A szentek nem a legendák világába tartozó személyek

Szeptember 4. Palermói Szent Rozália napja

A szentek nem a legendák világába tartozó személyek, hanem olyan embertársaink, akik valóságos földi életet éltek, s az egyház napjainkig szentként tiszteli őket. Kultikus tiszteletük motivációja többrétű. Elsősorban és mindenekelőtt azért kapják ezt meg, mert életükben kimagasló módon tudtak Jézus Krisztushoz csatlakozni, hitüket megélni, életüket is feláldozva érte akár vértanúsággal – még a legutóbbi időkben is, nem csak az ókorban –, akár csöndes tanúságtétellel. Másrészt erkölcsileg is kimagasló életet éltek, és ezáltal követendő példát adtak minden kor minden emberének. Továbbá azért, mert a mennyei dicsőségbe jutva hathatósan tudnak közbenjárni a földön élő embertársaikért.

Szent Rozália van-dyck

Rozália nemesi családból származott. Édesapja, Sinibaldi fejedelem, a normann király vazallusa volt, akinek a király hatalmas birtokokat juttatott, így hatalma kiterjedt nem csak a palermói, hanem az agrigentói provinciára is. Édesanyja Maria Viscardi a normann királyi rokonságból származott. A nemes és rendkívül szép leány a családi palotában jó nevelést kapott, komoly keresztény alapokkal. Hamarosan Margit királynő udvarhölgyévé lett. Szülei nemesi házasságot szántak neki, s ő kezdetben ezt nem is ellenezte. A hagyomány szerint azonban, egy látomás alapján másképpen döntött. Azon a napon, amikor a számára választott Balduin lovaggal kellett volna találkoznia, a tükörben a saját képe helyett a töviskoronás Jézus arcát látta meg. Ez a látomás késztette arra, hogy döntsön: Krisztus jegyese akar lenni egész életében. Elhagyta tehát a királyi palotát, és a remeteélet mellett döntött.

A remeteségbe nem vitt magával semmi mást, csupán egy kis ezüstkeresztet, valamint egy kezdetleges rózsafüzért, melyből néhány szemet meg is találtak a holtteste mellett, s ezeket ma a palermói székesegyház kincstárában őrzik. A remete leány egy sziklákkal körülvett piciny barlangban húzódott meg, amely a külvilág elől zárt és teljesen észrevehetetlen volt. Tizenkét hosszú évet töltött itt a teljes magányban. A barlang falán a puha kőbe véste elhatározását. A latin nyelvű feliratot 1624. augusztus 25-én találták meg, negyven nappal holttestének a pellegrinoi hegy barlangjában való felfedezése és csaknem ötszáz évvel a halála után. A kilenc szabálytalan sorban, kétujjnyi magas betűkkel írt felirat szövege a következő: „Én, Rozália, Sinibaldinak, Quisquina és Rose urának leánya, elhatároztam, hogy az én Uram, Jézus Krisztus szeretetéből ebben a barlangban lakom”.

Hogy miért hagyta el ezt a helyet, valójában nem lehet tudni. Valószínűen azért, mert amikor a szicíliai grófok és bárók fellázadtak a normannok ellen, Rozália édesapja is meghalt, a birtokait pedig elkobozták, nem maradhatott a családi birtokon. Amikor őt is halálra keresték, egy tölgyfa odvában rejtőzött el, így menekült meg. A veszély elmúltával a Monte Pellegrino-hegyre ment, melynek 606 méter magasba nyúló mészkősziklái biztos menedéket nyújtottak már a rómaiak és a szaracénok ellen is, soha nem tudták elfoglalni. Rozália ebben a zord környezetben élte le életének hátralevő részét egy barlangban. „Napjai teljes szigorúságban, mindenről való lemondásban, vezeklésben és a Krisztushoz való folytonos imádságban teltek. Teste felemésztődött, mert a szent remetének nem volt más gondolata vagy vágya, mint a Megfeszített. De tudta, hogy ez volt az ő szentség felé vezető útja.”

Nem lehet pontosan tudni, mennyi időt töltött Rozália remeteként a barlangban, csak a halála dátuma ismert, amely 1160. szeptember 4-én következett be, mintegy harmincöt éves korában.

Szent Rozália holteste

A halál nem váratlanul érte a szentéletű remetét, nem is szenvedések közepette tört rá. Az öt évszázaddal később megtalált holtteste ezt igazolja. Nem volt senki, aki mellette állt volna a halál órájában, egyedül készült fel rá. Jobbját kispárnaként helyezte a feje alá, baljával pedig a keblére szorította a keresztjét.

Rozália holttestét senki nem temette el, ám a természet gondoskodott erről is. A barlangban lecsepegő, meszet tartalmazó víz mintegy kagylóval vette körül testét, és meg is kövesítette. Így találtak rá tizenöt lábnyi mélységben a felszín alatt.

Rozália életszentsége már a kortársai előtt is ismeretes volt. Egy emberöltő után azonnal elkezdődött a tisztelete, s vele együtt a holttestének felkutatása is. 1589-ben egy Benedek nevű ferences remete látomásban részesült. A szent azt mondta neki: „Bármennyire is kerestek, addig nem találhattok meg, amíg a városom, Palermo nem szenved el egy nagy szerencsétlenséget”. Rozália tisztelete közben egyre nőtt, amit a tiszteletére épített kápolnák igazolnak. „De a legfontosabb tanúbizonyság Szent Rozália tisztelete azonnali elterjedésének az a szent ikon, amit 1170-ben neki szenteltek a palermói Martorana bizánci templomban, s Antiochiai György, a király admirálisa építtetett 1143-ban”. 

A palermói nép sok kéréssel és könyörgéssel fordult Rozáliához közbenjárásért, s így megjelenései és csodái hamarosan bekövetkeztek. Először 1348-ban jelent meg egy mosólánynak a Bivona melletti folyónál. Megígérte neki, hogy megszűnik a pestis, ha egy kápolnát építenek a tiszteletére. Egy nemesember megígérte a kápolna felépítését. Miután kész lett, a pestis megszűnt. Egy másik csoda, hasonló eseményhez kötődik. Ekkor Palermo városa szenvedett pestisben. Miután a város szenátusa 1474-ben restauráltatta a Monte Pellegrinón lévő, romlásnak indult kápolnát, ismét megszűnt a szörnyű betegség. Aztán egy tizenhét esztendős, Domenica nevű, születésétől néma leány, miután annak a helynek a közelében hívta segítségül Rozáliát, ahol remeteségének első periódusát töltötte, visszanyerte beszélőképességét.

Szent Rozália 1623 októberében fehér szerzetesi öltözetben jelent meg Geronima lo Gatto, 47 esztendős asszony előtt, aki a kórházban halálán volt. Azt hitte, hogy egy ápolónő, ezért kérte, nedvesítse meg kiszáradt ajkait. Amint a fehér ruhás szerzetes közeledett hozzá, a szomjúsága azonnal megszűnt. Így ismerte fel Rozáliát, aki eltűnése előtt ígéretet tett neki: „Hagyj fel minden félelemmel, mert hamarosan meggyógyulsz, ezért tégy fogadalmat a Monte Pellegrinón!” Két nap múlva csodálatosan meggyógyult az asszony. Néhány hónap elteltével, 1624. május 26-án két másik asszonnyal el is zarándokolt a hegyre. Itt újabb látomásban és ígéretben részesült: „Eljöttél, hogy beváltsd megígért fogadalmadat, most menj békével! Hamarosan megmutatom neked a pontos helyet, hol nyugszik a testem: arra buzdítalak, hogy azonnal kezdd meg a keresést és értesítsd a város püspökét, hogy elérkezett az idő!”

Rozália előre kinyilvánította, hogy egy nagy vész folyamán fogják megtalálni. S elérkezett az idő. A Geronima lo Gattonak tett ígéret után ötven nappal megtalálták azon a helyen, amit megmutatott neki. Négy szerzetes és kilenc világi ember vasbunkókkal tört szét egy sziklát, amely gátolta a további kutatást. Ekkor – 1624. július 15-én – rendkívüli látvány tárult eléjük: a szent teste megkövesedve egy nyílás nélküli sziklába volt zárva, mint egy kagylóba. A hatalmas kőtömböt egyetlen ember felbírta emelni.

Az igazi csodás esemény, amely a szent holttestének megtalálását kísérte, a Palermóban dúló pestis megszűnése volt. A feltalálást követő tizenkettedik napon, július 27-én a város szenátusának elöljárója az egész nép nevében javaslatot tett arra nézve, hogy Szent Rozáliát Palermo város legfőbb patrónájává nyilvánítsák; megígérte egy gazdag kápolna építését, valamint azt, hogy mire megtörténik a földi maradványok végleges azonosítása, egy ezüst tartót készítenek az ereklyék számára. Szeptember 4-én pedig a város – a pestis miatti hosszú elzárkózás után – fényes körmenetet tartott, amelyben még nem az ereklyéket vitték (mivel a hivatalos eljárás még nem fejeződött be), hanem a szent szobrát.

Az azonosítási eljárás viszonylag hosszú időt vett igénybe. Doria bíboros egy szakértőkből és orvosokból álló bizottságot hozott létre, amely először nem tudott eredményes munkát végezni, azonban 1625. február 25-én végül egy újabb bizottság megállapította a földi maradványok kétségen kívüli hitelességét. Ezt maga a szent erősítette meg, mégpedig előzetesen. Ugyanis egy – a nép által „Vadász”-nak nevezett – ember (Vincenzo Bonello) a halálos ágyán árulta el, hogy neki is megjelent Szent Rozália, mégpedig akkor, amikor a pestisben elhunyt ifjú felesége miatti elkeseredésében le akarta vetni magát egy szikláról. A szent elvezette a holttestét rejtő barlanghoz, s kérte, mondja meg az érseknek, hogy a földi maradványok valóban az övéi. Aztán előre jelezte, hogy hamarosan meg fog halni pestisben, és hozzáfűzte: „Azon a napon, amelyen csontjaimat győzedelmesen hordozzák körül ünnepélyes menetben, a városban megszűnik a pestis”.

Ugyanebben az esztendőben június 7-én – Onofrio Paruta krónikás aprólékos leírása szerint – soha nem látott hatalmas ünnepség kezdődött a városban; július 12-én a nemesek lovas felvonulása követte, majd az első tűzijáték Szent Rozália tiszteletére. Végül a szent ereklyéinek ünnepélyes körmenete következett 1625. július 15-én. Ezt a dátumot, a holttest megtalálásának első évfordulóját nyilvánították a pestis végleges megszűnésének napjává.