Folytattuk a felújítási munkálatokat a Megyei Tanács támogatásával

Az Esztelnek-i Ferences Kolostor felújításával kapcsolatos uniós pályázati kérelmünket 2015-ben adtuk le és a jóváhagyása után, 2017 májusában aláírtuk Gyulafehérváron a pályázati szerződést, ami 2020 májusát jelölte meg a pályázattal kapcsolatos munkálatok befejezése és elszámolása végső dátumaként.

Különböző okok és tényezők miatt a határidőt nem sikerült tartani, ugyanis a tényleges munkálatok csak 2018. október 31-én kezdődhettek el és 2021 februárjában fejeződtek be, de már nem az eredeti, hanem a  módosított (összezsugorított) terv szerint. Vagyis a teljes tervet nem sikerült egészen megvalósítani. Pénzhiány (fizetések duplájára emelkedése az építőiparban és az építkezési anyagok folyamatos drágulás…) miatt, szinte teljes egészében csak a kolostor főszárnyát sikerült befejezni. Bár, rajtunk kívül álló ok miatt, itt is elmaradt a főhomlokzat rendbetétele, annak ellenére, hogy megvalósulhatott volna…

Pénzhiány miatt a nagy tervből hátra maradt az újonnan épített konferenciaterem befejezése, a kolostor derékszögű kőfalának a felújítása a régi kolostor külön álló boltíves nagytermével együtt, amit jelenleg pinceként használunk, illetve az eső és talajvíz elvezetése, az épület körüli terület rendezése, valamint az 1921-ben leéget templom fundamentumának feltárása, láthatóvá tétele. Ezeket a munkálatokat csak részekre bontva végezhetjük, ahogy sikerül pénzbeli fedezetet találni rájuk.

2021-ben a Kovászna Megyei Tanács és az Esztelneki Önkormányzat közös támogatásának jóvoltából sikerült a konferencia terem munkálatait befejezni. 

Idén, 2022-ben, a hozzátartozó kisterem (hittanterem) mennyezetét szigeteltük és a falait tettük rendbe a Kovászna Megyei Tanács támogatásának köszönhetően is. Ha összegyűl a szükséges anyagi fedezet, akkor majd folytatnunk kell a padló lekövezésével, a kisteremben és a két terem előtti lefedő részével, illetve a kézmosók és illemhelyek elkészítésével. 

Ez alkalommal szeretnék hálás köszönetet mondani a Kovászna Megyei Tanács idei (2022), nélkülözhetetlen támogatásért. 

Kakucs Béla, fr. Szilveszter ofm 

Elhiggye a világ, hogy te küldtél engem – Húsvét 7. vasárnapja

 Szentírási részek: Olv. ApCsel 7,55-60 // Ev. Jn. 17, 20-26

„A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat” (7,58) – miközben István diakónus vére hullatásával tanúskodott a föltámadt, és mennybe ment Üdvözítőbe vetett hitéről – olvastuk az első olvasmányban. 

A tanú a jogi nyelvből vett kifejezés, olyan személyt jelent, aki az általa látott, hallott, megtapasztalt tényt, eseményt igazolja a bíróság előtt. A Szentírás szerinti, az újszövetségi tanúnak is a világban arról kell tanúskodni, amit látott, hallott és megtapasztalt.
De lássuk csak, kik azok a személyek, akik megfelelnek ezeknek az ismertető jegyeknek, kik azok, akiket ebben az értelemben tanúknak mondhatunk?
Elsősorban ezek az ismertetőjegyek, követelmények Jézus Krisztusra igazak, aki maga a Tanú; tanúságot tesz a mennyei Atyáról: „Én az Atyától származom és Tőle jöttem. Nem magamtól jöttem, hanem Ő küldött” (Jn 8,42). Továbbá: „Most már tudják, hogy a tanítást, amit kaptam Tőled, továbbadtam nekik (a tanítványoknak)” (Jn 17,8) – mondja főpapi imájában Jézus.
Másodsorban az újszövetségi tanú ismertetőjegyeinek az apostolok felelnek meg, akik Jézus Krisztusról tanúskodnak életük árán is: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel. 4,20) – mondják a főtanács előtt, amikor az el akarja hallgattatni, amikor az meg akarja tiltani, hogy a föltámadott Úrról beszéljenek és róla tanúskodjanak.
Szent Péter apostol – Júdás helyett – Mátyás apostollá választásakor alapvetően fontosnak tartotta, hogy a megválasztandó egyén TANÚ legyen, ezért mondja: „Szükséges tehát, hogy valaki azok közül, akik mindig velünk tartottak, amíg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt – tudniillik János keresztségétől fogva egészen mennybemenetele napjáig – velünk együtt tanúskodjék az Ő feltámadásáról." (ApCsel. 1,21-22)
Az első olvasmányban szereplő István diakónus, Jézus Krisztus mellett tett tanúságtételével a halálig megy, mint vértanú hal meg, tanúságot téve Istene és hite mellett.
István az első tanítvány, aki Mesterét a halálig követi. Amíg Jézusnak a halálküzdelem sötétségén kellett átvergődnie, addig István elragadtatva szemléli a megnyílt eget. Ő már Ura borzalmas halálának gyümölcseit élvezi: Jézus a kereszten minden vértanú számára erőt érdemelt ki, mennybemenetele után pedig elküldte a Szentlelket minden hívőre. Istvánban bámulatra méltóan beteljesedik Jézus ígérete: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket és tanúim lesztek” (ApCsel 1,8) – ő az lett élete föláldozása árán is.
István halálában is követi a Megváltót, s a Szentlélektől eltelve arra is képes, hogy gyilkosaiért imádkozzon: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” (ApCsel 7,60) Mintha csak Jézust hallanánk, aki a kereszten így imádkozott kivégzőiért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”(Lk 23,34)

„A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat”, s talán István ruháit is. Majd később, a damaszkuszi úton történt események után a keresztény üldöző Saulból Pál lesz, aki beöltözik „István ruháiba”, mint apostol és vértanú. Egészen biztos, hogy megtérése után visszaemlékezik István diakónus megkövezésére, s az egész emberre, aki elsőként lett a hit vértanúja s a Föltámadott tanúja.
Harmadsorban újszövetségi tanúk vagyunk, kell, hogy legyünk mi is, Jézus Krisztus Egyházának ma élő tagjai. Tanúskodnunk kell a világ előtt arról, hogy az Atya a Fiúban megváltót küldött, az ő feltámadásában biztosította számunkra az örök életet, és a Szentlélek elküldésével alkalmassá tett bennünket hivatásunk betöltésére. Az egyház kezdeti évei, elindulása, Krisztus megdicsőítésének a vágya érthetővé teszik, hogy a Szentlélek kiáradását elsősorban úgy fogták fel az első keresztények, mint aki mindenkit tanúságtételre ösztönöz. Igen, szóban, tettben és krisztusi magatartással kell hirdetni, hirdetnünk az Isten országát.
Főpapi imájában Jézus az egyházért – vagyis értünk és minden idők keresztényéért – így imádkozott: „De nemcsak értük (ti. a tanítványokért) könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem” (Jn 17,20). Az Úr Jézus, miután imádkozott apostolaiért, imádkozik mindazokért, akik hinni fognak benne, és azt kéri követői számára, hogy „legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk” (Jn 17,21). A hívőknek kért egység mindenekelőtt egység az Atyával és a Fiúval a Szentlélekben, kölcsönös egységünk egyetlen forrása.
A megkeresztelt ember akkor nevezhető érett kereszténynek, amikor megéli az Istennel való személyes találkozást, és ez a testvéreivel való találkozásban árad ki, kapcsolatban mutatkozik meg.
Az első, az Istennel való találkozás az alap, a második, az emberrel való találkozásnak a fundamentuma, a második viszont az elsőnek látható és ellenőrizhető jele, gyümölcse. Jézus akarata szerint a hívek Istennel és egymás közt megélt egységének olyan tökéletesnek kell lennie, hogy visszatükrözze a közte és az Atya közötti egységet: „egy legyenek, amint mi egy vagyunk” és így „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”.
Megdöbbentő, hogy mennyire sürgeti az Úr ezt: „Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél, és szereted őket, amint engem szerettél” (Jn 7,23). Szinte azt lehetne mondani, hogy Jézus a hívekre, vagyis ránk bízza a világ hitét, egységünk által nekünk kell megmutatnunk azt a szeretetet, amellyel Isten szereti és üdvözíteni akarja az embereket.

Félelmetes felelősség ez, sajnos igen kevesen gondolunk rá. Kevesen gondolunk arra, hogy a mi megélt hitünktől, mindennapi életvitelünktől, szavainktól, cselekedeteinktől is függ az, hogy mások, akár családtagjaink, közelebb kerülnek-e Istenhez, vagy éppen eltávolodnak tőle, hogy az Egy Istenben hisznek-e, vagy a hét decis üvegbe, hogy a második isteni személyben, a Fiúban hisznek-e vagy a féldecis pohárban – ahogy skandálták „hívő” szülök hittanos gyerekei az iskolában éppen úgy, mint a plébániai hittanóráról, az elsőáldozási felkészítőről hazamenet (!). Talán a gyerekek mentsége, hogy igazából nem tudták, hogy mit beszélnek, de a szomorú az, hogy se az iskolába, se az utcán, se odahaza a családba, nem akadt egyetlen felnőtt sem aki, elmagyarázta volna nekik, hogy milyen hit ellenes, káromkodó szöveget ismételgetnek, pont akkor, amikor elsőáldozásra készülnek...

Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon modern társadalmunkban, miért fogyatkozott meg annyira a hit és a hitből fakadó élet, a vallásos élet gyakorlata, a vasárnapi szentmisén való részvétel, a napi ima végzése?  Vajon ennek nem az az oka, hogy a hívők között, vagyis közöttünk is megfogyatkozott a szeretetben való egység, az összetartozás tudata, az egymást segítő, támogató akarat, a jószándékú odafigyelés, meghallgatás?
Ennek orvoslására csak egyetlen eszközt ismerünk: teret adni Jézusnak, hogy teljesen bennünk élhessen – ahogy mondja „Én bennük” – hogy Ő szeressen bennünk és Ő egyesítsen mindnyájunkat az ő szeretetében.
Ne feledjük, csak a bennünk lakozó Isten által válhatunk igazán egyé és hitelt érdemlő tanúkká. Ezt a szentmisében magunkhoz vett Oltáriszentség által is megtapasztalhatjuk, illetve megtapasztalhatnánk, ha szentáldozáshoz járulnánk. Hiszen semmi sem tud bennünket annyira hasonlóvá és egyé forrasztani, annyi erővel és bátorsággal eltölteni, mint Isten szentségi jelenléte az emberben.

Mi mindannyian mások vagyunk, s ez jól is van így. Erről nem kell lemondanunk. Egyetlen hajszál génállományának vizsgálatából kiderül, hogy az a föltételezett személyé–e, vagy sem. Minden embernek más, még a hajszála is.
Csak a bennünk lakozó Isten Lelke ugyanaz, csak Krisztus szentségi jelenléte ugyanaz minden emberben, mert a bennünk lakozó ugyanaz. Nagy titok és nagy csoda ez, s egyben nagy ajándék és felelősség is. Amikor fölfedezzük ezt, akkor rájövünk arra, hogy miként őrizhetjük meg sajátságainkat úgy, hogy valami mégis hihetetlenül egyé teremt bennünket.
Talán valaki azt kérdezhetné, hogy mire jó az egység, mi szükség van rá? Az egység bizonyítéka, jele és eszköze annak, hogy a Három Személyű egy Istenhez tartozunk-e vagy sem.
Jele és eszköze, mert ahol egy szív, egy lélek egy közösség, ott egészen biztos a szeretet is jelen van köztük. A tanúságtevő szeretet előfeltétele pedig az egység.

Nekünk erről a Krisztusba vetett hitről és e hitből forrásozó szeretetről, a keresztségben és a bérmálásban kapott küldetésünk révén – az apostolokhoz, a tanítványokhoz hasonló módon – kell tanúságot tennünk: a keresztény életvitelünket éltető – krisztusi tanítás terjesztésével, amit Urunk Jézus e szavakkal adott parancsba: „Menjetek, tegyetek tanítványommá – tanúmmá – minden népet!" (Mt 28,19).

A kereszten való fölemelése jelezte és hirdette a mennyekbe való fölemelését – Urunk Mennybemenetele

Szent Lukács evangélista azt beszéli el, hogy az apostolok, miután látták Jézust felmenni a mennybe, nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Ez kissé furcsának tűnik, hiszen amikor búcsút veszünk családunktól, barátainktól és véglegesen elválunk tőlük, főleg halál esetén, természetes szomorúság vesz erőt rajtunk, mert nem látjuk többé arcukat, nem halljuk hangjukat, nem élvezhetjük szeretetüket, jelenlétüket. Az evangélista azonban hangsúlyozza az apostolok nagy örömét. Hogyan lehetséges ez? Miért lehetséges? Éppen azért, mert a hit tekintetével megértik, hogy Jézus, bár nem látják többé szemükkel, mindig velük marad, soha nem hagyja el őket. Az Atya dicsőségében támogatja, vezeti őket, közbenjár értük.
Nagypénteken a körülállok látták Jézust meghalni. Azonban a halál sokkal mélyebb misztérium mint ami látható belőle. Nem biológiai bomlás csupán, hanem zuhanás az alvilágba, melyet a Hitvallásban pokloknak nevezünk. Húsvétkor az Úr halálának szemtanúi látták az Ő dicsőségesen feltámadt testét, de a Mennybemenetel még tovább visz, mert az Úr dicsősége több mint emberi testének feltámadása, visszajövetele az életbe. Ugyanis ettől kezdve Jézus Krisztus az Atya jobbján ül, vagyis Isten testét-lelkét, egész emberségét felvette a maga szentháromságos életébe, a mennyei dicsőségbe és ezzel örökkévalósította. Ezért állíthatjuk, hogy Jézus földi életének csúcspontja mennybemenetele: amikor ebből a világból felmegy az Atyához, de ez az út, amely visszavezeti az Atya dicsőségébe, a kereszten – az emberiség iránti szeretet isteni tervéhez való engedelmességen – át halad.
A Katolikus Egyház Katekizmusa megállapítja, hogy „a kereszten való fölemelése jelezte és hirdette a mennyekbe való fölemelését, mert annak a kezdete volt” (662. pont). Nekünk is tisztában kell lennünk azzal keresztény életünkben, hogy csak akkor léphetünk be Isten dicsőségébe, ha minden nap hűségesek vagyunk akaratához, akkor is, amikor ez áldozatot kíván, vagy azt, hogy megváltoztassuk terveinket.
Ahhoz, hogy jobban megérthessük Krisztus mennybemenetelének lényegét, gondolnunk kell arra, ami ennek ellenpólusa, arra, amit a Hiszekegyben így fogalmazunk meg „Szála alá poklokra”. Jézusnak a nagyszombati poklokra szállása és a föltámadása utáni negyvenedik napon történt mennybemenetele az egyetlen üdvösségtörténeti eseménynek a két szélső, legtávolabb eső pontja.
Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől félünk: a bűnbe esett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot, ami Krisztus halála előtt se a mennyországhoz, se a pokolhoz nem tartozott, hiszen mindkettő még zárva volt, ezt nevezték az alvilágnak. Ide szállt le a jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavait: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is”(138.zs.). Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, a magányban is velünk van. Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb. Ez az értelmetlen lét, a magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk.
A mai ünnepen a nagyszombati alászállásnak az ellentétére tekintünk, vagyis Krisztus mennybemenetelére. Ezt a Hiszekegy így fogalmazza meg: „Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”.
E kijelentés nem Jézus Krisztus személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennybe volt, hanem emberi testére és lelkére. Erre mondja Szt. János apostol: senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia (Jn.3,13).
A mennybemenetel tudomására adja az emberiségnek azt a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökkévalósított formája, hogy Isten felveszi emberségünket az Ő dicsőségébe, sőt a megdicsőülés valamiképpen kiterjed a világmindenségre is.
Mindez annak köszönhető, hogy a második isteni személy egykor emberi testet, emberi természetet vett magára. De teste, amit értünk vett föl, nem jelmez, nem népviselet, amit azért öltött magára, hogy ismerőseinek bemutassa, s azután levesse, hanem ez által, velünk egylényegű lett, amint istenségében egylényegű Atyjával. Vagyis örökre ember is lett. Tehát nem a műkedvelő átmeneti rajongásának szintjén lett ember, hanem az isteni szeretet valóságában, amely végleges, örökkévaló és soha le nem törölhető bélyeggel jelöl meg mindent, amit magáévá tesz.
Tehát Isten nemcsak emberré lett, hanem ember is marad egy örökkévalóságon át. Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézusnak van feltámadott arca, van feltámadott szíve, teste. S mindez nem az Atyaistenért történt, Ő érte Krisztus Isten maradt, hanem „érettünk, a mi üdvösségünkért” testesült meg, lett emberré, hogy „emberarcú” örökkévalóságunk legyen.
A mennybemenetel titkához tartozik az is, ami az apostolokat az utolsó-vacsorán egyszerre töltötte el örömmel és szomorúsággal, mégpedig Jézusnak a bejelentése, miszerint: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok (Jn 16,7).
Eddig is működött a Szentlélek, azonban csak most, Krisztus feltámadása és mennybemenetele után tudja kifejteni hatását. Nem Jézus Krisztus földön való jelenléte akadályozta, hanem a mi földhöz ragadt gondolkodásunk, ragaszkodásunk a testi szemmel való látáshoz és a tapintáshoz. Krisztus ugyanis nem a szemünk előtt akar lenni, hanem bennünk, a szívünkben. Ezért tudtára adja övéinek, hogy többé nem jelenik meg, csak az utolsó napon, a világ végén, a negyven napos jelenés sorozat lezárult. Biztosan nagy sötétség borult az apostolok lelkére emiatt, de csak néhány pillanatra. Hiszen azt ígérte az Úr: Én veletek vagyok mindennap a világ végéig (Mt 28,20). És nem emberi testben, hanem a Lélekben jön vissza az emberhez, ahogy ígérte: Hozzá megyünk és benne fogunk lakni (Jn 14,23).
A Mennybemenetellel befejeződik Krisztus földi küldetése, és megkezdődik az apostoloké: „Menjetek - mondta az Úr -, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”(Mt 28,19). Az apostolok Ige-hirdetése, szentmise bemutatása, szentségek kiszolgálása, és az evangéliumi élet hirdetése által kell folytatódnia a Krisztus által megkezdet üdvösség művének.
Jézus szavai: Én veletek vagyok mindennap a világ végéig, beteljesedtek, méghozzá eléggé sajátosan, nem emberi számítás, hanem Isten elgondolása szerint. Ugyanis Pünkösd, a Lélek kiáradása, az Egyház és a szentségek születése volt Krisztusnak hatalommal való visszatérése, melyben végleg kinyilvánult, hogy Ő a mindenható Isten, az Atya jobbján ül, s vele egylényegű. S ezután már nem csak az örök, második isteni személyként, hanem emberségében is velünk van, mert Jézus mennybemenetele nem jelenti Jézus távollétét, éppen ellenkezőleg, azt húzza alá, hogy Jézus új módon él közöttünk: nem a világ egy meghatározott helyén, mint mennybemenetele előtt; most Isten országában van, jelen van minden térben és időben, közel van mindnyájunkhoz. Életünkben nem vagyunk egyedül: van szószólónk, aki vár és megvéd minket.
Szent Lukács evangéliuma azzal kezdődik, hogy az Ó szövetség papja, Zakariás áldozatbemutatás közben, az angyali jelenés alkalmával megnémul, s a templom szentélyéből kijövet nem tud áldást adni. Az evangélium legvégén viszont Jézus az Újszövetség Főpapja emeli föl kezét és áldja meg tanítványait. Ezzel a csodálatos párhuzammal érzékelteti az evangélista azt az új minőséget, mely a mennybemenetellel veszi kezdetét: a régi elmúlik, s emberi természetünkre a megdicsőülés és az örök, isteni élet vár.
Jézus mennybemenetele megismerteti velünk ezt az oly vigasztaló valóságot: Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, emberségünket elvitte Istenhez; megnyitotta számunkra az utat; olyan Ő, mint egy hegymászó csoport vezetője, aki felért a csúcsra és magához vonz minket, elvezetve Istenhez. Ha rábízzuk életünket, ha hagyjuk, hogy Ő vezessen bennünket, biztos kezekben leszünk: Üdvözítőnk, szószólónk kezében.

Hely- és rendtörténeti kiállítás az esztelneki ferences kolostorban.

 

Vasárnapi gondolatok: Aki szeret engem, megtartja tanításomat...

A húsvéti időszak gyakran visszatérő gondolata a Föltámadott Üdvözítővel való találkozás. A Föltámadt Krisztussal való találkozás elsősorban az „Isten szavára - Igéjére való odafigyeléssel kezdődik” – ma éppúgy, mint régen. Aki valóban odafigyel, az nemcsak a fülét nyitja meg, hanem a szívét is.
Befogadja magába a hallottakat és hagyja, hogy az dolgozzon benne, mint a kovász a tésztában, hogy befolyásolja gondolkodását életvitelét és cselekedeteit. Nem vagyunk magunkra hagyva abban a törekvésünkben, hogy a szívünkkel halljunk, és életünket eszerint irányítsuk. Jézus tudja, hogy ez nem sikerülhet saját erőnkből, a mai evangéliumi szakaszban segítséget ígér.
Ez a segítség a Szentlélek, akit az Atya küld Jézus nevében. Azonban az a veszély fenyeget minket, hogy kioltjuk magunkban a Lelket, tudálékosságunkkal, szívtelenségünkkel, szeretetlenségünkkel, türelmetlenségünkkel, illetve holmi megtévesztő, hamis üzenetekre való figyeléssel. Pedig milyen sok vigaszt nyújthat az a tudat, hogy Isten visel gondot reánk! A mi feladatunk csupán annyi, hogy nyitottak maradjunk a Lélek működésére, hogy Ő megtaníthasson mind arra, amit az Úr Jézus kinyilatkoztatott, s ami szükséges a földi, s örök boldogulásunkhoz. 

Isten Igéje ma, amely által a Föltámadott üzenni akar számunkra, így szól: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála”(Jn 14,23).
Ez az evangéliumi részlet, Jézus búcsúbeszédéhez tartozik, amelyet az utolsó vacsorán mondott övéinek, azt is mondhatjuk, ahogy a múlt vasárnap fogalmaztunk: ez az Ő végrendelete.
Az ember, ha végrendelkezik, felhagy az alakoskodással, őszintén szembenéz a múlttal, rendezi dolgait, és többnyire igyekszik megóvni szeretteit, hogy ugyanazon hibákat kövessék el, amelyek az ő életútjának ismertető jegyei voltak. Persze, a búcsú nem független a múlttól, az előzményektől.
Jézus azonban arra mutat példát, és arra tanít, hogy amint leéltük életünket, úgy fejezzük be, és amint be szeretnénk fejezni életünket, úgy kell élnünk mindennapjainkat, párbeszédet folytatva Istennel és embertárssal egyaránt.

Figyelemre méltó, hogy a fenti evangéliumi részlet egy kérdésre, a tanítványok által föltett kérdésre adott válasz. Jézus párbeszédet folytat, ott is, ahol mások monológot tartanak, szónokolnak. De mi is a kérdés? Júdás, nem a karióti, kérdezte az imént felolvasott rész előtti versben: „Uram, hogyan van az, hogy nekünk akarod magad kinyilatkoztatni, s nem a világnak?" Jézus válasza látszólag nem is érinti ezt a kérdést, kitérőnek tűnik, de valójában nagyon is következetesen arra válaszol.
A jézusi párbeszéd törvénye ez: a közösségen keresztül és csak a közösségen keresztül lehet hiteles párbeszédet folytatni, és ez a közösség Jézus és az Atya közösségében gyökeredzik, a Lélek által. Jézus mindjárt egy tesztet is ajánl, aminek segítségével leellenőrizhetjük, hogy egy adott párbeszéd tőle és az Atyától származik-e, jézusi-e, vagy sem?
Természetesen nem a tetszésnyilvánítói, a nézettségi, vagy hallgatottsági mutatók hitelesítik a jézusi párbeszédet, hanem annak tartalma és hatása a hallgatókra, vagyis, hogy mit mondanak és annak mi az eredmény, gyümölcse, hatása.

Ami a tartalmat illeti, csak olyan párbeszéd tekinthető jézusinak, amely egyezik az Ő, Bibliába foglalt 2000 éves tanításával és nem holmi titkos látnokok üzenetével, amit alattomosan terjesztenek Jézus üzeneteként, a mit sem sejtő jámbor híveknek. A Biblia Jézusának tanítását az általa alapított Egyház, élén a mindenkori pápával, adja tovább. „Az Egyház, mint az "igazság oszlopa és boltozata" (1Tim 3,15) a szenteknek egyszer átadott hitet hűségesen őrzi – tanítja a Katolikus Egyház Katekizmusa. Őrzi Krisztus szavainak emlékezetét, és az apostolok hitvallását nemzedékről nemzedékre továbbadja. Mint az anya, aki beszélni és ezáltal megérteni és közösségben élni tanítja gyermekeit, tanítja nekünk az Egyház, a mi Anyánk a hit nyelvét, hogy bevezessen a hit megértésébe és életébe”(KEK 171). 
És ennek a jézusi tanításnak egyetlen kézzelfogható bizonyítéka a szeretet: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat”, ez természetesen fordítva is érvényes, vagyis aki megtartja tanításomat, az szeret engem.
De miről tudjuk, hogy szeretünk? Erre ad választ a párbeszéd hatása. De hát a "szeretet" amolyan megfoghatatlan érzés, hogyan lehet mérni? Lehetséges, hogy valaki a „maga módján szeressen”, mint ahogy divatos lett, hogy a maga módján hívő az ember, a maga módján jár templomba, s a maga módján vesz részt a szentmisén? A maga módján, azaz ahogy pillanatnyilag kedve tartja, saját érdeke, s kényelme diktálja.
Jézus válasza: ha béke, az én békém van a szívedben, akkor szeretsz, akkor az enyém vagy. Mint ahogy Szent Ágoston mondja az Úr szavairól írt könyvében: A béke az elme derűje, a vonzalom köteléke, a szeretet sorsközössége. Aki birtokában van, maradjon meg benne; aki híján van, kérje; mert akiben nem találtatik meg, azt örökségéből kitagadja az Atya, megtagadja a Fiú, s elidegenedik tőle a Szentlélek.

Minden ember tele van félelmekkel, aggodalommal, szorongással és mindenkinek szüksége van valakire, aki megnyugtató kezét vállára teszi, aki bátorító szavakkal önt bele új lelki erőt, aki mosolyával felvidítja összeszorult szívét. A keresztény számára a Biblia Jézusa az a Valaki, aki mindezt megadja nekünk. Jézus békéje a mi nagy kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk. Ezért mondja: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen”(Jn 14, 27).
Az Úr békéje nem a bűnös világ, és nem is a titokzatos látnokoktól származó figyelmeztetések látszat békéje. A Tőle származó béke, nem a fenyegetettség, nem az ijesztgetések gyümölcse, amit Ő adhat nekünk, nem ismer csüggedést, nem zaklatja nyugtalanság, nem kíséri félelem, ugyan is a Krisztus békéjével rendelkező ember rendben van Istennel, embertársaival, a világgal és önmagával, s akkor szinte mindegy, hogy mikor jön el a vég, mert mindig készen áll az Istennel való végső, nagy találkozásra.

A béke két fél rendezett viszonyával kezdődik, mind emberi vonatkozásban, mind Isten és ember vonatkozásában. A béke ellentéte nem pusztán a háború, hanem mindaz, ami megzavarja a két fél, tehát Isten és ember viszonyát. A béke állapota az élethez szükséges javak meglétét jelenti, de jelenti a veszélyeztetettségi érzés megszűnését is. Ezt az állapotot azonban nem az ember szerzi meg magának, hanem Isten ajándékozza meg vele az embert.
Isten áldásának része a béke, ezért köszöntik egymást az emberek ezzel a Bibliából eredő jókívánsággal: „Béke veled!” Ezért biztatja Szent Ferenc atyánk utódait arra, hogy így köszöntsék egymást: „Az Úr adjon neked békességet!” A Biblia nyelvén a békesség, mint mondtuk, nemcsak a háborúság hiányát jelenti, hanem azt is, hogy az élet feltételei gazdagon áradnak arra, aki békességben van. Az embernek az Istennel való lelki közösségében van békessége, valódi élete. Az élő Istennel való teljes, zavartalan lelki közösség az a közeg, amiben igazán emberré válhatunk mindnyájan. Amiben ki lehet bontakozni, ahol jól érzi magát az ember akkor is, ha körülötte a feje tetejére áll minden. Mert ebben a közösségben az ember érti Istent, egyet akar vele. Ebben a közösségben lehet megmaradni és túlélni mindent.

A múlt század közepének egyik legolvasottabb lelki írója Marmion. Egyik könyvének címe: Béke és boldogság Jézus Krisztusban. Ennek néhány sorát idézem, mert annyira összecseng a mai evangéliummal: „Mi hisszük, tudjuk és valljuk, hogy Krisztus tanítása az emberi életnek és léleknek minden vonatkozásában egyetlen boldogító és tökéletes megoldása. Az Evangéliumot azonban nemcsak hinni, hanem azt egész lelkünkkel elfogadni és egész életünkkel élni is kell. ...Hogy Krisztus evangéliuma életünknek valóban békét és boldogságot adó megoldása legyen, ahhoz az kell, hogy ez egész életünket átjárja, hogy egész lényünket, szellemi és fizikai világunkat erre átépítsük, átneveljük, és így magunkból a krisztusi embert megteremtsük. Enélkül nincs, és nem is lehet megoldott, és boldog keresztényi élet. Mert enélkül csak hallgatói vagyunk az evangéliumi igéknek, és nem megvalósítói, akik önmagunkat csaljuk meg.”

Milyen egyszerű teszt, milyen egyszerű próba is ez végül! Ha félsz, ha rettegsz, ha aggódsz - mindegy mitől: nagy-figyelmeztetéstől, világ végtől, haláltól, betegségtől, egyedülléttől, elszegényedéstől, - hadd ne soroljam tovább, - nincs béke a szívedben. S ha nincs béke a szívedben, akkor nincs hely az Atyának és a Fiúnak, aki oda be akar költözni. Takarítsd hát ki szívedet, hogy Béke lakozhasson benned. Mert: „A szívnek mélységében van a keresztény élet igazi ereje, ott, ahol az Isten lakik, ahol Őt a hitben imádják és szolgálják, az összeszedettségben, az alázatosságban, az egyszerűségben, a munkában és a szeretetben”.(Marmion)

A Krisztussal való találkozás elsősorban az „Isten szavára - Igéjére való odafigyeléssel kezdődik” – ma éppúgy, mint régen. Aki valóban odafigyel, az nemcsak a fülét nyitja meg, hanem a szívét is. Befogadja magába a hallottakat és hagyja, hogy az befolyásolja gondolkodását, alakítsa életvitelét és irányítsa cselekedeteit. Hát engedjük, hogy a mai nap isteni üzenete is alakítson, formáljon és irányítson bennünket, az örök hazafelé vezető úton, életünk mindennapján. Ámen!

SZILAS - Katolikus krónika

Csollány Szilveszter felnőttként tért meg, a keresztapaságot pedig közeli barátja, Sike Tamás vállalta. Tamás mindig nagyon komolyan vette a keresztszülőséget, és valóban segítette Szilvesztert a hitben való előrehaladás útján. Szilveszter váratlan és tragikus halála után azt is kötelességének érezte, hogy segítse a családot: egy különleges, egyedi bort készített, amelynek teljes bevételét ők kapják. 

 

Római Riportok - 2022. május 1.