A világ összes katolikus templomában húsvét második vasárnapján az Isteni Irgalmasságot ünneplik. Az egyház legfiatalabb ünnepe ez, hiszen Boldog II. János Pál pápa, akit éppen ma iktatnak a szentek sorába, tizennégy évvel ezelőtt, 2000. április 30-án rendelte el ezt az ünnepet, hogy az irgalom a harmadik évezred útja legyen.
Az ünneppel kapcsolatban érdemes idéznünk Jézus szavait, melyeket Szent Fausztina nővér naplójában olvashatunk: „Azt kívánom, hogy az irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, de főleg a szegény bűnösök részére”. Ennek következtében az Irgalmasság vasárnapján teljes búcsú nyerhető a szokásos feltételek mellett.
A hitnek és a szeretetnek legveszedelmesebb ellensége a kétely: a furdaló kérdés, vajon a föltámadással kapcsolatos hit nemcsak áltatás és önámítás. Ilyenkor az okoskodás, a bizonyítás sem segít tovább, mert ezekbe is belemar a kételkedés. Csak, egy nagy, mindent megmásító élmény számít, mégpedig az, ha az isteni Irgalmasság maga nyilatkozik meg, s érezteti szerető, értünk aggódó jelenlétét életünkben.
Boldog II. János Pál pápa, akit épen ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján iktatnak a szentek sorába, azt írja: „Az irgalomban gazdag Isten” kezdetű enciklikájában, hogy a húsvéti misztérium magába foglalja az isteni irgalom teljes kinyilatkoztatását. Vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál… Amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb kételyekből és veszedelmekből is. (96. pont)
A mai evangéliumi szakasz egyik főszereplőjét, Tamás apostolt jobban kínozta a Krisztus föltámadásával kapcsolatos kétely, mintsem a többiek megérthették volna, talán Jánost kivéve. Hiszen Tamás volt az, aki a habozó apostoloknak annak idején odakiáltja: „Menjünk mi is, hogy meghaljunk Ővele!”, amikor Jézus nekivág a jeruzsálemi útnak, amely a biztos halálba vezetett. És Jézus nem hagyta magára a kételkedés pillanataiban: Sebét odamutatta neki, hogy a kételkedés sebei begyógyuljanak.
A mai evangéliumi rész, amely beszámol a bűnbánatszentségének az alapításáról is, Tamás apostol két kijelentésére épül: „…én nem hiszem, hacsak nem látom!” (Jn 20,25) és nyolc nappal később „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28). Azonnal észrevesszük a két felkiáltás közti ellentétet. Az első a hitetlenség, pontosabban, a kételkedés megnyilvánulása, a második az Újszövetség egyik legszebb hitvallása.
Emberileg mindenképpen érthető Tamás apostol kételkedése. Megérkezik a többi apostolhoz, akik azzal fogadják, hogy látták az Urat. Lelkesen elmondják neki, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal. Az apostolok szinte büszkék a hitükre. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ők is csak azért hisznek, mert Jézus megmutatta nekik a kezén és az oldalán a keresztre feszítés sebeit. Tamás sem akar többet, mint amit apostoltársai átéltek. Látni szeretné az Urat és megérinteni sebeit.
Amikor Tamás megfogalmazza válaszát, nem zár be minden ajtót, nyitva hagyja szívét a hit előtt, mintha csak azt mondaná, akkor fogom elhinni, ha nekem is személyes tapasztalatom lesz róla, majd ha én is találkoztam a föltámadt Jézussal.
A keresésnek ez a bizonytalansága azt hiszem mindannyiunkban jelen van, vagy jelen volt. Mi is találkozni szeretnénk Jézussal, mi is meg szeretnénk érinteni őt, beszélni vele, mélyebben szeretnénk hinni benne!
Nem csoda, hogy Tamással is megtörtént, ami megtörtént, a kétely fölébredése, Jézus föltámadása kapcsán. Mert a feltámadásban, és egyáltalán az istenhitben olyan dologról van szó, ami nem értelmünk tevékenységének eredménye, nem emberi okosságunktól függ. Isten és a feltámadt Krisztus hitére nem juthatunk el úgy, hogy hosszasan gondolkodunk a dologról érveket és ellenérveket felsorakoztatva, s végül megállapítjuk azt, hogy Istennek léteznie kell, s hogy Krisztus feltámadt.
Az istenhit Isten ingyenes ajándéka, Isten kegyelme, amit nem lehet kiérdemelni. Kérni lehet, de az ember nem teljesítményei, cselekedetei alapján kapja meg, hanem egyedül Isten szeretetéből kifolyólag. Éppen ezért Tamás hitetlensége, ha úgy tetszik logikus, hiszen Jézus első megjelenésekor, mikor nem volt Tamás közöttük, a társai elbeszélése alapján olyan dologban kellett volna hinnie, amit előtte az emberek soha nem tapasztaltak meg a történelem folyamán: hogy egy agyonkínzott, kivégzett ember magától feltámad. Neki nem adatott meg még a hit ajándéka akkor.
Amikor egy héttel később újra megjelenik az apostoloknak a feltámadt Jézus, azonnal Tamáshoz fordul, hogy válaszoljon annak kételkedésére. A dicsőséges Isten újra leereszkedik, isteni irgalmasságát helyezi előtérbe, és a saját emberi szintjén szólítja meg a kételkedő embert. A találkozás és a megtapasztalás, a sebhelyek megérintésének lehetősége felébreszti a hit pislákoló lángocskáját, és eleven tűzként csap fel az őszinte hitvallásban: én Uram, én Istenem!
Ez a vallomás túllép az emberi gondolkodás határán: Tamás Urának, Istenének ismeri el Jézust, akit eddig csak emberként tapasztalt meg. Pontosan azt ismeri el Jézusban, ami hitünk lényege, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember. Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrásába került létfontosságú érintkezés lesz. De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz.
Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” Ez az „én Uram” kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között, mert én Uram, egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak az Egyház színe előtt.
Másodszor, nem kevésbé fontos esemény, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség részévé. Érdemes megfigyelnünk Szt. János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először jelent meg az apostoloknak, Tamás nem volt velük és nem is hitt nekik. Ebből a megjegyzésből kiérződik, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet, amint Mária Magdolna, vagy az emmauszi tanítványok és jelen esetben Tamás példája is mutatja, akik az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.
Ne feledjük, Jézus azért halt meg – ahogyan Szt. János evangéliuma mondja – hogy Isten szétszóródott fiait egybegyűjtse. Egyházat alapítva: szent vére áldozatából fakadó bűnbocsánattal, a húsvéti megjelenésekben.
Amint láthatjuk az evangéliumokban, az Úr Jézus feltámadása után, meghitt, személyes találkozások egész sorát nyújtja követőinek, s ezeket mindig a nyolcadik napra, vasárnapra, időzíti. Ezzel mintegy előkészíti a születő közösséget, hogy hétről-hétre, vasárnapról-vasárnapra, a közösségben tapasztalják meg követői az Ő jelenlétét. A közösségben, amelyet az apostolok Krisztustól vett tanítása és a kenyértörés tart össze.
S az apostolok, akik a közösségben tapasztalták meg a Föltámadt Krisztus jelenlétét, akik a közösségben jutottak el a húsvéti hitre, nagyon fontosnak tartják a közösség építését, újabb közösségek alapítását, mert így akarnak lehetőséget biztosítani, az igehirdetés és a kenyértörés által, másoknak is a föltámadt Úrral való találkozásra, az Ő jelenlétének a megtapasztalására.
Valamiképpen ezt munkálta, ezt tartotta fontosnak, a ma szentté avatandó nagy pápa, II. János Pál is, pápasága alatt. Ezzel kapcsolatosan mondotta Benedek pápa: „A világban II. János Pál pápa beszédei, személyisége, jelenléte, meggyőző ereje újfajta érzékenységet teremtett az erkölcsi értékek és a vallás szerepének fontossága iránt. Hihetetlen mértékben megnövekedett Róma püspökének jelentősége. A különbözőségek és annak ellenére, hogy nem ismerik el Péter utódjául, mégis minden keresztény elismerte, hogy ő a kereszténység szóvivője a világban. Senki más nem tud úgy beszélni a kereszténység nevében, és nem tud oly erőteljesen hangot adni a keresztény világ aktuális megnyilvánulásainak. A nem keresztények és más vallások számára is ő lett az emberiség nagy értékeinek szóvivője. Képes volt megteremteni a párbeszéd légkörét a különféle nagy vallások között, és felébreszteni a világ iránti közös felelősség érzését…
Képes volt felkelteni az ifjúságban a Krisztus iránti lelkesedést. Valódi újdonság volt ez, csakis egy ilyen különleges karizmával megáldott ember volt képes lelkesedést kelteni a fiatalokban Krisztus, az egyház és a komoly értékek iránt. Az egyházban újfajta szeretetet ébresztett fel az Eucharisztia iránt, új értelmet adott az isteni irgalmasság hatalmas voltának. Elmélyítette Szűz Mária tiszteletét, és ezzel bensőségesebbé, ugyanakkor hatékonyabbá tette az emberek hitét”- fogalmazott Benedek pápa nagy elődjével kapcsolatosan.
Íme ezt teszi Isten irgalma a kétkedő Tamással, II. János Pál pápával és minden kereső emberrel. A feltámadt Jézus újra és újra megjelenik napjainkban is, hogy akik nyitott szívvel keresik, megtalálják. Hitet akar ébreszteni minden emberben.
Ezért írja Szent János az evangéliumi szakasz végén, mintegy összefoglalva evangéliuma megírásának célját: „Ezeket megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne”. Mert az irgalmas Isten: „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn 3,16)
Az ünneppel kapcsolatban érdemes idéznünk Jézus szavait, melyeket Szent Fausztina nővér naplójában olvashatunk: „Azt kívánom, hogy az irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, de főleg a szegény bűnösök részére”. Ennek következtében az Irgalmasság vasárnapján teljes búcsú nyerhető a szokásos feltételek mellett.
A hitnek és a szeretetnek legveszedelmesebb ellensége a kétely: a furdaló kérdés, vajon a föltámadással kapcsolatos hit nemcsak áltatás és önámítás. Ilyenkor az okoskodás, a bizonyítás sem segít tovább, mert ezekbe is belemar a kételkedés. Csak, egy nagy, mindent megmásító élmény számít, mégpedig az, ha az isteni Irgalmasság maga nyilatkozik meg, s érezteti szerető, értünk aggódó jelenlétét életünkben.
Boldog II. János Pál pápa, akit épen ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján iktatnak a szentek sorába, azt írja: „Az irgalomban gazdag Isten” kezdetű enciklikájában, hogy a húsvéti misztérium magába foglalja az isteni irgalom teljes kinyilatkoztatását. Vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál… Amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb kételyekből és veszedelmekből is. (96. pont)
A mai evangéliumi szakasz egyik főszereplőjét, Tamás apostolt jobban kínozta a Krisztus föltámadásával kapcsolatos kétely, mintsem a többiek megérthették volna, talán Jánost kivéve. Hiszen Tamás volt az, aki a habozó apostoloknak annak idején odakiáltja: „Menjünk mi is, hogy meghaljunk Ővele!”, amikor Jézus nekivág a jeruzsálemi útnak, amely a biztos halálba vezetett. És Jézus nem hagyta magára a kételkedés pillanataiban: Sebét odamutatta neki, hogy a kételkedés sebei begyógyuljanak.
A mai evangéliumi rész, amely beszámol a bűnbánatszentségének az alapításáról is, Tamás apostol két kijelentésére épül: „…én nem hiszem, hacsak nem látom!” (Jn 20,25) és nyolc nappal később „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28). Azonnal észrevesszük a két felkiáltás közti ellentétet. Az első a hitetlenség, pontosabban, a kételkedés megnyilvánulása, a második az Újszövetség egyik legszebb hitvallása.
Emberileg mindenképpen érthető Tamás apostol kételkedése. Megérkezik a többi apostolhoz, akik azzal fogadják, hogy látták az Urat. Lelkesen elmondják neki, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal. Az apostolok szinte büszkék a hitükre. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ők is csak azért hisznek, mert Jézus megmutatta nekik a kezén és az oldalán a keresztre feszítés sebeit. Tamás sem akar többet, mint amit apostoltársai átéltek. Látni szeretné az Urat és megérinteni sebeit.
Amikor Tamás megfogalmazza válaszát, nem zár be minden ajtót, nyitva hagyja szívét a hit előtt, mintha csak azt mondaná, akkor fogom elhinni, ha nekem is személyes tapasztalatom lesz róla, majd ha én is találkoztam a föltámadt Jézussal.
A keresésnek ez a bizonytalansága azt hiszem mindannyiunkban jelen van, vagy jelen volt. Mi is találkozni szeretnénk Jézussal, mi is meg szeretnénk érinteni őt, beszélni vele, mélyebben szeretnénk hinni benne!
Nem csoda, hogy Tamással is megtörtént, ami megtörtént, a kétely fölébredése, Jézus föltámadása kapcsán. Mert a feltámadásban, és egyáltalán az istenhitben olyan dologról van szó, ami nem értelmünk tevékenységének eredménye, nem emberi okosságunktól függ. Isten és a feltámadt Krisztus hitére nem juthatunk el úgy, hogy hosszasan gondolkodunk a dologról érveket és ellenérveket felsorakoztatva, s végül megállapítjuk azt, hogy Istennek léteznie kell, s hogy Krisztus feltámadt.
Az istenhit Isten ingyenes ajándéka, Isten kegyelme, amit nem lehet kiérdemelni. Kérni lehet, de az ember nem teljesítményei, cselekedetei alapján kapja meg, hanem egyedül Isten szeretetéből kifolyólag. Éppen ezért Tamás hitetlensége, ha úgy tetszik logikus, hiszen Jézus első megjelenésekor, mikor nem volt Tamás közöttük, a társai elbeszélése alapján olyan dologban kellett volna hinnie, amit előtte az emberek soha nem tapasztaltak meg a történelem folyamán: hogy egy agyonkínzott, kivégzett ember magától feltámad. Neki nem adatott meg még a hit ajándéka akkor.
Amikor egy héttel később újra megjelenik az apostoloknak a feltámadt Jézus, azonnal Tamáshoz fordul, hogy válaszoljon annak kételkedésére. A dicsőséges Isten újra leereszkedik, isteni irgalmasságát helyezi előtérbe, és a saját emberi szintjén szólítja meg a kételkedő embert. A találkozás és a megtapasztalás, a sebhelyek megérintésének lehetősége felébreszti a hit pislákoló lángocskáját, és eleven tűzként csap fel az őszinte hitvallásban: én Uram, én Istenem!
Ez a vallomás túllép az emberi gondolkodás határán: Tamás Urának, Istenének ismeri el Jézust, akit eddig csak emberként tapasztalt meg. Pontosan azt ismeri el Jézusban, ami hitünk lényege, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember. Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrásába került létfontosságú érintkezés lesz. De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz.
Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” Ez az „én Uram” kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között, mert én Uram, egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak az Egyház színe előtt.
Másodszor, nem kevésbé fontos esemény, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség részévé. Érdemes megfigyelnünk Szt. János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először jelent meg az apostoloknak, Tamás nem volt velük és nem is hitt nekik. Ebből a megjegyzésből kiérződik, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet, amint Mária Magdolna, vagy az emmauszi tanítványok és jelen esetben Tamás példája is mutatja, akik az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.
Ne feledjük, Jézus azért halt meg – ahogyan Szt. János evangéliuma mondja – hogy Isten szétszóródott fiait egybegyűjtse. Egyházat alapítva: szent vére áldozatából fakadó bűnbocsánattal, a húsvéti megjelenésekben.
Amint láthatjuk az evangéliumokban, az Úr Jézus feltámadása után, meghitt, személyes találkozások egész sorát nyújtja követőinek, s ezeket mindig a nyolcadik napra, vasárnapra, időzíti. Ezzel mintegy előkészíti a születő közösséget, hogy hétről-hétre, vasárnapról-vasárnapra, a közösségben tapasztalják meg követői az Ő jelenlétét. A közösségben, amelyet az apostolok Krisztustól vett tanítása és a kenyértörés tart össze.
S az apostolok, akik a közösségben tapasztalták meg a Föltámadt Krisztus jelenlétét, akik a közösségben jutottak el a húsvéti hitre, nagyon fontosnak tartják a közösség építését, újabb közösségek alapítását, mert így akarnak lehetőséget biztosítani, az igehirdetés és a kenyértörés által, másoknak is a föltámadt Úrral való találkozásra, az Ő jelenlétének a megtapasztalására.
Valamiképpen ezt munkálta, ezt tartotta fontosnak, a ma szentté avatandó nagy pápa, II. János Pál is, pápasága alatt. Ezzel kapcsolatosan mondotta Benedek pápa: „A világban II. János Pál pápa beszédei, személyisége, jelenléte, meggyőző ereje újfajta érzékenységet teremtett az erkölcsi értékek és a vallás szerepének fontossága iránt. Hihetetlen mértékben megnövekedett Róma püspökének jelentősége. A különbözőségek és annak ellenére, hogy nem ismerik el Péter utódjául, mégis minden keresztény elismerte, hogy ő a kereszténység szóvivője a világban. Senki más nem tud úgy beszélni a kereszténység nevében, és nem tud oly erőteljesen hangot adni a keresztény világ aktuális megnyilvánulásainak. A nem keresztények és más vallások számára is ő lett az emberiség nagy értékeinek szóvivője. Képes volt megteremteni a párbeszéd légkörét a különféle nagy vallások között, és felébreszteni a világ iránti közös felelősség érzését…
Képes volt felkelteni az ifjúságban a Krisztus iránti lelkesedést. Valódi újdonság volt ez, csakis egy ilyen különleges karizmával megáldott ember volt képes lelkesedést kelteni a fiatalokban Krisztus, az egyház és a komoly értékek iránt. Az egyházban újfajta szeretetet ébresztett fel az Eucharisztia iránt, új értelmet adott az isteni irgalmasság hatalmas voltának. Elmélyítette Szűz Mária tiszteletét, és ezzel bensőségesebbé, ugyanakkor hatékonyabbá tette az emberek hitét”- fogalmazott Benedek pápa nagy elődjével kapcsolatosan.
Íme ezt teszi Isten irgalma a kétkedő Tamással, II. János Pál pápával és minden kereső emberrel. A feltámadt Jézus újra és újra megjelenik napjainkban is, hogy akik nyitott szívvel keresik, megtalálják. Hitet akar ébreszteni minden emberben.
Ezért írja Szent János az evangéliumi szakasz végén, mintegy összefoglalva evangéliuma megírásának célját: „Ezeket megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne”. Mert az irgalmas Isten: „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn 3,16)
