Célozd meg a mennyet, és a földet is megkapod mellé – Évközi 13. vasárnap

Szentírási rész: Mt. 10, 37-42

A mai evangéliumi részletben az örök boldogságról és annak elérési módjáról tanít bennünket az Úr Jézus. Az ember valódi boldogságát az Istennel való személyes találkozásban, személyes kapcsolat megélésében érheti el, valósíthatja meg.
„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám”(10, 37) - hallottuk Jézus szavát az evangéliumban.
Ezek a meghökkentő szavak nem a vérségi kötelékek vagy a rokoni és baráti kapcsolatok öncélú tagadását jelentik, hanem a Biblia sajátos beszédmódjának keretében arra figyelmeztetnek, hogy megfelelő módon kell látnunk és megvalósítanunk az értékek rendjét. A vérségi köteléket vagy más emberi kapcsolatokat nem szabad Isten országa elé helyeznünk, mert csak az Istennel való személyes találkozás, a vele való jó kapcsolat megélése tehet bennünket hiánytalanul boldoggá.

Jézus követése tudatos beleegyezést kíván meg, ami pedig a teljes, minden más szeretetnél nagyobb szeretetben fejeződik ki. Jézust jobban kell szeretni a szülőknél, a gyermekeknél, jobban önmagunknál, sőt az életünknél is. Ez természetesen nem jelenti a családi vagy a testvéri szeretet megtagadását – ami egyébként ellentétben lenne Isten törvényével –, hanem azt, hogy soha semmiféle teremtmény szeretetét nem helyezhetjük a Krisztus iránti szeretet elé.

Ne értsük félre, Jézus nem vetélytársa akar lenni szeretteinknek, nem azt várja, hogy megtagadva a szüleinkhez fűződő gyöngéd, mégis oly erős szálakat, s őt tegyük szívünkben apánk, anyánk helyére. Hiszen Isten oltotta belénk a gyermeki érzületet azok iránt, akiknek életünket köszönhetjük, s tőle származik a parancs is: tiszteld atyádat és anyádat.
De ugyanaz az Isten, aki ezt a parancsot adta, írta elő azt is, hogy: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. Itt nem az érzelmi kötödés különböző fokozatairól van szó, hanem a szeretet két minőségéről, melyek közül az egyik a test és vér diktálta, ösztönös szeretet, a másik viszont az ember természetfölötti hivatása, Istenre való képessége.
Nem a gyermeki ragaszkodásról, hanem a túlságosan földi kötödésről jelenti ki a mi Urunk, hogy akadálya az ő követésének, mert meggátolja az első és legfőbb parancs teljesítését, és gúzsba köti teljesen emberségünket.

Az evangéliumi szakasz szerint a valódi boldogság elérésének útja a kereszthordozás. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt - mondja Jézus.
E kijelentésben kétszer szerepel az élet szó: egyik esetben a földi életet jelenti, a másikban a mennyei boldogságot, az örök életet. Ha Jézusért elveszítjük földi életünket, vagyis ha el tudunk szakadni az e világ értékeitől és ilyen értelemben vállaljuk a keresztet, elnyerhetjük a maradandó életet.
A kereszthordozással valódi boldogságunk születését munkáljuk. És itt nem csupán saját boldogságunkról van szó, hanem másokéról is: a keresztet hordozó tanítvány ugyanis a jézusi megváltást közvetíti embertársának. Ezért mondja Jézus: aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.

Amikor az életkörülmények válaszút elé állítanak, s választanunk kell a Teremtmények vagy Isten, illetve bűnös szenvedélyeink kielégítése vagy Isten parancsának megtartás, vagy a kényelem, a megszokás és Krisztus radikális követése között, a kereszténynek mindig határozottan kell választania, még ha ez a döntés szívétől kemény áldozatot kíván meg.
Különben is az ember akkor lesz képes arra, hogy embertestvéreit és saját rokonait jobban szeresse, amikor szívét teljesen Krisztusnak adta, ugyanis csak a természetfeletti szeretet tudja átlépni az önzés gátjait és megszabadítani az én központúságtól, vagyis attól, hogy állandóan magam körül forogjak és csak az orromig lássak.
Jézus figyelmeztetése, hogy tanítványának fel kell vennie keresztjét és őt követnie, legnagyobbrészt az önzés, a helytelen önszeretet leküzdését jelenti: az egoizmus ugyanis, amikor akadályozza Isten szeretetét, ugyanakkor meggátolja a felebarát, sőt a családtagok igazi szeretetét is.
Itt említhetnénk példa gyanánt a hamis szülői szeretetet, amely annyira a gyermeke javát, boldogulást akarja, hogy az a gyerek lelkileg sérültté válik, nem egy esetben az öngyilkosságba menekül, vagy jobbik esetben elhagyja a családi hajlékot. Igazában ennek hátterében az áll, hogy a szülő gyermekében szeretné megvalósítani önmagát, valóra váltani kudarcba fulladt álmait, helyre hozni saját hibájából elrontott életét, függetlenül attól, hogy gyerekének mi a jó és mire van képessége. Sok szülő pontosan emiatt képtelen szabadon engedni gyermekét, érdekmentesen, önzetlenül segíteni annak kibontakozását. Ezért van az is, hogy sokszor a felnőtt, családot alapított gyerekek életét is meggondolatlanul irányítani akarják, csupa jó szándékból állandóan beleavatkoznak gyerekeik családi életében, s így megkeserítik azok életét, sőt önmagukat is boldogtalanná teszik…
De, ehhez hasonló példát hozhatnánk a házasság területéről is, amikor a hitvestárs szeretetből annyira akarja a másik javát, boldogulását, hogy az belefullad ebbe az idézőjelbe tett szeretetbe. 

„Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki viszont elveszíti értem életét, az megtalálja”(39), mondja Jézus. Ha az ember szívét teljesen Krisztusnak adja, a szeretet isteni képességével gazdagítva kapja vissza: amikor pedig lemond önmagáról, sőt életéről is, akkor Krisztusban megtalálja az igazi életet, az örök életet, amit senki el nem vehet tőle. Ezért mondja C. S. Lewis: „Célozd meg a mennyet, és a földet is megkapod mellé; célozd meg a földet, és egyiket sem kapod meg.”

Az Úr kevesektől kívánja meg, hogy szeretetüket életük odaadásával tanúsítsák, mint például Szent Maximilián Kolbe atyától, aki képes volt az Auschwitzi koncentrációs táborban életét adni a fiatal családapa helyet, azt azonban minden kereszténytől elvárja, hogy a Krisztus követésben soha meg ne hátráljon semmiféle áldozat előtt.

A szentleckében Pál apostol az mondja, hogy meg kell halnunk mind annak, ami elvon az Úr nagylelkű szolgálatától, lemondani mindenről, ami veszélybe sodorná életünkben Isten abszolút elsőbbségét, a szeretetének juttatott első helyet. A keresztény csak így lehet Krisztus hűséges tanítványa, csak így lehet társa halálában és életében. Az apostol szerint a keresztény: „halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, élve azonban Istennek él. Ezért tekintsétek magatokat úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban”(10-11).
Ugyanez áll a kereszthordozástól való húzódozásra és saját életünk megtalálásának vágyára is. Ha magunk akarjuk megvalósítani önmagunkat, nem önmagunkká válunk, hanem csupán szánalmas torz, csonka személyiségeké. Azon kell dolgoznunk, hogy Krisztust valósítsuk meg életünkben, azaz formálódjunk az ő képére és hasonlatosságára.
Ennek kifejezője a kereszthordozás, mely nem egy súlyos teher kénytelen-kelletlen cipelését jelenti, hanem a legszemélyesebb szenvedést, amelyet szeretetből vállalunk. Ez a legnagyobb emberi tett a földön, erre kaptuk a szabadságunkat, ez ad súlyt létezésünknek.

Ha hirtelen csapásként rám zúdul a kényszerű testi-lelki fájdalom, az még nem kereszthordozás. A kereszthordozás ott kezdődik, amikor tartalmat, értelmet, értéket adok a szenvedésnek azzal, hogy Krisztus keresztjével egyesítve, az ő szenvedését kiegészítve, szeretettel viselem. S akkor megtapasztalom, hogy a kereszt nem megnyomorít, hanem fölemel, s alkalmassá tesz az Isten műveiben való részvételre.

A szentmisén gondolkodjunk el kissé az evangéliumi részlet tanításán. Kérjük Istent, tisztítsa meg látásunkat, hogy mindennél többre tudjuk becsülni a Vele való találkozást. És kérjük tőle az erőt a kereszt vállalásához abban a reményben, hogy kereszthordozó életünkkel önmagunk és mások üdvösségét szolgáljuk.

Hogyan gyónjak, ha szégyellem a bűneimet? [Misevlog #KV-5]

Mit ér az ember, ha keresztény? - Évközi 12. vasárnap

Szentírási rész:  Mt 10, 26-33

Szent Máté evangéliumát tanulmányozva könnyű felismerni, hogy megírása idején, az első század 70-es, 80-as éveiben, az evangélium hirdetése egészen más körülmények között történt már, mint Jézus napjaiban. Jézus tanítványai ekkor már régen nem csak Palesztinában, zsidók között hirdették a megváltás örömhírét, hanem messze földre, távoli országokba eljutva, sokféle nép és nemzet körében, más kulturális, társadalmi és politikai viszonyok között.
Egy vonatkozásban azonban mit sem változott a helyzet: erre a korra éppúgy igaz, mint Jézus működésének idejére, hogy az evangéliumot hirdetni olykor veszélyes vállalkozás. Meg nem értéssel, gúnyolódással, zaklatással, üldöztetésekkel kell számolnia annak, aki terjeszti a keresztény hitet, sőt sokszor még az élete is kockán forog. Ez derül ki a Máté-evangélium 10. fejezetéből, ahonnan vettük a mai evangéliumi szakaszt is, és ahol arról olvashatunk, hogy, hogyan tanította, milyen tanácsokkal látta el Jézus a kiválasztott tizenkét tanítványt, mielőtt útra bocsátotta volna őket:
Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé... (10,16); helytartókhoz, királyokhoz hurcolnak benneteket... (18.) Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt... (22.) Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet... (26.).
Igen. Veszélyes vállalkozás volt, és az is maradt Jézus követése, Jézus tanításának hirdetése, az általa megalapított Isten országának az építése, de sajnos nem csak a távoli országokban lévő pogányok, vagy nem hívők között, hanem sokszor a közvetlen környezetünkben élő, magukat kereszténynek vallók, vagy a hitet felszínesen gyakorló, olykor templomba járók között is.
Más-más módon, de minden időben, tehát ma is ellenállással, gúnnyal, megvetéssel, üldözéssel kell számolnia annak, aki ezt az ügyet szolgálja, aki megpróbál az evangélium szerint élni. Aki megpróbálja az evangéliumi, a keresztény értékeket képviselni és védeni, mint amilyen a papi nőtlenség a katolikus egyházban, a házasság előtti tisztaság, az özvegyi sors krisztusi tanítás szerinti megélése, a házasságban való hűség, a házasság felbonthatatlansága, a házasság intézménye, a férfi és nő mindhalálig tartó életszövetsége, a megfogamzott magzat joga az élethez, az idős és beteg ember joga a természetes halálhoz, az igazsághoz, a lelkiismereti szabadsághoz való jog stb.
Aki ma, ezen értékek mellett kiáll, mint ahogy tette korunk nagy pápája, Szent II. János Pál, vagy utóda Benedek pápa, illetve teszi azt a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa és a többi elkötelezett, öntudatos keresztény, azt lemosolyogják, azt maradinak mondják.

Vajon miért nem fogadja a világ kitörő örömmel Isten kinyújtott kezét, a megváltás felajánlott lehetőségét, Krisztus örömhírét? Örök rejtély marad ez számunkra, csak sejtjük az okát, de nem értjük.
Vajon örül-e a jég a nap melegének? Szereti-e a szikla a hasadékban növekvő fa gyökerét? A szikla nem akar termőtalajjá morzsolódni, a jég nem akar éltető, szomjat oltó, üde vízzé válni.
Nos, aki Krisztus-követő akar lenni, annak mindezzel számolnia kell. Aki Jézus nyomába lép, nem diadalútra indul, hanem keresztet kap a vállára: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám” – jelenti ki Ő (38). Jézus mindezt világosan megmondja követőinek, nem köntörfalaz, nem csapja be őket. És a jézusi tanítást tolmácsoló evangélista sem, aki szemmel láthatóan egy csokorba gyűjtötte az erre vonatkozó jézusi mondásokat. Mert saját korának is szembesülnie kellett ezzel, és a keresztények minden nemzedékének.
Ha mindez így van, akkor tulajdonképpen meglepő, hogy mégis mindig vannak apostolok, evangélisták, tanítványok, Jézust hirdetők és Jézust követők.
Azért van ez így, mert mindez – a meg nem értés, a gúny, az üldöztetés, a kereszt hordozás – csak az érem egyik oldala, a másik a megtalált élet, a boldog örök élet. Mert Jézus azt is mondja tanítványainak: Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, és aki elveszíti az életét értem, megtalálja azt. 

És mindig vannak és lesznek, akik elhiszik, sőt megtapasztalják ennek a kijelentésnek az igazát.
Mindig vannak és lesznek, akiket megnyugtatnak, sőt bátorítanak Jézus szavai: Ne féljetek tőlük! ... Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni… Nektek még a hajszálaitok is meg vannak számlálva a fejeteken… Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van… 

Különben is miért kellene félni az emberektől? Döntéseinket meg kérdőjelezhetik, lázíthatnak, háborgást kelthetnek, kinevethetnek, üldözhetnek, kifoszthatnak, bebörtönözhetnek, sőt meg is ölhetnek, még sem ez az igazán rossz, nem ettől kell félni, hanem attól: „aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja”.

A hívő ember bizonyos esetekben választásra kényszerül: az emberektől félve vagy megtagadja hitét és kárt szenved a lelke, vagy attól félve, hogy örökre elszakad Krisztustól, súlyos károkat vállal, sőt a fizikai halált is, és így biztosítja magának a boldog örök életet.
Az Isten iránti szeretet legnagyobb tette, a vértanúság, ami kötelező minden keresztény számára, amikor ennek elutasítása a hit megtagadását jelentené.

Jézus tehát nem vezeti félre követőit, nem hallgatja el a követésével együtt járó megpróbáltatásokat, de olyan ígéretei is vannak, amelyek miatt érdemes vállalkozni erre a nyilvánvalóan küzdelmes és nehéz útra. Ígéri a sérthetetlenséget, saját tanúságtételét az Atya előtt, és az élet, a boldog örök élet megtalálását. Sérthetetlenséget és oltalmat ígér, de nem a testnek, hanem a léleknek…

Érdemes jobban odafigyelni az Úr Jézus példázatára. A verebekről nem azt mondja, hogy egy sem hull a földre közülük, hanem, hogy „Atyátok tudta nélkül” – nem történik ez.
A verebek a földre hullnak, mert ők csak testből állnak, mi azonban sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi test és lélek vagyunk. Ha tehát Isten törődik a verebekkel, hogyne törődne velünk még sokkal jobban, hogyne mentené ki lelkünket a halál hatalmából?

Manapság a verébnek nincs tarifája, és az embernek is csak a biztosítónál, s ott is csak egy bizonyos korig.
Mit ér az ember, ha keresztény? Jézus épp erre válaszol: sokat. Nagyon sokat, mert, ahogy ő mondja: meg fogja vallani Atyja előtt, mindazokat, akik nem szégyellték őt és tanúskodtak róla az emberek előtt. Ő maga akar kiállni tanítványai mellett az Atya előtt, megvallani őket, tanúsítani hozzá való hűségüket, mellette való kitartásukat.

Ha ugyanis elfelejtettük volna: a keresztény az, aki magatartásával, életvitelével, s ha kell, szavával megvallja, vállalja, Krisztust az emberek előtt.

És nem csak a hozzá hasonlóan gondolkodók között, a templomban, hanem az élet minden területén, a politikai életben éppúgy mint az egyszerű hétköznapokban. A családi életben éppúgy mint a munkában, az utcán vagy a szórakozó helyen. És itt nincs apelláta, magyarázkodási lehetőség. Jézus kijelentése egyértelmű, „de ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt”.

Olykor mi is meg nem értve, gondoktól, szenvedésektől gyötörten jövünk a templomba szentmisére, kiszolgáltatva a test ösztöneinek, gyengeségeinek, a világ és a gonosz szellemi erők kísértéseinek. Ennek következtében időnként bukdácsolunk és elesünk, de nem akarunk a földön maradni, a bűnben fetrengeni.
Szabadulásért kiáltunk, mint Jeremiás próféta, tudván, hogy az Uram irgalmazz után a Dicsőség következik, majd pedig a Szent vagy, szent, és a szentáldozásban Istennel találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, s fölragyogtatta a halhatatlan életet mindazok számára, akik megvallották őt a földön.
A felszínen, persze tovább folytatódik a küzdelem, a bűn és a kísértés világa újra és újra utánunk nyúl, de eleven tapasztalatunk lesz arról, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem” (Róm 5, 20).

Íme, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is - mondta egykor Isten a választott népnek, miután az élet törvényeit kihirdette Mózes által (MTörv 30,15). Ezt mondta Jézus által is Izraelben, így szólt Szent Máté evangéliuma által a nemzetekhez - és ezt mondja ma nekünk is.
Miként Jézus kortársai és Máté olvasói, mi is választhatunk: megvallhatjuk, vagy megtagadhatjuk Krisztust. De tudnunk kell, hogy nem sántikálhatunk kétfelé, csak az egyik úton járhatunk.

Az Esztelneki Madonna közben járására adja Isten, hogy az az út, amelyen járunk, az a Krisztus által járt és mutatott út legyen, amely az örök életbe, az örök boldogságba vezeti mindazokat, akik készek őt megvallani az emberek előtt. Ámen!

Isten éltessen minden ÉDESAPÁT!

Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész:  Mt 9,36 - 10,8

Isten a választott néppel kötött szövetség alapjául ezt a kikötést tette: „Ha hallgattok szavamra... az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket..., papi királyságom és szent népem lesztek.”(Kiv 19,5-6).

Isten a választott népet papi küldetéssel és közvetítő feladattal bízta meg: a hitnek és az üdvösségnek általa kell eljutnia az egész emberiséghez. Az Újszövetségben ez a feladat az Egyházra, Isten újszövetségi népére vár. A keresztség minden hívőt arra kötelez, hogy ne csupán személyesen élje a hitet és a megkapott kegyelmet, hanem sugározza is azt szét maga körül, hassa át vele a világot. Ezért mondja Péter apostol: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok”(1 Pét 2,9).

Az általános papság mellet - amelyről Péter apostol beszél és amelynek tagja minden megkeresztelt ember -, Jézus alapított egy másikat is, a szolgálati papságot, erre bízta a tanítást és a szentségek kiszolgáltatását. Erre választotta ki először a tizenkettőt és adott nekik küldetést. „Összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget”(10.1). Jézus saját küldetésében részesíti őket, és hatalmat ad annak teljesítéséhez. Nekik is azt kell hirdetniük, hogy „Közel van a mennyek Országa” (7), szavaikat pedig mint az Ő esettében is, csodák igazolják majd.

Jézust az emberek iránti részvét vezeti, amikor apostolainak küldetést ad. A részvét, ugyanis, „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk”(Mt 9,36).

A cselekvő, segítő részvét a szeretet egyik legszebb fajtája. Az egyház sohasem mondott le erről a történelem folyamán. Mindig szívügye volt a szegények, a betegek, a leprások, a testi és szellemi fogyatékosok istápolása, ezért alakultak például a betegápoló szerzetesrendek. - A helyi egyház sem mondhat le erről, mert akkor méltatlan lenne krisztusi küldetéséhez…

Jézust azonban nemcsak a részvét vezette az apostolok küldetésében, hanem elsősorban az üdvözítés szándéka. A messiási szándék. Erre mutat a bevezető kép: az aratás, amely mindig a messiási idők, a „végső idők” szimbóluma volt. Az aratás valóban az üdvözítés „végső ideje”, amikor a Gazda szétválasztja a jót a rossztól, és a jó gabonát csűrébe gyűjti. Ne zavarjon meg minket az, hogy Jézus az apostolokat most csak „Izrael házának elveszett juhaihoz” küldi (6). Mert az üdvösség egyetemes kibontakozásában üdvtörténeti sorrend valósul meg. Tehát nem annyira más népek kizárását jelenti ez a megszorítás, hanem inkább Isten hűségét választott népe iránt. Hiszen Izraelt választotta kiváltságos, papi népnek, ezért neki ajánlja fel először az üdvösség zsengéit. De később, feltámadása után minden nemzethez és néphez küldi apostolait.

A mai egyház küldetése is az egész világhoz szól, de ebből az egész világból mi egyes keresztények csak egy részletet tapasztalunk meg, amelyben forgolódunk, élünk és dolgozunk. Éppen ezért a körülöttünk lévő világ üdvösségéért kell elsősorban munkálkodnunk, a közelünkben élő embereket, saját népünket, családunkat kell először szolgálnunk. „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért” (Mk 10,45). Jézus azért jelenti ki ezeket a szavakat, hogy figyelmeztesse az apostolokat és általuk minden Krisztus hívőt, hogy mindaz, aki Őt akarja követni az a szolgálatra kapott meghívást.

De mit jelent konkrétan, hogy szolgálatra kaptunk meghívást? Azt jelenti, hogy bátran kilépünk önmagunkból és a másik ember felé fordulunk, hogy felhagyunk önmagunk önző érdekeivel és arra törekszünk alázattal, hogy mások hasznára legyünk. Háttérbe szorítjuk saját magunkat, ahogy Jézus mondja: aki nem hal meg, az nem fog élni.
Ez a keresztény szeretet-szolgálat, amely a teljes ember, minden ember totális szolgálata. Szent Pál szerint ez azt jelenti, hogy éjjel és nappal az emberiség valós szükségleteire gondolunk és arra, mit kellene tennünk, hogy hasznosabbak legyünk felebarátaink számára. Ez a szolgálat minden ember felé fordul. Ennek a világnak összes férfiainak és asszonyainak szükségletei felé, a kenyértől a húsig, a vigasztalásig, a közbenjárásig, a beszédig.

A kiválasztás kezdeményezése mindig Istentől származik. A kiválasztást se Izrael, se a Tizenkettő esetében nem a személyes érdemek indokolják, hanem egyedül Isten akarata. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16) - mondja Jézus apostolainak. Az ingyenes választottság a kiválasztottban különleges felelősségtudatot ébreszt. Nem lehet félelem nélkül olvasni a Tizenkettő névsorát, amely Iskarióti Júdás nevével végződik. Ha Isten hűséges választásához, vagyis Izraelt bűnei ellenére mindig választott népének tekinti, és Júdást sem űzte ki az apostoli testületből áruló tervei miatt, világos, ahhoz, hogy minden isteni hívás gyümölcsöző lehessen, a legtökéletesebb hűséggel kell rá válaszolni.

A mai meghívottak - az általános és szolgálati papság tagjai -, még nagyobb felelősséggel rendelkeznek, mint a régi Izrael, mivel papságuk Krisztus, az egyetlen igaz Pap papságára épül, aki pedig feláldozta magát a világ üdvösségéért. Krisztus, aki Istent kiengeszteli az emberrel, az alapja minden papságnak, ugyanakkor ő adja meg az erő és a hűség kegyelmét.

Most a legszentebb áldozat bemutatásának keretében, kérjük a szentségi Jézustól azt a kegyelmet, amelynek segítségével isteni hívására és küldésére nap, mint nap hűséggel tudjunk válaszolni. Készséges szolgálatunkkal pedig sugározhassuk az Ő emberszerető jóságát a minket körül vevő világba.

Szent Antal ünnepe

Diogenesz, a görög filozófus fényes nappal lámpával kereste az igaz embert. Nem azért tette, mert elborult az elméje és nem tudta, hogy mit tesz. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit akar üzenni kortársainak. Ő úgy találta, hogy még fényes nappal, lámpával sem lehet igaz embert találni.

Mindennapjaink gyötrő kérdése, hogy milyen az igaz ember? Van-e példakép, akire felnézhetünk, akinek élete eligazítást ad, akinek a tanácsai segíthetnek és imájában bízhatunk?

A hívő ember nem lehet ennyire borúlátó. Tudja, hiszi és vallja, hogy a szentek között számtalan igaz embert talál, s köztük az egyik legnagyobbat Páduai Szent Antal személyében. Ma felnézünk rá, tanulni akarunk tőle, közbenjáró imájától sokat remélünk.

Mindennapjaink elfoglaltsága közepette igényünk van az olyan pillanatokra amikor lelkileg töltekezhetünk, szükségünk van az olyan helyekre ahol rátalálhatunk igazibb önmagunkra és testvérként élhetünk együtt másokkal.

Páduai szent Antal ünnepe ilyen lehetőséget kínál. A lelki feltöltődésnek nincs alkalmasabb ideje, mint az Úr Jézussal való találkozás egy ünnepi szentmisében, a szentáldozásban. A templomnál jobb helyet nem találunk az imádság számára, ahol ilyen nagy égi pártfogót tisztelhetünk, mint szent Antal. Egy ilyen szép ünnepnél jobb lehetőség nem kínálkozik arra, hogy Isten népeként, testvérként legyünk együtt.

Szent Antal nagyságát már a szentmise kezdőéneke aláhúzza - „Az Úr lelke van rajtam, Ő kent fel, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” Akin az Úr lelke van, az nagy lélek. Szent Antal ilyen volt és e lelki nagyságból pártfogolja azokat, akik szegények.

Szegény az akinek hiányzik valami, aki hiányt szenved. A legszegényebb az akinek életéből Isten hiányzik, aki Isten kegyelmének hiányában szenved.

Antalt, az tette nagy szónokká, hogy tudatában volt annak, hogy az ige tápláló ereje enyhíti azt az éhséget és szomjúságot, amely Isten után vágyik. Annyira ismerte a Szentírást, hogy IX Gergely pápa a Szentírás szekrényének nevezte. Beszédei után az emberek tódultak, hogy szentgyónást végezzenek.

A gyümölcsök árulkodnak arról, hogy amit hirdetett azt tetteivel húzta alá, azért volt olyan nagy hatása szavainak.

Szent Antaltól ma is tetteket, csodákat várunk, szeretnénk a legrövidebb utat választani, a legkevesebb erőfeszítéssel nagy ajándékokban részesülni.

Az igaz, hogy a szentek közbenjáróink Istennél, így szent Antal is, de egyben nevelnek, tanítanak is minket.

Szent Antal mély hitre, Istenhez való ragaszkodásra akar nevelni bennünket. Az lenne a legnagyobb csodája, ha keresztényibbek lennénk, jobbakká válnánk a mindennapi életben.

Az Úr Jézus is mielőtt meggyógyította a betegeket hitet kért tőlük. A vakon születettől azt kérdezi hiszel-e az Ember Fiában? Ő visszakérdezett: ki az Uram, hinni akarok benne?

A hit maga is tett. Elsősorban önátadást, ráhagyatkozást jelent Istenre és csak másodlagosan jelenti egy-egy hitigazság igaznak tartását.

Az evangélium szerint a hit nem valami érdekfeszítő tapasztaláson nyugszik, hanem nyitottságot jelent Jézus iránt. Bekapcsolódást jelent abba az életformába amit Ő kínál fel nekünk.

Szent Antal őszintén, mélyen ragaszkodott az Úr Jézushoz. Ennek jutalmaként kapta meg a nagy kegyelmet, hogy karjaiban tarthatta a kis Jézust, ahogyan szobrokon, képeken ábrázolni szokták. Nekünk is őt kínálja fel életünk Urául.

Érdekes, hogy szent Antal ünnepe világszerte tömegeket mozgat meg, már az előtte lévő nagy kilenced is. Lényegesen többen vesznek részt ilyenkor a szentmiséken, mint szokásos és számtalan kéréssel ostromolják a szentet.

Mit is kellene kérnünk leginkább szent Antal imájára?

- Kérnünk kellene, hogy munkánk és törődésünk értékessé változzon, hogy küzdelmeink gyümölcsöt hozzanak, szenvedésünk ne legyen hiábavaló.

Kérnünk kellene, hogy több legyen a megértés, az egység, a béke....és még sok minden, ami ki nem mondott vágyunk és csak a szívünk mélyén él.

Mi fizikailag nem tarthatjuk az ölünkben Jézust, mégis megtörténhet a csoda, lelki karjainkkal mi is átölelhetjük a Szentségi Jézust a szentáldozásban.

Kérjük mindehhez kedves szentünk közbenjáró segítségét, hogy egyéni és közösségi életünkben méltó gyümölcsöket hozzon ez az ünnep és egész keresztény életünk.

Hogyan imádkozz? - 5+1 tipp - 8. rész

EMMAUSZ (6) - András István: A rossz eredete (I.)

Itt a NEK TV első adása! [NEK TV #01]

Római Riportok - 2020. június 7.

Isten szeretete képes megváltoztatni bennünket – Szentháromság vasárnapja

Szentírási rész: Jn 3, 16-18 

Három gondolatot szeretnék átelmélkedésre ajánlani a mai ünnepen 

Első gondolat: A keresztény embernek egyetlen célja lehet: a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése, dicsérete

A keresztény ember életének, Isten-tiszteletének, liturgiájának, imájának egyetlen célja lehet: a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése, dicsérete. A többi cél mind belefoglaltatik ebbe az egy, nagy Célba, és igazából ebben bontakozik ki, valósulhat meg és hozhat gyümölcsöt az ember, az emberiség javára.

Minden imádságot a Szentháromságos Egy Isten nevében kezdünk és fejezünk be. A papi, szerzetesi zsolozsmában, a zsoltárok végén is fölcsendül a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése az úgynevezett kis doxológiában, a „Dicsőség az Atyának...” kezdetű imánkban. A szentmisében a „Dicsőség a magasságban...” kezdetű nagy doxológiában csendül föl Isten fölségének dicsőítése. De tetten érhetjük a Hiszek-egyben, a Szent vagy szentben, vagy a nagyobb ünnepek alkalmával a Te Deumban, a Téged Isten dicsérünk – kezdetű hálaadó imánkban is.

Voltaképpen a karácsony, húsvét, pünkösd titkáért is az egész Szentháromságot illeti a hálaadás és imádás. Már a X. század óta elterjedt szokás az Egyházban, hogy a két nagy ünnepi időszak lezárása után külön ünnepet szentelünk a Szentháromság tiszteletére.

Második gondolatunk: Isten lényege a Szeretet.

Szentháromság vasárnapján, a Szentháromság titkát ünnepelve felismerhetjük, hogy Isten nemcsak végtelen hatalom, hanem az ő lényege a Szeretet, és ez a szeretet nemcsak a Szentháromságon belül mutatkozik meg, hanem kiárad teremtményeire is. Ezt az igazságot a mai evangéliumi szakaszban az Úr Jézus Nikodémusnak így fogalmazta meg:  „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16.)

Az emberiség megváltásának a forrása az Isten emberek iránti szeretete. A megváltás művében minden értünk, a mi üdvösségünkért történt. Erről a szeretetről tanított Jézus, erről tett tanúbizonyságot halálával, és reményeink szerint ezzel az irgalmas szeretettel találkozunk majd halálunk pillanatában is.

Milyen felszabadító és boldogító érzés, ha felfedezzük ezt a szeretetet, és rácsodálkozunk a végtelen isteni irgalomra. Ha igazából rádöbbentünk eme isteni szeretetre, akkor a felfedezés pillanatától kezdve állandóan arra fogunk törekedni, hogy viszonozzuk ezt a szeretetet.

„Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Érdemes csendet teremteni és egy pár percet csak ezzel az egy mondattal foglalkozni, ízlelgetni a szavakat, hogy vajon MIT akar ez mondani ma nekünk, NEKED, NEKEM?

Van gyermeked? Mennyi pénzért áldoznád fel őt – a legkedvesebb barátod életéért? Ha már végképp meg kellene tenned – nem inkább magadat adnád oda?

Isten ezt azért tette, hogyha „valaki hisz Őbenne el ne vesszen”. Belegondoltunk már valaha abba, hogyha csak egyetlen ember hisz is ő benne – azért az egyért is megtette volna, leszállt volna a földre és meghalt volna érte a kereszten!

Hogy személyesebb legyen az egész, próbáljam meg önmagamat belehelyezni ebbe a gondolatba. „Isten annyira szeretett engem, hogy az ő egyszülött drága fiát adta oda értem – hogy el ne vesszek, hanem örök életem legyen!”

Isten annyira szerette ezt a világot, hogy a saját Fiát küldte el megváltásunkért. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ.

Igazából ez az igazság, ez a keresztény ember számára az evangélium, a boldogító örömhír!

Harmadik gondolatunk: Isten szeretete hatékony szeretet, képes megváltoztatni bennünket.

Ha elhisszük, elhiszem, hogy Isten annyira szeretett engem, hogy az ő egyszülött drága fiát adta oda értem, ha ez az igazság szívemben gyökeret ver, ha meggyőződésemmé válik, akkor képes lesz a három személyű egy Isten megváltoztatni minket: a látásmódunkat, azt ahogyan reagálunk a dolgokra, ahogyan viszonyulunk az emberekhez.

Bár Istent nem látjuk, szeretetének hatását mégis érzékelhetjük életünk körülményeiben. Szeretete láthatóvá válik, ha tudatosítjuk gondoskodását az embereken keresztül, akik szeretnek minket. Láthatóvá válik, ha belegondolunk, hányszor megúsztuk már bűneink és butaságaink következményeit.

Mindenekelőtt pedig akkor válik láthatóvá Isten szeretete, mikor átéljük félelmeink feloldódását, szívünk megnyílását szeretetben és együttérzésben mások felé.

Lehet, hogy néha csalódtunk, mikor szeretetre vágyakoztunk, de szívünk mélyén folyvást ott él és epekedik a szeretet Lelke, Isten Lelke, mely továbbra is teremt és életben tart minket.

Befejezésül: A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, s nekünk, az ő gyermekeinek azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy Isten az ő szeretett Fiát adta értünk.

Mások felé irányulni, de nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük a másik embert, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket a szeretetben, boldogságban. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

A Háromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, kihasználjunk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.

Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy NE értsük félre a szeretetet.

Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korintusi hívekhez irt levélben, amelynek keretében röviden és velősen fogalmazza meg a krisztusi szeretet mibenlétét. Érdemes elolvasni, átelmélkedni, magunkévá tenni.

Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.

Ünnepélyes Mária-köszöntő. Élő közvetítés 17 -orától. Januá Június 6. 2020

Hogyan imádkozz? - 7. rész - 3 jó példa a Bibliából

Ferenc pápa Csíksomlyón: virtuális kiállítás

Teo-vlog 4. Édesanya

Barsi Balázs atya elmélkedése Pünkösd ünnepén

Hogyan imádkozz? - 6. rész - Ima saját szavakkal

Köszönjük, Ferenc pápa!