Barsi Balázs OFM - nagyböjti konferenciabeszéd Szécsényből

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése: Nagyböjt 2. vasárnap - 2024. február 25 és március 3 között

Nagyböjt 2. vasárnapján 

de. 9:30 –. +Páll Lajos és a cs. halottjainak lü. 

de 11 - +Incze Lajos lü. 1 évf. 

du. 12:30 - HIVEKÉRT …  

A jövő héten a ferences templomban hétfőn és kedden reggel ½ 8-tól lesz szentmise 

Szerdán a plébánia templomban délután ½ 5-től keresztúti ájtatosság és 5 órától szentmise. 

Csütörtökön du. 5-től a ferences templomban lesz szentmise 

Pénteken meglátogatjuk az időseket és betegeket az oltáriszentséggel. Délelőtt az esztelnekieket és délután 3 órától, a hittanórák után a Kurtapatakiakat.

Délután ¼ 5-től keresztúti ájtatosság a ferences templomban és azt követően 5 órától a lelkigyakorlatos szentmise, aminek keretében +Réti Anna lü. imádkozunk halálának első évfordulója kapcsán. 

A lelkigyakorlat második napján, szombaton délután 5 órától lesz a szentmise.  

Nagyböjt 3. vasárnapja (március 3.):  

de. 9:30 –. +Babos Gyula és felesége Ágnes lü. 

de 11 – a lelkigyakorlat befejező szentmiséje, amit a plébánia HIVEIÉRT ajánlunk fel. 

du. 12:30 - +Pap András és a szülök lü. 

A lelkigyakorlat vezetője Dr. Tempfli Imre kaplonyi származású, Németországban élő lelkipásztor, teológus, egyháztörténész és egyházi író lesz. Előtte kedden, szerdán és csütörtökön 16 pap nagyböjti lelkigyakorlatát is vezeti a kolostorban. 

Az idei lelkigyakorlat a megszokottól annyiban fog eltérni, hogy a pénteki lelkigyakorlatos szentmise után a nőkkel és szombaton a férfiakkal lesz egy – egy beszélgetés Imre atya vezetésével. A kötetlen beszélgetés témái: vallásosnak lenni a hétköznapokban – aprópénzre váltott evangélium – a boldogélet építő kövei – divat-e még a vallás? – illetve mit nyerek, ha Jézus követője vagyok nap mint nap? 

Szeretettel hívjuk és várjuk mindazokat, akik az Istennel való kapcsolatukat elszeretnék mélyíteni, akik hitükben megszeretnének erősödni, lelkileg gazdagodni és bátoritást, útbaigazítást szeretnének a nagyböjti felkészülés alatt a húsvéti szentünnepekre. Ennek érdekében a szentmisék előtt egy fél órával szentgyónási lehetőség is lesz. 

Zsákutca – Imre atya írása - újra olvasva

Engedtem barátaim rábeszélésének, és vettem egy porszívó robotot. Nem mintha olyan sok por lenne a lakásomban. Sokkal inkább azért, hogy a takarítással töltött időmet más – számomra – fontosabb dolgokra használhassam.
Első hetekben minden kitűnően ment: a gépet, ha hazulról elmentem, mindig bekapcsoltam, s hazatértemkor boldogan láttam, hogy minden tiszta, mint a patyolat.
A baj a napokban kezdődött, és sajnos, azóta is mindig megtörténik. A robot nem talál „haza”, nem leli fel a töltőállomást, s valahol, kimerült belső elemeivel vár, míg valaki visszaviszi az áramforráshoz...

Valamikor eljutsz egy olyan pontra, ahol már nem találod a kiutat: zsákutcába kerültél. Zsákutcába, amely nem vezet tovább! Le van zárva! Vége!
Egy helyben toporogsz egészen addig, amíg belső elemeid teljesen ki nem merülnek...
Érzed ugyan, hogy ez a zsákutca akár „életed” végét is jelentheti, de tehetetlen vagy: kifogyott minden önbizalmad, belső erőd és energiád...
Örökre megrekedhetsz benne, hacsak valami vagy valaki nem segít ki belőle!

Mi a teendő?
Először is fogadd el, hogy zsákutcába kerültél.
Nem könnyű ugyan, de hidd el, hogy Te sem tudhatsz mindent! Veled is megtörténhet, hogy olykor-olykor eltévedsz az élet útvesztőiben!

Fogadd el azt is, hogy Te sem tudsz a saját árnyékodon átugorni! Te sem vagy képes életutadból minden akadályt – saját erőddel – elhengeríteni! Mert vannak az életben dolgok (betegség, sorscsapások, szeretteidnek halála), amelyek erősebbek, mint Te! Vannak az életben olyan helyzetek (félreértés, megaláztatás, elszenvedett igazságtalanság), amelyek még Téged is képesek maguk alá gyűrni!
Vannak a Te életedben is olyan vak utak, amelyek nem vezetnek sehová!
Ha azonban van benned annyi alázat, hogy elfogadd: zsákutcában vagy, akkor nem vagy veszve! Akkor még mindig maradt benned annyi egészséges életerő, hogy felkerekedj és visszatérj életednek ahhoz a szakaszához, ahol a zsákutcába betértél. Ott aztán ismét rátalálsz a „forrásra” és segítségével újra útra kelhetsz – most már a helyes úton.

Másodszor: nézz szembe önmagaddal!
Tudom, nem könnyű bevallani, hogy zsákutcában vagy. Ki mutogatja szívesen a vereségekben elszenvedett sebeit? Mint ahogyan az sem egyszerű, hogy beismerj bizonyos dolgokat. Mit?
Például azt, hogy nem minden volt jó, amit gondoltál. Pillanatnyi érzelmeid, hangulatod nem egyszer gyors és talán téves következtetésekre vezettek...
Azután bizonyos döntések, amelyeket – ha nem is rossz szándékkal – hoztál, egyszerűen helytelenek voltak...
Nem egy állítás, amelyet hallottál, majd igaznak gondoltál és megfogalmaztál, előítéletekké izmosodtak benned...
Nem egy véleményed, régebbi meggyőződéseid, mára már érvényüket veszítették...
Pár életideálodat, amelyet korábban olyan magasra tűztél, nem érted el...
Nem egy emberben és vélt barátban csalódtál...
Természetes hát, hogy most gondterheltnek, csüggedtnek, hitevesztettnek, kudarcot vallónak, vereséget szenvedőnek és levertnek érzed magad...

Ha viszont van benned annyi bátorság, hogy magadba nézve mindezt meglásd, akkor még mindig találsz majd benned annyi energiát, hogy újra felállj, megtöltsd akkumulátoraidat és tovább menj életutad – új szakaszán!

Harmadszor: imádkozz!
Ez alatt most nem a jámborkodást értem. Még csak azt sem, hogy napi kötelező, fogadott, kiszabott imáidat továbbra is hűségesen elvégezd. Ez természetes!
Hanem imádkozz erősen és kitartóan minden nap azért, hogy – jó és balsorsban egyaránt! – soha ne távolodj el túl messze az „áramforrástól”, Istentől! Az „isteni áram” nélkül nem tudsz sem élni, se működni!
Imádkozz állhatatosan azért is, hogy belső „akkuidat” ne felejtsd el rendszeresen feltölteni! Ne rohanj folyton! Szakíts elég időt Isten Szavára, a Vele való beszélgetésre, az imára, a csendre, az elmélkedésre. Máskülönben „kimerülsz”!
Imádkozz rendületlenül azért is, hogy Isten mentsen ki a „zsákutcából”. Egyedül Ő képes rá! Kérd Tőle: élessze fel újra belső energiáidat, hogy visszatérhess a helyes útra!
Ha pedig erre a magad erejéből már nem lennél képes, akkor vegyen a vállára!
Vagy legalább olyan igazi barátokat küldjön Neked, akik kisegítenek a zsákutcából!

Soha ne feledd: az élet valódi vesztese nem az, aki zsákutcába téved. Az emberi. Mindenkivel megtörténhet. Az élet valódi vesztese az, aki a zsákutcában marad, feladja önmagát, és lemondóan legyint az életre...
Mert van élet a zsákutca után is! Hidd el nekem!

Imre atya
2020-12-13.

Forrás: Katáng Barát 

„Hittel engedelmeskedett” – Nagyböjt második vasárnapja

Szentírási részek: Ter 22, 1-2. 9a. 10-13. 15-18 / Róm 8,31b-34 / Mk 9, 2-10

A nagyböjti szent idő különleges ajándéka által arra kapunk meghívást, hogy egy egészen bensőséges, szent találkozást és együttlétet éljünk át az Úr Jézussal, mint Péter, Jakab és János a színeváltozás hegyén. A Bibliában a hegy mindig szent hely, ahol Isten megnyilvánul, ahol az ember közelebb van Hozzá, mint a völgyben, mint az egyszerű hétköznapok ködében.

Isten hegyén, Isten jelenlétében fedezhetjük föl, a kiválasztott apostolokhoz hasonlóan, hogy mennyire jó, örömteli, szép és értelmes dolog Jézushoz tartozni, és vele közösségben élni. Ezt az élményt élte át nemcsak a kiválasztott három személy a színeváltozás hegyén, de Zakeus, a vámos, amikor hajlékába fogadta a Mestert, - a Jézus lábát olajjal megkenő bűnös nő, - a vámasztaltól elhívott Lévi, a dúsgazdag posztókereskedő fiaként megszólított Assisi Ferenc és megannyi követője Krisztus Urunknak. Erre az élményre hív bennünket is Jézus a húsvéti ünnepekre való előkészületek szent negyven napjában. 

A színeváltozás pillanata mindig ajándék, amit sem önmegtagadással, sem imával nem lehet kierőszakolni és megtartani. De megtörténhet, hogy váratlanul, Isten jelenlétében időzve, fényességet tapasztalunk, hirtelen minden világos lesz, átlátjuk, szemlélhetjük a végső, szilárd alapot. Néhány másodperc erejéig minden világos bennünk. 

De aztán jön a felhő, és mindent elfed. Az Ószövetségben a felhő Isten jelenlétének a képe, itt, a színeváltozás hegyén, azonban elhomályosítja a fény tapasztalatát. A tanítványok félnek. A világosság e nagyszerű tapasztalata, élménye után úgy látszik, mintha minden elszállna. Istenből már nem lehet semmit sem érezni, a sötétség és a félelem veszi át az uralmat. 

Ebbe a félelembe kiált bele egy hang: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Azzal, hogy Krisztusra hallgatunk, oszlik a sötétség és oldódik a félelem. Ezt a mondatot azonban egyszersmind, mint létemben megerősítő mondatot is érthetem. Mintha csak Isten azt mondaná: „Te vagy az én szeretett fiam, Te vagy az én szeretett lányom, benned telik kedvem!” 

Ezekben a szent napokban nekünk is föl kell mennünk Jézussal a kinyilatkoztatás hegyére, hogy megismerjük az ő dicsőséges arcát, és így elfogadhassuk a "kereszt botrányát", megváltásunk szent titkát. Mert a kereszt titkát nem önmagában tiszteljük és fogadjuk el, hanem a föltámadással együtt. 

A nagyböjt, Jézus szenvedés története, húsvét nélkül, önmagában értelmetlen és kegyetlen végzet, amelyet nem érdemes ünnepelni. De éppen a húsvéti hajnal dicsősége teszi szemlélhetővé és széppé Jézusnak a szenvedésben eltorzuló arcát. Mert a keresztről ránk tekintő Jézus arcra is tökéletesen érvényes és igaz a felhőből megszólaló hang kijelentése: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!". Jézus megdicsőült és szenvedő arca egyaránt, szavak nélkül is hirdeti a legfontosabbat, amire mindig hallgatnunk kell: életünkre vonatkozólag, az Atya akaratának teljesítése, megvalósítása a valódi szeretet és tökéletesség. 

Ennek csodálatos előképe mindaz, amit az ószövetségi olvasmányban, Mózes első könyvéből olvastunk Ábrahám áldozatáról. Őt is Isten szólította meg: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul…”. Ábrahám előtt is a kinyilatkoztatás tárja fel Isten kegyetlennek tűnő, mégis a szeretet próbájaként megmutatkozó akaratát. Neki is el kell hagyni megszokott világát, hogy elmenjen Mória földjére, és ott bizonyítsa feltétlen szeretetét és bizalmát Isten atyai szeretetébe és szövetségéhez való hűségébe. Mennyire megrendítő az a szilárd bizalom, amivel Ábrahám indul, hogy Isten akaratát megvalósítsa. 

Pedig micsoda dráma játszódhatott le az idős pátriárka szívében! Annak idején Szodomáért és Gomoráért szót emelt, most saját fiáért és önmagáért nem könyörög. Hanem: „Hittel engedelmeskedett”, mondja róla Zsidókhoz írt levél (11,8). 

Istent azonban Ábrahám nemcsak hatalmasnak ismerte meg, hanem jóságosnak is, igaznak, ezért remélt benne a reménytelenség ellenére is. Hitt benne akkor, amikor éppen hitének alapjai rendültek meg, amikor elsötétült előtte az addig ragyogó Isten-arc, hisz nem csak egy elképzelésről, nemcsak vélt igazának feladásáról volt szó, hanem öreg kora reménységének kudarcba fulladásáról, egyetlen fia feláldozásáról. 

Ábrahámtól valami olyasmit kíván az Isten, amire a megszokott erkölcsi kategóriák szerint nem kerülhetne sor. Olyan válságba sodorja, amelyet csak akkor viselhet el, ha egészen egyedülálló bizalommal Istenre tudja bízni magát. Nem csak a hit próbája ez. Az egyházatya Origenész szerint: Ábrahám szeretete is mérlegre kerül. Valami olyan magatartásformát provokál itt ki az Isten, amely egyszerre hit, remény, szeretet, engedelmesség, megsemmisülés, amely az emberi személyiséget teljesen kifordítja sarkaiból, és Isten karjába veti.

Így lett Mória hegye egy nagy tapasztalata a hívő embernek, vagyis az, hogy Isten hitünket, szeretetünket, olykor próbára teszi ma is, akár a körülöttünk dúló háborúk, a természeti katasztrófák, az ártatlanok szenvedése vagy éppen a rossz, a gonosz látszólagos győzelme révén. 

Miért? Biztosan azért, hogy megerősödjön a hitünk, hogy tudatosuljon, hogy élő maradjon, hogy végül az ő karjaiba vessük magunkat. Jézusnak a kereszten elhangzott szavai is erről tanúskodnak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Ugyanis húsvét hajnalfényéig csak az jut el, akinek hitét, hűségét ez a pillanatnyi, nagypénteki sötétség nem rendíti meg. 

Nagyböjt annak az ideje, hogy mi is kilépjünk megszokottságunk világából és megtegyük határozott lépéseinket Isten akaratának őszinte megvalósítása felé. Mennyire nehéz elindulni, hogy bocsánatot kérjünk attól, akinek fájdalmat, szomorúságot okoztunk, akinek a becsületében kárt tettünk, hazug, rosszindulatú megszólásunkkal, kritizálásunkkal. Mennyire késedelmesek tudunk lenni, amikor egy-egy házasság előtti, házasságon kívüli bűnös kapcsolat felszámolásáról van szó, amikor a bűnbe vivő társaságot, illetve kísértést okozó újságot, könyvet vagy filmet mellőznünk kellene. 

Mennyire udvariatlanok tudunk lenni, akkor, amikor Isten szeretetét, ingyenes ajándékát, bár szükségünk van rá, mégis visszautasítjuk, azáltal, hogy nem élünk a szentségek kínálta kegyelmekkel, a bűnbánat nyújtotta bocsánattal, az oltáriszentség nyújtotta erőforrással. 

Mennyire csak a szavaink vallanak szívünk szeretetéről, de a cselekedeteink távol járnak az Úrtól, akkor, amikor szentgyónásainkban ígéretet teszünk arra, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülni fogjuk, s közben a gyóntatószéket elhagyva, eszünk ágába sincs kerülni a bűnre vivő alkalmat, minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk mielőtt beléptünk volna a templomba. 

Mit tesz Ábrahám, amikor megszólítja az Úr? Szó nélkül engedelmeskedik Istennek. Isten parancsoló szavára Ábrahám részéről a válasz mindig a tett. Nagyböjt a cselekvés ideje és nem az okoskodás a töprengés időszaka. Mert a valódi böjt mindig a szeretetből önként vállalt áldozatok meghozatalából, megvalósításából áll. „A tett halála az okoskodás” - tartja a népi bölcsesség. 

Ábrahám esetében nem felelőtlen emberi magatartásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg egy átgondolt és megfontolt, tudatos engedelmességről, mely képes őszintén bizakodni abban a Valakiben, aki az ígéreteket tette és továbbra is hiszi, hogy Isten megtartja adott szavát. Aztán kiderül, hogy Isten nem Izsák halálát akarta, hanem meg akart bizonyosodni Ábrahám vitathatatlan hitéről, iránta való szeretetéről és feltétlen engedelmességéről.  

Valódi engedelmességről csak akkor beszélhetünk, ha megtaláljuk benne a gondolkodó és bizalom teli mozdulatot. Nem is marad el ennek az ábrahámi magatartásnak a jutalma: "Magamra esküszöm - ez az Úr szava -, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak". 

Az Isten akaratára figyelő és azt következetesen megvalósító emberi magatartás jutalma az Isten áldása. 

És ez az, amiről a második olvasmány, Szent Pál római levelének részlete tanít bennünket. "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" – teszi föl a kérdést az apostol. Hány hősnek, vértanúnak adott erőt ez a mondat! Ma viszont sokan összeroppannak az élet terhei alatt, a rossz látszólagos győzelme miatt. Miért nem bízunk Istenben, aki értünk egyszülött Fiát adta áldozatul? Pedig Isten erejében, az ő áldásával valóban képesek vagyunk legyőzni önmagunkban minden kishitűséget, bizalmatlanságot, félelmet és késedelmeskedést. Ez az Istentől jövő erő pedig éppen abban áll, hogy ő saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, és így vele együtt nekünk ajándékozott mindent. Ami Ábrahám áldozatában előképként jelent meg, azt Jézusban az Atya tökéletesen megvalósította. 

Megismertetett bennünket a szeretet lényegével, és azzal a titokkal, hogy miért kéri tőlünk a teljes elkötelezettséget. Mert ő sem csak valamit ajándékozott nekünk úgy általában, hanem Fiában mindent odaadott értünk a golgota ormán, a kereszten. 

Bármerre is vezessenek útjaink, a Moria, a Golgota vagy a Tábor hegyére, tudnunk kell, hogy minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni. Természetesen csak akkor, ha a Szeretetre szeretettel, élő hittel és belé vetett mélységes bizalommal válaszolunk. 

Nagyböjti elcsöndesedésünk arról szól, hogy legyen bátorságunk szemlélni ezt a mindent odaajándékozó isteni szeretetet, és Ábrahámhoz hasonlóan merjünk válaszolni rá. És bár mindig újra tapasztaljuk saját gyöngeségünk sebeit, mégis merjünk bizakodni abban, aki nem ítél el bennünket, mert meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk az Atyánál.  

Esztelnek – nagyböjti lelkigyakorlat: A kereszt alatt álló személyek üzenete…

Nyárádremetei Kereszt 

„A keresztre feszített Krisztus keresztje alatt álló személyek üzenete a ma embere számára” – címmel kerül sor az idei, nagyböjti, plébániai lelkigyakorlatunkra Esztelneken.

Időpont: március 1. 2. és 3., azaz pénteken és szombaton délután 5 órától, valamint vasárnap délelőtt 11 órától. 

A pénteki szentmise után a nők számára lesz beszélgetési lehetőség a lelkigyakorlatot vezető atyával. Szombaton ugyanez a lehetőség adatik meg a férfiaknak is.
A kötetlen beszélgetések témái lehetnének: "Vallásosnak lenni a hétköznapokban is..." - "Aprópénzre váltott evangélium..." - "A boldog élet építőkövei..." - "Divat még a vallás?" - "Mit nyerek, ha Jézus követője vagyok nap, mint nap?"

A lelkigyakorlat vezetője dr. Tempfli Imre, kaplonyi származású és Németországban élő lelkipásztor, teológus, egyháztörténész és egyházi író.

Lelkigyakorlat helyszíne: Esztelnek, Szent György vértanúról nevezett ferences templom.

Szeretettel hívunk és várunk minden kedves hívőt, nem csak az esztelneki plébánia területéről hanem a környező településekről is. Vagyis mindazokat, akik az Istennel való kapcsolatukat elszeretnék mélyíteni. Hitükben megerősödni, lelkileg gazdagodni akarnak és bátorítást, útba igazítást szeretnének a nagyböjti felkészülés alatt, a húsvéti szent ünnepekre.

+++

Tempfli Imre atya a Szatmár megyei Kaplonyban született 1954. december 3-án. Középiskoláit Nagykárolyban (1973), teológiai tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte. 1979.

június 21-én szentelte pappá dr. Jakab Antal püspök a gyulafehérvári székesegyházban. Segédlelkész volt Máramarosszigeten és Nagybányán, lelkész Alsóhomródon (1986–90), majd teológiai tanár Gyulafehérváron. 1990–93 között Rómában a Gergely Egyetemen egyháztörténelmi tanulmányokat folytatott és licenciátusi fokozatot szerzett, 1994-ben Budapesten teológiai doktorátust. Hazatérve 1993-ban a szatmárnémeti Szent Család-plébánián volt plébános, 1994 áprilisától Németországban a Kirche in Not katolikus segélyszervezet munkatársa. E hivatalának megtartása mellett, 2001. május 1-jétől 2002. április 18-ig, Reizer Pál püspök haláláig püspöki helynök volt a Szatmári Egyházmegyében. Számos könyv és tanulmány szerzője. 2007-től a stuttgarti Szent Gellért Magyar Katolikus Egyházközség plébánosa volt, amelytől 13 év után, 2020. júliusában, nyugállományba vonulása miatt, elbúcsúzott. Továbbra is Németországban él és alkot, építve Isten országát a lelkekben. 

A következő linken is olvashatunk róla:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szerkeszt%C5%91:Lelaci/Tempfli_Imre

Egyirányú út - dr. Tempfli Imre atya írása - újra olvasva

Az elmúlt hétvégén esküvőre vártak. Elektromos útkeresőm nem találta az apró kis helységet. Maroktelefonom applikációja is csütörtököt mondott. Miközben a vőlegény telefonon próbált meg irányítani, betévedtem egy végeláthatatlan egyirányú utcába. Olyan hosszúba, hogy azt hittem, soha nem ér véget! Értékes perceket veszítettem, amíg kijutottam belőle, és Istennek hála – miután még valakit is meg kellett kérdeznem – sikerült a megadott idő előtt pár perccel befutnom a jegyespár és a násznép nagy-nagy  megnyugvására…

Életed egyes szakaszai olyanok, mint a hosszú, véget érni nem akaró egyirányú utcák. Semmi új, semmi lélekemelő, semmi érdekes, semmi célravezető: minden csak egyhangúan egyirányba fut. 

Látszólag el a céltól.

Úgy érzed, hogy csapdába estél. 

Magad sem érted hogyan, de eltévedtél, utat vétettél.  

Egy óvatlan pillanatban egy egyirányú utcába fordultál be. 

Szeretnél kijutni belőle, de nem lehet. Mellékutcák, menekülő sávok nincsenek. Visszatérnél oda, ahol botorul elkanyarodtál, pontosan emlékszel is rá, hogy hol történt, de nem tudsz! Azzal ugyanis menetiránnyal szembe kellene menned, és az ezzel járó kockázatot - helyesen! - nem tudod és nem is akarod felvállalni! 

Az egyirányú utcák néha feje tetejére állítják az életedet.

Elveszíted az irányt. Egy pillanatra összezavarodsz. Pánikba esel.

Pedig nagyon fontos lenne, hogy megőrizd hidegvéredet!

Fogalmazd újra addig kitűzött céljaidat! 

Egy bizonyos útszakaszon alkalmazkodj másokhoz! Ha tetszik, ha nem, rá vagy szorulva a segítségükre.

Menj az alagúton türelmesen át, amíg annak végét nem látod!

Maradj nyugodt!

Közben ne szűnj meg szólongatni Istent!

Ha így teszel, akkor egy idő után ismét megnyílik előtted a helyes út!

Mert egyszer minden egyirányú út véget ér!

A leghosszabb is!

Jobb hát türelmesen végig vezetned rajta, semmint rossz irányba térni – és „ámokvezetővé” lenni.

Imre atya

2023. június 16.

Forrás: Katáng Barát

Ferences Ifjúsági Programok 2024-ben. 👍 #ferencesprogramok

Üdv! Itt megtalálod az összes 2024-es ferences ifjúsági programot egy helyen - gyere el mindegyikre: http://www.ferencesprogramok.ro/progr...

FiTT - Ferences Ifjúsági Téli Találkozó 2024.

Részletek és jelentkezés: http://www.ferencesprogramok.ro/FiTT2024

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése: Nagyböjt 1. vasárnap - 2024. február 18 és 25 között

 Nagyböjt 1. vasárnapján
de. 9:30 –. +Babos Annamária és férje Béla lü.
de 11 - +György Mária és a cs. halottjainak lü.
du. 12:30 - HÍVEKÉRT …

A jövő héten a ferences templomban hétfőn és kedden reggel ½ 8-tól lesz szentmise
Szerdán a plébánia templomban délután ½ 5-től keresztúti ájtatosság és 5 órától szentmise.
Csütörtökön du. 5-től a ferences templomban lesz szentmise +Reketes Ferenc lü utána rövid szentségimádás
Pénteken délután ½ 5-től keresztúti ájtatosság a ferences templomban és azt követően 5 órától szentmise.
Szombaton reggel ½ 8-tól lesz szentmise.

Nagyböjt 2. vasárnapja (február 25.):  
de. 9:30 –. +Páll Lajos és a és a cs. halottjainak lü.
de 11 - +Incze Lajos lü. 1 évf.
du. 12:30 - HÍVEKÉRT …

Aki adójának 3,5%-val szeretné támogatni a kolostort vagy a plébánia templomot az a sekrestyében megtalálja a héten az ehhez szükséges nyomtatványt.

Hirdetjük, hogy a nagyböjti lelkigyakorlatot plébániánkon, március 1-én, 2-án és 3-án, azaz pénteken és szombaton délután 5 órától, valamint vasárnap délelőtt 11 órától tartjuk a ferences templomban. A lelkigyakorlat vezetője Dr. Tempfli Imre kaplonyi származású, Németországban élő lelkipásztor és egyházi író lesz. Előtte kedden, szerdán és csütörtökön 16 pap nagyböjti lelkigyakorlatát is vezeti a kolostorban.

Az idei lelkigyakorlat a megszokottól annyiban fog eltérni, hogy a pénteki lelkigyakorlatos szentmise után a nőkkel és szombaton a férfiakkal lesz egy beszélgetés Imre atya vezetésével.
Téma: hitélet, vallásos élet a hétköznapokban. Hogy jól sikerüljön ez a beszélgetés már jó előre meg kellene fogalmazni azokat a kérdéseket és egy lapra felírni, akár névtelenül is, amikről a kedves testvérek hallani szeretnének a beszélgetés keretében. Ezeket a lapokat juttassák el hozzánk vagy dobják be jövő vasárnap a perselyes kosárba.

Akár a Facebookon is megtehetik, ha föliratkoznak az „Esztelneki Ferences és Plébániai Programok” zárt körű csoportba. A tennivaló csak annyi, hogy megkeresik ezt az „Esztelneki Ferences és Plébániai Programok” oldalt és bejelentkeznek és megvárják a jóváhagyást, s máris használhatják az oldalt, ahol a plébánia hirdetéseivel, programjaival, a hitélettel és keresztény érték rendel kapcsolatos témákkal találkozhatnak. Erre az oldalra másokat is meglehet hívni, főleg az Esztelneki plébániához tartozó híveket. Éljünk a lehetőséggel.

Barsi Balázs OFM - nagyböjti konferenciabeszéd Szécsényből

A nagyböjti időszak felszólít arra... - Nagyböjt első vasárnapja

 

Hamvazószerdával az Egyház életében új liturgikus időszak kezdődött: a nagyböjt. A nagyböjti szent idő, Jézus Krisztus negyven napi böjtölésének, majd kínszenvedésének emlékezete és a húsvéti szent ünnepekre való felkészülés időszaka. Ennek az időszaknak sajátos ájtatossága a keresztút végzése, Jézus szenvedéstörténetének a fölelevenítése, illetve a benne való elmélyülés. Sajátos gyakorlata az ima, a böjt és az alamizsnálkodás.
Bár napjainkra a böjti fegyelem külső formájában gyökeresen megváltozott a régi gyakorlathoz képest, de lelki tartalmában megkívánja az önmegtagadást, a bűnbánatot, az őszinte megtérést és a kiengesztelődést, aminek igen fontos kelléke a szentgyónás.
Vízkereszttel kezdődően az eddigi időszakban, sokak életét a farsangi mulatozások, kikapcsolódások jellemezték. Hamvazószerdával az öntudatos, elkötelezett hívő katolikus ember számára mind ennek vége, mert a nagyböjt a csend, a lelki elmélyedés és a bűnbánattartás időszaka.

Szent Ferenc atyánk szerint a bűnbánó élet nem más, mint teljes szívünk, lelkünk, elménk és minden erőnk odaajándékozása Istennek és felebarátunk szeretete, mint önmagunké. A bűnbánat tudatos erőfeszítés arra, hogy hogyan alakítsuk Isten iránti vágyunkat. A bűnbánat a szövevényes és sebzett szív megtérésének küzdelme. Ez a küzdelem bár nehéz, mégis általa tisztíthatjuk meg szívünk vágyait, miközben keressük, hogy hogyan élhetünk olyan teljes emberi életet, amelyben megnyilvánulhat Isten dicsősége és a felebarát szeretete.
Assisi Szent Ferenc hitt abban, hogy a bűnbánat mély változást hoz az Istennel való kapcsolatunkban. Ha helyet készítünk szívünkben az Úr Lelkének, hogy bennünk lakozzék, akkor tudatára ébredünk annak, hogy Isten a mindent felülmúló jóság forrása, hívatásunk pedig az, hogy valóban Isten gyermekei legyünk.
A nagyböjti időszak felszólít arra, hogy a zajforrásokat kikapcsolva, a csendben szembesüljünk igazi önmagunkkal, hogy Istennel való személyes kapcsolatunkat felülvizsgáljuk, rendezzük, nem feledve, hogy ez csak akkor sikerülhet, akkor lesz hiteles, ha embertársainkkal is rendben, békében vagyunk.
Az Egyház három dolgot ajánl a nagyböjtre: az imádságot, az önfegyelmezést, a test és lélek böjtjét és az adakozást, amit alamizsnálkodásnak is nevezünk. A közös vonás ezekben a tettekben, hogy nem az emberek szemében szeretnénk jónak látszani általuk és nem is a magunk dicsőségét keressük, hanem egyedül Isten kedvében szeretnénk járni.
Emellett fontos azt is látnunk, hogy mindhárom ajánlott cselekedet vallásos tett, s ezt a böjtöléssel és az adakozással kapcsolatban külön is hangsúlyoznunk kell.
Vagyis az ima, a böjt és az adakozás, a hit szemszögéből tekintve vallásos cselekedet kell, hogy legyen. Hiszen sokan fogyókúráznak, koplalnak vagy diétáznak, annak érdekében, hogy tartsák a vonalukat, hogy egészségesebbek legyenek, de ez még nem az a böjt, amire a Szentírás tanit bennünket.
A böjt esetében Isten kedvéért, Isten iránti szeretetből, mondok le számomra valami fontos dologról, hogy fegyelmezzem testem által is önmagam, hogy jobban tudjak figyelni Istenre, illetve a lemondott dolog által segítségére legyek a szükségben lévő embertársamnak.
Vannak, akik szeretnek adakozni, de ha ezt csupán azért teszik, hogy a fölösleges dolgaiktól megszabaduljanak, vagy azért, hogy mások szemében jóembereknek látszódjanak, akkor ez a fajta adakozás, nem kifejezetten vallásos cselekedet, még akkor sem, ha valóban segít a rászorulókon.
Az alamizsnálkodás esetében Jézust kell látnom a szegény és rászoruló ember személyében és Őneki nyújtok segítséget. Hisz Ő, maga mondotta, amit eggyel a legkisebbekkel tesztek, azt velem teszitek, tehát itt is a vallási szempont kell, hogy érvényesüljön, de általuk sohasem hivalkodhatunk.
A jócselekedeteket, az adakozást, az imádságot ne az emberek szeme láttára tegyük, semmiként se azért, hogy ezáltal megnyerjük az ő tetszésüket, hogy „jó-fejnek” látszódjunk, hanem próbáljuk meg titokban, hogy egyedül Isten lásson minket! Természetesen hitéletünknek, vallásos életünknek van közösségi vonatkozása is, van, amikor mindezt nyilvánosan is föl kell vállaljuk, még pedig Jézus tanítása szerint azért, hogy az emberek jótetteinket látva dicsőítsék mennyei Atyánkat! (Mt 5,16).

Az idén ünnepeljük Szent Ferenc atyánk stigmatizációjának 800-ik évfordulóját, vagyis, hogy halála előtt két évvel kezén, lábán és oldalán megjelentek az Úr Jézus sebhelyei. Nagyon érdekes, hogy „az első ferencesek szívét nem egy szép, „tiszta”, a teremtés szenvedéseitől mentes Isten kép ragadta meg. Ők sokkal inkább az alázatos szeretet Istenével találkoztak, aki szeretetben meggörbülve függött Jézus Krisztus keresztjén. Ezért az Istenért áldoztak föl mindent, abban a meggyőződésben, hogy a szeretet elvezeti őket a szeretetben való magasabb rendű egyesülésre Istennel” - írja Ilia Delio „A ferences imádság” című könyvében.

Ne feledjük, nincsen valódi szeretetkapcsolat szenvedés és megpróbáltatás nélkül. Azt hiszem, hogy egy szülő ismeri leginkább a valódi szeretetkapcsolat árát és súlyát. Hasonlóképpen, ha fejlődni akarunk az Istennel való szeretetkapcsolatban, akkor helyet kell biztosítanunk számára életünkben. Készen kell állnunk az áldozathozatalra, az önmegtagadásra, a lemondásra. Gyakran olyan dolgokkal zsúfoljuk tele lelkünket, amelyek kizárják az Istent ebből a hajlékból, és talán éppen mert annyira aggódunk túlzsúfolt életünkért, tartunk az áldozat és az igazi szeretet árától. Ezért van szükségünk az önmegtagadás gyakorlására, mert igazából ez táplálja Isten iránti vágyakozásunkat.

A nagyböjti időszak: nem öncélú valami. Emberszerető és megértő Istenünk van, nem az ételektől való megtartóztatást, a böjtöt és a zajos mulatságoktól való tartózkodást követeli tőlünk csupán, hanem hogy az élet evilági dolgaihoz ne ragaszkodjunk mindenáron, hogy a földiekről az égiekre, a testiekről a lelkiekre irányítsuk figyelmünket és időnk nagy részét lelki és istenes dolgokkal töltsük. Bibliát és vallásos könyveket olvasva, elmélkedve, imádkozva készülve a föltámadás ünnepére, húsvétra.

A böjtnek elsődlegesen célja tehát az, hogy „megfegyelmezzük” a testünket, hogy ne a test, ne az ösztönök, a rendetlen szenvedélyek, uralkodjanak fölöttünk, irányítsanak bennünket, hanem az értelem adja ki a parancsokat. Ne a test kényelme, önzése vezessen bennünket döntéseinkben, cselekedeteinkben, hanem a lélek bölcsessége. A mai, kényelemre épített fogyasztói világban ez még fontosabb, mint valaha.
Korunk nagy problémája ugyanis az, hogy túl sok dolgot szeretünk: szabadságunkat, függetlenségünket, anyagi jómódunkat, megszokott kényelmünket, társadalmi pozíciónkat, hatalmunkat és mindent, amiről azt állítják a reklámok, hogy boldoggá tesz minket – így nem sok hely marad bennünk arra, hogy magunkhoz ölelhessük a háromszemélyű egy Istent.
Bizonyos értelemben ahhoz, hogy bennünk lakozzék, Istennek keresztül kell furakodnia a számtalan dolgon, amivel tele zsúfoljuk az életünket. A nagyböjti szent idő visszahív bennünket az önmegtagadáshoz, a bűnbánathoz, a megtéréshez és az irgalmas szívhez, vagyis olyan értékekhez, amelyek ellentétben állnak korunk divatjával, viszont életet, örökéletet adnak nekünk.

A keresztény ember Istenkapcsolatát a szabadság jellemzi. Isten szabadon szeret bennünket, és arra hív mindnyájunkat, hogy szabadon szeressünk. Nem kényszerít, hogy Krisztus testévé váljunk, Isten kegyelme egyszerűen meghív bennünket az élet asztalához. Pontosan ezért tűnik olyan távolinak a keresztény élet a mai ember számára. Annyi helyre hívnak bennünket, hogy nem könnyű meghallani az alázatos, hozzánk szeretettel lehajló Isten hívását, ezért hajlamosak vagyunk rá, hogy alig tegyünk valamit hitéletünk gyakorlásának érdekébe. A megszokott, rutinos gyakorlatokat elvégezzük, a többi Isten dolga - gondoljuk.

A megtestesülésben összpontosuló keresztény életfelfogás azonban azt mondja nekünk, hogy Isten velünk van, de nélkülünk nem teljesíti ki életünket. Ehhez teljes közreműködésünkre van szükség. Nem elég csak ismernünk a krisztusi tanítást, hanem aszerint kell élnünk. Az ember talán vonzódik a krisztusi szeretethez, benne élni csábító dolog, de amikor megértjük, mit vár el tőlünk ez a szeretet, visszakozzunk a krisztusi életforma melletti elköteleződésből. Félünk a krisztusi szeretet elvárásaitól, félünk, hogy valamit is változtassunk megszokott életvitelünkön és így inkább a középszerű életet választjuk, amely azonban beteljesületlen és boldogtalan marad. Jobban szeretjük az egoizmus és az elzárkózás biztonságát és kényelmét, mint a kapcsolat kockázatát, mert a krisztusi szeretet is kapcsolati jellegű.
Csak akkor merünk átalakító módon szeretni, amikor elérjük az istenkapcsolat mélyebb szintjét. A krisztusi tanítás elvezethet bennünket az átformáló szeretet mélységébe, ahol az „Isten képére” teremtettségünk, vagyis az, a kép, amelynek hasonlatosságára teremtettünk, átragyoghat életünkön, mint Isten jelenléte az emberek között, és Jézus Krisztus Jó Hírével – nem szavakkal, hanem életünk példájával – mi is hirdetjük az evangélium örömhírét.
Igy hát emberségünk, s lelki-életünk kiteljesedésében elengedhetetlenül fontos, hogy visszanyerjük a lélek és a szellem uralmát testünk, fizikai életünk fölött. Így a győzelem erkölcsi lesz, azaz ura leszek önmagamnak és a testi visszafogottság több teret enged a léleknek és a lélekben Istennek – ez olyan egyetemes emberi tapasztalat, amely minden vallásban jelen van, és érdemes visszatérnünk hozzá nekünk, keresztényeknek is.

Legvégső soron a hamvazószerdával elkezdődött szent negyven nap a krisztusi, az evangéliumi életről szól, annak megvalósítására ösztönöz. Az evangéliumi élet nem filozófiai elméletekhez és divatos eszmefuttatásokhoz kötődik, hanem egy személyhez, Jézus Krisztushoz, és benne az emberekhez és az ő lelki-átalakulásukhoz.
Krisztust élni, a megtestesülés Jó Hírét életre kelteni, milyen nagy szükség van ma erre a világban. A megosztottság, a gyűlölet és az erőszak fölszámolását szeretnénk, „egész-ségre”, egységre és békére vágyunk. Hogyan valósulhatnak meg mindezek? Pusztán eszmék-e vagy olyan értékek, amelyekért mindenünket oda kell adnunk?
Az evangéliumot élni azt jelenti, mindenünket odaadjuk Istenért, és az egész világegyetemben hirdetjük: Isten dicsősége él mindenek ellenére!

Testünk és vérünk nélkül a Jó Hír, hogy Isten emberré lett és meggyógyította az emberiség megosztottságát, nem is hír. A keresztény élet megkívánja az ember személyes részvételét, enélkül nem is létezik. Enélkül a keresztény kifejezés csak üres címke csupán.
Ha igazságosságra, békére és szeretetre vágyunk az emberek között és az egész teremtett világban, akkor először nekünk kell igazságossággá, békévé és szeretetté válnunk. Ez Jézus Krisztus Jó Híre. A keresztény lét Jó Híre: Isten hűséges szeretetének mélységében élni úgy, hogy az visszhangozzék az egész teremtett világban.
A keresztény ember életútja az evangéliumi élet teljes megélése Jézus Krisztusban. Krisztussal együtt le kell szállnunk emberségünk sötétségébe, hogy vele fölemelkedhessünk a szeretet egységébe. Erőszak és halál szabdalta világunkban Jézus Krisztus keresztjének köszönhetően nem a szenvedésé az utolsó szó. Az utolsó szó a szeretet, és hogy a szeretet Krisztus teljessége, Isten Igéje.

Befejezésül a ferences rend második alapítójának is nevezett Szent Bonaventúra szavaival imádkozzunk: „Add, Uram, hogy megismerjelek, szeresselek és mindörökké örvendezzen benned. Ha ebben az életben ezt nem is tehetem egészen, növekedjem legalább itt ismeretedben és szeretetedben, hogy ott fönn teljes legyen az örömöm; itt a reményem, ott meg majd a valósága.
Uram és Atyám, Te szent Fiad ajkával azt tanácsolod, sőt parancsolód is nekünk, hogy kérjük a teljes örömöt, aminek elnyeréséről biztosítasz is. Kérem hát, Uram, amit csodálatos Tanácsadód által tanácsolsz és ígérsz: ’hogy örömünk teljes legyen’ (Jn 16,24). Egyelőre erről a teljes örömről gondolkozzék elmém, erről beszéljen nyelvem, ezt szeresse szívem, éhezze lelkem, szomjazza testem, és ezt kívánja egész valóm, mindaddig, míg csak be nem lépek Istenem örömébe, aki három személyben Egy és áldott mindörökké! Ámen.”

Nehogy elveszítsd önmagad... – Imre atya írása - újra olvasva

Vannak az életben olyan pillanatok, amikor egészen egyedül akarsz lenni.
Persze, azoknak, akik életedet mindig árgus szemmel figyelik, azonnal megvan a lesújtó véleményük rólad: „Elzárkózol, különc vagy, megsértődtél...“
Én viszont tapasztalatból tudom, hogy ez nem így van!
Te csak egy nyugodt sarkot keresel magad körül, ahol – távol a világ zajától – életed filmjét lassan ismét lepergeted, hogy a legszebb élményeket és találkozásokat felidézhesd és belőlük új erőt meríthess!

Vannak az életben olyan pillanatok, amikor minden zaj elől elzárkózol és minden hangos tülekedés és harsogó lárma elől menekülsz.
Persze, azoknak, akik mindig másokkal foglalkoznak, ahelyett, hogy a saját életüket hoznák rendbe, azonnal megvan a véleményük rólad: “Különbnek tartod magad másnál, nem vagy képes kompromisszumokra…”
Én viszont tapasztalatból tudom, hogy ez nem így van!
Te csupán nyugalmat és csendet akarsz magad körül, hogy végre már ne csak a felszínen élj! Nem akarsz folyton mindenkivel és mindennel alkut kötni! Megcsömörödtél a kevéstől: reggel felkelés, napközben munka, este fáradtan ágyba dőlés – hétfőtől péntekig. Közben tülekedés az elismerésért, koldulás egy jó szóért, sóvárgás mások szeretete után... Nem, ezt mától kezdve már nem akarod!
Ehelyett inkább a nagybetűs Életre akarsz jobban odafigyelni: mit akar Neked most, ebben az időszakban mondani? A mai napon milyen örömhíre van számodra?

Vannak az életnek olyan pillanatai, amikor magad számára is különcnek tűnsz, mert eleged van abból, hogy a hangadók, a mindent jobbantudók, a mások másságát kifogásolók és lejáratók adják meg a hangot. Azok, akik közben a saját életük hangját soha nem hallják meg... Te most épp ezt szeretnéd: végre a saját életed hangját meghallani! De ott motoszkál benned: szabad-e kilógnod a sorból?
Szabad! Én megértelek!

Te valóban más vagy! Neked egy védett sarokra van szükséged, ahol egyedül maradhatsz önmagaddal, hogy visszatalálj igazi lényedhez, és ne veszítsd el igazi éned ebben az embertelen nagy tülekedésben!

Te valóban más vagy! Neked csendre és nyugalomra van szükséged, eleged van a folytonos olcsó, felszínes megalkuvásokból, a többség által elvárt viselkedési kényszerzubbonyból, mások hátad mögötti elmarasztaló véleményéből! Egyedül akarsz maradni Istennel, akitől újra és újra hallani akarod: milyennek is álmodott meg Ő Téged?

Imre atya
2020-11-26.

Forrás: Katáng Barát

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése: Évközi 6. vasárnap

 2024. február 11 és 18 közötti liturgikus program: 

- Hétfőn és kedden reggel ½ 8-tól a kolostor kápolnájában lesz szentmise

Hamvazószerdán 

- Plébánia templomban de. 10 órától lesz szentmise 

- Ferences templomban du. 5 órától lesz a hamvazószerdai szentmise, aminek keretében +Modorán Anna, valamint férje és a Szőcs család halottjainak lelkiüdvéért imádkozunk. 

 - Csütörtökön és pénteken a ferences templomban délután 5 órától lesz szentmise. Pénteken a szentmise előtte ½ 5-től keresztúti ájtatosságot végzünk.

- Szombaton reggel ½ 8-tól lesz a szentmise a ferences templomban. 

- A héten hamvazószerdával elkezdődik a húsvéti előkészület, a nagyböjti szentidő. Ne feledjük hamvazószerda és nagypéntek szigorú böjti nap. 

- Nagyböjt az év legcsendesebb időszaka az öntudatos hívő keresztény ember számára, amikor többet foglalkozunk lelkünkkel és törekszünk elmélyíteni kapcsolatunkat Istennel, az ima, az önmegtagadás, a bűnbánat segítségével a lelki megújulás útját járva. Ma, amikor annyi megpróbáltatás, tragédia, csapás éri világunkat, vegyük komolyan a nagyböjti fegyelmet, és akkor reménykedhetünk abban, hogy Isten is komolyan vesz bennünket. De ha egy buli, bármilyen címen tartott mulatság nagyböjtben, többet jelent számunkra, mint az Egyház évezredes hagyományainak, fegyelmének megtartása, akkor mit várhatunk? Szülőföldünkön is nagyon tiszteljük(!?) a Boldogságos Szűzanyát, kegyhelyeire zarándoklatokat szervezünk… Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon ő is csatlakozna a nagyböjtben tartott mulatságainkhoz miközben vallásos életünket Jézus szenvedés története fémjelzi?

- Nagyböjt folyamán minden szerdán a plébánia templomban és pénteken a ferences templomban lesz keresztúti ájtatosság délután ½ 5-től, és 5 órától szentmise.

- A mai napon egyházmegyénk templomaiban az ifjúsági pasztoráció részére történik a gyűjtés. Ez irányú adományukat Isten fizesse.

- Aki adójának 3,5%-val szeretné támogatni a kolostort vagy a plébániát az a sekrestyében megtalálja a jövő héttől az ehhez szükséges nyomtatványt. Ha azt kitöltve visszahozzák, akkor mi leadjuk elektronikusan. Apostolkodjunk, hogy minél többen tegyék ezt. Az elmúlt év ilyen jelegű adományát is Isten fizesse. 

Nagyböjt első vasárnapja - február 18. 

Plébánia templomban szentmise de. ½ 10 –. +Babos Annamária és férje Béla lelki üdvéért. 

Ferences templomban de. 11 - +György Mária és a család halottjainak lelki üdvéért. 

Kurtapataki kápolnában du. ½ 1 - HÍVEKÉRT … 

Akarom! Tisztulj meg! – Évközi 6. vasárnap

Mk 1,40-45. 

A lepra a zsidó felfogásban egyrészt a bűn következménye, másrészt a bűn jelképe. Ezért a leprást a zsidók elsősorban nem betegnek, hanem tisztátalannak, bűnösnek tekintették. S úgy gondolták, hogy ha egy ilyen beteg meggyógyul, az annak a jele, hogy Isten megbocsájtotta bűneit. Amikor tehát Jézus meggyógyítja a leprást, e szimbolikus értékű cselekedettel azt tanítja, hogy ő valóban Isten, mert hatalma van a bűnök eltörlésére.
A gyógyítással kapcsolatos hallgatási tilalom közvetett módon ugyanezt tanítja. Jézus hallgatást parancsol a meggyógyított embernek: „ne szólj erről senkinek egy szót sem”, mert el akarja kerülni a félreértést. Tudatában van annak, hogy kereszthalála és feltámadása előtt az emberek csak felszínesen fogják értelmezni cselekedetét: a gyógyulásban csupán fizikai gyógyulást fognak látni, a gyógyítót valamiféle evilági csodadoktornak fogják tartani; s nem veszik észre, hogy az ő isteni küldetése elsősorban nem a fizikai nyavalyák kiküszöbölésére irányul, hanem arra, hogy megszabadítsa az emberiséget a bűn végzetes következményétől, a biztos kárhozattól.
Szent Márk evangéliumának az imént felolvasott részletéből megtudjuk, Jézus nemcsak megszállottakat, lázas betegeket, hanem leprásokat is gyógyított. Amikor a leprás ember kérelmét hallva Jézus megindul feléje és megérinti, megesett szívvel mintegy átöleli, akkor az egyik leglényegesebb újszövetségi kinyilatkoztatást adja: közel van az Isten azokhoz, akiket az írástudók, farizeusok, a rabbik és az öntelt egészségesek véleménye megbélyegzett és kizárt Isten népének közösségéből. Akit az ember halottnak ítél, az az Isten szemében élő, szeretetre méltó személy.
Igen, míg az ószövetségben, vagy éppen napjainkban, csak kizárni tudták, tudják a leprás, vírusos beteget, eltávolítani az egészségesektől, addig Jézus isteni hatalmával meggyógyítja a beteget, segít visszatérni övéihez, a társadalomba, s így testi, lelki szenvedését megszünteti.
„Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte és így kérlelte: Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!”(Mk 1,40).
Milyen nagy és erős volt a hite ennek a betegnek! Ez a szegény, kitaszított, akit elhagytak az emberek, sőt azt állították, hogy Isten is elhagyta őt, nagyobb hittel rendelkezik, mint sok korabeli, magát igaznak tartó zsidó, vagy mai Krisztus-követő!
„Ha akarod, megtisztíthatsz engem!”- mondja a beteg. Ezek a szavak az erős hit mellett a tökéletes imáról tanúskodnak, hisz a beteg szavaiban elővételezve felismerhetjük Jézus imáját, amit a Getszemáni kertben mondott kivégzése előtt: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely” (Lk 22, 42). Itt tehát a hiteles ima példájával találkozunk. Minden imánkat így kellene kezdenünk: „Istenem, ha akarod…” Senki sem akarja jobban a javunkat, mint maga az Isten. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat.
A határtalan bizalmat kifejező merész kérésre Jézus egy olyan gesztussal válaszol, amely a nép számára – a leprásokkal való bármifajta kapcsolat, érintkezés tilalma miatt – hihetetlen volt: „Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: Akarom! Tisztulj meg!”
Itt az Úr Jézus együttérzését és jóindulatát külön kihangsúlyozza azzal, hogy megérinti a beteget, és nem idegenkedik tőle.
Miután a leprás meghallgatásával és megérintésével Jézus áthágta az ószövetségi törvényt, be is teljesíti, akkor, amikor a törvény előírásának értelmében azt mondja: „Menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot”.
Az evangélista a történettel kapcsolatosan megjegyzi, hogy Jézusnak „megesett rajta a szíve.” Vagyis szíve mélyéig megrendül, akárcsak barátjának, Lázárnak a sírjánál (Jn. 11,38), s ahogy ott visszaadja az életet, itt is legalább akkora „áttöréssel” bontja le az emberek által épített falakat; a beteget a fizikai távolságból a szeretet közelségébe vezeti, hogy egyszer s mindenkorra tudatosítsa: nem szabad őket magukra hagyni, leírni, kizárni az emberi közösségből!
Szent Pál apostol mondja, hogy: „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy viseljük el a gyengék betegségeit, anélkül, hogy a magunk kedvét keresnénk” (Róm 15,1). Ezzel kapcsolatosan Szent Ferenc atyánk végrendeletében maga mondja: „Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük.” Ugyancsak ő beszélte el, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már kétmérföldnyire befogta az orrát. Mióta azonban a Magasságbeli kegyelméből és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta.
Jézusnak „Megesett rajta a szíve”- írja az evangélista. Ez a mondat többször visszatér az Evangéliumokban. Jézus együtt érez a leprás beteggel, teste, de még inkább lelke gyötrelmével. Az elsőt meggyógyítva, megmutatja, hogy a másodikat is megtudja, és meg akarja gyógyítani.
Jézusnak ezt a gyógyító tevékenységét, ezt a segítőkész szeretetét kell, hogy megélje az Egyház, és annak minden egyes tagja, tehát mi is.
Ha mi nem is tudjuk visszaadni a betegek egészségét, de jó szót, együttérzést, türelmes ápolást, szerető gondoskodást, enni és innivalót, minden körülmények között, gondolkodás nélkül adhatunk és adnunk kell nekik! Mint ahogy egyébként szívvel lélekkel teszik ezt sokan, azok közül, akik már évek óta beteget ápolnak minden fizetség, s talán elismerés nélkül is. Ők biztosak lehetnek az égi jutalomban, hisz velük kapcsolatban mondja az Úr Jézus: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert ennem és innom adtatok, mert beteg voltam, és meglátogattatok, ugyanis amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”(Mt 25, 34-40).
Bűneink és mások bűneinek következményeként valamennyien leprások vagyunk, még akkor is, ha nem vagyunk hajlandók beismerni. Lehet, hogy ennek nincsenek kívülről látható jelei; de a gyilkos kór, az örök halált hozó bűn belülről pusztítja lényünket. Az evangélium arra tanít, hogy Jézus meg tud szabadítani e belső betegség végzetes következményétől. Ezért a szentmise bevezető részében így könyörögtünk: „Istenünk, tanításodból tudjuk, hogy az őszinte és tiszta szívekben akarsz élni. Kérünk, alakíts át minket kegyelmeddel, hogy méltó hajlékod legyünk.” (Évközi 6. vasárnap bevezető könyörgése) Folyamodjunk tehát hozzá egy jó szentgyónás keretében, és az evangéliumi leprás bizalmával kérjük őt, tisztítson meg bennünket a bűn leprájától, hogy a gyógyult ember hálás örömével hirdethessük csodatetteit a világban.
A leprás ember, akinek meggyógyításáról a mai evangélium beszámol, már bizonyára hallott  Jézus csodás gyógyításairól. Ezért, amikor az Úr segítségét kéri, kifejezi hitét, hogy Jézus meg tudja őt gyógyítani, ha akarja. Ezt a hitet jutalmazza Jézus a csodával. Csak akkor érdemes Jézus segítségét kérnünk bajainkban, ha erősen hisszük, hogy Ő valóban tud segíteni rajtunk. Nem csak szavainak, de tetteinek is ereje van, amely képes megváltoztatni az embert. Az isteni kegyelem megérinthet bennünket, és átalakítja énünket, magatartásunkat, ha hiszünk abban, hogy Jézussal boldogabb lesz az életünk. Minden újesztendő, minden új nap és most a nagyböjt kezdete, jó lehetőség számunkra, hogy Jézushoz forduljunk és elkötelezzük magunkat mellette. A lelki gyógyulást azonban nem csak Jézusnak kell akarnia, hanem nekünk is!
Fizikai értelemben vett leprások nincsenek környezetünkben, de sajnos vannak súlyos, vagy éppen gyógyíthatatlan betegek, egyedül élő idősek, végelgyengülésben szenvedők, fiatalon ágynak esettek, sőt a különböző szenvedély betegek, akik ez által megbélyegzettek lettek, de akik mégis hozzánk tartoznak, akár a hitvestársi, a szülői, a gyermeki, a rokoni, a baráti, a szomszédi, az egyházközségi szálak révén…
Miattuk, és az általunk nem rokonszenvesnek tartott embertársainkért hangzik fel újra és újra Jézus leprást gyógyító története, hogy tanuljunk belőle, hogy példáját követve hasonlóan cselekedjünk. 

Megújítani mindent Krisztusban – Prof. Dr. Kellermayer Miklós a Zarándok...

„Szóltak Jézusnak” – Évközi 5. vasárnap

 A mai szentírási részek (Jób 7,1-4. 6-7 / 1 Kor 9,16-19.22-23 / Mk 1,29-39) az örökös emberi problémával foglalkoznak, a szenvedésre irányítják a figyelmünket, s ennek kapcsán az élet értelmének a kérdését vetik fel és azt üzenik, hogy ez a földi élet nem minden. A mi testi-lelki szenvedésünket is csak a hit segítségével az örökkévalóság távlatában tudjuk elviselni. 

Az első olvasmányban Jób pátriárka a fizikai és erkölcsi szenvedésektől szorongatott emberiség jelképeként áll előttünk, hisz sokat szenvedett, nagy csapások érték őt. Látta és átélte a sok kínt és szenvedést, ami rá szakadt, de nem adta föl a reményt, nem esett kétségbe. Sejtette, hogy ez a földi élet nem minden.

A Szentírás összefüggő részeiből tudjuk, hogy Jób pátriárka mi mindenen ment át: elveszítette minden vagyonát, hirtelen meghaltak gyermekei és ő maga is csúnya, fertőző betegségbe esett, ami miatt mindenki elhagyta. Barátai sem segítettek rajta, inkább vádolták, azt állították, az ószövetségi felfogást követve, hogy biztos valami titkos bűnt követett el és Isten azért bűntetti. Így hát nem csoda, hogy olyan keserves szavakra fakadt, amikor szinte az Istennel is perbe szállt, de mégis, minden megpróbáltatás ellenére hű maradt Istenéhez, nem szakította meg a Vele való kapcsolatát, hanem hitt benne és őt hívta segítségül. 

„Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot”(Jób 7,6-7). Ez a sóhaj, reménysugár a fájdalmak tengere fölött, nem hiába való. Isten lehajol az emberhez, Üdvözítőt küld neki, hogy enyhítse szenvedéseit, és szívét egy nagyobb remény felé nyissa meg. 

A szentleckében Szent Pál apostol megosztja a korintusi hívekért érzett aggodalmát: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”. Aztán hozzáteszi, hogy mindezt az evangéliumért teszi. Ez nekünk szánt üzenet, ugyanis az Evangélium nem csak kedves olvasmány számunkra, hanem másokért vállalt elkötelezettség, szolgálat kell, hogy legyen és ez olykor nem könnyű. Nem könnyű akkor, amikor éppen azok nem igénylik szolgálatát, akikért szentelte magát. De igazából ez nem új-keletű dolog, hisz igy volt Jézus korában, Jézus esetében is, pontosan azok adták halálra, akikért jött… Ennek ellenére igaza van Szent Pál apostolnak, amikor azt tanítja, hogy minden karizma, vagyis minden kegyelmi ajándék, minden talentum azért van, hogy szolgáljunk vele másoknak.

Az Evangélium ebben a keretben mutatja be Jézust, akit a szenvedők tömege vesz körül: „Amikor lement a Nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat… Jézus pedig sokakat meggyógyított…” (Mk 1, 32-34).

Az Úr Jézus tevékenykedik, az üdvösség megvalósításán fáradozik. „Hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket” (39) – olvastuk. 

Jézus, hogy az emberiséget kiemelje a fizikai és erkölcsi szenvedés állapotából, amely ellen harcol, körül jár, tanít és gyógyít. Tanításával megvilágosítja a lelkeket, kinyilatkoztatja Isten szeretetét, elvezet a hitre, értelmet ad a fájdalomnak, és megmutatja az üdvösségre vezető utat. 

Érdemes megfigyelni, hogy az Úr Jézus bár később tanítványainak is megadja a gyógyító hatalmat, mégsem szünteti meg a világban uralkodó szenvedést és halált. Bár sokszor szembesül az emberi nyomorúsággal, mégsem nyit kórházat, ahol gyógyít, nem „rendel”, nem áll rá a háziorvosi teendők végzésére, nem ezért jött, neki más a küldetése… 

Igaz, nem szünteti meg a fájdalmat, a szenvedést, sőt még meg sem magyarázza, DE élet példájával – ami minden szónál többet ér –, rámutat arra, hogy a tudatosan vállalt szenvedés mélyebb szinten mások megváltásává lehet. És ez igaz, nemcsak az Ő esetében, hanem velünk kapcsolatosan is. Mert nem a dicsőségesen uralkodó Isten váltott meg bennünket, hanem a szenvedő, a kereszten függő Isten. 

A szenvedő Isten közelebb áll a szenvedő emberhez, mint minden fölségében és jogos hatalmában. Tehát Jézus nem szünteti meg a szenvedést, de vigaszt fűz hozzá, rávilágít a lényegére, sőt mi több örömmé változtatja, érthetőbbé teszi azt. Ezért mondja Avilai Szent Teréz: „Megtaláltam az örömöt és a boldogságot a földön, de egyedül a szenvedésben”.

Az Újszövetségi Szentírás arról tesz tanúságot, hogy Jézus, a Megváltó a végtelen sok út közül a szenvedések útját választotta és azon jött el hozzánk, hogy a megváltás nagy művét véghezvigye. Ő a fájdalmak embere, igen érzékeny minden emberi szenvedés, fájdalom iránt. Valahányszor tanúja egy-egy szenvedésnek isteni irgalmasságával mindig mélyen megindul. Igyekszik a szenvedést, gyógyításai, halott feltámasztásai által enyhíteni. 

Csodáival meggyógyítja a szenvedő testeket, kiűzi a gonosz lelkeket, mert az egész embert akarja üdvözíteni, a testből és lélekből álló embert. Meggyógyítja a testet, hogy az a lélek üdvösségének legyen a jele és eszköze. Amikor pedig nem veszi el a szenvedést, megtanít, hogyan lehet azt reménnyel és szeretettel hordozni, hogy az örök élet gyümölcseit teremje. 

Az első beteg, akit Jézus meggyógyított, Péter anyósa volt. Egy idős asszony, aki lázas betegen feküdt. Nem ő kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg, hanem mások. Jó emberek, akik nem magukra gondoltak, hanem másokra. Ekkor Jézus odament a beteghez és kézen fogva fölsegítette. Szinte lelki szemeinkkel láthatjuk, amint Jézus nagyon gyöngéd mozdulattal segíti föl a beteget. Ez a mi Jézusunk, ilyen Ő ma is. 

A továbbiakban az evangélista leírja, hogy amikor beesteledett, sok beteget vittek hozzá, hogy gyógyítsa meg őket, megjegyzi, egy kis túlzással, hogy az egész város ott tolongott az ajtó előtt. „Jézus pedig sokakat meggyógyított… és sok ördögöt kiűzött”. Aztán mintegy záróakkordként írja az evangélista: „Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment a házból, elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott”. 

Érdemes megfigyelnünk a mai evangéliumi szakasz eseményeinek a sorrendjét: Jézus hirdette az Isten igéjét, betegeket gyógyított, azaz gyakorolta a felebaráti szeretetet, majd visszavonult a magányba, hogy ott egyedül legyen Istennel, imádkozzon. Igen, az ima, az Atyával való szoros kapcsolat volt az Ő életének a titka és ezért kész volt minden áldozatot meghozni. Egy hosszú, fárasztó nap után, egy rövid éjszakai pihenés után, hajnalban, mindenki más előtt föl kel, hogy a csendben együtt lehessen az Atyával…

Ez kellene, hogy legyen a helyes sorrend a hívő ember, azaz a mi életünkben is: először Isten, másodszor az ember, és harmadszor az én. Ez hitünk három egymást követő lényeges, fel nem cserélhető mozzanata. 

Első az Isten! Az Ő igéje az alap, amelyre hitünk épül. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás, ami azt jelenti, hogy nem az ember szólította meg Istent, hanem Isten szólította meg az embert. A kinyilatkoztatás azt is jelenti, hogy nem az ember tornászta fel magát Isten megismerésére értelmi képességei révén, hanem Isten mondta el magáról, hogy kicsoda Ő, vagyis, hogy jóságos, szerető Atya. A kinyilatkoztatás harmadszor azt jelenti, hogy az ember nem magától jutott el önmaga ismeretére, hanem Isten üzente neki, hogy minden egyes ember az Ő képmására van teremtve és hogy szeretett gyermeke, vagyis, hogy emberi méltóságunk megalapozója istengyermekségünk valósága. 

Második az ember! Az emberszeretet a keret, amelyben hitünket megélhetjük, gyakorolhatjuk. Szent Pál tanításában minden karizma, vagyis minden kegyelmi ajándék, minden, képesség, talentum azért van, hogy szolgáljunk vele másoknak. Erre gyakrabban kellene gondolnunk, bár olykor nem könnyű. Az egészség Isten ajándéka, és ha valaki egészséges, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy önzően örüljön neki és élvezze az életet, hanem azért, hogy képessé tegye őt mások megsegítésére, szolgálatára. A jólét is Isten ajándéka. Ha valaki anyagilag be van biztosítva, akkor ezt nemcsak azért kapta, hogy azt felélje, és a fölösleget elrejtse, hanem azért, hogy rajta keresztül adjon azoknak is, akiknek nem jutott az evilági javakból a megélhetéshez szükséges adag. Vagyis azért, hogy jótékonykodjon, illetve Szt. Lukács evangélista szavaival élve: „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba” (16,9).   

Harmadik az Én! A személyes ima, az élő Isten kapcsolat azaz erőforrás, amely élteti hitünket. Az ima odafordulás Istenhez, akit dicsőítünk, akinek mindenért hálát adunk, és akitől kérhetjük bűneink bocsánatát, s égi támogatását. De a keresztény imának van egy másik jellegzetessége is. A keresztény nem csak saját magáért imádkozik, hanem másokért is, amint tették ezt a mai evangéliumi szakaszban azok, akik szóltak Jézusnak a beteg asszonyt illetően, akit hamarosan meggyógyított. 

Ma is rengeteg szükség van a világban, de közvetlen környezetünkben is, amelyek mind arra várnak, hogy imáinkban Isten elé vigyük azokat. Imádkoznunk kell a világbékéjéért, a háborúk megszűntéért, de plébániai közösségünk egységéért és békéjéért, a szenvedőkért, a betegekért és az őket szolgáló ápolókért, gyógyító orvosokért, az éhezőkért, az üldözöttekért, különösképpen az üldözött keresztény testvéreinkért, a haldoklókért, az e világból eltávozottakért. Imádkoznunk kell plébániai közösségünk testi, lelki, és erkölcsi szükségleteiért: a szülőkért, a nevelőkért és a neveltekért, hogy gyerekeink, fiataljaink kedvességben és bölcsességben növekedjenek Isten és az emberek előtt. Imádkoznunk kell az árvákért és özvegyekért, hogy Isten szerető jóságát megtapasztalhassák életük minden napján! Imádkoznunk kell az alkohol és az egyéb szenvedély betegségek áldozataiért, a családokért, ahol állandó nézeteltérés uralkodik és ez által veszélybe került a család egysége, békéje… Röviden, mindenkiért, de leginkább azokért, akik a legjobban rászorulnak imáinkra. A legjobban pedig azok szorulnak rá imáinkra, akikért a legnehezebb imádkozni. 

Biztosan Jézus is, miután egész nap gyógyított és utána elvonult imádkozni, hálát adott az Atyának minden csodatettéért, majd pedig átadta neki az összes szenvedőt, akik korábban hozzá fordultak és azokat is, akik majd utánuk fognak következni. Jó tudni, hogy ezek között voltunk már akkor mi is, vagyis, hogy Jézus már akkor, amikor meggyógyította Péter anyósát és sok más beteget, ránk is gondolt és imádkozott értünk, sőt, hogy ma is segíthessen, rendelte a betegek szentségét. 

Az Úr Jézus tanításából és életpéldájából kiindulva, az a dolgunk a világban, hogy a tudatosan vállalt szenvedéseinket mélyebb szinten mások megváltásává tegyük, hogy észrevegyük a hiányokat, a gyengeségeket, de ne csak a mieinket, hanem elsősorban más emberekét, természetesen a segíteni akarás szándékával! Az értük végzett imádságaink által foltozgassuk, állítsuk helyre az életüket, egzisztenciájukat, gyógyítsuk őket, amennyire tőlünk telik, mindezt azért, hogy szívükben utat készítsünk az Evangéliumnak. 

Irtogassuk magunkban és másokban a jóbi kétségbeesést, reménytelenséget, és orvosoljuk a világ sérüléseit, hiányait. Így magunk is közelebb jutunk, és másokat is közelebb juttathatunk a minden jó és tökéletesség forrásához, Istenhez. Ámen. 

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén egyházunk kettős eseményre irányítja a figyelmünket. Először is ünnepeljük 40 nappal az Úr Jézus születése után, az Ő bemutatását a templomba. Másodszor pedig az Istennek szentelt élet napját ünnepeljük, vagyis a szerzetesi hivatásokért adunk hálát és kérjük az Urat, hogy újabb hivatásokat küldjön. Ugyanakkor imádkozunk azért a sok Istennek szentelt férfiért és nőért, akik az Atya akaratát keresve felajánlották életüket Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választották, hogy szorosabban követhessék Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben.

Az ünnep mai elnevezése – „Urunk bemutatása” – azt az evangéliumi eseményt idézi föl, amit az imént olvastunk fel, vagyis amikor „fölvitték a kis Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint azt a törvény előírta” (Lk 2,22) és arra utal, hogy az „Örök Világosság”, Jézus Krisztus elindult földi útjára, hogy találkozzon és meghódítsa az emberi szíveket. Tehát az emberek közé és az emberekért jött. Így a keresztény élet, sőt a szerzetes élet is mindig ott születik, ahol egy ember vállalja az Úrral való találkozást Simeon és Anna próféta asszony példája szerint.
Éppen ezért a mai ünnep azt sugallja minden kereszténynek, hogy menjenek Krisztus elé, vagy pontosabban jöjjenek Krisztus elé az Isten házába, mert itt megtalálják az eukarisztikus áldozatban, s köszöntsék, mint Üdvözítőjüket, ajándékul ajánlják fel neki hitüket és lángoló szeretetüket, amint Simeon és Anna tették, hogy aztán ne karjukba vegyék, hanem szívükbe fogadhassák Őt, a szentáldozásban.
Igaz, ez a találkozás és a szerinte való élet nem könnyű, ahogy nem volt könnyű a Jézusé sem. Már a gyermek Jézus, élő jele a megváltásnak, sőt maga az élő váltságdíj, aki feláldozza értünk magát, hogy Simeon szavaival élve „minden nemzet számára világosság legyen”. Nekünk Jézus áldozatával kell egyesítenünk a miénket, és úgy kell fölajánlanunk a mennyei Atyának. Így leszünk Jézus testvérei, a megváltás részesei „egy és ugyanazon atya, gyermekei”, akik élvezik Isten Fiának támogatását, mert ő tud „segíteni azokon, akik kísértéssel küzdenek, mivel maga is kísértést szenvedett” (Zsid 2,18).

Ennek az áldozatvállaló életnek szimbóluma a megszentelt égő gyertya.
Gyertyát azért gyújtanak, hogy világítson a szobában lévők számára. Üzenete pedig, hogy mi is égő gyertyaként, Krisztus fényével világítsunk a sötétségben élő embertársainknak. Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön az életünk nincs más lehetőség számunkra, hiszen Krisztus csak ezt az egy utat jelölte meg: „ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5, 14) – mondta apostolainak. Tehát vagy vállaljuk az égő gyertya szerepét életünkben, vagy tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk egy örök életre az „Örök Világosság” birtokosai. Márpedig csak ennek a fénynek birtokában, Isten, égő gyertyájaként, az Ő kimondhatatlan ragyogásának világosító visszfényeként sikerülhet az életünk.

A keresztény ember számára a gyertya, amit a mai napon megszentelt az Egyház, Krisztust jelképezi, akitől természetfeletti fényünket nyerjük.
Az ember a megszentelő kegyelem által öltözködik Isten fényességébe. Ez először a keresztségben történik meg, de sajnos ez a fényesség a bűnnel elveszíthető. Tehát a keresztény ember számára igen fontos Pál apostol figyelmeztetése: „Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai” (Ef 5,8). Sőt a keresztény ember számára a krisztusi tanítás ez: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják érte mennyei Atyátokat” (Mt 5, 16).

Talán ennek a tanításnak engedelmeskedve, ugyanakkor az Atya akaratát keresve szentelte életét sok férfi és nő Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választotta, hogy szorosabban kövesse Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben, és így olyan jótetteket vitt véghez, amik által az emberek a mennyei Atyát magasztalták.
Negyvenöt évvel ezelőtt (1979) egy kicsiny, hajlott hátú, fakó-kék szegélyű szárit és kopottas sarut viselő törékeny nő lépett a svéd király elé, hogy átvegye a Nobel-békedíjat. A bársonyban pompázó, ragyogó teremben körös-körül előkelőségek és hírességek foglaltak helyet frakkban és szmokingban, elegáns estélyiben. A világ befolyásos emberei mind odagyűltek. A kör közepén pedig a pici nő száriban, saruban, nem más volt, mint az azóta már szentté avatott Teréz anya Indiából, a nincstelenek, a betegek és haldoklók szolgálólánya.
Amikor a mikrofonhoz lépett, hogy megtartsa előadását, egyszerű szavakkal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, imádságra hívta a jelenlévőket. A hírességekkel együtt Assisi Szent Ferenc szavaival mondott hálaimát Istennek a Nobel-békedíjért.
Egy törékeny nő áll a figyelem középpontjában, és imádságra indítja a világ vezetőit. Igen, mert aki az életét Istennek szenteli, képes úgy tanúságot tenni az Ő emberszeretetéről, hogy a világ felfigyel rá, megérti tanúságtételét, és vele együtt ad hálát Istennek.
Az Istennek szentelt ember – mindannyian azok kellene, hogy legyünk –, egész életével, szavaival és tetteivel, teljes személyiségével egyértelmű és erőteljes tanúságot tesz arról, hogy Istennek gondja van ránk és az egész világra.
A szerzetes felelősségvállalásával tanúsítja Isten szeretetét. Küldöttnek tudja magát, és eszerint cselekszik. Nem másra vár, hogy jobbá legyen az élet, hanem hagyja, hogy megérintse mások nyomora és szenvedése, és megteszi, ami tőle telik.
Szent Ferenc atyánk zseniális meglátása volt – a korának súlyos hibáit, visszaéléseit, bűneit tapasztalva, világiak és egyháziak részéről –, hogy a rossz élet legjobb kritikája az, ha megmutatjuk, hogyan kell jobban, szebben élni. Ő nem vesztegette idejét arra, hogy a gazdag egyházat támadja, vagy az olyan pénzsóvár kereskedőket, mint tulajdon apja, hanem csak félreállt és másképpen kezdet élni, az evangélium útmutatásait követve: „Istenben, Istennel és Isten által”. És így, egy olyan forradalmat, egyházat, s kereszténységet megújító lelkiségi mozgalmat indított el, ami több mint 800 év távlatából is érezteti hatását az ő életpéldáját követő fiai és leányai által.
A szerzetesek tehát nem pusztán hasznos munkát akarnak végezni olyan területeken, amelyekre az elkényelmesedett embereknek nem jut erejük és figyelmük, hanem tudatában vannak annak, hogy egyszerre küldöttek és jelek, sokszor az ellentmondás jelei, mint Jézus. Nem birtokolják Istent, hanem keresik, és szomjukkal másokat is felszabadítanak az Isten után vágyakozó ember méltóságára.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai kettős ünnep: Gyertyaszentelő Boldogasszony és a megszentelt élet világnapjának lényege, a Krisztusi felszólításban rejlik, mintegy megvalósítandó feladatként, szerzetesek és világiak számára egyaránt: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják érte mennyei Atyátokat”.