A halált a feltámadás dicsősége követi – Nagypéntek

 Nagypéntek Jézus kínszenvedése misztériumának ünneplése, a szigorú böjt és a bűnbánat napja, amely során, a keresztfán függő Krisztust szemléljük. Szent Pál szavai szerint Jézus átdöfött szívében rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse, sőt benne lakik testileg az Istenség egész teljessége.
Valóban a Kereszt feltárja, hogy mekkora a szélessége és hosszúsága, magassága és mélysége Krisztus minden ismeretet felülmúló szeretetének, mely eltölt minket, embereket Isten teljességével.
„Nagypéntek a szeretet csúcspontja. Jézus halála a kereszten, aki az Atyja kezébe ajánlja magát az egész világ üdvösségéért, kifejezi ezt a mindvégig menő szeretetet, mely mindenkit át akar ölelni és senkit nem hagy ki belőle. Kiterjed minden időre és minden helyre, az üdvösség kimeríthetetlen forrása, és mi bűnösök, mindnyájan meríthetünk belőle. Ha Isten így megmutatta a szeretetét Jézusnak a halálában, akkor mi is, a Szentlélek által újjászületve, szerethetjük és szeretnünk is kell egymást”- mondotta a szentatya, Ferenc pápa.
Ezért nagypénteken, az év legmegrendültebb liturgiáját ünnepeljük. Ezen a napon nincs Szentmise, mert ekkor maga az örök Főpap, Krisztus mutatta be a legszentebb áldozatot a kereszt oltárán: önmagát adta áldozatul értünk, a mi üdvösségünkért.

A Szentmise a kereszt áldozat megjelenítése, jelenbe hozatala. Mivel ezen a napon történt meg a keresztáldozat, ezért az Egyház ezen a napon nem mutat be szentmisét.
Ezen a napon különösen igaza van János apostolnak (3, 15), aki hittel rátekint Krisztus keresztjére, az üdvözül.
De vigyázzunk, mert két fajta látás van. Van az egyszerű látni tudás, ez olyan, mint az állaté, amely csak a tárgyakat, a dolgokat, a külsőt, a felszínt látja. Ezzel az ember vallását, hitét, üdvösségét illetően semmire sem megy. Hiába látták ugyanis kortársai Jézust, mégsem fogadták el, mint Messiást, mint Isten Fiát.
Ide mélyebb látás kell, a lényeget kell meglátni. Jézus, az Istenember felismeréséhez a Szentlélek megvilágosítása, a hit látása kell. Vajon mi rendelkezünk ezzel a fajta látással, miközben a felszínhez, a külsőségekhez, üres hagyományokhoz, épületekhez és nem az Élő Istenhez kötődünk? Mert nagypénteken, amikor Krisztus szenvedését és halálát ünnepeljük, már látjuk, látnunk kellene a feltámadt, megdicsőült Krisztust, s a húsvét eseményében pedig, az ujjongó egyház mindig látja az Ő megváltói keresztjét.

Mikor a liturgia kezdetén belépünk a templomba, az Isten háza kopár, megfosztva minden ékességétől, a tabernákulum nyitva, nincs benne semmi. Nincs csengő, nincs orgona, a pap bevonulása alatt nincs ének, csak mélységes hallgatás. Gyertyák sem égnek az oltáron. A pap a vértanúság piros ruhájában jelenik meg és leborul az oltár előtt.
Mikor az ember megsejti, hogy mi történt a golgotán, hogy meghalt értem az Istenember, akkor ott nem lehet állva maradni, ott le kell borulni. Érzelmeinket nem lehet kifejezni szavakkal, csak néma jelenléttel, amelyet a csend ölel át.
Isten csendjére az ember csendje válaszol, ezért a nagypénteki és nagyszombati templomra a CSEND a jellemző. Ez a csend semmivel nem összetéveszthető. Nemcsak a gyász csendje, annál sokkal üresebb!
Ahogyan a szentségőrző szekrény, a tabernákulum ajtaja nyitva és mögötte semmi sincs, valamiképpen azt érezzük, hogy a világ milyen is lenne Isten nélkül. A kísértés ott dobol mindenki agyában: lehet-e ilyen csend, ilyen halálos semmi után valami még?

Ez a csend a betegek csendje egyben, a vírus járvánnyal küszködő, lélegeztető gépen lévő, vagy elkülönített betegek csendje, amikor csak az imádság, mint egyetlen kapocs létezik, sokszor felelet nélkül, az éggel…


E nagypénteki, nagyszombati templomi csend miatt nincs gyülekező ének, nincs köszöntés, nincs közösség egymással, hanem a nyitott tabernákulum csöndje előtt a keresztény nép leborul a földre. Ez a földön való tehetetlen fekvés jelzi az imádást, a gyászt, a hódolatot, a kegyelem, az irgalom kérést bűneink miatt, az egész földdel való egységet, melyre Jézus vére ráfolyt.

A nagypénteki szertartásnak csúcspontja, a kereszt, a megváltás jele előtti hódolat. Ez a szertartás igen régi. Jeruzsálem keresztényei egykor az igazi kereszt előtt hódoltak és azt csókolták. Magát a keresztet az Üdvözítővel és megváltó szenvedésével való szoros kapcsolata miatt a legteljesebb tisztelet illeti.

Amikor Szent János apostol azt írja, első levelében, hogy mi tapintottuk az Élet Igéjét, akkor ezt most mi is elmondhatjuk. Nagypéntek délutánján a kereszt maga Krisztus. Érinteni, tapintani kellene a szent keresztet és megcsókolni, de ma ezt a járvány miatt nem tesszük, hanem némán megállunk és fejet hajtunk előtte hódolatunk jeleként.
Ebben a hódolatba, lelki csókban leheljük bele Isten utáni vágyunkat, megújított odaadásunkat és azt a visszavonhatatlan igent, mely válasz a megváltó Isten szeretetére, mely életünknek értelmet ad.
Ebben a csendben, meg ebben a lélekben adott csókban, érintésben az ember el tud jutni oda ezen a földön, hogy mindent kimond egyszerre, olyan nagy önátadással, hogy ezt fölülmúlni nem lehet, csak mindennap megújítani.

Befejezésül a nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa nagypénteki gondolatát szeretném idézni, melyet a reggel olvastam Imre testvér megosztásában: „Leszáll az éj, mint ahogy azon az éjszakán Jeruzsálem házaira és kertjeire. Most mi is a Getszemáni kert olajfái alá állunk és követjük a názáreti Jézus lépteit, földi életének utolsó óráiban. A fájdalom, a magány, a kegyetlenség, a gonosz és a halál birodalmába teszünk utazást, amely azonban egyben a hit, a remény és a szeretet útja is, mivel utunk végső állomásának sírboltja nem marad örökre lepecsételve. A sötétség elmúltával, Húsvét hajnalán felvillannak az öröm fényei, a csöndet az élet szava váltja fel, a halált a feltámadás dicsősége követi.”