Ministránsavatás a nagyváradi székesegyházban - 2016. június 24.

Azok nem fogadták be Jézust… - Évközi 13. vasárnap

Az ellenséges viselkedést igen nehéz türelemmel elfogadni. A támadás mindig védekező indulatokat ébreszt, amelyek aztán vérmérséklet szerint igen különbözőek lehetnek, a keserű érzéstől a fenyegető haragig.

Hogyan vélekedik erről a magatartásról Jézus, és hogyan tanítványai? Az alkalmat ennek megismeréséhez egy olyan esemény adja, amelynek mindnyájan részesei voltak. Jézus és tanítványai a szamariaiak földjén vándorolnak Jeruzsálem felé és itt éri őket az éjszaka. Szállást kérnek egy faluban, azonban elutasítják őket. Nem kényelemből, hanem azért, mert ők izraeliták, akikkel a szamariaiak nem vállaltak közösséget, természetesen a zsidók sem velük. A szamariai hegyek között hűvösek az éjszakák, a szabadban igen kellemetlen a hideg földön aludni, a házigazda tisztában volt ezzel, mégsem gyakorolta a vendégszeretetet. Mindez akkor történik, amikor Jézus úton van Jeruzsálem felé.

Ennek a jeruzsálemi zarándoklatnak, egyedülálló jelentősége van. Jézus felmenetele döntés elé állítja Jeruzsálemet. Elérkezett "meglátogatásának ideje". A szamariaiak elutasító magatartása is jelzi, hogy földi útja a szenvedésen keresztül vezet a megdicsőülés felé. Korábban ugyanez történt Názáretben is, ahol nevelkedett, nem fogadták be, sőt le is akarták taszítani a szikláról… Ez folytatódik most Szamáriában.

Milyen a tanítványok válasza az elutasításra?

Az indulati reakciók igen különbözőek lehetnének náluk is. Megpróbálhattak volna érvelni kérésük mellett, tovább mehettek volna szó nélkül, de haragos szívvel. Ők azonban nemcsak haragszanak, hanem az elutasítást meg is akarják torolni. Az ellenségességet ellenségességgel viszonozzák. Pedig már hosszú ideje Jézus tanítványai, sokat hallották beszélni Isten országáról, hallották tanítását arról, hogyan éljen az, aki Isten országához tartozónak vallja magát. Boldogok a békességesek, boldogok a szelídek, emlékezhetnének Jézus szavaira, amelyeket a nyolc boldogság hegyén mondott.

Szeressétek ellenségeiteket, erről is hallottak tanítást. Ők most mégis haragszanak. Annyira haragszanak, hogy meg is akarják torolni az elutasítást. Haragjuk itt további tévútra vezeti őket. Úgy gondolják, Isten is úgy vélekedik, mint ők. Ezért a villámnak is képesek lesznek parancsolni, amely majd agyon fogja sújtani a szívtelen szamaritánusokat.

A tanítványoknak e gondolatot ószövetségi ismereteik sugallhatták. Illés prófétánál olvassuk, hogy amikor Szamaria királya, aki bálvány istenekben hisz, hozzá küld egy hadnagyot ötven alattvalójával, a próféta azzal igazolja Istentől jövő küldetését, hogy az égből emésztő tűz száll le, amely elpusztítja a kételkedő király követeit. A tanítványok most Illés példáját akarják követni (2Kir 1,9-15). Azonban Jézus egészen másképp vélekedik. Rendre utasítja tanítványait, rájuk pirit. Az evangélium a konkrét szavakat nem közli. Ha azonban összevetjük a párhuzamos helyekkel, akkor képet alkothatunk szavairól (Lk 19,10; Jn 3,17). „Eszerint Jézus azt mondta, hogy a tanítványok nem Illés Istenért rajongó lelkét kapták, amellyel még az emberek elpusztítására is vállalkoztak, hanem a szeretet lelkét, amely az ellenség szeretetét is magában foglalja (Lk 6,27). Ő sem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse." (Pröhle)

Aki Jézust követni akarja, annak feltétel nélkül a szeretet követelményeire kell építenie. Erről szólt az evangéliumi történet, amely a szamariai hegyek között játszódott le az éjszaka közeledtét jelző esti szürkületben.

Jézus harag nélkül elfogadja az elutasítást, és máshol keres szállást. Döntése nem a hagyományokra épült, nem támogatták az emberi szív természetes érzései, csak az a tanítás, amely közvetlenül kapcsolódott Isten országának belső titkaihoz, igazi természetéhez, amelyhez természetesen hozzátartozik a szeretet hősies gyakorlása. Ezt Jézus küldetése, élete és tanítása alapozza meg.

Így aki őt követi, annak a szeretet útján kell járnia, amely ilyen nagylelkű viselkedésben nyilvánul meg. Ennek gyakorlásához tehát mindig abból merítsünk erőt, hogy Jézus útján akarunk járni. Mert a Jézusi szelídségnek van hatalma átformálni a családot, a munkahelyeket, a városokat és a falvakat, a politikát és a kultúrát. Meg tudja változtatni a világot! Az Úr Jézust következetesen a szeretet vezette, ahogyan ezt az előző példa is mutatta. Ezért őt nem lehet fél szívvel követni, amelyben fenntartások élnek a szeretet gyakorlásával kapcsolatban.

A meghívással kapcsolatos három példával Jézus azt hangsúlyozza tanítványainak, hogy aki az ő nyomába akar szegődni, ezt úgy tegye, hogy semmi feltételt ne állítson vele szemben.

Az első, aki kijelenti, hogy Jézus tanítványa akar lenni: „Követlek, bárhová mész is”, azt a választ kapja tőle, hogy neki sehol nincs otthona, ilyen az élete. Aki tehát őt akarja követni, számoljon azzal, hogy ebből nem fognak földi előnyei származni.

A második találkozásnál Jézus szólít fel valakit, a követésre. A meghívottnak azonban fenntartásai vannak. Először szeretné eltemettetni atyját. Izraelben a holtak eltemetése mindenekfölött álló kötelesség volt. Jézus követése és Isten országának hirdetése azonban még ennél is előbbre való. Hagyd a holtakra a holtakat, mondja Jézus. Szavai azt jelzik, hogy az ő szemében "holtak" azok, akik csak azért élnek, ami a halállal véglegesen elpusztul.

A harmadik ember, aki Jézus követésére vállalkozik, először el szeretne búcsúzni családjától. Jézus válasza: "Aki kezét az ekeszarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára." A szántó embernek, aki faekével végezte munkáját, mindig figyelnie kellett arra, hogy nincs-e kő előtte, mert ha ekéje beleütközött, könnyen összetörhetett.

Világos, hogy ezek a követelmények inkább a papi és szerzetesi hivatásokat jellemzik, de nem szabad azt gondolnunk, hogy ebből semmi sem érinti a világi Krisztus-hívőket. A családi és társadalmi életben, a munkaterületen mindenki számára elkövetkezhet az a pillanat, amikor hősies odaadással, drága áron fizetett áldozattal kell válaszolnia Jézus hívására.

Amikor Jézus nem engedi meg a családtól való elbúcsúzást, illetve a halottak eltemetését, valójában nem ezektől a fontos és társadalmilag is elvárt gesztusoktól tilt el bennünket, hanem azt hangsúlyozza, hogy földi dolgaink rendezése nem kerülhet elébe Krisztus ügyének.

Legyen bátorságunk arra, hogy megfontoljuk az Evangéliumnak ezeket az erős kifejezéseit is, hogy ellen tudjunk állni egy középszerű, könnyű, lomha, a saját kényelmére és érdekeire lefokozott kereszténység kísértésének, mert ez előbb vagy utóbb a bűn rabszolgaságába dönthet bennünket.

Kövessük tehát feltétel nélkül Jézust, és így bízzuk rá magunkat egészen arra a szeretetre, amely őt szelíddé és alázatos szívűvé tette, és kérjük, hogy a mi szívünket is tegye az Övéhez hasonlóvá.

A bátorság emberei

Alkohol + jég

Kép forráshelye

Európai tudósok folytattak kutatásokat az alkoholnak az egészségre gyakorolt hatásairól, és egyértelműen megállapították az alábbiakat:

*Vodka   + jég   = károsítja a vesét.*

 *Rum      + jég   = károsítja a májat.*

 *Whisky  + jég  = károsítja a szívet.*

 *Gin         + jég  = károsítja az agyat.*

Ki hitte volna, hogy a JÉG tesz tönkre bennünket !?

Családok, ahol minden fiú a papságot választotta

Június 4-én az amerikai Strand házaspár harmadik fiát, Vincentet is pappá szentelték Milwaukee-ban. Elsőre rendhagyónak tűnik, hogy egy családban több, esetleg minden fiúgyermek a papi hivatást válassza, valójában az Egyesült Államokban nem egyedülálló az eset.

Vincent, Luke és Jacob Strand

Hét esztendő leforgása alatt a Strand házaspár mindhárom fia: Luke, Jacob és Vincent is elvégezte a szemináriumot; a jezsuita Vincentet június 4-én szentelték pappá.

Elsőre rendhagyónak tűnik, hogy egy családban több, esetleg minden fiúgyermek a papi hivatást válassza, valójában az Egyesült Államokban nem egyedülálló az eset.. 

 

A folytatás itt a Magyar Kurír -on olvasható 

Vedd el tőlem ezt a kelyhet, de… - Évközi 12. vasárnap - hanganyag

„Aki szeret, az örömmel hoz áldozatot akkor is, ha nehezére esik” – mondja Szent Escrivá. Jézus is szeretettel hordozta keresztjét. Fontos azonban megjegyezni, hogy Jézus nem magát a szenvedést, hanem a megváltás ügyét szerette. A nagycsütörtök esti eseményekből tudjuk, hogy a szenvedés gondolatába ő is beleremegett. Az emberiség megváltásának ügyét azonban szerette és vért izzadva is akarta. Mel Gibson filmjében nem annyira a bitófát ölelte magához, mint inkább a megváltás ügyét.

Római Riportok - 2016. június 19.

Vedd el tőlem ezt a kelyhet, de… - Évközi 12. vasárnap

Mel Gibson Passió című filmjében elgondolkodtató jelenet az, amikor Jézus megkapja a keresztet, és feltűnő módon simogatja, ölelgeti azt. A meglepő gesztust azzal is kiemeli a rendező, hogy az egyik lator szájába adja a néző fejében is felmerülő kérdést: mit ölelgeted a keresztet, hiszen erre fognak felfeszíteni?! Jogosnak tűnik a kérdés – lehet szeretni a keresztet? –, különösen a most hallott jézusi megállapítás kapcsán: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen” (Lk 9,23). Ha a Krisztus-követés kereszthordozást jelent, akkor milyen lelkülettel kell viselni? Szeretettel vagy panaszkodva, zúgolódva vagy beletörődve?

A mai evangéliumi részlet azt az üzenetet fogalmazza meg a mi számunkra, hogy a szenvedés, a kereszt vállalása üdvösségünk egyik feltétele. E fájdalmas tanítás megértéséhez mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy a bibliai értelemben vett szenvedés két elemet foglal magába.

A szenvedés egyik eleme negatív előjelű. Ezt az elemet kétségbeesésként, kilátástalanságként, testi-lelki gyötrelemként, magányként vagy félelemként éljük meg. Mindez az ember szabad akaratából van a világban, amennyiben a szenvedés az ember bűnének logikus következménye. Amikor ugyanis a teremtmény bűnt követ el, létének értelmét utasítja el, boldogságának végső forrásától, Istentől szakad el, és ezt az elszakadást csak fájdalmas eseményként, csak szenvedésként élheti meg. Ahogy a Biblia fogalmaz a bűnbeesés történetében: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél” (Ter 3,19).
Amikor Jézus a kereszt vállalására buzdít, azt akarja mondani, számoljunk a realitásokkal, a szürke-hétköznapok valóságával: fogadjuk el a szenvedés kínzó valóságát, mint az ember bűnének logikus következményét, vagy mint az üdvösség elnyerésének egyik eszközét.
Igen, a szenvedés a legegyetemesebb jelenség az ember életében. Csecsemő korától egészen a halálig kíséri az embert. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan szenvednünk kell, de azt igen, hogy szükségszerűen mindenki találkozik a fizikai és lelki fájdalmakkal, attól függetlenül, hogy milyen társadalmi vagy anyagi körülmények között él, illetve milyen világnézettel rendelkezik vagy mely vallás követője.

A szenvedés másik eleme pozitív előjelű, és ez az elem nem más, mint Isten befogadása, "elszenvedése". Ezt az elemet Jézus tette lehetővé, aki megszentelte az ember szenvedését, és aki e világ értékeitől való fájdalmas elszakadást üdvösségünk forrásává tette. Aki Jézus útmutatása alapján szenved, annak szenvedése értelmet nyer, mert a véges értékektől, evilági dolgoktól való elszakadás mértékében Istent fogadhatja be életébe. Az ilyen Istent befogadó, Istent elszenvedő magatartás már nem értelmetlen kínlódás, hanem út az örök üdvösség, boldogság felé.
Igen, az evangéliumból, a kereszt eseményéből és a szentek életéből, a leghitelesebb keresztény tapasztalatból az látszik, hogy a szenvedés: út. A hívő ember számára a legközvetlenebb út Istenhez. Nem elválaszt, hanem összekapcsol, egyesít és boldogít. Csak, nem olyan módon, ahogy mi elképzeltük az Istenhez vezető utat, a vele való egységet.
S minthogy az Istenből eredő boldogság ajándékozni kíván, a krisztusi módon szenvedő ember örömet sugároz a természet és embertársai felé.
Ezért írja Szent Josemaría Escrivá: „Krisztus követése valóban azt jelenti, hogy hordozni kell a keresztet… Ő maga mondta. Ennek ellenére, mégsem hallom szívesen, ha olyan emberek, akik szeretik az Urat, túl sokat beszélnek a keresztről és lemondásról: mert aki szeret, az örömmel hoz áldozatot akkor is, ha nehezére esik…” (Barázda 249).
Úgy is mondhatnánk, hogy aki szeret, az nem fogja tehernek érezni az áldozatot és a kereszthordozást.
Vegyük például a házasság kötelékét. Lemondást és önkorlátozást jelent a házasság? Igen. De aki igazán szereti a családját, a házastársát, az nem fogja felemlegetni, hogy mennyi terhet jelent ez neki és milyen rabságot szenved a családban. Nem panaszkodik, mert szeret. Ha pedig panaszkodik, akkor baj van a szeretetével. A szeretet ugyanis arra való, hogy betakarja a mindenkiben meglévő hibákat, hiányosságokat. Ha a házasságban előtérbe kerülnek és felfeslenek a hibák és hiányosságok, az csak azért lehetséges, mert megcsappant a szeretet. A hiányos és fogyatékos szeretet pedig már nem tudja betakarni a hibákat.

„Aki szeret, az örömmel hoz áldozatot akkor is, ha nehezére esik” – mondja Szent Escrivá. Jézus is szeretettel hordozta keresztjét. Fontos azonban megjegyezni, hogy Jézus nem magát a szenvedést, hanem a megváltás ügyét szerette. A nagycsütörtök esti eseményekből tudjuk, hogy a szenvedés gondolatába ő is beleremegett. Az emberiség megváltásának ügyét azonban szerette és vért izzadva is akarta. Mel Gibson filmjében nem annyira a bitófát ölelte magához, mint inkább a megváltás ügyét.
A kívülálló lator persze ezt nem érthette, és bolondnak tartotta Jézust a kereszt simogatásáért, de a Jézussal együtt gondolkodó hozzátartozók – édesanyja, Mária, János és a hívő ember – tudatában van annak, hogy ez a szerető simogatás és ölelés nekünk szól, az emberiségnek. Jézus a megváltás ügyét ölelte magához, és ehhez mindvégig hűséges maradt. „Engedelmes volt mindhalálig, éspedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) – írja Pál apostol.

„Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen”.
Mit jelent a kereszt naponkénti felvétele? - Amikor Jézus a tudatos kereszthordozásra buzdít, a kereszt mindennapi vállalására, akkor arra figyelmeztet, hogy szenvedésünk ne a véges, földi értékek siratásában álljon, hanem Isten befogadásában. Tehát itt nem valamiféle önkínzásról van szó, még kevésbé arról, hogy nekünk kellene kitalálnunk valamilyen szenvedést. Nem!
Itt az élet elkerülhetetlen helyzeteinek vállalásáról van szó. Arról van szó, hogy „vállalom-e” a történelemben bontakozó isteni terv rám eső részét, akár mint értelmiségi, akár mint kétkezi munkás, akár mint ágyban fekvő beteg? Arról van szó, hogy Jézushoz hasonlóan hűséges maradok-e az isteni tervhez? Ha igen, akkor az istenszeretetem jele. Ha pedig nem, akkor az önszeretetem jele. Jézus mindhalálig vállalta a megváltás ügyét, s erről kereszthalálával tanúskodott. Az ember nem attól lesz Jézus-követő, hogy nagyszerűen ismeri az ő tanítását, hanem attól lesz „Krisztus-követő” – azaz keresztény –, hogy szeretettel vállalja azokat a helyzeteket, melyekkel az élet mindennap terheli őt.
Mert szent II. János Pál pápával vallja: „hogy a szenvedésben sajátos erő lakozik, sajátos kegyelem, amely belsőleg Krisztushoz közelíti az embert. (…) Krisztus önnön üdvözítő szenvedésével ott lakik, semmihez sem foghatóan, minden emberi szenvedés mélyén. S ott Vigasztaló Szentlelke, az Igazság Lelke erejében cselekedhetik.” (Salv. Doloris 26)

Az öntudatos keresztény tudatában van annak, hogy Krisztus szűk utat kínál fel az őt követőnek, amely áldozatot, tökéletes önátadást követel. Ezen az úton megismerjük a megpróbáltatások és az üldöztetések töviseit. Olyan út ez, amely Krisztus szavának tanúivá tesz. Krisztus követése tehát nem egy elegyengetett, rózsaszirmokkal behintet úton történő kényelmes utazást jelent. Olykor csüggedést, esetleg szakítást vált ki, mint a hallgatóságból, akkor, amikor az Élet Kenyeréről beszélt az Úr. Több tanítványa visszahúzódását látva, Jézus megkérdezte a tizenkettőt: „Ti is el akartok menni?”(Jn 6,67) Egy másik alkalommal Jézus magát Pétert korholja, aki fellázad a kereszt gondolatára: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mt 16,23).

Az evangélium fölfedezteti velünk, hogy a szenvedés érték! Elsősorban azért, mert Krisztus szenvedésével váltott meg minket, szerezte meg nekünk a Mennyei boldogságot. De a mi szenvedésünk, az én személyes szenvedésem is érték, isteni értékre tesz szert, ha hittel elfogadom, ha Krisztus szenvedésével egyesítem. A szenvedés nemcsak az örök élet távlatában érték, hanem már itt a földön is. Személyiségünket megtisztítja, lelkünket kinyitja Isten és a felebarátok felé.
Bizonyára már mi magunk is tapasztaltuk ezt, amikor egy-egy ismerősünk életéből, a súlyos szenvedés, a halálközelség megtapasztalása következtében eltűnt életéből az érdesség, a durvaság, a szeretetlenség, a megszólás, kritizálás és helyét átvette az Istenre, s emberre való nyitottság, lelki finomság, figyelmesség, s a hálás magatartás…
A kereszt vállalása annyit jelent, mint meghalni a véges, földi értékeknek, és megnyílni a végtelen Érték, Isten felé.

A mai szentmisén arra kérjük Istent a Segítő Szűzanya közbenjárására, segítsen bennünket és mindazokat, akik valamilyen oknál fogva, akár az idős kor vagy súlyos, gyógyíthatatlan betegség miatt szenvednek, a szenvedés misztériumának elfogadásában. Segítsen mindannyiunkat a meghalás folyamatában, és adjon nyitott szívet, hogy a szenvedés pillanataiban is készséggel tudjuk befogadni az Ő boldogító valóságát. Mert Krisztus követésének végső célja az üdvösség, az örök dicsőség elnyerése.
A szenvedések útja azt jelenti, hogy hasonlóvá válunk Krisztushoz, aki szeretetben élt és szeretetből halt meg a kereszten. Ezért szükséges, hogy elfogadjuk a szenvedés mélyén Isten hívását, és az alázat magatartásával mondjuk ki igenünket, ahogyan Jézus tette az olajfák hegyén vértől verejtékezve: „Atyám! - fohászkodott -, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!”(Mk 14,36).

Páduai Szent Antal, mint Jézus Szívének hőse - Esztelnek - hanganyag és képek

Szent Antal napján, június 13-án, hétfőn az ünnepélyes szentmise, délután 6 órától kezdődött, amin az ünnepi szónok és főcelebráns Nt. Sánta Pál, Lemhény-i plébános atya volt. 

A szentmise befejeztével elvégeztük a liliomszentelést és megáldottuk a jelenlévő kisgyermekeket. Annak ellenére, hogy első alkalommal történt ez templomunkban, volt liliom is és gyerekek is voltak szépen. Természetesen felnőttek is voltak, akik hűségesen kitartottak a nagy kilenced végzésében is, függetlenül attól, hogy milyen volt az időjárás… 

.

Mit tudsz Szent Antalról?

Csodákat kik látni vágytok, Ó, jöjjetek Szent Antalhoz…

Hála Istennek egyszerű, szép és bensőséges volt az Esztelneki Ferences templomban a Szent Antal nagy kilenced, amin a hívek is aránylag szép számban vettek részt mind a kilenc kedden, ahhoz képest, hogy ilyen formában most először tartottuk meg…

Hálás köszönet a paptestvéreknek, akik vállaltak egy-egy elmélkedést és a szentmise bemutatását, meg a gyóntatást. Isten fizesse!

Szent Antal napján, június 13-án, hétfőn is lesz egy ünnepélyes szentmisénk, délután 6 órától, amit Sánta Pál atya tart, liliomszenteléssel és a kisgyerekek megáldásával összekötve… Hozzunk magunkkal liliomot…

Mindenkit szeretettel hívunk és várunk!

„Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem!” – Évközi 11. vasárnap

A mai szentírási részekben négy embertípussal, négy különböző egyéniséggel találkozunk: Dávid királlyal az első olvasmányban (2 Sám 12, 7-10. 13), Pál apostollal a Szentleckében (Gal 2, 16. 19-21), a bűnös asszonnyal és Simon farizeussal pedig az evangéliumi szakaszban (Lk. 7, 36 – 8, 3).

Az evangéliumi szakaszban szereppel a bűnös asszony, aki az istenes élet kezdetén áll. Mai szóval élve utcalánynak lehetne nevezni őt. – Vannak korok, amikor a nemi féktelenséget, és a házasságtörést a bűnök bűnének, sőt szinte az egyetlen erkölcstelenségnek tartják. Máskor meg – mint sokan napjainkban is – semmiségnek gondolják.

Ha figyelmesen hallgattuk az első olvasmányt és az evangéliumi szakaszt, rájövünk, hogy a Próféta és maga az Úr Jézus is, nem annyira ostorozza az ilyenféle bűnökbe keveredett személyeket, mint inkább sajnálja. Nem eltiporni akarja őket, sokkal inkább felemelni és visszaadni a valóban szép életnek.

Csak szívünk legmélyebb vágyára kellene figyelnünk és rájönnénk arra, hogy a nemi szabadosság, kicsapongás, a házasság előtti tisztaság feladása, a házassági hűség megszegése valóban nemcsak bűn, hanem nagy szerencsétlenség, boldogságunk megrontója, lelki békénk tönkretevője és sok esetben a családi egység, béke felbontója, illetve anya vagy apa nélkül maradt gyerekek életének megkeserítője.

Az evangéliumban szereplő nő is egyike azoknak, akik boldogságukat az élvezetek hajhászásában keresik. Milyen szomorú megtapasztalásra juthatott, ahol kereste boldogságát ott nem találta meg. Misem bizonyítja jobban, mint az hogy nagy boldogtalanságában Jézushoz fordul. Amilyen fájdalmas csalódás lehetett ez a kiábrándultság, olyan nagydolog lehetett az, hogy nem rekedt meg ebben az állapotban, hanem tovább keresett.

Hányan vannak, ma is, akik kiábrándultan, becsapottan, rászedetten eljutnak erre a megállapításra, de nincs erejük szakítani azzal az életmóddal, amiben saját hibájukból vagy nem hibájukból, de nyakig benne vannak. Ő azonban addig ment, amíg a megoldást is megtalálta, amíg rá nem talált Krisztusra.

Milyen megható az asszony tette, könnyeivel öntözi, hajával törölgeti, illatos olajjal megkeni Jézus lábait. Megtérésének csodálatos története ez. Arról beszél, hogy a megtérés akkor történik, amikor az ember rádöbben bűnös voltára, érzi, hogy azaz út, amelyet eddig járt nem helyes, amikor bánatának könnyeit elsírja – s a bűnnel való szakítás ígéretének illatos olajával hódol az Úr előtt.

Jézus küldetése az volt, hogy végérvényesen kinyilvánítsa az Atya irgalmasságát. Tanítása és viselkedése olyan volt, hogy az igazi törődött lelkű emberek nem féltek tőle, hanem inkább remény töltötte el őket, és bizalommal közeledtek hozzá. A bűnbánó asszony is megsejtette Jézusban a betegek orvosát, aki azért jött, hogy megkeresse azt, ami veszni indult.

Biztos, hogy már előzetesen hallott Jézusról, talán hallgatta is beszédeit, vagy tanúja lehetett egy-egy gyógyításának. A bűnből való felemelkedés általában nem megy egyik percről a másikra. Megelőzi a tépelődés és a lelki szomorúság. Ez a nő a döntő lépéssel vállalta a kockázatot is: mi lesz, ha elutasítják, ha durva szavakkal illetik. A bűnbánat mindig együtt jár az alázattal. Sőt az alázat vezeti be a bűnbánatot. A megtérő úgy érzi, hogy nem méltó a visszafogadásra, de mégis bízik Isten irgalmában.

A bűnök bocsánata az irgalmas Isten kezdeményezésének és a bűnbánó ember szeretetválaszának együttese. Minél nagyobb szeretet készteti az embert bűnbánatra, annál inkább túlárad Isten megbocsátása, eltörli nemcsak a bűnt, hanem a büntetést is. Jézus nem ad a bűnbánó nőnek semmiféle elégtételt, nemcsak annak őszinte, nagy szeretete miatt, hanem mivel ő maga ajánlja fel életét az emberek bűneiért.

Második ember típusként Simont a farizeusi közösség tagját említhetjük, aki inkább a bírálat, mintsem a barátság szándékától vezetve hívta meg lakomára Jézust. Élő példája azoknak, akik hamis módon fogják fel az isteni életet. Két szempontból is tévedett, mint a többi farizeus, megrekedtek a vallásos élet külső kereteinél, betű-szerinti teljesítésénél, de a belső lelkülettel már nem törődtek. Sőt abba a tévedésbe is beleestek, hogy ők már annyira tökéletesek, hogy az Istent képtelenek megbántani, bármit is tesznek. Persze mások szemében észreveszik a szálkát, amit gerenda számba vesznek, de a maguk szemében a gerendát sem veszik észre, megbotránkoznak mások cselekedetén, de eszükbe se jut, hogy saját tetteiket megvizsgálják.

Igaz a nő sok bűnt követett el, de ezek mind bocsánatot nyertek, mivel oly nagy szeretetet mutatott azzal, hogy az Úr lábait könnyeivel áztatta, aztán hajával törölgette, megkente illatos olajjal és csókolgatta. Simon nem követte el ezt a „sok bűnt”, de szívét elzárta a szeretet elől, azzal is, hogy a korabeli vendégfogadás szabályait figyelmen kívül hagyta: „Betértem házadba, s te nem adtál vizet a lábamra. Csókot sem adtál nekem… fejemet sem kented meg olajjal” (Lk 7, 45-46) – mondja Jézus, pedig mindez szokás volt abban az időben. A vendégfogadó szeretet szabályait figyelmen kívül hagyja, de annál készségesebb a bírálgatásra, az ítélkezésre és botránkozásra. Ha Simon elismerné bűnét – főképp a rögeszméjét, hogy törvényszegésen érje az Üdvözítőt – ő is bocsánatot nyerne, és Isten irgalma megtöltené szívét szeretettel.

Milyen veszélyes ez az önmagával betelt és megelégedett farizeusi lelkiállapot. Vigyázzunk, hogy ide ne jussunk. Ne feledjük, a lelkiéletben sohasem lehetünk megelégedve önmagunkkal, hiszen a mérce magas, olyan tökéleteseknek kell lennünk, mint amilyen tökéletes a mi mennyei Atyánk. Épen ezért azt gondolom, hogy mindannyiunknak van, amin munkálkodjunk.

Ezzel szemben, ha a megelégedettség állapotába jutottunk, akkor már veszve minden, akkor már önteltek lettünk, az önteltség pedig a legnagyobb buktatója a lelkiéletnek. Még pedig azért, mert az öntelt ember azt gondolja, hogy neki nincs szüksége se Istenre, se emberre, se isteni kegyelemre. Az ilyen ember, ha olykor betér a gyóntatószékbe, azt is csak azért teszi, hogy eleget tegyen időnként az előírásnak, a szokásnak és hogy elmondja neki nincs amit meggyónjon, mert évek óta semmi bűnt nem követett el.

Az ószövetségi olvasmánynak a főszereplője Dávid király. Úgy áll előttünk, mint aki az isteni élet útján előre haladott a bűnbánat révén. Isten áldottjaként szerepel. Nemcsak a mindennapi életben sikerült Isten segítségével győzelmet aratnia a Góliátok felett, hanem a lelkiéletben is. Olyanná alakult Isten segítségével, aki teljesen Isten akaratára bízta magát, aki készen áll arra, hogy mindent elfogadjon tőle. Olyanná alakult, aki a felebaráti szeretet legnagyobb ószövetségi példaképe, még ellenségeivel szemben is szeretettel van. Őrizkedik Saul király meggyilkolásától, pedig rengeteg alakalom nyílik arra, hogy szabaduljon legnagyobb ellenségétől és egyben üldözőjétől. Fenségesen zengi Isten dicsőségét, szép zsoltárokban juttatja kifejezésre Isten imádását, s ezek által nap, mint nap örömben és bánatban Istenhez fordul.

Azonban Dávid azon embereknek a példája, akik még nem elég óvatosak, nem egészen elővigyázatosak, akik nem tartják szem előtt azt a nagy igazságot, amit Szt. Pál így fogalmazott meg: aki áll vigyázzon, hogy el ne essen. Dávid király állt, állt a maga vallásosságának, erényes életének a lábán, de egyszer csak vigyázatlanságból elcsúszott és elesett. Egyszeriben két bűnt követett el: házasságtörő és gyilkos lett. Ha egy kicsit jobban vigyáz, nem történik meg. Milyen más lett volna egyénisége, ha ezzel nem szennyezte volna be lelkét.

Persze így is nagy személyiség maradt, mert volt annyira alázatos, hogy a próféta szavára beismerte bűnét és a farizeussal ellentétben ki tudta mondani, hogy „Vétkeztem!”- és őszinte bűnbánatot tartott.

Dávid király történetéből a tanulság számunkra az, amit Szt. Pál mondott: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. Viszont aki elesett, az ne maradjon elesve, ne tegyen úgy, mintha semmi se történt volna. Ne keményítse meg a szívét, amikor a bűnbánatra hallja a felhívást. Számunkra a legnagyobb veszély a farizeusi lelkület, az, hogy nem vagyunk hajlandók beismerni vétkességünket. Valljuk, hogy ember nincs bűn nélkül, de azt már kevésbé ismerjük el, hogy személy szerint nekem is vannak vétkeim, bűneim. Ennek beismeréséhez nagy alázatra van szükség.

Negyedik személyként Pál apostol áll előttünk, a szentlecke írója, akinek egyénisége a legszebb példa a mi számunkra. Azok közé tartozik, akik a keresztény életben a legmagasabb fokra értek el. Megtérése, a damaszkuszi úton történtek után lelkiélete csak felfelé ívelt, nála a grafika vonala süllyedést nem mutatott, sem ingadozást. Oda jutott, hogy elmerte mondani: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem – olvastuk a Szentleckében.

Ez az Istennel való egyesülés nagy valósága, ahová minden kereszténynek el kell jutnia. Vajon mi idézhetnénk-e saját életünkkel kapcsolatosan Pál apostol szavait: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem?

Ha nem, akkor ez azt jelenti, hogy még sok tenni valónk van egyéniségünk, személyiségünk, lelki s öntudatos keresztényéletünk kialakításában. Hát fogjunk hozzá, és az Esztelneki Madonna közbenjárására, Isten segítségével és az Oltáriszentségben köztünk élő Jézusból erőt merítve, nagy alázattal tegyük azt, amit tennünk kell az örök üdvösség elnyerésének érdekében.

„Az élőkért és holtakért imádkozni”- Szent Antal kilenced – Esztelnek – 9. kedd – 2016

„Nem az az imádság, amit mi teszünk a jó Istennek, hanem az az imádság, amit a jó Isten tesz velünk”.

Június 7-én, a Szent Antal kilenced keretében, ft. Hajlák Attila segédlelkész – Kézdivásárhelyről tartotta a 9. elmélkedést és „Az élőkért és holtakért imádkozni” – volt a téma.

A hanganyagban meghallgatható a bevezető gondolat, az evangéliumi szakasz, a szentbeszéd és a hívek könyörgése.

FeriZa – Ferences Ifjúsági Zarándoklat 2016

Vigyázz a szívedre! – Imre atya írása Stuttgartból

Már hetek óta látom rajtad, hogy fáradt és csüggedt vagy... Mintha a szemedből kiveszett volna a tűz... Teszed ugyan a dolgaidat, de minden lelkesedés nélkül... És látom rajtad, hogy Neked is fáj ez a változás... Boldogtalanná tesz...

Tegnap aztán megmondtad, hogy tanácstalan vagy: nem tudod, hogyan találhatnál vissza régi önmagadhoz? Hogyan térhetne vissza szemedbe a régi tűz, szívedbe a régi lelkesedés és a boldogság?

Mivel sok időnk nem volt a beszélgetésre, ma válaszolok Neked...

Nézd, a világ tele van kicsinek és jelentéktelennek látszó dolgokkal, amelyek nélkül azonban az élet sokkal színtelenebb és szegényebb volna. És hidd el nekem, hogy egyedül az boldog, aki ezeket az apró csodákat észreveszi.

Életed egy pontján azonban, ha nem figyelsz, bekövetkezik egy törés: ezek a kis és jelentéktelennek látszó dolgok, amelyek nélkül azonban az élet színtelenebb és szegényebb volna, maguktól értetődőkké válnak számodra, már nem tűnnek fel Neked, nem veszed észre őket, nem szólítanak meg Téged.

Amit azelőtt szépnek és csodálatosnak láttál, megszokottá válnak.

Ami azelőtt föltűnt Neked, hirtelen elveszíti csillogását.

A kis csodák iránt érzett „első szerelem fénye” valamiképp elhalványul benned, szemed egyre érzéketlenebbé válik, és egyszer csak azt kérdezed magadtól – ha egyáltalán észreveszed a változást! –, hogy miért van ez így?

Fontos tudnod, hogy, nem a szemed a ludas abban, ha a szép iránti érzékedet elveszítetted!

Nem a szemed, hanem a szíved.

Mert bár a szemed néz, de igazából a szíved az, ami lát!

Mert bár a szemed érzékeli a színeket, a személyeket, az eseményeket és a dolgokat, de a szíved az, amelybe mind elraktározod őket.

Mert bár a szem az, amely minden fájdalmast, megterhelőt, megalázót, megrendítőt, megdöbbentőt észlel, de mindez a szívedet terheli meg.

Tetejében még mi is annyi mindennel megterheljük a szívünket...

Mindig arra gondolj, hogy szíved egy végtelen értékű kincsesláda, amelyet nem szabad mindenféle kacattal és lommal megtöltened.

Ha tehát a csodálkozni, minden szépre rábámulni, azt élvezni tudó tekintetedet vissza akarod szerezni, akkor tisztítsd meg a szívedet. Vess ki belőle minden nem oda illő dolgot.

A szívednek szüksége arra van, hogy ezektől szabad maradjon!

Csak a szépet és a nemeset őrizd benne!

Gyógyítgasd a szívedet, és akkor a szemed is egészséges lesz és újra látni fog!

Ha így teszel, akkor ismét észreveszi a szépet, az egyedülállót, a szokatlant, a csodálatost, és a kicsinek és jelentéktelennek látszó dolgokban is felfedezi a grandiózust és a remeket.

Ha így teszel, akkor minden szürke hétköznapot ismét egyedülállónak, remeknek, csodálatosnak és szépnek fogsz találni!

Ha így teszel, akkor visszatér szemedbe a régi tűz, visszaköltözik szívedbe a régi lelkesedés és a boldogság.

Ezt kívánja Neked tiszta szívből

Imre atya

Stuttgart, 2016-06-06.

Szent Antal Kilenced - 2016 - Esztelnek – Ferences templom

„Csodákat kik látni vágytok, Ó, jöjjetek Szent Antalhoz…”

A kilenced elmélkedéseinek témája, az irgalmasság testi és lelki cselekedetei, amit más és más lelkipásztor tart. 

A szentmisék kezdési időpontja délután 6 óra

Előtte ½ 6-tól szentgyónási lehetőség 

SORON KÖVETKEZŐ

9.    Június 7. - Az élőkért és holtakért imádkozni – ft. Hajlák Attila segédlelkész - Kézdivásárhely

Június 13 – Szent Antal ünnepe: Liliom szentelés és a gyermekek megáldása

Ünnepi szentmise délután 6 órakor – Nt. Sánta Pál plébános – Lemhény

A Szent Antal kilencedre szeretettel hívjuk és várjuk mindazokat a személyeket – Esztelnekről és a térségünkben lévő településekről –, akik ügyes-bajos dolgaikban Szent Antal közbenjárását kérve szeretnének Istentől meghallgatást nyerni.

Római Riportok - 2016. június 5.

"Kelj fel!" – Évközi 10. vasárnap - hanganyag

Eljött a cselekvés órája! Hirdetnünk kell az Evangéliumot! Az egyházban tovább élő Krisztusnak szüksége van a mi közreműködésünkre, hogy az Evangélium átitassa az egész társadalmat, amelyben élünk, s amelyet sokszor a borúlátás, a halál kultúrája bélyegez meg.

Dr. Székely János homíliája a 2016-os Jézus Szíve Búcsún - Szatmárnémeti

"Kelj fel!" – Évközi 10. vasárnap

A mai szentírási részekben két fiatalról, két özvegyasszony gyermekéről hallhatunk, akik a halálból visszatérnek az életbe Illés prófétának, illetve az Úr Jézusnak köszönhetően, s így tapasztalják meg Isten irgalmas szeretetét. Sajnos nem nyilatkoztak arról, hogy igazából mi van odaát, milyen a halál utáni élet. Ezért, ha a halál utáni dolgokról tudni akarunk valami biztosat, akkor nem jövendő-mondókhoz, nem is látnokokhoz, vagy holmi figyelmeztetőkhöz kell fordulnunk, hanem figyelembe kell vennünk az Úr Jézus életét, és tanítását, a Biblia üzenetét ezzel kapcsolatban.

A Szentírásban bőséges tájékoztatást kapunk erre vonatkozóan. Maga Jézus mondta egy alkalommal: „Én vagyok a föltámadás és az élet, aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog. Mindaz, aki hisz bennem, nem hal meg örökre” (Jn 11,26).

A kereszténység egyik legfontosabb hitigazsága: „hiszem a test feltámadását, és az eljövendő örök életet”. Ezért nemcsak hiszünk, hanem mindannyian várjuk Jézus ígéretének beteljesülését, melyet a mi számunkra is adott akkor, amikor kijelentette: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6, 54).

A mai evangéliumi szakasz szerint (Lk 7, 11-17) Naim városának kapujánál két menet találkozik: egyiket az élet Ura, az élet adója vezeti, a másik élén a halál halad.

A temetés mindig szomorú, főleg ha az embernek szeretteitől kell elköszönnie. A jelenlevők sokszor azt sem tudják, kit sirassanak, a megholtat-e, az életben maradottakat vagy éppen saját magukat?

A halott Naimi ifjú egyetlen közeli hozzátartozója az ő édesanyja, aki özvegyasszony volt. Biztos, nagyon őszinte lehetett az emberek részvéte, vigasztalták őt, de segíteni senki sem tudott. Mi lesz szegény asszonnyal öregkorára, hiszen akkor nem ismerték a nyugdíj fogalmát? Ki lesz kenyérkeresője, ki védi meg, ha valaki bántalmazná?

Jézusnak igen jó szíve volt, együtt érzett minden szenvedővel, ahogy az evangélista fogalmaz: „megesett rajta a szíve”, és megszólította: „Ne sírj!”(Lk 7,13). Ez a síró asszony talán egy másikra, a saját Édesanyjára emlékeztette, aki majd egy napon látni fogja őt a kereszten haldokolva, de majd szemlélheti feltámadottan is. Ennek az özvegyasszonynak is vissza akarja most adni a fiát. Nem vár kérésre, nem vár hitre – amint azt szinte mindig tenni szokta csodái előtt –, hanem együttérzéstől indítva ezt mondja: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!”(Lk 7,14).

Úgy szólt a halott ifjúhoz mintha az, csak aludt volna. Megszólítása életet ad. „Isten életre kelti a halottakat, és létre hívja a nem létezőket” – írja Pál apostol a rómaiakhoz címzett levelében (4,17). Jézus hatalmas szavával „az élet szerzője” (ApCsel. 3,15).

Az anyának azt mondta, ne sírj, fiának pedig, azt parancsolja, kelj föl! Csak az élet és a halál ura beszélhet így, olyan szavakkal, amelyek létre is hozzák, amit kifejeznek. „A halott felült, és beszélni kezdett. Ekkor Jézus átadta őt anyjának”(Lk 7,15).

Az evangéliumi történet zárójelenete az, hogy az emberek oda voltak a csodálkozástól és dicsőítették Istent. Amikor látták, hogy Jézus betegeket gyógyít, a bűnöket megbocsátja, a szomorúakat vigasztalja, és a szegényeknek hirdeti az evangéliumot, úgy érezték: Isten meglátogatta az ő népét.

Még ha Jézus segít is, nagyon félelmetes a halál. Az egyik ember kimutatja, a másik rejteni tudja félelmét. – Jó lenne, ha sohasem felejtenénk el, a mai tanítás alapgondolatát: Jézus úr a halál felett is és isteni erejével új életet tud ajándékozni az elhunytaknak. Így a naimi ifjú feltámasztásáról szóló evangéliumi részletből bátorítás és reménység sugárzik felénk.

Halál ellen nincs orvosság, - tartja a közmondás. Ez igaz is, meg nem is. Biztos, hogy meg kell halnunk. De az is biztos, hogy a halál félelmét és fájdalmát Jézusba vetett hitünk és bizalmunk orvosolni tudja.

Ez a hit azt hirdeti a világnak, hogy Jézus erejében legyőzhetjük halálunkat és találkozhatunk elhunyt szeretteinkkel. Isten halálában sem hagyja magára az embert, mert nem az örök álomra vagy enyészetre, megsemmisülésre teremtette őt, hanem az örök életre. Az evangéliumi elbeszélés azt hirdeti, hogy van feltámadás, és ezt a feltámadást, az örök élet ajándékát a názáreti Mesternek köszönhetjük.

Nagyon jegyezzük meg Jézus mondását: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog” (Jn 11,25).

Szent Lukács evangélista beszámolójában egymás mellett ábrázolja, az ifjút sirató gyászmenetet, és az élet menetét, az apostolok lelkes csapatának vonulását, akik Jézust akarják hallgatni.

Ezzel kapcsolatosan mondta Szent II. János Pál pápa svájci látogatása alkalmával a fiataloknak és nekünk is a következőket: „Ma is… megtalálható ez a gyászmenet, valahányszor reménytelenség, kétségbeesés kap lábra, és ha titeket is elvakít a fogyasztói társadalom illúziója, ha elhagyjátok az igazi örömet a mulandó szórakozásért, továbbá ha közömbösség és felületesség vesz erőt rajtatok, ha a rosszal és a szenvedéssel szemben kételkedtek Isten jelenlétében, és szeretetében, és ha a rendezetlen érzéki életben akarjátok az ember legmélyebb vágyainak éhét és szomját oltani. Pontosan ilyen helyzetekben jön hozzátok Jézus, úgy ahogy a naimi ifjúhoz lépett és megszólította: ’Kelj fel!’ Nem közönséges beszédről van itt szó! Ő beszél, az igazi világosság, mely megvilágosít minden embert, az igazság, mely szabaddá tesz.

A kereszténység ugyanis nem egy kultúra, művészet vagy ideológia, hanem egy személy, egy jelenlét, egy arc, Jézus Krisztus, aki egyedül ad értelmet a teljes emberi életnek.”

Éppen ezért ne féljünk az élet Urától, Krisztustól, hanem keressük a vele való találkozást a Szentírás figyelmes és befogadó olvasásában, a személyes és közösségi imában, a szentmisében való aktív részvételben, a szentáldozásban, a tabernákulumainkban őrzött vagy az oltárra, imádásra kitett Szentostya színében, a szentgyónásban, az egyház különböző közösségi, lelkiségi csoportjaiban, a beteg, a szenvedő, a nélkülöző és idegen emberekben…

Legyünk képesek meghallgatni, odafigyelni az Úr szavára, mely a hétköznapi életben az öröm, vagy éppen a szenvedés hangján keresztül szólal meg, mert csak így tudja ki-ki felfedezni saját hivatását, melyet az Úr készít szeretetében számunkra.

Eljött a cselekvés órája! Hirdetnünk kell az Evangéliumot! Az egyházban tovább élő Krisztusnak szüksége van a mi közreműködésünkre, hogy az Evangélium átitassa az egész társadalmat, amelyben élünk, s amelyet sokszor a borúlátás, a halál kultúrája bélyegez meg.

A halál kultúrája a 20. sz. végére a bűn struktúráira támaszkodva törvényes kereteket öltött magára az életellenes magatartásformákban megnyilvánulva, mint amilyen az abortusz, a megfogamzott élet kioltása, vagy az eutanázia, a gyógyíthatatlan beteg életének az elvétele, hogy csak a legdurvábbakat említsük.

A halál kultúrájának a gyökere az Isten, az ember és az élet tiszteletének a megfogyatkozásából forrásozik. Abból, hogy az ember elveszítette érzékét a természetfölötti, az isteni iránt, mert a fogyasztói társadalom hatására elmerült az anyagi javak hajszolásában.

Az Egyház, mint az élet népe és az életet szolgáló nép az élet kultúrájának képviselője. Tudja, hogy az élet elleni döntések fakadhatnak az egyén és a közösség gazdasági kilátástalanságából, a jövőtől való félelemből, magányból, súlyos szenvedésekből, mégis vallja, hogy az ember felelős az életért, a bibliai Kainnal ellentétben őrzője a testvérének és önmagának is.

Éppen ezért most, sokkal inkább, mint valaha, ebben a gyakran fénytelen és eszmények nélküli világban, nincs időnk, hogy szégyelljük az Evangéliumot, hogy bizonytalankodjunk. Vegyük kezünkbe Krisztus keresztjét, ajkunkra az Élet Igéjét, szívünkbe a feltámadt Úr üdvözítő kegyelmét, és hirdessük szavunkkal és életvitelünkkel, hogy Jézus az úr a halál felett is.

Az élet és a halál nagy titok számunkra. Jézus maga is vállalta mindkettőt. Ezzel megszentelte földi életünket és értelmet adott halálunknak. Feltámadása pedig azt hirdeti nekünk, hogy van természetfeletti örök élet, amelyre készülnünk kell, mert így tudunk csak helytállni az Isten előtti számadáskor.

A kereszténység egyik legfontosabb hitigazsága, mint mondtuk korábban: „hiszem a test feltámadását, és az eljövendő örök életet”.

A mai szentmisében mondjunk köszönetet eme csodálatos hitigazságért. Adjunk hálát Jézusnak, hogy feltámadásával számunkra is biztosította a halált legyőző életet, és köszönjük meg neki, hogy a síron túl nem az örök halál és enyészet birodalma vár reánk, hanem a minden álmunkat felülmúló és soha el nem múló élet a dicsőséges és fölséges Isten, boldogító jelenlétében. Ámen.

Fr. Hugó papszentelése Csíksomlyón. 2016

Úrnapi virágszőnyeges körmenet (2016)