„A remény zarándokai a Feltámadott Krisztus nyomában” - Húsvét vasárnap, 2025

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Alleluja!

Ma délelőtt, amikor beléptünk ide az esztelneki ferences templomba, talán úgy léptünk be, mint akik hosszú útról érkeztek. Mögöttünk a böjt napjai, a nagyböjtön átívelő lelki zarándoklat, mögöttünk a sötétség, a gyász, a nagypénteki csönd. És most itt vagyunk: a remény hajnalán. A sír üres. Az élet győzött.

Az idei 2025-ös esztendő különleges számunkra: Nagy Jubileumi Év – amelyben az Egyház arra hív minket, hogy „a remény zarándokai” legyünk. De vajon mit jelent reményben zarándokolni ma, amikor a világ gyakran a reménytelenség arcát mutatja? A mai liturgia választ ad erre: a feltámadás nem csak emlék, hanem erőforrás, valóság, újjáteremtő kegyelem.

Minden egyes ember, aki ma ide eljött, gondolom, hogy nem csak ünnepelni jött, hanem valamit keres, valami után vágyakozik. És Isten ma, húsvétvasárnap hajnalával válaszol erre a vágyra. Nem egy elméletet, nem egy szép gondolatot ad – hanem életet! Élő reményt! Feltámadott Urat!

A mai ünnepünk nem egyszerűen emlékezés valami régi történetre, hanem élő találkozás azzal, aki meghalt értünk – és most újra él! Jézus nemcsak feltámadt, hanem itt van. Ma is. Most is. Benned és melletted.

És mi, akik eljöttünk erre a húsvéti szentmisére, mindannyian – idősek és fiatalok, egészségesek és betegek, családosok és magányosok – zarándokok vagyunk. A remény zarándokai. Ebben az évben az egész Egyház arra hív bennünket, hogy fedezzük fel újra ezt: a keresztény ember nem vesztegel, nem toporog a tegnap fájdalmain, hanem elindul – mert tudja, hogy az Úr előtte jár.

1. Elindul, mint Mária Magdolna, akit a szeretet mozgásba hoz, elindít…

A mai evangéliumban azt olvastuk, hogy Mária Magdolna hajnalban elindult a sírhoz. Még sötét volt – nemcsak odakint, hanem a lelkében is. Ő még nem tudta, hogy Jézus feltámadt. Csak azt tudta, hogy szereti őt. És ez elég volt ahhoz, hogy mozgásba jöjjön, elinduljon.

Testvéreim, gondoljunk csak bele: mennyi sötétség ér ma is bennünket – bizonytalanság, betegség, csalódás, veszteség, háborúk hírei, természeti csapások, meg nem értések a családban, félelmek a jövőtől... Olykor úgy érezzük, mintha mi is sírhoz mennénk, mintha a sir felé tartana az utunk – valami, amit szerettünk, eltűnt, elveszett, meghalt.

De húsvét arról szól, hogy az Isten kimozdít a sír körüli sötétségből. És ehhez nem kell mindent érteni, csak elindulni. A szeretet vezet. Mária Magdolna sem értette, csak kereste. És ő lett az első tanú. Az első, aki meglátta, hogy a sír üres.

Ez a húsvét nekünk is ezt mondja: Ne féljetek elindulni. Ne féljetek keresni. Még ha most sötétség is van körülöttünk, olykor bennünk is, az Úr előttünk jár.

2. Mert Krisztus feltámadása a kapu az örökkévalóság felé

A húsvéti szentmise könyörgése gyönyörű képpel szól hozzánk: „Istenünk, a mai napon egyszülött Fiad által legyőzted a halált, és kitártad előttünk az örökkévalóság kapuját.”

Ez azt jelenti: a halál nem végállomás. Nem az övé az utolsó szó. A sír, amit zártnak hittünk, kapuvá vált. Mert Jézus nemcsak magának nyitotta ki – nekünk is. Neked, nekem, a szeretteinknek. Ez a húsvéti remény. Ez az, ami miatt újra lehet kezdeni, még a legnehezebb helyzetekben is.

Amikor a nagyszülők fájdalmaikat hordozzák, amikor egyedül marad valaki, amikor betegség árnyéka borul egy családra – akkor is van valaki, aki azt mondja: "Ne félj, én legyőztem a halált!" És ez nem mese. Ez valóság.

3. Mer a húsvéti élet itt kezdődik, a húsvéti élet újjászületés a Szentlélekben

A szentmise könyörgése így folytatja: „Teremts újjá minket Szentlelked erejével, hogy új életre támadjunk.” Ez nem elmenekülés a földi élet elől, hanem belső irányváltás. Zarándokútra kelni a remény felé azt jelenti, hogy már itt, a hétköznapokban elkezdjük Isten országának életét. Reményt hordozni ebben a világban: ez a mi küldetésünk.

Ez nem csak a jövőről szól, a mennyországról, hogy ott majd megtörténik az új életre támadás. Hanem a máról, a mában is megtörténhet, ha szeretnénk. Húsvét nemcsak azt jelenti, hogy majd valamikor feltámadunk, hanem azt is, hogy ma megújulhatunk. Egy új kezdet a családban: békülés, megbocsátás.

Egy új szív a templom iránt: újra megtalálni az imát, a közösséget, a szentmise fontosságát.

Egy új lendület: szolgálni másokat, időseket meglátogatni, betegekhez elvinni egy húsvéti köszöntést.

A Szentlélek újjáéleszt. Mint a tavaszban a rügyek, úgy bontja ki bennünk Isten az új életet. Ha engedjük. Ha nem zárjuk el magunkat előle, ha nem zárjuk be szívünket előtte.

4. Ne feledjük, hogy a tanúságtétel küldetés: ne tartsd meg magadnak!

Péter apostol azt mondja a mai olvasmányban: „Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Jézus tett...”

Kedves testvéreim, te is, én is, mi mindannyian tanúk vagyunk!

Az a tény, hogy eljöttünk ide, hogy imádkozzunk, hogy hívőként törekszünk élni az életünket – már önmagában tanúságtétel. De ezen a húsvéton különösen is kérem: ne tartsuk meg magunknak ezt az örömöt!

Van otthon valaki, aki már nem tud eljönni – idős, beteg, egyedül van. Talán csak egyedül ül a konyhában. Vigyük el neki is a húsvét fényét! Egy kis kalácsot, egy mosolyt, egy ölelést, egy mondatot: „Krisztus feltámadt! Imádkoztunk érted is.”

Ez a küldetésünk, mert a remény zarándokai vagyunk. A Feltámadott Krisztust nem zárhatjuk a templom falai közé. El kell vinnünk az utcákra, az otthonokba, a világba.

5. E feladatunk végzése közben nem vagyunk magunkra hagyva, mert az Eucharisztiában itt van közöttünk az Élő Úr

A szentmise csúcspontján, az Eucharisztiában nemcsak emlékezünk Jézusra, hanem valóban jelen van. Itt van az oltáron, itt van a kenyérben és borban. És nem csak „szép jelképként”, hanem valóban. Élőn.

Ezért mondjuk, pontosabban imádkozzuk a húsvéti szentmise prefációjában: „Halálunkat halálával megtörte, és feltámadásával új életet szerzett nékünk.”

Amikor áldozni fogunk, gondolj arra: a Feltámadott Úr lép be a szívedbe. Ez nem egy szép szimbólum, hanem valóság. Az Eucharisztiában – a szentáldozásban – nem valamit, hanem Valakit fogadsz a szívedbe: magát Jézust, a Feltámadott Urat. Azt, aki érted halt meg, érted támadt föl, és most is él, hogy veled legyen, benned éljen, és új életet adjon neked.

Ez olyan, mint ahogy Mária Magdolna átélte az első húsvét reggelén. A sírhoz ment, mert szerette Jézust – de nem találta őt. Könnyek között keresett, nem látott világosan, eltévedt az érzései és a gyásza között. És akkor Jézus nevén szólította: „Mária!” – és abban a pillanatban minden megváltozott. A gyász örömmé lett, a sötétség világossággá, a kétség reménnyé. Az Úr szólt hozzá – és ő felismerte: Él! Itt van!

Ugyanez történhet ma is – veled is. Amikor az áldozáshoz járulsz, ne csak „mechanikusan” tedd, hanem hittel és nyitott szívvel. Képzeld el: Jézus most hozzád jön. Nem általánosságban – hozzád személyesen. A te neveden szólít. Tudja, mit hordozol. Tudja, mi bánt. Tudja, miben van szükséged reményre, vigasztalásra, megerősítésre. És most azt mondja: „Ne sírj. Itt vagyok. Élek. Benned élek.”

Az Eucharisztiában nemcsak emlékezünk Jézusra, hanem egyesülünk vele. Ő belép a szívünkbe, és ott lakást vesz. Mint ahogy a tanítványok szíve lángolt az emmauszi úton, amikor a Feltámadott velük volt, úgy a te szíved is felgyulladhat, ha engeded, ha akarod, hogy valóban találkozz vele.

Ez a szentáldozás nem csak egy rítus, hanem húsvéti találkozás. És ha igazán találkoztál vele, nem tudsz úgy hazamenni, mint ahogy jöttél. Mert akkor már a Feltámadott Krisztust hordozod – magadban. És ezt a fényt, ezt az örömet, ezt a reményt már másoknak is továbbadhatod.

Ezért olyan fontos, hogy ne csak testben, hanem lélekben is odalépj az Úrhoz. Mondd el neki, mire van szükséged. Mire vágysz. Mondd el, hol vagy összetörve, hol vagy fáradt, hol nem tudsz továbbmenni. És aztán engedd, hogy Ő jöjjön – szelíden, csendben, mint húsvét hajnalán – és szólítson.

Mert Ő nem hagyja, hogy csak sírva keresd. Meg akar találni. Akarja, hogy felismerd. És akarja, hogy az örömöd teljes legyen.

Kedves Testvéreim! A világban valóban sokszor sötét árnyak húzódnak: feszültségek, háborúk, betegségek, családi fájdalmak, félelmek a jövőtől. Sokszor úgy érezzük, mintha egy sűrű ködön kellene átvágni magunkat, és nem tudjuk, merre van az irány. De ma – Húsvét reggelén – valami egészen más történik.

Ma nekünk ragyog a nap. A fény nem a miénk – hanem Krisztusé. Ő az, aki a sötétség mélyére is leereszkedett értünk, és onnan jött ki győztesen. Ő az, aki a halál sötét ajtaját fényes kapuvá változtatta. Ő a világ világossága – a mi fényünk, a mi iránytűnk, a mi reményünk.

És ez a remény nem illúzió. Nem egy szép gondolat vagy vigasztaló mese. A reménynek arca van, hangja van, szíve van – és neve van: Jézus Krisztus.

Ő ma is ezt mondja nekünk – akik eljöttünk hozzá, akik talán még mindig keressük, akik talán sírva is, de mozdultunk felé: „Ne féljetek! Én vagyok az Élet. Éljetek!”

Ezért induljunk tovább – most nem csak véget ért egy szentmise, hanem újra indult egy élet. Egy húsvéti, új élet.

Induljunk hát tovább örömmel, mint a remény zarándokai: akik már nem a múlt sebeit hordozzák magukban, hanem a jövő fényét. Akik tudják, hogy a kereszt nem a vég, a sír nem zárult be örökre, és a sötétségben már megszületett a hajnal.

És ezt a hajnalt, testvéreim, nem tarthatjuk meg magunknak. Vigyük tovább – haza, a családjainkba, az idős rokonokhoz, a kórházi ágyak mellé, a magányos szomszédhoz, azokhoz, akik ma nem tudtak eljönni. Mondjuk el nekik: „Krisztus él! Érted is feltámadt. Van remény!”

És akkor húsvét nem csak egy nap lesz a többi közül az évben, hanem egy új kezdet, egy újra kezdődő életforma. A fény útja. A feltámadás útja. A remény útja.

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Alleluja! Ámen.