Ignác és Ferenc: A mezítelen küldetés

Közzétéve: 2013.03.16. - 20:47

Enzo Bianchinak, a bosei monasztikus közösség elöljárójának írása Ferenc pápa megválasztása kapcsán

 

Szent Ignác egyik fia, akinek Ferenc a neve. Ez az egyedülálló párosítás is része annak a mosolyfakasztó meglepetésnek, amelyet Bergoglio bíboros Róma püspökévé választása jelent. Itt van egy jezsuita – az első a történelemben –, akit Péter utódának választanak, és ő Assisi szentjének nevét választja magának – evangéliumi merészség ez, hiszen ezt még a távoli múlt négy ferences pápája sem merészelte megtenni. De mi a közös az ignáci lelkiségben és a ferences karizmában? Kimerítő választ erre nyilván maga a március 13-án elkezdődött péteri szolgálat fog adni, de valamit talán már most is mondhatunk.

Mindenekelőtt úgy vélem, hogy mind Loyolai Szent Ignácban, mind Assisi Szent Ferencben megvan az igény és a képesség arra, hogy a lényegre tapintson, az evangéliumi üzenet szívéig hatoljon: az Isten igéje iránti odaadásával, engedelmességével, Isten igéjének élet- és viselkedésszabályként való elfogadásával. Minden mást – karizmákat, tanulmányokat, eszközöket, szavakat és tetteket – ennek kell alávetni, hogy utánozhassa Krisztust, követhesse őt, bárhová is megy és bárhová is kéri, hogy tanítványai menjenek. A Szentírásnak ebből az első helyre tett szeretetteljes hallgatásából, a mezítelen evangéliummal való mindennapi érintkezésből születik meg a szilárd eltökéltség az örömhír hirdetésére mindenkinek: nem megfutamodva a nehézségek vagy a legfájdalmasabb helyezetek elől, nem engedve, hogy másodlagos célok eltérítsenek, s nem tévesztve össze saját akaratunkat Isten akaratával.

Továbbá szorosan kapcsolódik ehhez a szenvedélyes küldetéstudat: „khrisztoforoszokká”, Krisztus-hordozókká válni, elvinni Krisztust oda, ahová ő szeretné, hogy elvigyük: akár a szaracénok közé, akár a föld legtávolabbi keleti vagy nyugati csücskébe, befogadva és megértve a különféle kultúrákat, és a fegyvertelen egyszerűség egyetemes nyelvén beszélve. És a távollevőknek ebben a megkeresésében ott van a szilárd belegyökerezettség a saját evangéliumi identitásba, mely egyben az élharcosok magányát is jelenti Szent Ignác fiai számára, illetve a kettesével, pénz és erszény nélkül elküldött tanítványok sugárzó szegénységét Assisi szentjének követői számára.

Vagy egy még nyilvánvalóbb dolog, ami összeköti az ignáci lelkiséget Ferenc nevével: Xavéri Szent Ferenc, Loyolai Szent Ignác egyik első társa, a Távol-Kelet misszionáriusa, aki képes felismerni a nagyszerű kihívást, mely a keleti népeknek Isten igéjével való találkozása jelent, aki úttörő szerepet vállaló ember, aki képes búzaszemként meghalni azért, hogy az evangélium magja kikeljen az oly termény és távoli földeken is.

Olyan vonások ezek, amelyeket mind megtaláljuk Ferenc pápa első gesztusaiban, sőt ezeket megelőzően is, püspöki mottójának megválasztásában: „Miserando et eligendo” – együtt érző szívvel lehajolni az elesettekhez, és kiválasztani, hívni őket Jézus követésére. Ezért nem meglepő, hogy Ferenc – egyedülálló pápai neve a szokásos számozás „királyi” jellegétől is lemeztelenítve –, amikor először hagyja el a Vatikánt s elmegy a Santa Maria Maggiore-templomba, elsőként azt kéri: „hagyják nyitva a templomot”, hogy bemehessenek az egyszerű emberek, a hozzá hasonló zarándokok, utána pedig, amikor üdvözli a gyóntató atyákat, háromszor is kéri tőlük, hogy legyenek irgalmasak. Igen, ez a keresztény néppel való együtt járás, a püspöknek és a népnek ez a „szinódusa”, szün-hodosza, együtt járása és az irgalom gyakorlása az a „gyógyszer” az egyház számára, amelyre már János pápa is rámutatott; és ez az „elesettekért dobogó szív”, a kicsinyeknek és a szegényeknek a választása jellemzi már félreérthetetlenül e Ferenc nevű csodálatos jezsuita szolgálatát.

Enzo Bianchi

Fordítás: Tőzsér Endre SP
Forrás: Avvenire, 15 marzo 2012.

Forrás: Gratuitas