Szentháromság vasárnapja

A mai ünnep – SZENTHÁROMSÁG - mélységes és titokzatos igazsága egészen új ismeretet ad nekünk az Istenről: egy az Isten, de nem magányos.

Egy édesanya tanítja imádkozni a kisfiát. Gyengéden odavezeti a gyerek kezét homlokához, melléhez, bal és jobb vállához, és fülébe súgja: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen”. És már próbálgatja is nagy ügyetlenül az apróság a keresztvetést, tágra nyílt szemét anyjára vetve, és ismétli gügyögve, egy kicsit bizonytalanul és meghatottan: „Az Atya, a Fiú...”. Nem érti még, de érzi, hogy anyja is, ő is olyat tesznek, olyat mondanak most, ami nagyon fontos, ami egészen más, mint a mindennapi beszéd; olyasvalakit szólítanak meg, aki nagyon nagy és hatalmas, de ugyanakkor végtelenül szerető és jóságos, akinek szeretete átkarol, és akibe beburkolózunk a kereszt jelével.

Három név, de egy titok; minden imádság, minden dolog kezdete és vége: a mi kedves, szelíd, jóságos, nagy Istenünk.

Rómának egy kis szobájában az idős Loyolai Ignác, a Jezsuita Rend alapítója, lép a házi kápolna oltárához. Vonásai nyugodtak, évtizedeken át gyakorolt önfegyelem mutatkozik rajtuk. Hajthatatlan akaraterőt tükröző éles szeme most mintha mérhetetlen távolságokba nézne. Keze a keresztvetésre lendül, kezdi a szentmisét: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. De itt elakad szava. Átszellemült arcán mintha fény ragyogna. Szeméből megered a könny. Olyat lát ez a két szem, amit szem nem láthat. Nem is szeme lát, hanem lelke: belesüllyed, belemerül az Isten mélységébe. Negyedóráig, félóráig is tart az elragadtatás, míg végre alábbhagy a benső láng, és folytatni tudja miséjét. De mise után is egész nap ott zsong szívében az élmény. „Az isteni lényeget, az Atya, Fiú és Szentlélek személyét szemléltem” írja ránk maradt följegyzéseiben. Ignácnak ebből a misztikus meglátásából fakadt minden tette, minden gondolata, egész élete.

Az élet hajnalán álló kisgyermek együgyű imája, s a világtörténelmet mozgató szent elragadtatott látomása – mekkora különbség! És mégis, mindkettőnek a lényege ugyanaz: egyszerű, úgy, hogy még egy kisgyermek is kimondhatja; kimeríthetetlenül mélységes, úgyhogy a legnagyobb szent és bölcs lángesze föl nem érheti: Atya, Fiú, Szentlélek: Szentháromság egy Isten, aki Krisztus keresztje által a mi életünk.

Az Ószövetség történelme megértette a zsidókkal az egy, élő Istent. Ennek az élő Istennek benső, szentháromságos életére vet új fényt a keresztény hitvallás. Talán legjobban egy középkori angol hittudós, a párizsi Szent Viktor kolostor szerzetese, Richard gondolatmenete érteti meg velünk, hogy milyen hallatlan dologról van itt szó.

Richard a szeretet teológusa. Az amor és caritas fogalmak boncolgatásával igyekszik felderíteni az Isten életének titkát. Magyar nyelven sajnos csak az egy szeretet szó áll rendelkezésünkre ennek a két nagyon is eltérő fogalomnak kifejezésére. Pedig gyakran teljesen ellentétes alap-beállítottság kifejezéséről van szó.

A falánk emberről mondjuk: „szereti az ételt”, a részegesről: „szereti az italt”. Nem éppen dicséret az ilyen megállapítás. Ha pedig hozzátesszük a „nagyon” határozószót akkor éppenséggel kemény bírálat lesz belőle. Az ilyen „szeretet” voltaképpen „önszeretet”. Van ugyan jogos önszeretet is, de az önszeretet magában véve sohasem lehet csodálatunk tárgya. Ha pedig valaki „nagyon”, sőt „mindennél jobban” szereti önmagát, akkor ennek az embernek az élete a maga számára értelmetlen üresség, másoknak, pedig pokol.

De van egészen más szeretet is. Ha egy feleség önfeláldozóan ápolja évtizedeken át ágyhoz kötött férjét, és amellett csendes boldogság tölti el lelkét, ennek csak egy oka lehet: nagyon szereti az urát. Az ilyen szeretet nem önszeretet, hanem annak éppen ellenkezője. Amikor így szeretünk, kilépünk önmagunkból, életünk súlypontját áthelyezzük egy másik személyre. Ha az embernek ez sikerül, ha nem saját magát, hanem másvalakit szeret: házastársát, szüleit, gyermekeit, barátait, embertársait, akkor élete a maga számára szép, másoknak, pedig áldás és boldogság. Az ilyen ember él és éltet.

Ilyen meggondolások alapján érthetjük meg, miképpen különbözteti meg Richard az „amor”-t és a „caritas”-t. Az „amor” szó általános értelmű, és minden vonzódás kifejezésére alkalmas, akár önszeretetről, akár mások iránti szeretetről van szó. De a „caritas” az „amor”-nak csak egyik fajtáját jelenti, vagyis a másokra irányuló szeretetet. Richard idézi Nagy Szent Gergely pápa szavait: „Ahhoz, hogy ,caritas' lehessen az ,amor', más személyre kell irányulnia”. Innen kiindulva gondolkodik tovább az Isten életéről: „Istenben minden jóság végtelen teljessége van, hiszen tökéletes. Ámde a legnagyobb jóság a ,caritas'. Ezért Istenben végtelen és örök ,caritas'-nak kell lennie. Ámde ,caritas' csak ott létezhet, ahol több személy létezik. Ezért létezik az örök Istenben két személy: az Atya és a Fiú”.

Az Atya végtelenül szereti Fiát, aki tőle származik, mint örök isteni Ige. A Fiú az, akit végtelenül szeret az Atya, és aki ezt a szeretetet örökké viszonozza. Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete az Isten élete és boldogsága. Nem két Isten az Atya és a Fiú, mert az Atya végtelen isteni létének teljes önátadásával „szüli” Fiát. Kettőjük léte egy, és mégis ketten vannak: két egymást szerető személy.

Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete nem két szeretet, hanem egy közös szeretet. Ezt a szeretetet hívjuk Szentléleknek. Ô a harmadik „személy”, mert sem nem az Atya, sem nem a Fiú, hanem kettejük köteléke. Az Isten egysége tehát nem egy magányos személy zártsága, hanem egymásnak megnyíló, egymásba áradó két személy (Atya és Fiú) tökéletes létegysége, amelynek köteléke a harmadik személy, kettejük közös szeretete, a Szentlélek. Mert ilyen szeretetközösség az Isten, azért nem volt szüksége a világra, hogy boldog legyen. De épp azért, mert ilyen szeretetközösség az Isten, akarta, hogy legyen teremtmények sokasága, akik részesülnek életében, szeretetében, boldogságában. Gyönyörűen fejezi ki Dante a teremtésnek ezt a csodáját: „új szeretetvirágokat hajtott az Örök Szeretet”.

Az isteni élet tehát körforgásban halad. Először magában a Szentháromságban: az Atyától a Fiúhoz, a Fiútól a Szentlelken át az Atyához. Azután tovább halad a körforgás, most már magával ragadva a világot. „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldötte Fiát, hogy Isten fiaivá lehessünk. Mivel Isten fiai vagyunk, a Fiú Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki Őt így szólítja: ,,Abba, Atya!” (Gal 4,4-6). Ez a kiáradás. És a visszatérés: „Krisztus Jézus révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához'' (Ef 2,18).

A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ô szeret”.

Elmélkedésünk folyamán igyekeztünk behatolni a Szentháromságos Egy Isten életének titkába. De talán minden fejtegetésnél jobban megértjük ezt az életet, ha rátekintünk olyan emberekre, akik Krisztus követésében élték ezt a csodát. Ilyen volt Assziszi Szent Ferenc atyánk is. Ott járt ô, mezítláb, egy szál rongyos csuhában, Umbria dombjain. Madaraknak prédikált, nappal, holddal, tűzzel, vízzel barátkozott. Átölelte a leprásokat, rámosolygott a szegényekre. Semmije sincs, és ezért minden az övé. Testén ott sajog és piroslik Jézus öt sebhelye. Örömmel várt barátja, „húgocskája'' a testi halálra. Jézus nyomán járni, az evangélium szerint élni: ez minden vágya. Ahol csak megjelent, az emberek szívében öröm fakadt és remény, szeretet és béke. És az ő lángja még most is ég.

Szent Ferenc követője, ferences volt Kolbe Szent Maximilián, aki az auschwitzi pokolban vállalta magára szeretetből egy másik fogoly halálítéletét. Meghalt éhen, magányosan, a hideg zárkában; de holtan is él, mert Jézushoz hasonult a halálban, hogy eljusson a feltámadásra (Fil 3,11). Nem lehetünk mindnyájan Szent Ferencek, Szent Maximiliánok. De mi is élhetjük, megvalósíthatjuk a „caritas”-t. Mert bennünk él és szeret az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

CSÍKSOMLYÓI BÚCSÚ 2014 - ETV összefoglaló

Csíksomlyói búcsú, 2014 - prédikáció

A mértékletesség nem a legdögösebb

Felnőni egy materialista világban, nem titkolom, kihívás. Kb. az összes önbecsülési problémám azokban a pillanatokban gyökeredzik, amikor megfontolatlanul méricskéltem magamat a magazinokban található valótlan elvárásokhoz és a smink reklámokhoz, amelyekre hasonlítanom kellene.

A divatipar rövidebb nadrágokért és mélyebb dekoltázsokért; nagyobb mellekért és vékonyabb lábakért; tökéletes szemöldökvonalért és ceruzavékony derekakért kiáltott. Folyton megmondták nekem, hogy hogyan nézzek ki ahhoz, hogy dögös legyek, hogy kívánjanak, hogy szexi legyek a férfiak előtt. 

Nos, volt egy probléma, én mint az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus egyházának tagja, hittem a mértékletességben. És körülöttem a hirdetésekben 10 ruha közül kilenc minden volt, csak nem mértékletes. Ezt figyelembe véve elképzelheted, hogy milyen boldog voltam, amikor először hallottam a “A mértékletesség a legdögösebb” kifejezést a gyülekezet fiatal nőknek szóló találkozóján. Az elképzelés, miszerint dögös és mértékletes lehetek egyszerre, elég vonzónak tűnt.

Vagy legalábbis így tűnt.

Sok év eltelt azóta, hogy először hallottam ezt a kifejezést, és szeretnék megosztani valamit, amit részemről megtanultam, miután számos hibát követtem el és egy csomó megpróbáltatáson mentem keresztül:

A mértékletesség nem a legdögösebb. 

Azért hozom ezt most nyilvánosságra és azért mondok el valami olyat, amit nekem soha se mondtak el, mert ezt meg kell érteni.

Ha “dögös” akarsz lenni, ha “szexi” akarsz lenni, ha szeretnél “szemrevaló” lenni, akkor azt soha sem fogod elérni, ha hosszú nadrágban jársz és magas a dekoltázsod.

A csábító szemek és a felturbózott testrészek “dögösek”.
A haspólók és a push-up-os melltartók “dögösek”.
Az ici-pici bikini, amit édesanyád nem engedne, hogy megvégy: “dögös”.
A hibátlan, puha, szőrtelen és fedetlen testek “dögösek”.

Az elképzelés miszerint erényesek lehetünk és dögösen járkálhatunk egyszerre, nem fér össze.

Nem működik...

Az írás további része az "Istenről, vallásról, életről, emberről" szóló web címen érhető el

„A Szentlélek tanít, emlékeztet, szólásra és prófétálásra indít” – Ferenc pápa pünkösdi homíliája

Pünkösdvasárnap délelőtt a Szentatya a Szent Péter bazilikában mutatott be szentmisét a Lélekjövetel főünnepén. A hívekhez fordulva Ferenc pápa három pontban foglalta össze a Lélek szerepét. A Krisztus által megígért Lélek különleges módon áradt ki az apostolokra, de ez az esemény rendre megújul most, a jelenben is – kezdte beszédét a pápa.

A Lélek először is tanít bennünket, ő a belső Mester, aki a helyes útra vezet el minket, aki magát az Utat mutatja. Arra indít, hogy kövessük Jézust, aki maga az Út, járjunk a nyomában. A Lélek továbbá az Élet mestere is, aki a keresztény élet mind szélesebb és harmonikusabb horizontját ismerteti meg.

A Szentlélek emlékeztet bennünket mindarra - folytatta a pápa - amit Jézus tanított, mert ő az Egyház élő emlékezete. Miközben emlékeztet, egyúttal meg is érteti a hallottakat. Szerepe tehát nem szűkíthető le a puszta emlékezésre, hiszen mind teljesebben bevisz minket Jézus szavainak az értelmébe. Mindnyájan rendelkezünk ilyen tapasztalattal: bármilyen helyzetben is vagyunk, fölmerül egy ötlet, aztán egy másik, mely összekapcsolódik a Szentírás egy helyével… A Lélek jelöli ki ezt az utat, az Egyház élő emlékezetének az útját. Ez persze megkívánja a mi válaszunkat is: minél nagylelkűbb a feleletünk, annál inkább életté válnak bennünk Jézus igéi.

Emlékezet nélkül a keresztény nem keresztény, csak egy „félút”, a pillanat foglya, nem tud mit kezdeni az Egyház kincseivel. Ellenben a Lélek segítségével növekszik bennünk az emlékezet bölcsessége, a szív bölcsessége, mely a Lélek adománya.

Azokban a napokban az apostolokkal közösségben az Asszony volt az emlékezet, – hangsúlyozta a pápa – hiszen ő kezdettől fogva elmélkedett a szívében mindezen dolgokról. Mária volt, ő a mi Anyánk.

A Szentlélek tehát tanít, emlékeztet… és beszédre indít az Istennel és az emberekkel. Beszédre indít bennünket az imádságban, egyúttal megengedi, hogy az Istenhez fordulva Abbá-nak, Atyának szólítsuk őt. Senki sem mondhatja, hogy Jézus Krisztus az Úr, a Szentlélek nélkül. A Szentlélek vezet bennünket a többiekkel való beszédre, amikor testvéreinknek ismerjük el őket, amikor barátian, gyengéden és szelíden beszélünk velük, amikor megértjük aggodalmaikat és reményeiket, szomorúságaikat és örömeiket. De még ennél is több, amikor a Szentlélek a prófétálásra indít bennünket és így az Isten Szavának alázatos és engedelmes „csatornáivá” leszünk. A prófétálás legyen őszinte – kérte a pápa - mutassa meg nyíltan az ellentmondásokat és az igazságtalanságokat, de mindig szelíden és építő szándékkal. Így a Lélektől áthatva az Isten jelei és eszközei lehetünk.

Végül a Szentatya összefoglalt a homíliáját: a Szentlélek tanít és megmutatja nekünk az utat, emlékeztet és magyarázza Jézus szavait, imádságra indít, hogy Istent Atyának szólítsuk, általunk szól az emberekhez a testvéri párbeszédben és prófétai szóra vezet.

Pünkösd napja, amikor az apostolok elteltek a Szentlélekkel, az Egyház keresztsége, mely a „kijáratban” született meg, induláskor, az örömhír hirdetésére. Az Anya-Egyház szolgálni indul. De emlékezzünk a másik Anyára, a mi Anyánkra, aki készséggel indult el szolgálni. Az Anya-Egyház és a Mária-Anya: mindkettő szűz, mindkettő anya, mindkettő asszony. Jézus határozottan rendelte az apostoloknak: ne távozzanak el Jeruzsálemből, amíg meg nem kapják a Szentlelket. Nélküle ugyanis nincs misszió, nincs evangelizálás. Ezért az egész Egyházzal, a mi katolikus Egyházunkkal kérjük: Jöjj, Szentlélek!

(vl)
Forrás: Vatikáni Rádió

„Fia Lelkét árasztotta szívünkbe” – Pünkösd vasárnap - hanganyag

„Fia Lelkét árasztotta szívünkbe” – Pünkösd vasárnap

Mindannyian tudjuk, hogy Pünkösd napján a Szentlelket, a harmadik isteni Személyt ünnepeljük, aki valóságos Isten az Atyával és a Fiúval együtt.

De mit tudhatunk még Róla? S mi az Ő szerepe az ember, az emberiség életében? Ha röviden akarunk válaszolni a kérdésre, akkor azt kell mondanunk, hogy a világ és benne az ember “megszentelése”, s legnagyobb felemelkedése, létének beteljesülése, ami nem más, mint az Isten felé haladása, az Istennel való egyesülése, a Léleknek a műve, azaz csak a Szentlélek segítségével valósítható meg.

A Szentháromság életének lényege a szeretet: a három Személyt az eggyé váló, önmagát kiüresítő szeretet teszi eggyé. A Szentlélek viszont maga Isten önmagából kilépő, önmagát kiüresítő, eggyé váló Szeretete, a Szentháromság egységének köteléke. Ez teszi érthetővé, hogy a Szentlélek a világban és a történelem folyamán úgy jelenik meg, mint a “kilépés”, a “túllépés” Lelke. Hogy a világ, az emberiség minden önmagán való túllépése, minden igazi megújulása a Szentlélek által történik.

Mint mondtuk már, az ember, az emberiség legnagyobb felemelkedése, létének beteljesülése nem más, mint Isten felé haladása, Istennel való egyesülése. Ez – a világ és benne az ember “megszentelése” - a Lélek műve, amit elsősorban a szentségek által fejt ki.

A hívő ember, aki a keresztségben titokzatos módon részesül Krisztus halálában és feltámadásában, megkapja a Szentlelket. A Szentlélek a keresztség által kezdi meg az ember megszentelésének művét: mindenekelőtt „megmossa” vagyis megtisztítja a bűntől és a kegyelem által „újjászületést” ad neki. A Krisztus által megváltott ember így új teremtmény lesz a Szentlélekben, új lelket kap tőle, a gyermekké fogadás lelkét. „Isten… Fia Lelkét árasztotta szívünkbe, aki őt így szólítja: Abba, Atya!”(Gal. 4,6).

A keresztség szentségében a Szentlélek önti a megkeresztelt emberbe az istengyermekség lelkét, és arra ösztönzi, hogy gyermeki bizalommal forduljon Istenhez, Atyának szólítsa és biztos legyen az örökbefogadásban. „Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk”(Rom 8,16).

A Szentlélek tevékenységének második állomását a bérmálás szentsége jelenti. Szt. Lukács beszámol arról, hogy a szamariaiak „csak megvoltak keresztelve az Úr Jézus nevére”, Péter és János ekkor „rájuk tették kezüket, s erre megkapták a Szentlelket” (ApCsel. 8,16). Ez történik minden hivővel a bérmáláskor.

A Szentlélek megújítja a bérmálkozó személyben kiáradását, megerősíti istengyermekségében, bátorságot ad a hit megvallására és segítséget a keresztény élet gyakorlásához. Klasszikus példája ennek az első Pünkösd, amikor a gyáva, félénk apostolok az utolsó vacsora termébe zárkózva várakoznak Krisztus ígéretének valóra válására, azaz a Szentlélek eljövetelére. Amikor leszáll rájuk a Szentlélek tüzes lángnyelvek alakjában, akkor bátorság tölti el őket, elpárolog a félelmük és bátran hirdetik Krisztus evangéliumát. Ezért a főtanács elé állítják őket, megbotozzák és szigorúan megtiltják, hogy a föltámadott Üdvözítőről beszéljenek. De, ők azt vallják, hogy nem hallgathatnak arról, amit láttak és hallottak, nekik inkább kell Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek, s később a vértanúhalált is vállalják Krisztusért.

A Szentlélek azonban nem csupán a keresztségben és a bérmálásban működik, hanem minden szentségben, a bűnbánatban, éppúgy, mint a betegek kenetében, vagy a házasság és az egyházi rend szentségében. A keresztény életét, születésétől kezdve, titokzatos módon a Szentlélek tevékenysége öleli körül. A Szentlélek élteti, szenteli meg és teszi gyermekké a Fiúban.

Azonban tudnunk kell, hogy a szentségek kegyelmei nem automatikusan működnek. Nem törlik el a jellem hibáit, nem semmisítik meg a temperamentumból adódó hiányosságokat, és nem pótolják saját erőfeszítéseinket. A szentségek felvétele után, továbbra is hitvány, félénk emberek maradhatunk, langyosak a hitben, továbbra is rabszolgái maradhatunk az emberi szempontok szerinti függőségeknek.

A szentségek a Szentlélek erejét csupán felajánlják nekünk, hogy a hit által szabadon elfogadhassuk azt. De sajnos el is utasíthatjuk ezt a kegyelmet, vagy semmibe vehetjük. A Szentlélek nagyon gyöngéden közeledik az emberhez, kényszer nélkül. Ahhoz közeledik, aki a szív csendjében várja az Ő jöttét. Ő csak akkor fog eljönni, ha várunk Rá, ha minden szavára odafigyelünk, és ha eltölt bennünket az a vágy, hogy Ő működjön az életünkben. Csak olyan mértékben fog eljönni hozzánk, amilyen mértékben megszületik szívünkben az Ő jelenléte és működése utáni vágy.

Az elsőáldozás alkalmával, illetve a bérmálás szentségének felvétele előtt az Egyház feltette nekünk a kérdést a keresztségben tett ígéretek megújítására: „hiszel-e a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben?”

Ahhoz, hogy ma tudatosan és őszintén válaszolhassunk erre a kérdésre, Isten előtt igazságban kell állnunk. Az alázat lelkületével tekintve életünket – ami az igazságban, a krisztusi áldozatos szeretetben való állhatatos kitartást jelenti.

Életvitelünket, magatartásunkat, mindennapjainkat szem előtt tartva, vajon nem kellene-e megkérdőjeleznünk a hitünket, hitünk őszinteségét, valódiságát, életképességét?

Tudom és tapasztaltam már, hogy nagyon kényes kérdés ez, hiszen minden templomba járó, minden megkeresztelt keresztény ember, aki anyakönyvi kivonattal tudja igazolni vallási hovatartozását, meg van győződve arról, hogy jó keresztény, jó katolikus, jó hívő ember…

S mégis milyen kicsiny lehet a hitünk, ha nem élünk a keresztség és a bérmálás szentségeinek kegyelmeivel? Milyen gyenge lehet a hitünk, ha a szentségek által nyújtott isteni segítséget nem használjuk fel annak érdekében, hogy megváltozzon, Istennek tetsző legyen az életünk?

Hiszen megkaptuk a Szentlélek ajándékának teljességét a bérmálás szentségében, mégis mi az, ami megváltozott az életünkben? Mennyivel lettünk jobbak, becsületesebbek, őszintébbek, egyházunkhoz és házastársunkhoz hűségesebbek, a házasságra való felkészülésünkben tisztábbak, a munkában elkötelezettebbek, mások becsületének és anyagi javainak tiszteletben tartóbbak, Istent és embertársat szeretőbbek?

Keresztelésünkkor, ha gyermekként részesültünk a szentségben, nem voltunk tudatában annak a nagy átváltozásnak, mely bennünk végbement, nem voltunk tudatában annak, hogy az a mi újjászületésünk volt. A keresztségi fogadalmakat szüleink és kereszt-szüleink tették a nevünkben.

De később, a bérmálásban, vagy minden évben nagyszombat este a vízszenteléskor, amikor a keresztségi fogadalmakat megújítottuk, vajon egészen tudatosan mondtuk-e hogy Krisztust választjuk, hogy egészen Hozzá akarunk tartozni?

Válaszunkban az igazságra törekedve, tegyük fel magunknak gyakran ezt a kérdést: Mit kezdtem a Szentlélek kegyelmeivel, mit tettem magával a Szentlélekkel, akit mint kimondhatatlan ajándékot megkaptam?

A szentséget felvevő személy számára a szentség érvényes lehet, de hogy gyümölcsöző-e, hogy képes-e kifejteni hatását az életünkben, ez a két dolog nem ugyanazt jelenti.

A szentségfelvétel lehet érvényes és ennek ellenére lehetséges, hogy a hozzá fűződő kegyelmeket az ember nem kapja meg, mert nem nyitott rá, mert nem igényli igazából. Ami még rosszabb, a méltatlan szentségfelvétel által bűnt követhet el.

Például a bűnállapotában élő személy szentgyónást végez, elhallgatva azt, hogy a bűnállapotában él és azt nem is hajlandó felszámolni, és szentáldozáshoz is járul, mert karácsonykor, húsvétkor ez a szokás. Az ilyen ember súlyos bűnt, szentségtörést követ el.

A szentségek csak azok számára közvetítenek kegyelmet, akik nem állnak ellen annak. A Szentléleknek szüksége van a mi nyitottságunkra és belső hajlandóságunkra, közreműködésünkre, de tudnunk kell, hogy nem működik egyszerre a Szentlélek befogadása és a bűnös életvitel akarása is. Ő ott áll lelkünk ajtaja előtt és zörget, de hívatlanul nem tér be, fő

leg ha foglalt a lelkünk. Tehát a bűnhöz ragaszkodva be is zárkózhatunk Előtte, de a hit és az alázat által szélesre is tárhatjuk Előtte szívünk ajtaját, rajtunk áll, hogy mit akarunk.

Ha nem kellő hittel újítottuk meg keresztségi fogadalmunkat, ha nem öntudatos hittel vettük fel a bérmálás szentségét, ha nem fogtuk fel az esemény rendkívüli jelentőségét, hogy e szentség által a Szentlélek száll le ránk, akkor most, Pünkösd ünnepén jóvátehetjük ezt a mulasztást a nagyobb belső, lelki hozzáállásunk által.

Mert, bár a Szentlélek már jelen van világunkban, mégis mindig így kell imádkoznunk: „Jöjj, Szentlélek, töltsd be híveid szívét és gyullaszd fel bennük szereteted tüzét!”

A húsvét után ötven napra bekövetkezett Pünkösd nem egyetlen zárt epizód, hanem az Egyházban állandóan bekövetkező valóság. A Szentlélek már jelen van bennünk, megkereszteltekben, s még inkább megbérmáltakban, de pontosan jelenléte által ébreszti fel azt a vágyat bennük, hogy még nagyobb teljességgel fogadhassuk be Őt.

Szívünket maga a Szentlélek tágítja ki, hogy képesek legyünk befogadni Őt, aki osztogatja kegyelmi ajándékait az Egyházban. Őt, aki Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak lelke, s minden tagot arra képesít, hogy a főnek, Krisztusnak nyomába szegődjék, és tanításának fényében élje meg, nem csak az ünnepeket, hanem a szürke hétköznapokat is. 

A kegyszobor története

A Csíksomlyói búcsú története

Jubileumi csíksomlyói közvetítés a Duna Televízióban - 2012-es film

Élöben nézhető itt a Csíksomlyói pünkösdi búcsú -- 2014

Pénteken itt élőben nézhető a 19 órától kezdödő csíksomlyói pünkösdi búcsú nyitószentmiséje

Csíksomlyói búcsú 2012, prédikáció

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok 2014.06.01.

Szent Antal kilenced – Biztos remény 3. rész

Az első gondolat az imádság, mint a remény iskolája és a második Mária, mint a remény csillaga.

Az olasz szentek nyomában 5. rész második fele

Partra szállva Capri szigetén, utunkat kisbusszal folytattuk, amely a szűk kis utakon fergeteges sebességgel közlekedett…

A kisbusz szédítő magasságokba repített…

Sokszor a két jármű között illetve a jármű és a fal között alig volt 1 – 2 cm távolság

Olykor a kéklő tengert láthattuk magunk alatt a félelmetes mélységben…

Gyermeknap az Esztelneki barátoknál

A Szent Rita napközi otthon gyerekeinek próbáltak örömet szerezni a Jótevők (Elemér és Ildikó), a Nevelők, a kolostor Szakácsnője valamint a ferences kolostor lakói, a gyermeknap kapcsán.

Az alábbi képek azt igazolják, hogy többé-kevésbé sikerült is...

Az olasz szentek nyomában 5 rész - Capri szigete első rész

„Egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva" - Húsvét 7 vasárnapja

Ugyanakkor a világban maradás és a bűn hatalma elleni küzdelem nekünk is feladatunk. És ez a feladat mindenképpen felülmúlja erőinket. Ne feledjük azonban, hogy Jézus értünk is imádkozott, számunkra is kérte az erőt...

„Egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva" - Húsvét 7 vasárnapja

A mai szentmise első olvasmányának és evangéliumának közös témája az ima. Az evangélium Jézus főpapi imájából idéz egy részt, míg az apostolok-cselekedete, arról számol be, hogy az apostolok Urunk mennybemenetele után visszatérnek Jeruzsálembe, és az emeleti teremben, a Boldogságos Szűzanya köré gyűlve, imádkozva várják az Úr Jézus által megígért Szentlelket.

Jézus az utolsó-vacsora termében mondja el főpapi imáját, hangosan, tanítványai körében, közvetlenül kínszenvedése előtt: „Jézus szemét az égre emelve így szólt: »Atyám, elérkezett az óra! Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon”(Jn 17,1-2).

Az Úr Jézus életének egyik legmegrendítőbb állomása minden bizonnyal az Olajfák hegyi, ahol szembenéz a nagy választással: életét mentse, maga magát igazolja, vagy az Atya akarata szerint szolgáltassa ki magát azoknak, akik már életére törnek, s ezzel vállalja a biztos szenvedést és a halált. „Most mélyen megrendült a lelkem – mondja az olajfák hegyén. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,27-28).

Ez Jézus órája, amelyre oly nagyon készült küldetése teljesítésének kezdete óta. Szent János evangélista sokszor említi ezt az órát, amely felé útján a Mester tudatosan halad.

Jézus gondolatai „órájára” irányulnak, kereszthalálának órájára. E halál által lép majd be a feltámadás dicsőségébe, vagyis abba a dicsőségbe, amelyben része volt már a világ teremtése előtt. A világba lépve, a megtestesülés által, amikor Pál apostol szavaival élve „szolgai alakot öltött”, megsemmisítette ezt a dicsőséget: most viszont, amikor halálával eltávozik ebből a világból, azt kéri, hogy visszatérhessen ebbe a dicsőségbe.

Halálával azonban nem szűnik meg küldetése, a halál csak az első elengedhetetlen lépés. Ezt egy második követi, nevezetesen a feltámadás, a megdicsőülés. Az önként vállalt halál után a dicsőségesen feltámadott Krisztus dicsőíti meg az Atyát és üdvözíti az embereket, mert hatalmat kapott, hogy örökéletet adjon nekik. Tehát, amikor Jézus saját megdicsőítését kéri, akkor az Atya dicsőségét és az emberek üdvösségét is kéri.

Az Úr Jézus miután önmagáért imádkozott, apostolaiért és általuk minden benne hívőért könyörög: „értük könyörgök.” Az Atyához tartoznak, nem csupán teremtményi voltuk miatt, hanem mivel az Atya apostoli tevékenységre választotta ki őket és e választás után Fiának adta őket. Ezért mondja „a tieid voltak, és nekem adtad őket”(6). Jézus odaadó szeretettel szerette és őrizte őket. Bevezette őket Isten titkaiba, átadta nekik az Atya szavát, tanítását, amit ők el is fogadtak: „az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták”(8).

A távozni készülő Jézus most aggódik értük. Mintha akarata ellenére hagyná őket a világban, ahol ezer veszélynek és harcnak vannak kitéve. Ezért megindító gyöngédséggel bízza őket az Atyára: „értük könyörgök… akiket nekem adtál, mert a tieid… Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád”(9,11). Az apostoloknak itt kell maradniuk, hogy Krisztus küldetését folytassák. Ezért fohászkodik így: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(15).

A világ egyrészt az Isten teremtette kozmoszt, földi létünk színterét jelenti. Másrészt ez a világ az antivilág; a hitetlenség, a gyűlölet és a szeretetlenség központja, a keresztény élet követelményeivel ellentétes és annak ellentmondó világ, ami a bűn birodalmát is jelzi: a Biblia gyakorta úgy beszél erről a világról, mint az istenellenes tényezők összességéről. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanítványait ne vegye el a világból, a világ szónak mindkét jelentésére gondol. A tanítványnak a földi életben kell tanúságot tennie, és itt kell megküzdenie a sötétség hatalmával.

A bűn hatalmával viaskodó tanítvány nem marad támasz nélkül: mert Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanúságtevőit óvja meg a gonosztól. A gonosz nem más, mint a bűnös világ, a személyes sátán, vagyis azoknak az istenellenes tényezőknek az összessége, amelyek személyek közvetítésével érik el az ember belső világát. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy óvja meg tanítványait a gonosztól, erőt kér számukra, hogy eredményesen tudjanak küzdeni az istenellenes hatalmakkal szemben, és hatékonyan tudjanak együttműködni Isten üdvözítő akaratával.

Az Apostolok-cselekedete arról számol be, hogy negyven nap múlva, amikor Jézus halála által már belépett az égi dicsőségbe, az apostolok ismét az utolsó vacsora termében vannak. A Mester már nincs közöttük, hogy velük és értük imádkozzék, de jelen van Mária, az Istenanya és segíti őket.

Az apostolok nem felejtették el Jézus imáját, és biztosra vehetjük, hogy magukévá tették. Jézushoz hasonlóan az atya dicsőségét és az emberek üdvösségét kérik, saját maguk számára pedig segítségért könyörögnek, hogy Krisztus hűséges tanúi lehessenek. Így várják a Szentlélek eljövetelét: „egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva… Máriával, Jézus Anyjával”(Csel 1,15).

Azzal a Máriával, akit Isten, mint a reménység gyönyörű képét, szent Fiának anyját, az emberi nem legszebb virágát, állítja elénk. Isten választotta ki ezt a leányt; létének első pillanatától kezdve elárasztotta kegyelmével, és kiszemelte a megtestesült Istenfia, Jézus anyjává. Nem emberi apától született Jézus; így mutatta meg az Isten, hogy bár Jézus valóságos ember, nem az ember önerejének alkotása, hanem az ő szeretetének ajándéka. Úgy volt rendjén, hogy Jézus az „atyám” szóval csak az ő mennyei Atyját szólíthassa. Minthogy „Istennél semmi sem lehetetlen”(Lk 1,36), a Szentlélek csodálatos ereje teszi szűzen anyává Máriát. És Mária hisz az Istennek. „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid” - feleli az Isten angyalának.

Ott áll Mária édes fia keresztfájánál: ő az egyetlen, aki még akkor is, ott is hisz benne. De ott van az apostolok között is, a mennybemenetel utáni napokban, és az első pünkösd napján, amikor mindnyájukra leszáll a Szentlélek.

Nekünk is az apostolokhoz és Máriához hasonlóan kell készülnünk Pünkösdre: imával és jócselekedetekkel Istent dicsőíteni, és így felkészíteni szívünket a Szentlélek befogadására, imádkozni az Egyházért és pásztoraiért, s minden ember üdvösségéért.

Ugyanakkor a világban maradás és a bűn hatalma elleni küzdelem nekünk is feladatunk. És ez a feladat mindenképpen felülmúlja erőinket. Ne feledjük azonban, hogy Jézus értünk is imádkozott, számunkra is kérte az erőt. De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem (Jn 17,20). Ebből az erőforrásból merítve vállaljuk tehát földi létünk valamennyi terhét, harcoljunk a bűn ellen, hogy Isten igazságában megszentelt lényekké válhassunk.

És ne feledjük Mária az Isten szeretetétől elárasztott, a Krisztustól megváltott, a Szentlélektől betöltött ember tökéletes példája, az Egyház legtökéletesebb tagja és mintaképe. Ő a mennyországban sem tétlen: anyai szívébe zárja nemcsak Jézust, hanem valamennyi gyermekét, Jézus testvéreit s imádkozik értünk, „most és halálunk óráján”. Ámen.

A Római Riportok különkiadása II. János Pál pápáról

A Római Riportok különkiadása II. János Pál pápáról from jezsuitastudio on Vimeo.

Római Riportok - 2014. május 11. és 18. és 25.

Római Riportok - 2014. május 25. from jezsuitastudio on Vimeo.

.

Római Riportok - 2014. május 18. from jezsuitastudio on Vimeo.

.

Római Riportok - 2014. május 11. from jezsuitastudio on Vimeo.

Urunk Mennybemenetele - Esztelnek - hanganyag

Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb, annál is rosszabb, fájdalmasabb. Ez az értelmetlen lét, az örökre magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember, a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk...
.

Szent Antal kilenced – Biztos remény 2 rész - Esztelnek - hanganyag

Georges Bernanosszal, a nagy regényíróval valljuk, hogy a reménytelenség ködén mindig átfénylik az isteni kegyelem ragyogása. Egyetlen ügy sem lehet annyira vesztett, hogy Isten ne tudná azt az ember javára fordítani...

"Én vagyok az út, az igazság és az élet" - Urunk mennybemenetelének ünnepe

Nyárádremetei templom festménye

Ha figyelmesen hallgattuk az első olvasmányt, amit az Apostolok Cselekedeteiből vettünk, és ha ismerős előttünk Szent Lukács evangéliuma, akkor megállapíthatjuk, hogy Lukács a Jézusról szóló örömhírt, evangéliumát azzal fejezi be, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok Cselekedeteit kezdi (hisz mindkét könyvnek ő az írója): vagyis Jézus mennybemenetelével. Igen, a Jézusról szóló írás éppen azért az egyetlen igazi örömhír az emberiség számára, mert Jézus a mennyből, az Atyától jött közénk a földre, és emberségünket az Atyához vitte, miközben isteni személyével mindig is az Atyánál volt.

A Szentlélek alkotta meg Mária méhében az örök Ige testét, és a Szentlélek dicsőítette meg ugyanezt a testet, vagyis feltámasztotta, és felmagasztalta az Atya jobbjára. Szent Lukács két könyve abban is megegyezik, hogy mindkettő a Szentlélek elküldésével kezdődik. Amint Krisztus földi teste a Szentlélektől fogantatott Mária szíve alatt, úgy Titokzatos Teste, az Egyház is a Szentlélektől fogantatott Pünkösd napján, és benne teljesedik ki az utolsó napon. Ebből azonban az is következik, hogy az Egyház is oda fog fölemelkedni, ahol már a Fő, Krisztus van emberi természetével: a mennybe, az Atya jobbjára.

Ahhoz, hogy jobban megérthessük Krisztus mennybemenetelének lényegét, gondolnunk kell arra, ami ennek ellenpólusa, arra, amit a Hiszekegyben így fogalmazunk meg „Szála alá poklokra”. Jézusnak a nagyszombati poklokra szállása és a föltámadása utáni negyvenedik napon történt mennybemenetele az egyetlen üdvösségtörténeti eseménynek a két szélső, legtávolabb eső pontja.

Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől félünk: a bűnbe esett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot, ami Krisztus halála előtt se a mennyországhoz, se a pokolhoz nem tartozott, hiszen mindkettő még zárva volt, ezt nevezték az alvilágnak. Ide szállt le a jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavait: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is”(138.zs.). Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, a magányban is velünk van.

Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb, annál is rosszabb, fájdalmasabb. Ez az értelmetlen lét, az örökre magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember, a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk, vagy, ahogy Ő maga mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

A mai napon, Áldozócsütörtök ünnepén a nagyszombati alászállásnak az ellentétére tekintünk, vagyis Krisztus mennybemenetelére. Ezt a Hiszekegy így fogalmazza meg: „Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”. 

E kijelentés nem Jézus Krisztus isteni személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennybe volt, hanem emberi testére és lelkére. Erre mondja Szt. János apostol: senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia (Jn.3,13).
A mennybemenetel tudomására adja az emberiségnek azt a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökké-valósított formája, hogy Isten felveszi emberségünket az Ő dicsőségébe, sőt a megdicsőülés valamiképpen kiterjed a világmindenségre is.
Mindez annak köszönhető, hogy a második isteni személy egykor emberi testet, emberi természetet vett magára. De teste, amit értünk vett föl, nem jelmez, nem népviselet, amit azért öltött magára, hogy ismerőseinek bemutassa, hanem ezáltal velünk egylényegű lett, amint istenségében egylényegű Atyjával. Vagyis örökre ember is lett. Tehát nem a műkedvelő átmeneti rajongásának szintjén ember, hanem az isteni szeretet valóságában, amely végleges, örökkévaló és soha le nem törölhető bélyeggel jelöl meg mindent, amit magáévá tesz.

Tehát a második isteni személy nemcsak emberré lett, hanem ember is marad egy örökkévalóságon át. Ez azt jelenti, hogy az Úristennek van feltámadott arca, van feltámadott szíve, teste. S mindez nem az Atyaistenért történt, Ő érte Krisztus Isten maradt, hanem „érettünk, a mi üdvösségünkért” testesült meg, lett emberré, hogy „emberarcú” örökkévalóságunk legyen.
Krisztus mindent magával vihetett a mennybe, mert nem volt egyetlen érzése, gondolata, szándéka sem, amely az Atyáéval ellenkezett volna. Minket is magával vihet, akiknek üdvösségéért leszállott a mennyből, akiket szent vérével megmosott a bűntől, és kiváltott a halál fogságából. Magával vihette Galilea tájait, mert az Atya szeretetében látta. Semmit sem látott nélküle, tőle függetlenül. Amikor a Kísértő lélekben fölvitte őt egy magas hegyre, és megmutatta neki a világ minden országát és gazdagságát, mivel mindezt az Atya iránti szerelem fényében nézte, az egészet magával vihette.

Most már az emberen múlik, mit választ: akar-e vele a mennybe emelkedni? Ha igen, akkor úgy kell élnie, hogy élete: emberi kapcsolatai, döntései, szavai, cselekedetei örökké-valósíthatók legyenek.
Vigyázzunk, mert a legédesebb és legbensőségesebb emberi szeretet sem menthető át az örökkévalóságba, ha az Isten törvényein, vagyis az ő szeretetén, az egyetlen igazi és örök valóságon kívül volt.

A mennybemenetel itt és most történik velünk, amikor nap, mint nap elvetünk mindent, ami összeegyeztethetetlen Krisztus törvényével, tanításával, szeretetével, és vállalunk mindent, amit szeretete megkíván tőlünk, ami Isten nagyobb dicsőségét, embertársaink javát és lelkünk üdvét szolgálja.