Új otthonom közelében, egy rezervátum kellős közepén van egy gyönyörű tó. A turisták kedvenc célpontja, noha náddal és sással szegélyezett partjához tilos odamenni, nehogy az ott élő állatokat valaki is megzavarja.
Egyik napon kora reggel én is kisétáltam a tóhoz. Gondolataimat akartam összeszedni. Minduntalan ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek föl bennem: Mi az élet útelágazásainál a legfontosabb? Mire kell új életszakaszoknál, sorsfordulókon, határhelyzetekben, új fejezeteinél odafigyelni?
A tavon vadludak ringatóztak. Messziről is jól kivehető volt, hogy egy csapat nagy lilik. Északról érkezhettek valahonnan Izland vagy Grönland tájairól. Ilyenkor, késő ősszel otthagyják megszokott otthonukat, és nekivágnak az új, ismeretlen célnak...
Épp szépítkeztek és tollaikat rakták rendbe. Szemmel láthatóan útra készülődtek. Váratlanul mintegy titkosan megadott jelre – hangos gágogás közepette és szárnyaikkal nagyokat verdesve – elkezdtek futni a tó vizén, azután fenségesen a magasba emelkedtek. Majd mielőtt a rájuk jellemző alakzatban elindultak volna a meleg dél felé, egyszer-kétszer még körülrepülték a tavat, hogy a tétovázókat és késedelmeskedőket is bevárják - illetve, hogy búcsút vegyenek...
Olyannyira megigéztek, hogy magam sem tudom, miért, de ezt kiáltottam utánuk:
- „Mit kell tennem új élethelyzetemben?”
Az egyikük ezt válaszolta:
- „Tűzz ki magad elé egy új célt, és minden vágyaddal, erőddel és igyekezeteddel azon légy, hogy azt el is érd!”
Egy másikuk ezt kiáltotta vissza:
- „Késznek kell lenned arra, hogy búcsút végy a megszokottól!”
Egy harmadik még hozzáfűzte:
- „Össze kell szedned magadban a bátorságot ahhoz, hogy az újjal és az ismeretlennel találkozz!”
Aztán elnyelte őket a messzeség...
Én még egy jó ideig álltam ott gondolataimba merülten. Megvallom, kicsit összekuszáltak ezek a látszólag összefüggéstelen válaszok, és már-már megmosolyogtam magam, amiért létkérdésekben a vadlibákat kérdeztem.
De aztán őszintén be kellett ismernem, hogy némiképp igazuk lehet, mert egy jó ideje épp az általuk felemlített dolgokkal állok én is hadilábon...
Aztán azok is eszembe jutottak, akik személyes beszélgetéseink alkalmával bevallották nekem, hogy egy életszakasz lezárása után milyen nehéz volt nekik szakítani a múlttal – és újra felállni...
Milyen embert próbáló volt számukra az újrakezdés egy valaki nagyon kedves elvesztése után...
Milyen üres és értéktelennek tűnő volt az életük, és milyen körülményes volt a talpra állás, amikor hitvestársuk, vagy partnerük valaki miatt elhagyta őket...
Mennyire bénító érzés volt, amikor egy nagy betegség beköszöntött, majd milyen körülményes volt lelkileg a gyógyulás...
A vadlibákkal való találkozás, a rendezett, közös és egy új cél felé való – nem egyszer veszélyes és fárasztó – bátor vonulásuk felnyitotta a szememet. Egyszerre minden megvilágosodott bennem.
Sorsfordulókon csak abban az esetben növekedhetünk belül, ha új célt tűzünk ki magunk elé és ezt minden erőnkkel és igyekezetünkkel igyekszünk meg is valósítani!
Sorsfordulókon csak akkor tudunk újra talpra állni, ha búcsút veszünk a megszokottól, amely nem egyszer kolonc és gúzsba köti legjobb lelki erőinket!
Sorsfordulókon csak akkor tudunk a kátyúból kilábalni, ha nem féljük az újat és az ismeretlent, hanem – mint Isten által nyújtott új lehetőségeket – kitárt karokkal fogadjuk!
Ha így teszünk, nem szegényebbek, hanem gazdagabbak és szabadabbak leszünk!
És ami fontosabb: ismét szárnyalni tudunk!
Mint a vadlibák...
Egyik napon kora reggel én is kisétáltam a tóhoz. Gondolataimat akartam összeszedni. Minduntalan ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek föl bennem: Mi az élet útelágazásainál a legfontosabb? Mire kell új életszakaszoknál, sorsfordulókon, határhelyzetekben, új fejezeteinél odafigyelni?
A tavon vadludak ringatóztak. Messziről is jól kivehető volt, hogy egy csapat nagy lilik. Északról érkezhettek valahonnan Izland vagy Grönland tájairól. Ilyenkor, késő ősszel otthagyják megszokott otthonukat, és nekivágnak az új, ismeretlen célnak...
Épp szépítkeztek és tollaikat rakták rendbe. Szemmel láthatóan útra készülődtek. Váratlanul mintegy titkosan megadott jelre – hangos gágogás közepette és szárnyaikkal nagyokat verdesve – elkezdtek futni a tó vizén, azután fenségesen a magasba emelkedtek. Majd mielőtt a rájuk jellemző alakzatban elindultak volna a meleg dél felé, egyszer-kétszer még körülrepülték a tavat, hogy a tétovázókat és késedelmeskedőket is bevárják - illetve, hogy búcsút vegyenek...
Olyannyira megigéztek, hogy magam sem tudom, miért, de ezt kiáltottam utánuk:
- „Mit kell tennem új élethelyzetemben?”
Az egyikük ezt válaszolta:
- „Tűzz ki magad elé egy új célt, és minden vágyaddal, erőddel és igyekezeteddel azon légy, hogy azt el is érd!”
Egy másikuk ezt kiáltotta vissza:
- „Késznek kell lenned arra, hogy búcsút végy a megszokottól!”
Egy harmadik még hozzáfűzte:
- „Össze kell szedned magadban a bátorságot ahhoz, hogy az újjal és az ismeretlennel találkozz!”
Aztán elnyelte őket a messzeség...
Én még egy jó ideig álltam ott gondolataimba merülten. Megvallom, kicsit összekuszáltak ezek a látszólag összefüggéstelen válaszok, és már-már megmosolyogtam magam, amiért létkérdésekben a vadlibákat kérdeztem.
De aztán őszintén be kellett ismernem, hogy némiképp igazuk lehet, mert egy jó ideje épp az általuk felemlített dolgokkal állok én is hadilábon...
Aztán azok is eszembe jutottak, akik személyes beszélgetéseink alkalmával bevallották nekem, hogy egy életszakasz lezárása után milyen nehéz volt nekik szakítani a múlttal – és újra felállni...
Milyen embert próbáló volt számukra az újrakezdés egy valaki nagyon kedves elvesztése után...
Milyen üres és értéktelennek tűnő volt az életük, és milyen körülményes volt a talpra állás, amikor hitvestársuk, vagy partnerük valaki miatt elhagyta őket...
Mennyire bénító érzés volt, amikor egy nagy betegség beköszöntött, majd milyen körülményes volt lelkileg a gyógyulás...
A vadlibákkal való találkozás, a rendezett, közös és egy új cél felé való – nem egyszer veszélyes és fárasztó – bátor vonulásuk felnyitotta a szememet. Egyszerre minden megvilágosodott bennem.
Sorsfordulókon csak abban az esetben növekedhetünk belül, ha új célt tűzünk ki magunk elé és ezt minden erőnkkel és igyekezetünkkel igyekszünk meg is valósítani!
Sorsfordulókon csak akkor tudunk újra talpra állni, ha búcsút veszünk a megszokottól, amely nem egyszer kolonc és gúzsba köti legjobb lelki erőinket!
Sorsfordulókon csak akkor tudunk a kátyúból kilábalni, ha nem féljük az újat és az ismeretlent, hanem – mint Isten által nyújtott új lehetőségeket – kitárt karokkal fogadjuk!
Ha így teszünk, nem szegényebbek, hanem gazdagabbak és szabadabbak leszünk!
És ami fontosabb: ismét szárnyalni tudunk!
Mint a vadlibák...
Ezt kívánja minden kedves Olvasójának,
Imre atya
2020. november 10.
A kép
lelőhelye: https://pixabay.com/.../seychelle-i-%C3%BCgy-lib%C3%A1k.../
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése