„Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,30-37) – mondta az Úr Jézus a nagyra vágyó apostoloknak, akik a mai evangéliumi szakasz szerint azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közülük.
Aki nagyobb akar lenni, legyen „mindenkinek a szolgája”!
Fennáll a veszély, hogy a mai ember a szolgálatot csak a társadalom egy rétegére, az egyháziakra korlátozza. A karitász és a diakónia, azaz a szeretet-szolgálat, eszerint az Egyháznak az a sajátos szolgáltatása, melynek fejében a társadalom tiszteli, és kiváltságokkal ruházza fel, ugyanakkor az Egyházat kizárólag e tevékenység végzésére korlátozza; vagyis az elismerésnek, azaz ára, hogy üdvtörténeti küldetéséről mondjon le a mai társadalomban.
Ezzel szemben az Újszövetség szellemében ki kell emelni, hogy a szolgálat olyan tevékenység, ami nemcsak az Egyház egészét és egyes tagjait, hanem az egész társadalmat, emberiséget érinti. Éppen ezért a szolgálatnak rendkívüli jelentősége van a szegények és gazdagok közötti szakadék áthidalásában.
Igen, ha a szolgálatot nem kötjük hangsúlyozottan annak az Istennek az önközléséhez, aki egyoldalúan jön elénk, és mindannyiunk szolgájaként jelenik meg, akkor a szolgálatról szóló tanítást és ennek gyakorlatát utolérheti az a veszedelem, hogy hatáskörét beszűkítik és összetévesztik a karitatív tevékenységgel.
A szolgálat teológiája, hittani megalapozása, abból indul ki, hogy akik szolgálnak, azok a legszegényebbekben, a társadalom perifériájára, szélére szorultakban, a megfeszített és feltámadott Krisztussal találkoznak. Hisz maga Jézus mondotta az utolsó ítélettel kapcsolatosan: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”(Mt 25,40).
Az ilyen szolgálat forrása Jézus magatartása és szenvedése, aki azért jött, hogy övéinek szolgáljon, és lábukat megmossa.
A Názáreti Jézusban Szent Ferenc atyánk Isten titkát ismeri fel, emberségünk és törékenységünk testében az Atya Igéjét. Ugyanis Isten számunkra nem, mint mindenható és uralkodó tapasztalható meg, hanem mint alázatos és szolga. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Ő, aki a mindennél nagyobb, de Jézusban mindig a kisebbnek mutatja önmagát, lemond a hatalomról és uralomról, és az alázat útját járja. Ezért egyetlen testvér sem állhat a másik felett, tanítja nagy rendalapítónk, nem érezheti magát jobbnak és különbnek a másiknál. Ferenc azt akarja, hogy testvéri közössége legyen hatalom- és uralommentes hely, ahol csupa szolgáló és figyelő társ él, nem pedig parancsoló és hatalmaskodó urak. Ezt az alapvető magatartást fejezi ki a „minoritas”, a kisebb szó, mely annyira fontos volt a számára, hogy ez lesz a rend hivatalos neve is: ordinum fratrum minorum, (rövidítve ofm), azaz a kisebb testvérek rendje, csak a nép megnevezése szerint vagyunk ferencesek, magyar földön barátok.
A krisztusi szolgáló magatartásban az a megdöbbentően új, hogy Jézus tettei és szavai azt hirdetik, hogy maga Isten lett az emberek, különösen a szegények, éhezők és a sírók szolgája. Jézus magatartása, Isten- és emberszolgálat egyszerre (ebben egy „csodálatos csere” történik a tárgy és az alany között, abban az értelemben, hogy Isten emberszolgálata teszi lehetővé és teljessé az ember istenszolgálatát). Ugyanakkor állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a szolgálat Jézus igehirdetésében és az iránta megnyilvánuló hitben nem csupán egy jó cselekedet „értetek és mindenkiért”, hanem Jézus életáldozata és önfeláldozása.
Ebből az isteni megalapozásból és krisztusi magyarázatból kiindulva lesz Krisztus tanítványainak szolgálata egyszersmind ajándék és feladat, s nem véletlen, hogy az első keresztény közösség inkább a kisemberekből verbuválódik/tevődik össze.
Szent Lukács evangélista (22,26-27) szerint Jézus tanítványainak megkülönböztető ismertető jele, hogy nem uralkodnak, hanem szolgálnak – e szerint Jézus tanítása nem csupán a társadalmi rendszerek hibáit akarja javítani, hanem radikális változást követel.
Szent Máté evangélista (25,31-46) szerint a jelen és a jövő, az örök boldogságunk, az élet és a halál attól függ, hogy szolgáljuk-e a szegényeket és éhezőket, s felismerjük-e bennük Krisztust.
Ennek megfelelően a szegénygondozás, ami nem csupán az ige szolgálata, hanem az asztal körüli szolgálat is, központi jelentőségű kell, hogy legyen az egyházközösségek életében. Ilyen értelemben Szent Pál szolgálatnak nevezi a jeruzsálemi Egyház számára végzett gyűjtést.
Jézus tanítványainak a szolgálat nem csupán egyoldalú jócselekedet mások érdekében, hanem inkább az egész élet feláldozása a legvégsőkig, krisztuskövetés a vértanúságig.
Ebből a gondolatból kiindulva keletkeztek a virágzó középkorban a szegény- és beteggondozó szerzetesrendek, és az általuk működtetett kórházak, szegény otthonok…
Sokféle új próbálkozás és kísérlet folyik ma is Jézus magatartásának – az „értetek és mindenkiért” szolgálatnak – kor- és szakszerű megvalósításának érdekében. Itt válik, pl. Szent Kalkuttai Teréz anya szegények és haldoklók érdekében végzett szolgálata prófétai tanúskodássá. Vagy a nem rég boldoggá avatott Salkaházi Sára, magyar szociális testvér élete követendő példává, akit az üldözöttek melletti kiállásáért végeztek ki a nyilasok.
A krisztusi értelemben vett szolgálatban nagyon lényeges: – a szolgálni akarás és szolgálatkészség. Az Úr Jézus követésében tiszta ajándék és semmiképpen sem egyéni teljesítmény. Válasz Isten hívására, mely a szegény emberek bajában és a szenvedő teremtményben szólal meg. A szolgálat bátorságának, s egyben alázatának valódisága és jósága abban mutatkozik meg, hogy akik másokat szolgálnak, szívesen ismerik be, hogy ők maguk is segítségre szorulnak, és mások szolgálataitól függnek, s ennek megfelelően cselekszenek. Ellenkező esetben a mások szolgálatára irányuló jóakarat hamarosan tönkre teszi az embert, és a szeretet parancsa, istentelen törvénnyé válik.
Az Egyházban a szolgálat alanya maga Isten, Jézus Krisztusban és az ő Szent Lelkében, és általuk a hívek egész közössége. Az istenszolgálat a hívők közösségében oszthatatlan. Egyaránt vonatkozik, a liturgiára, a tanúságtételre és a szorosan vett szolgálatra. Ezért nem hiteles és nem felel meg az evangéliumnak, ha valaki, pl. a liturgiában vagy az egyéni imában akar szolgálni Istennek anélkül, hogy hajlandó volna a szegényeknek szolgálni, s e szolgálatot egyénileg is, közösen is végezni. Ha egy keresztény tagadná felelősségét a rászorulókért és az igazságtalan viszonyokért, gyakorlatilag éppoly eretnek volna, mint aki formálisan tagadna egy hitigazságot. Éppen ezért külön hangsúlyoznunk kell, hogy minden kereszténynek sajátos hivatása és képesítése van a diakóniára, a szeretet szolgálatra.
Ebben az értelemben állíthatjuk, hogy az egyházak jövője attól függ, hogy visszatalálnak-e a szolgálathoz, amely „az emberiség szolgálata és nem csupán az Egyházon belüli szolgálat”, s egyetlen mércéje a Názáreti Jézus életpéldája. Ne feledjük: „Addig egyetlen ember se hisz az üdvösség tanításában és az Üdvözítőben, amíg véresre nem nyúztuk magunkat a fizikailag, pszichikailag, szociálisan, gazdaságilag, erkölcsileg vagy más módon beteg emberek szolgálatában'' (A. Delp).
Mindenekfölött igyekezzünk Istennek azon az úton szolgálni, amelyen Isten maga akarja, hogy szolgáljunk neki. Azért mondom ezt, hogy elkerüljük némelyeknek önámítását, akik az időt ilyesféle tűnődésekkel vesztegetik el: Ha pusztában élhetnék, ha kolostorba léphetnék, ha e házon kívül máshova mehetnék, távol a férjtől, feleségtől, gyermektől, munkatársaktól, akkor szentté lehetnék, ilyen meg olyan bűnbánati cselekedeteket végeznék, ennyit meg annyit imádkoznék. Ezek az emberek azt mondják: lennék, végeznék, de közben kedvetlenül viselik azt a keresztet, amelyet éppen most a jelenben kellene átölelniük, Jézushoz hasonlóan hordozniuk. Egyszóval nem haladnak azon az úton, amelyen Isten akarja, s nem lesznek szentté, sőt a rossz állapotból még rosszabba jutnak.
Ezek a vágyak néha ördögi kísértések, mivelhogy nem Isten akarata szerint valók; azért űzzük el őket és törekedjünk buzgón arra, hogy egyedül azon az úton szolgáljunk az Úrnak, amelyre ő vezetett bennünket.
Ha az ő akaratát teljesítjük, bizonyosan szentté leszünk minden állapotban, melybe ő helyez bennünket. Ebből a célból ismételgessük a Szentírásnak azon részeit, amelyek arra hívnak bennünket, hogy egyesüljünk minél jobban Isten akaratával. „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Istenem, mondd meg, mit kívánsz tőlem, mert én mindazt meg akarom tenni.
Különösen, amikor valami súlyosabb baj ér bennünket, például rokonaink halála, javaink elvesztése és más hasonló dolgok, legyünk tudatában annak, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik.
Mindenekfölött kedves legyen előttünk, azaz imádság, melyre Jézus Krisztus tanított bennünket: „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is.”
Génuai Szent Katalinnak azt mondá az Úr, hogy valahányszor a Miatyánkot mondja, álljon meg különösen e szavaknál s kérje őt, hogy szent akarata teljesüljön benne azzal a tökéletességgel, amellyel azt a szentek a mennyországban teljesítik. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése