Oldalak

vasárnap, március 09, 2014

Böjt, jó cselekedet és ima - nagyböjt 1. vasárnapja

Hamvazószerdával kezdetét vette a nagyböjt. Az a nagyböjt, amelynek igazi liturgikus neve így hangzik: a húsvéti előkészület szent negyven napja. Ez név jelzi, hogy ebben az időszakban nem is a böjtölésen van a hangsúly, hanem az előkészületen, aminek egyik eszköze az önmegtagadás, a böjt. Ugyanis a szent negyven nap értelmét a húsvétra irányultságában nyeri el.

A húsvét keresztény életünk egyik legnagyobb ünnepe. Keresztény hitünk magva, az emberi lét értelmének kulcsa. Hitünk minden tanítása és megnyilvánulása a húsvét, a feltámadás titkában forrásozik. A húsvét az igazi örömmel tölti el a hívőt. Azzal az örömmel, amely emberi létünk alapvető félelmének, a halállal kapcsolatban érzett félelmének a homlokegyenest ellenkezője és kioltója. Örömünk pedig a közösségi ünneplésben lesz kézzelfoghatóvá. De csak akkor, ha erre a nagy ünnepre kellőképpen fölkészülünk.

Éppen a napokban tapasztalhattuk, hogy egy farsangi felvonulásra, egy bálra, mennyit készültek iskolás gyerekeink, fiataljaink, de felnőttjeink is. Ugyanígy mennyi készülődéssel jár egy-egy kirándulás, vendég fogadás. Hát akkor mennyivel inkább fel kell készülnünk az emberi létünk értelmét feltáró ünnepre, a húsvétra.
Jézus egész élete a húsvétra való készület volt. De amikor rejtett názáreti évei után kilép a nyilvánosság elé, akkor ez a készület még hatványozottabb lesz, amibe belevonja testét és lelkét, a böjt és a bensőséges ima által. Megkeresztelkedése után a pusztaságba vonul, pontosabban a Lélek, a Szentlélek vitte őt oda. A pusztaság az a hely, ahol nincs semmi, vagy legalábbis sokkal szegényebb az élővilága, változatossága egy ilyen helynek, mint mondjuk az erdőnek. Az igazi pusztában csak a sziporkázó kék ég van és a kő vagy a homoksivatag.
Ez a pusztaság csak külső pusztaság, amely utal a belső pusztaságra, melyet lelkünkben kell kialakítani. Lelkünkből is el kell távolítani minden olyan dolgot, amely fölöslegesen leköti figyelmünket. Csak egyetlen egy dolog maradhat ott: Isten.
Jézus negyven napig maradt a pusztában, mert mindent kikapcsolt maga körül, hogy egyedül csak Istennel legyen, hogy felkészüljön arra, ami előtte áll, és annak befejezésére, a húsvétra.

Mi is a szent negyven-napban Jézussal együtt igyekezzünk mindent kikapcsolni magunk körül, ami elterelheti figyelmünket az Istennel való bensőséges kapcsolatról. Ebből a megfontolásból alakult ki az a gyakorlat, hogy az öntudatos, elkötelezett hívő keresztényember, ilyenkor tartózkodik a zajos mulatságtól, az eszeveszett szórakozástól, az elmét kábító alkoholtól, a gyomor működését felkavaró lakmározástól, a fölösleges és olykor mások becsületébe gázoló beszédektől, a jogtalan kritizálástól, az alaptalan ítélkezéstől és a többi… A katolikus templomok is ilyenkor azért vesztik el díszüket, az oltárokat díszítő virágokat, mert egyedül most csak Istenre akarunk figyelni, s Jézussal akarunk készülni a húsvét méltó megünneplésére.
Egyvalaki azonban nem akarja, hogy Istennel való találkozásunk és felkészülésünk sikeres legyen: a sátán. A sátán már Jézusnál is vette a bátorságot és zaklatta őt kísértéseivel: hogy változtassa a követ kenyérré - ez az ösztönök kísértése, hogy ugorjon le a Templom szédületesen magas párkányáról - ez az önzés kísértése; hogy imádja a sátánt, cserében az világ összes országáért - ez a hatalom kísértése.
Ezek a kísértések a Jézussal együtt pusztába vonuló Isten népét, vagyis bennünket is érnek. Hiszen ha a sátán már Jézust, az Istenembert megkísértette, akkor minket miért ne.

Mik ezek a kísértések és hogyan győzhetők le? Erre irányítsuk most figyelmünket, Jézus válaszai és az Egyház évszázados gyakorlata alapján.

Az első kísértés: a köveket kenyérré változtatni: az ösztönök kísértése. Itt arról van szó, hogy az ember maradéktalanul elégítse ki a különböző ösztöneit. A minket körülvevő környezet minden erejével erre biztat a reklámok, az igénytelen filmek által: éljük ki ösztöneinket, élvezzük az életet, mert azért van. És különben is senki sem tilthatja meg, mert ehhez már csak jogunk van.
Erre a kísértésre adja Jézus által az Egyház az ellenszerét, a böjtöt: „Nemcsak kenyérrel él az ember” - nemcsak ösztönökből áll az ember. A böjtölésben – aminek leggyakoribb formája az étel és ital böjt – az ember megéli emberi méltóságát azzal, hogy tud uralkodni testének vágyain, hogy tud parancsolni „falánk és borissza” természetének. Ezen túl megtapasztalja teremtettségét, törékenységét, s ez alázatra indítja Teremtője előtt, akinek létének minden percét köszönheti. Az ember test és lélek egysége, s amikor böjtöl, akkor mintegy testével imádkozik.
De ott a veszély a böjtölésben, hogy azt az ember afféle fizetési eszköznek, mennyei valutának tekinti az Istennél, amivel kikényszeríthet belőle kérések teljesítését, mert hát megfizetett érte. Ez a magatartás tulajdonképpen farizeuság, amelyet Jézus működésekor nem győzött kárhoztatni.

A második kísértés: ugorjon le Jézus a templomról, majd elkapják az angyalok: az önzés kísértése ez. Az önzésé, mert ha Jézus leugrik, akkor abban az a lényeg, hogy ő jól érezze magát, s majd mások, az angyalok ehhez segédkeznek.
Egyéni életünkben ez úgy jelentkezik, hogy senkivel és semmivel nem törődve éljük életünket, harcolunk a boldogságunkért, de ha baj van, akkor rögtön Istenhez könyörgünk, s embertársainkhoz fordulunk, és szörnyen megharagszunk, ha azonnal nem jön a segítség.
Jézus válasza a kísértésre: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” - hogy ő cselekedjen helyetted. Az Egyház a jó cselekedeteket adja kezünkbe eme kísértés ellenszereként, hogy másokon segítve, másokkal kapcsolatba lépve megtapasztaljuk, hogy boldogságunk egymáson múlik, a tettekben megnyilvánuló önzetlen szeretetből fakadó jó cselekedetekben.
Veszélyforrás a jó cselekedetek terén, hogy megrontja az önzés: csak azért teszek jót, hogy népszerű legyek. Azért adok másoknak, hogy szükség esetén én is kapjak tőlük, ha rászorulok. Jézus soha nem azért segített az embereken, hogy népszerű legyen, vagy azért, hogy majd adott esetben hálára legyenek kötelezve vele szemben. Ebben az értelemben mondjuk azt, Jézus egyetlen csodát sem tett magáért. S ha ő nem tett, akkor mi se kívánjunk magunknak önző érdekekből.

A harmadik kísértés a hatalom kísértése: Jézusé lesz a világ összes országa, ha leborulva imádja a sátánt. A hatalom ősi kísértés. A hatalomvágyban tulajdonképpen az ember végtelen utáni vágyának a sátán által félremanipulált változatát figyelhetjük meg. A végtelen utáni vágy a hatalomban úgy jelentkezik, hogy az ember legyen az isten. Mindenkin, vagy legalább minél több emberen uralkodjék. Magát tegye meg az őt körülvevő világ középpontjának. Kultúrvilágunkban kifinomított változatát karriernek hívják, ahol a vezető beosztás megszerzésében a képlet ugyanaz: minél több embernek parancsolni.
Az ellenszere ennek a kísértésnek az imádság: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Az imádságban az ember kapcsolatba lép Istennel és rádöbben, hogy nélküle semmi, és semmit sem tehetne. Előtte minden hatalom a porszemnél is kevesebbet ér.
Most nagyböjtben azt ajánlja az Egyház, hogy imádkozzunk többet. Ez azonban még csak véletlenül sem a mennyiség növelését jelenti, hanem a minőségét. Mert ott a veszély az imában, hogy hatalomvágyunkat ide is bevisszük: szeretnénk, ha Isten kéréseink, követeléseink, elképzeléseink kivitelezője lenne, akit imádságunkkal mintegy lefizethetünk. A legjobb ima az, ha magunkban és magunk körül csendet teremtve engedjük végre az Istent is megszólalni a csendben, hogy szóljon hozzánk.

Az Egyház a mai vasárnapon kezünkbe adja a felkészülés kísértéseinek ellenszereit: a böjtöt, a jó cselekedeteket, és az imádságot. Gyakoroljuk ezeket, hogy hitünk nagy eseményére méltón felkészüljük, és a felkészülésünk eredményeképpen lelki megerősödést és életet jelentsen a húsvét közelgő ünnepe. Azonban ne csak ezen szent negyven napon cselekedjünk így, hanem egész életünk folyamán, hogy az örök húsvét, a mi feltámadásunk örömére is felkészüljünk. Ámen

Nincsenek megjegyzések: