTELNEK

Címe: Estelnic – Esztelnek irányítószám: 527143 házszám: 171 

Bankszámla számok Román Lej, Magyar Forint, Euró és USA Dollár számára:

 Román Lej bankszámla száma IBAN kód RO13RNCB0127007532970001

Magyar Forint bankszámla száma: RO72RNCB0127007532970006

BIC: RNCBROBU

EUR bankszámla száma: RO29RNCB0127007532970004

BIC: RNCBROBU

USD bankszámla száma: RO02RNCB0127007532970005

BIC: RNCBROBU

Bank neve: BANCA COMERCIALA ROMANA TG Secuiesc

Pta. Gábor Áron nr. 17

Tg. Secuiesc, Jud. Covasna

Codul de inregistrare fiscala (C. I. F.) cod fiscal (a kolostor pénzügyi adószám): 14059601

Ha valakinek kérdése lenne hozzám, az a következő lehetőségeken érhet el: telefonon a 0745 252 845 mobil számon, vagy elektronikus levélben a frszilveszter@gmail.com e-mail címen.

Rakd helyre a hivatásod: Mi Isten akarata?

Egyszer hallottam egy szerzetesnővér hivatástörténetét, melyben úgy írta le hivatáskeresésének folyamatát, mint egy túsztárgyalást, amelyben Isten ejtette túszul az ő hivatását, s neki az volt a feladata, hogy tárgyaljon ennek kiszabadításáért. Végtére is felfedezte az igazságot, amelyet Mike Schmitz atya olyan jól megfogalmazott. „Isten nem fog választ várni egy olyan kérdésre, amit Ő nem tett fel.” Stresszelni vagy nem stresszelni – ez itt a kérdés. Viszont majdnem minden fiatal katolikus, aki elkötelezetten gyakorolja hitét, komolyan küzd a következő kérdéssel „Mi az én hivatásom, és mennyit kell tennem azért, hogy megtaláljam?”

Ennek a kérdésnek a megválaszolása életed egyik legfontosabb döntése. Egy nemrég mondott beszédében Sean O’Malley bíboros is erről a kérdésről beszélt, miközben azt magyarázta, hogy Isten jobban ismer téged, mint te magadat. Az alapján, aminek alkotott téged, Ő tudja, hogy mi számodra a leggyorsabb, legrövidebb és legkönnyebb út a Mennyországba. Ez az útiterv különleges és egyedüli, csak neked készült! A Bíboros kifejtette, hogy az öröm, a boldogság és a teljesség megtalálása attól függ, hogy megtalálod-e a te saját hivatásod! Ugyanakkor, itt nincs vége. Mások öröme, boldogsága és beteljesedése is függ ettől a találattól. Ez a te nagy döntésed, de ez nem olyan, amit egyedül kell meghoznod. Isten hangosan és érthetően akar szólni hozzád. Négyféleképpen tudod őt segíteni ebben, persze úgy, hogy elfogadod azt, hogy Ő úgy időzít, ahogy akar.

1. A tisztaság segíti a jobb megértést: Jézus megígéri, hogy a tiszta szívűek meglátják Istent. (Mt 5,8) Különleges módon találkozunk Istennel, amikor teljesen tisztán odaajándékozzuk önmagunkat. Azok a dolgaink, amik nem tiszták (legyen ez online vagy offline), elnémítják Isten hangját az életünkben. Akár pornográfia, akár a tisztátalan gondolatok vagy testi kapcsolatok vannak a képben, a hivatástisztázást nagyban befolyásolják. Isten tisztaságra szóló meghívása az egyetlen út, hogy képes legyél nyitott lenni Isten terveire veled kapcsolatban. Keress olyan könyveket, amelyek segítenek megszabadulni függőségeidtől és amelyek segítenek gyógyítani kapcsolataidat. A legfontosabb tudni, hogy a tökéletesség nem követelmény. Ezért van a Kiengesztelődés Szentsége, amelyhez közel kell lennünk.
2. Tudd, hogy ilyenkor nem arra vársz, hogy életed elkezdődjön: Isten már most írja életed történetét. Nem akkor kezdődik a te szerelmes történeted, amikor rájössz, hogy Isten melyik rendbe hív vagy hogy melyik másik emberrel fogsz megházasodni. Életed szerelmes története már most zajlik! Isten cselekvő módon és szenvedélyesen akar tenni és dolgozni életedben ebben a pillanatban! Amikor kezded magad kényelmesen érezni a hitedben, Isten akkor hív, hogy lépj tovább. Az utazás épp annyira fontos, mint az úti-cél.
3. Légy nyitott: Miképpen a randizás arra szolgál, hogy meglássuk, kivel lehetne összeházasodni, úgy a rendekkel való ismerkedés arra jó, hogy megtudjuk, milyen valójában a papi vagy szerzetesi élet. Engedd el előítéleteidet és félelmeidet! Mozdulj meg, és adj Istennek lehetőséget arra, hogy meglepjen… ugyanis az Ő meglepetései mindig a legjobbak.
4. Imádkozd el az „Igen-imát”: Sok ember összetéveszti a hivatástisztázást azzal, hogy válaszokat akar adni az élet nagy kérdéseire. Valójában a hivatástisztázás nem annyira arról szól, minthogy megtaláljuk a válaszainkat, hanem arról, hogy elengedjük elképzeléseinket. A tisztaság, önátadás és hivatástisztázás koronázott királynője a Szűzanya. Máriát leginkább azért ismerik az emberek, mert „igent” mondott. Ugyanakkor ez csak egy volt a milliónyi igen közül, amelyet nap mint nap kimondott. Ez áll az „Igen-ima” mögött, amely nem más, mint Mária önátadásának követése. Minden nap, mielőtt felkelnél az ágyadból, mondd egyszerűen ezt: „Bármi ér, bármit rejthet az út előttem, a válaszom igen, Uram.” Amikor elkezdesz így élni, és Isten mindennapi terveire szokásszerűen igent mondasz, akkor bizonyosan kész leszel lelkesen és bizalommal igent mondani, amikor Isten megajándékoz a hivatásoddal.

Emlékezz, a lényeg az, hogy Isten soha sem késik el, és soha sem érkezik túl korán. Ebben a percben is tudja a te hivatásodat. Legyen ez bármi, Istennek tökéletes terve van számodra. Egyedül a hűségedet kéri!

Forrás:Istenről, vallásról, életről, emberről.

Gelence - búcsú: Dr. Márfi Gyula érsek úr beszéde - hanganyag

Ez a prédikáció, amit nagyon érdemes meghallgatni fiataloknak és időseknek, férfiaknak és nőknek egyaránt, a gelencei Szent Imre búcsún hangzott el. 

.

Élő közvetítés 17 -orától, ünnepélyes Mária köszöntő 2015.

„Megesszük, aztán meghalunk”- Évközi 32. vasárnap - hanganyag is

.

A mai szentírási részek két nőt, két szegény özvegyasszonyt állítanak elénk, akiknek életét a hit, az Istenre való ráhagyatkozás és a nagylelkűség jellemzi.

Az első egy careftai asszony, aki a szárazság miatt fiával együtt, nyomorúságos helyzetbe került. S mégis Illés próféta kérésére, nemcsak vizet ad neki inni, hanem az utolsó marék lisztjéből sütött kenyeret is, amit fiával fogyasztott volna el. „Megesszük, aztán meghalunk”- mondta az asszony drámai helyzete ecsetelésére a prófétának. Egy kenyér nem nagydolog, de igen sok, sőt minden, akkor, amikor az egyetlen élelem. Nem mindennapi nagylelkűségre vall, ha valaki az utolsó falat kenyeret is képes odaadni.

Hasonló esetről számol be az evangéliumi szakasz is. Az esemény szemtanúja maga Jézus, aki megfigyelte a templom perselyébe pénzt dobó embereket. A gazdagok között, akik „sokat dobtak be”, rejtőzött egy özvegy, aki „csak két fillért” hullatott a perselybe. Senki sem figyel rá, mert adománya s egyáltalán egész megjelenés nem rendkívüli, de annál őszintébb és igazabb. Jézus azonban rámutatva ezt mondja tanítványainak: „Ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését”.

A szegény özvegy cselekedete nem nagy, a perselybe dobott pénze nem sok, de a jó szándéka vitathatatlan. Isten pedig a szíveket vizsgálja, nem az eredményt, nem az ajándék nagyságát nézi, hanem az emberi szívet és az ajándékozó lelkületét. A gazdagok adakozásából és életéből sokszor éppen a szív és a lélek odaadása hiányzik, amit nem lehet külsőséggel, látszattal és mutatós gesztusokkal pótolni. Amikor az özvegy Isten szeretetéért megfosztja magát mindattól, amije van, sokkal többet ad, mint azok, akik nagy összegeket ajándékoznak, anélkül, hogy ez jólétüket a legkevésbé is befolyásolná.

Az özvegy utolsó darab kenyere, vagy két fillérje teljes ráhagyatkozást jelentett a Gondviselő Istenre: mindent odaadtak, fenntartás, aggodalom és mellék szándék nélkül. Lemondanak minden emberi támaszról. Nem tudják, hogy másnap miből fognak élni, de feltétlen odaadással ráhagyatkoznak Istenre.

Ez a ráhagyatkozás, ez az odaadás először azonban a szívben, a lélekben, az ember bensőjében történik, a külső, a tettekben kifejeződő odaadás csak a következménye és jele ennek a benső lelkületnek.

Dicséretes dolog, ha az ember feleslegét odaajándékozza a rászorulóknak. De a keresztény nagylelkűség ott kezdődik, amikor készek vagyunk másokkal megosztani azt is, amire szükségünk van. A nagylelkűség megmutatkozhat abban is, ha olykor nemcsak anyagi javainkat, hanem időnket, türelmünket, együttérzésünket osztjuk meg azokkal, akik hozzánk fordulnak, akik magukra maradtak, akik magányosak.

A mai szentírási részekben szereplő özvegyasszonyok magatartását csak azzal a mérhetetlen hittel lehet magyarázni, amivel kizárólag Istenre támaszkodtak s éppen ezért tettüknek nincs semmi más célja, minthogy egész szívvel szolgálják az Urat.

Ez a magatartás éles ellentétben áll az írástudók és törvénymagyarázók viselkedésével, akikről Jézus azt állítja, hogy: „Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: szigorú ítélet vár rájuk”.

Az Úr Jézus a szigorú ítéletet az imaéletük és az egyszerű emberekkel szembeni magatartásuk közötti szakadék miatt helyezi kilátásba. Nem lehet ugyanis őszinte az imádsága annak, aki megkárosítja, kihasználja embertársát, a szegényeket, aki visszaél mások nyomorúságával, kiszolgáltatottságával.

Ha az ember lelke mélyén nem egyenes és őszinte, még a vallást is a maga önző céljaira fogja kihasználni. Az igazi vallásosság abban áll, hogy Istent tiszta szívvel szolgáljuk, „Lélekben és igazságban” imádjuk (Lk 4,24), imánkat önmagunk odaadásával kísérjük, még ha utolsó fillérünket is oda kell ajándékoznunk. Az igazi vallásosság azt is jelenti, hogy az embertársban olyan szeretettel szolgáljuk az Istent, amely nem méricskél, nem csak a feleslegből ad, hanem kész a szükségest is megosztani.

Az alamizsna csak akkor fakad igazi, keresztény szeretetből, ha valamiképpen az adakozásban önmagunkat is odaajándékozzuk. Az ilyen ajándék elképzelhetetlen áldozatok, lemondások vállalása nélkül, anélkül, hogy valamit meg ne vonjunk magunktól.

Igazából a pénteki böjti-bűnbánati napnak is csak akkor van igazi értelme, ha ebből a lelkületből fakad, ha önmegtagadásunk tárgyát – Isten iránti szeretetből, abból a megfontolásból, hogy Jézus is, életét adta értünk a kereszten, pénteken – elajándékozzuk a rászorulóknak. Így, ha például pénteken nem eszem meg a húst, mondván, hogy böjtölök, de félreteszem másnapra, és nem a szegényeknek adom, akkor a Biblia tanítása szerint nem beszélhetek böjtölésről, hanem csak egyszerű spórolásról.

A keresztény szeretet azt jelenti, hogy együtt sírunk a sírokkal, hogy megosztjuk a szegények életét, nélkülözését, s végső esetben éhezését is. Így tett a careftai özvegy odaadva utolsó darab kenyerét, így tett a zsidó özvegy, odaajándékozva egész megélhetését a perselybe. S így tett a Vörösmarty Mihály által idézett özvegy „A szegény asszony könyve” című versében, odaajándékozva agyonhasznált imakönyve felét:

„Hát mi jót hoz, Sára néni?'

"Istenem! bár tudnék hozni.

Egy kéréssel jöttem volna,

Ha miatta meg nem szólna.

Oly nehéz most a szegénynek,

Tán jobb volna, ha nem élnek.

Imádságos könyvet kérnék,

Higgye meg, most oly jólesnék.

Mert hiszen ha már az ember

Szépszerint jóllakni sem mer,

Már ha szűken él kenyérrel,

Éljen Isten igéjével,

Így legalább árva lelkünk

Az imádság tartja bennünk.

Itt, tudom, van heverőben:

Adjon az Isten nevében."

,Jó asszony, felelt az özvegy,

Könyvem nincs több, csak ez az egy,

De ha már úgy megkívánta,

És ettől függ boldogsága,

Vegye egy felét jó névvel,

Én beérem más felével.'

S fele ide, fele oda,

Könyvét kétfelé osztotta.

Most a két jó öregasszony,

Hogy semmi jót ne mulasszon,

Fél könyvből, de nem fél szívvel,

Imádkoznak este, reggel,

S ha van Isten mennyországban,

Nem imádkoznak hiában.

Mindegyik özvegy közös vonása, hogy teljesen rábízta magát Istenre, akár Jézus, kereszthalála előtt. Így a szegénységükből valami kimondhatatlan kincs származott: a bizalom, aminek jutalma az üdvösség.

A feltétel nélküli Istenre hagyatkozás, a készséges, odaadó lelkületre Jézus adta a legszebb példát és nyomában a szentek. Ő mindent odaadott értünk, „hogy áldozatával eltörölje a bűnt”. Ő „feláldozta” istenségét, - ahogyan Szent Pál mondja – „kiüresítette önmagát”.

Minden szentmise ezt az áldozatot és jézusi lelkületet jeleníti meg. Éppen ezért minden szentmise a teljes odaadásra szólít fel minket Istenért és embertársainkért.

Ezt a lelkületet kell megtanulnunk, mindjobban elsajátítanunk a szentmisén való részvétellel. Erre a bensőséges odaadó lelkületre figyelmeztet a mai napon mindannyiunkat Isten üzenete, mert ez az Istennel való tökéletes egyesülés útja: az életszentség útja.

„Ó, születő haza tündöklő csillaga!”

November 5. Árpád-házi Szent Imre emléknapja. Szent Istvánnak, a magyarok első királyának és Boldog Gizellának a hagyomány szerint több gyermeke volt, akik nagyobbrészt már kiskorukban meghaltak. Imre születésének idejét a legújabb történetírás az 1000 és 1007 közötti évekre teszi, helyét Székesfehérvárra. 

Hol vagy nemes magyar ifjúságnak
Zöldellő szép virága?
Hol vagy udvaromnak égő fáklyája,
Nemzetem méltósága?
Leborult a méltóság,
Elesett a szép virág,
Megérte déres harmat,
Az melyben is el hervadt.

I. István király és Gizella királyné gyerekei közül csak két fiú neve maradt fenn: Ottó, aki valószínűleg 1000 előtt született (a krónikák szerint 1002 előtt keresztelték meg, s korán halt meg), valamint Imre. Imre nevét, valószínűleg anyai nagybátyja, a később szentté avatott II. Henrik német-római császár után kapta.

Imre életéről krónikák és legendák alapján vannak csak ismereteink. A hagyomány szerint a székesfehérvári ferences templom és rendház területén született.

Szent Imre legendáját az Érdy-kódexben olvashatjuk: 'jámborságával már gyermekkorában kitűnt. Királyi atyjával egyszer Szent Márton hegyére ment a bencés monostorba, ahol a szerzetesek illő tisztelettel fogadták őket. Imre miért Szentlélekkel teljes, kinek mind megismervén érdemes voltát, mindent azonképpen meg apolgata (megcsókolta). Nekit csak egyször, nekit háromszor, nekit ötször és egyet végre hétszer. Annak kedég vala fráter Maurus neve. Mikoron az szent mise megáldatott volna, az szent királ titkon kérdé meg az ő fiát, miokáért tette volna. És megjelenté az ő atyjának, hogy mindeniknek annyi esztendei volna, Hogy tisztaságus életöt fogadtanak volna. Az utolsó kedég fráter Marus szeplőtelen szűz volna.'

Neveltetésére különös gondot fordítottak szülei: oktatását 1015-ben Gellért püspök vette át, aki Velencéből Szentföld felé tartva I. István udvarába került Győrszentmártonon (a mai Pannonhalmán), és eredeti szándékától eltérően a király mellett maradt. Hét éven keresztül tanította Imre herceget latinra, elvégeztette vele a kor legmagasabb iskolai fokozatait; a tudományok mellett a vallásba, valamint a papi élet rejtelmeibe is beavatta.

Tizenöt éves korától atyja mellett nevelkedett; elsajátította az államirányítás tudományát, a hadvezérséget és a diplomáciát. Imre a húszas évek végén elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust (valószínűleg a bihari dukátust), és apja reá bízta a királyi sereg parancsnokságát is.

A huszonhárom éves Imre herceg kész volt az uralkodásra, így megfelelő feleséget kerestek számára. A hagyomány három uralkodóházat említ, ahonnan a felesége származhatott, a lengyel, horvát és görög uralkodóházat, ám írásos emlék nem maradt fenn.

Imre herceg édesapja kívánságára házasodott meg, de feleségével  szűzi életet élt, minthogy – az Érdy-kódex tanúsága szerint – Veszprém Szent György-kápolnájában égi szózatot hallott, hogy testi-lelki szüzességben töltse életét. Veszprémi hagyomány szerint titokban a város székesegyházának északi oldalán lévő Szent György-kápolna falai között tett tisztasági fogadalmat.

Egy középkori Szent Imre-legenda szerint a herceg egy alkalommal, nagybátyjánál, Vitéz Boleszláv lengyel királlyal vadászni ment. Egy szarvast követve, följutottak a Lysa Gora hegyére. A szarvas eltűnt, Imre azonban fölismerte, hogy álmában már járt ezen a helyen. Megkéri nagybátyját, hogy építsen itt kolostort. Imre a mellén hordozott kétágú keresztjét is odaadta neki. Ebben Krisztus keresztfájának egy darabkája van ezüstbe foglalva, amelyet atyja a görög császártól kapott ajándékba. A király Imre kérésére csakugyan monostort alapít a hegyen.

I. István őt jelölte ki utódjául. Az Institutio morum – Intelmek Imre herceghez írásában adott személyes útmutatást az uralkodásra Imre hercegnek. István király a koronát át akarta adni Imrének, valószínűsíthető, hogy a később átalakított, koronázási palástként ismert miseruhát is erre az alkalomra készítette Gizella királyné.

Imrét várva érkezett meg a hír, hogy Imre herceget vadászat közben egy vadkan halálra sebezte. 1031. szeptember 2-án belehalt sérüléseibe.

Halálának pontos helye nem ismert, valószínűleg a bihari Igfon-erdőben, az uralkodók kedvelt vadászterületén érte a halál. Itt épült fel a XI. és a XII. század fordulóján a Szent Imre apátság épülete, Imre szentté avatása után. Holttestét az akkor még épülő fehérvári bazilikában helyezték el.

VII. Gergely pápa 1083. november 4-én I. Istvánnal és Gellért püspökkel együtt szentté avatta. Ünnepe: november 5-ére került.

Imre tisztelete megmaradt az egyházi év és templomi ábrázolások világában. A barokk templomi képeken úri magyar viseletben, csizmásan jelenik meg. Szent Imre nevéhez és napjához fűződő hiedelmekről és hagyományokról nem tudunk. Keresztnévként mégis igen népszerű, sőt családnév gyanánt is: Imre, Imreh, Imrő, Emre, Ümre, Imbre. Számtalan helységnevünk is Árpád-házi Szent Imre herceg emlékét őrzi: Győrszentimre, Csílkszentimre, Görgényszentimre, Hegyközszentimre, Marosszentimre, Nyárádszentimre, Pestszentimre, Sárosszentimre, Tiszaszentimre, Szentimrefalva, Szentimrepuszta.

*

Részlet István király, fiához, Imre herceghez írt intelmeiből:

... szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: 'Irgalmasságot akarok és nem áldozatot'.

„Ó, születő haza tündöklő csillaga!”

1101 kesz

Fekete István: Az ima

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

- Mondd, kisfiam...

És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később - a diákévek kamaszos rohanásában - az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem - egy-egy „szóra” - befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak - nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.

MÁRAI SÁNDOR: A gyertyák csonkig égnek (részlet)

Regionális szerzetesi találkozó Udvarhely. 2015

Halottak napja – Esztelnek – 2015 - hanganyag

Ezekben a napokban virágpompába és szépségbe öltöznek a temetők, fellobbannak a sírokon a gyertyák, mert az emberiség nagy része megmozdul, és a temetőbe igyekszik, azoknak a sírjához, akik közöttünk és velünk éltek, akiket szerettünk és akik szerettek bennünket és aztán egyszer csak megszólalt értük a harang és elsiratta őket az életből. 

Én is voltam, ami te vagy, és te is lehetsz azzá, ami én vagyok! – Mindenszentek ünnepe - hanganyag

Ez a szó: szent, voltaképpen nagyon egyszerű és nekünk való dolgot jelent. A Bibliában a „szent” sem kevesebbet, sem többet nem jelent, mint igaz, őszinte embert, aki nem kétszínű, nem képmutató, aki istenfélő, őszintén vallásos, a szent az Újszövetségben pontosan annyit jelent, mint öntudatos keresztény embert. 

Én is voltam, ami te vagy, és te is lehetsz azzá, ami én vagyok! – Mindenszentek ünnepe

A mai nap, mindenszentek ünnepe, az öröm ünnepe és nem a szomorúságé. Hiszen azokat a szenteket - minden szentet ünnepeljük, akik eljutottak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra, Isten-boldogító színe látására.

Tévedés lenne azt képzelnünk, hogy, csak azok a személyek szentek, akiket Egyházunk hivatalos eljárás során emelt oltárra. Mindenszentek ünnepén különösen azokra emlékezünk, akik neve nem a mi könyveinkbe, hanem az Élet könyvében van feljegyezve.

A szentekkel kapcsolatosan el kell mondanunk, hogy ugyanúgy az Egyház tagjai, mint mi. Annak az Egyháznak a tagjai, amelynek három szintje, része van, amely küzdő, szenvedő és megdicsőült.

Az első része az úgynevezett küzdő Egyház. Ez a tulajdonképpeni földi Egyház, amelyet mi alkotunk. Küzdőnek nevezzük, mert a földi életben küzdünk az ördög cselvetései, a bűnök és az élet számtalan vihara között, hogy eljussunk az örök boldogságba, ahová a szűk kapun át lehet bejutni. A szentmisében az Oltáriszentség alapító szavainak elbeszélése után az eucharisztikus imádságban így imádkozunk a küzdő Egyházért, s tulajdonképpen saját magunkért: „szent és katolikus Egyházadért (.) tartsd meg békében, őrizd meg egységben, szolgáddal, Ferenc pápánkkal, György főpásztorunkkal, József segédpüspökével, és mindazokkal, akik az egyetemes és apostoli hitet hűségesen őrzik és vallják."

Az Egyház másik része a szenvedő Egyház. Ezt az Egyházat a tisztítóhelyen szenvedő lelkek alkotják. Ők az örök élet részesei már, hiszen a tisztítótűz után Isten Országába jutnak, csak még vezekelniük kell bűneikért. Érettük az eucharisztikus imádságban így imádkozunk: "Kérünk, Urunk, hogy nekik és minden Krisztusban elhunyt hívőnek add meg a boldogságot, a világosságot és a békét a te országodban."

Az Egyház harmadik része a megdicsőült Egyház. Ezt a szentek alkotják, akik eljutottak már az örök boldogságba. Az ő közbenjárásukért is imádkozunk az eucharisztikus imádságban: „A szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, istenünk és Urunk, Jézus Krisztus édesanyjáról, Szent Józsefről, az ő jegyeséről, apostolaidról, vértanúidról és minden szentedről. Az ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben érezzük oltalmadat."

Az Egyháznak ez a három szintje szüntelen élő kapcsolatban van egymással. A küzdő és a megdicsőült Egyház szüntelen könyörög a szenvedő Egyházért, hogy a tisztítóhely ideig tartó büntetésétől mihamarabb megszabaduljanak. A megdicsőült Egyház pedig - a szentek - közbenjárnak értünk is.

A mai nap az öröm, az ünneplés napja. Hiszen azokra az emberekre emlékezünk, akik megmutatták az utat, hogy igenis el lehet jutni az örök boldogságra a Krisztus által meghirdetett tanítással, s egyáltalán azt hirdetik, hogy a halál után van folytatás; sokkal szebb, mint amire legmerészebb álmainkban is gondolni mernénk.

Így hát Mindenszentekkor ünnepeljük, a szentéletű nagymamákat, a családjukért minden áldozatot vállaló édesapákat és édesanyákat, a hivatásuknak élő időseket, a bátor és tanúságtevő fiatalokat, az ártatlan gyermekeket, akiket az Úr korán magához vett, de nem azért, hogy megfosszon tőlük bennünket, hanem hogy még mélyebbé és termékenyebbé tegye a velük való közösséget.

Tehát Mindenszentek napja: a földi életből elköltözött szüleink, testvéreink, barátaink, ismerőseink ünnepe, azoké, akik üdvözültek (s nemcsak a szentté avatottaké, akiknek nevei ott van a katolikus falinaptárban), akik már a mennyországba jutottak. Sőt a saját – reménybeli – ünnepünk is, mert mindnyájan arra vágyunk, hogy egykor a Mindenszentek seregében éljünk a mennyben, és színről színre láthassuk az Atyát, aki teremtett bennünket, a Fiút, aki annyira szeretett minket, hogy életét áldozta érettünk s a Szentlelket, aki azért áradt ki, hogy Istenhez vezessen minket.

Igen, ahhoz, hogy eljussunk az Isten örök Országába, boldogító színe látására: szentnek kell lennünk.

Meghökkentő ez: pont én legyek szent? Úgy gondoljuk, hogy az életszentség a papoknak, szerzeteseknek és a szerzetesnővéreknek van fenntartva, akik egész életüket Istenre, Isten látványos szolgálatára szentelték. A megkereszteltek többségének, akik a világ dolgaival vannak elfoglalva, ebben nem lehet részük.

Ez egy óriási tévedés. Ugyanis az életszentségre minden megkeresztelt ember meg van hívva - legyen az pap, tisztviselő vagy egyszerű munkás. Nemcsak a papok, szerzetesek lehetnek szentek, hanem a névtelen keresztények milliói is, akik azonban nem névtelenek Isten előtt, mert csendesen és hűségesen élték keresztény hitüket. Hiszen hallottuk a Jelenések könyvéből vett olvasmányban: az üdvözültek szeregének száma megszámlálhatatlan.

De végül is mit jelent szentnek lenni, ki a szent? A szentek a lelki élet, az Isten jelenlétében, vagyis az Istennel megélt élet művészei, s ebben minden keresztény példaképei. Ilyen értelembe véve lámpások ők, akik mutatják az utat Isten felé, beragyogják szeretetükkel, helytállásukkal buzdítva a mai keresők, krisztushívők mindennapjait.

Ez a szó: szent, voltaképpen nagyon egyszerű és nekünk való dolgot jelent. A Bibliában a „szent” sem kevesebbet, sem többet nem jelent, mint igaz, őszinte embert, aki nem kétszínű, nem képmutató, aki istenfélő, őszintén vallásos, a szent az Újszövetségben pontosan annyit jelent, mint öntudatos keresztény embert.

Szent Pál szenteknek szólítja az egyházközségek tagjait, és Szent Péter azt írja a híveknek első levelében: „Kérlek benneteket, hogy minden viselkedéstekben szentek legyetek”. Vagy Szt. János apostol azt állítja, hogy: „mindenki, aki benne reménykedik – már, mint Istenben -, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is”(1 Jn 3,3). Ezért szögezi le a II. Vatikáni zsinat, hogy: „Minden keresztény meg van híva az életszentségre, az állapotának megfelelő tökéletességre, és ez kötelessége is”. /LG 42e/

Az életszentség tehát olyan állapotot jelent, amelyre minden kereszténynek el kell jutnia.

Ebben példaképeink és segítőink a szentek. Példaképeink, akiknek életútját, s magatartását érdemes követnünk. De ugyanakkor segítőink is, mert Istennél való közbenjárásukkal segítenek minket, a küzdő Egyház tagjait az élet rögös útján, hogy hozzájuk hasonlóan mi is célba jussunk.

Ma, mindenszentek ünnepén, ha csak egy órára is, de jó megállnunk, megpihenni, és hálát adni Istennek szentjeinkért és köszönetet mondani szentjeinknek, hogy igazi reményt, őszinte biztatást adnak nekünk, ma élő keresztényeknek, hogy itt és most, a szürke hétköznapokban, az élet örömeiben és viharaiban Isten kezébe erősen kapaszkodva szentté lehet válni. És ez az élet értelme. Hogy az üdvösség, Isten Országa számunkra is elérhetővé vált Jézus Krisztus által, a Szentlélekben.

Testvéreim! Jó, keresztényként szentjeinket köszönteni a mai napon. Igaz, sokszor vannak úgy elénk állítva a szentek, mintha ők már készen, szentként indultak volna neki az életnek. Pedig ez hibás gondolat. A valóság az, hogy ők sem születtek szentnek, mint mi sem. Ők is ott kezdték, ahol mi: tele gyarlóságokkal, gyengeségekkel, kísértésekkel, nehézségekkel, küzdelmekkel, s nekik is „csak” azok a lelki eszközök álltak rendelkezésükre, mint nekünk, nevezetesen Isten kegyelme, szeretete, de ők ezt nem pocsékolták el, hanem helyesen kamatoztatták életükben.

A szentek életpéldája aprópénzre váltja számunkra az evangéliumot, hogy igenis mindenkinek, minden helyzetben meg van a szentté válás lehetősége. Rajtam áll, hogy azzá leszek vagy sem. Minden szent élete azt kiáltja nekünk: „én is voltam, ami te vagy, és te is lehetsz azzá, ami én vagyok!” Ámen.