„Ő a mi életünk és feltámadásunk. Jelenünk és örök
jövőnk.”
A húsvét ünnepe nem ér véget a vasárnappal – sőt, most
kezdődik igazán. Ez a nyolc nap, amelyet az Egyház „húsvéti nyolcadként”
ünnepel, egyetlen nagy napként ragyog fel előttünk, az Úr dicsőséges
főünnepeként. A Feltámadt Krisztus fénye átragyogja mindennapjainkat, ahogy ma
reggel is.
A mai evangéliumban (Mt 28,8–15) a sírhoz siető
asszonyok története áll előttünk. Ők nem keresik a maguk igazát, nem
magyarázzák a történteket emberi logikával – hanem szeretik Jézust. S ez a
szeretet vezeti őket a sötétségen át, a hajnalban, a sír felé, majd onnan egy
új, világosabb útra.
A feltámadás fénye nem pusztán egy esemény a múltból –
hanem erő és jelenlét. Ahogyan Péter apostol tanúságtételében halljuk (ApCsel
2,22–33), a feltámadt Krisztus a mi reményünk forrása. Ő nemcsak meghalt
értünk, hanem él – és az Atya jobbjára ült, ahonnan minden embernek életet és
Lelket ad.
A világban ma is sokan próbálják „elhallgattatni” a
feltámadás hírét – ahogy a katonák megvásárlásáról szóló rész is mutatja. De az
igazság nem rejthető el. A feltámadás valósága nem bizonygatható érvekkel –
hanem tanúságtétellel, örömmel, új életből fakadó szeretettel.
A mi életünk is akkor válik hitelessé, ha úgy
szeretjük Jézust, ahogyan az asszonyok a sírnál: hűséggel, ragaszkodással,
csendes, odaadó hittel. Ez a szeretet gyújtja újra a hit lángját, ha már csak
parázslik – és ez vezet el minket is a Feltámadottal való találkozásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése