„Törekedjetek bemenni a szűk kapun!” - Évközi 21. vasárnap

Életünk végső célja, az üdvösség elnyerésének lehetősége a legfontosabb kérdés kellene, hogy legyen, fiatal és idős ember számára egyaránt. Ezzel kapcsolatosan fülünkbe csenghetnek az Úr Jézus ismert szavai: Mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is magának, lelke azonban kárt szenved.

Az örök üdvösség, az örök boldogság elnyerésének reménye nagy-nagy ösztönzést kellene adjon nekünk a becsületességre, az életben való helytállásra, életünk keresztjeinek türelmes hordozására.

A mai evangéliumi szakaszban (Lk 13,22-30) az Úr Jézust megkérdezte valaki: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”(Lk 13,23) – akik elnyerik az örök boldogságot?

A fölvetett kérdésre egyszerű választ lehetett volna adni azzal, hogy kevesen vagy sokan jutnak be a mennyek országába, de Jézus nem ezt a választ adta, mert mi értelme tudni azt, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek, ha én magam porul járok, elkárhozok. Bizony semmi értelme.

A „sokan vagy kevesen üdvözülnek” kérdés tehát elvisz a lényeg mellett. Mert mi a lényeg? Bizony nem a számadat, bármennyire is szeretjük a számokban adott válaszokat. Sőt, adott esetben a statisztikai adat kifejezetten félrevezető is lehet…

Jézus nem úgy válaszol a statisztikai adatot firtató kérdésre, ahogy azt szerette volna a kérdező, mert nem akar félrevezetni senkit. Ő nem akart megfelelni a kérdező elvárásának, mert őt nem a számadatok érdeklik, hanem az egyes ember örök sorsa, ezért képes beszéddel válaszolt.

„Törekedjetek bemenni a szűk kapun!” – mondta. Mert sokan próbálkoznak majd, de nem fognak bejutni, mert a ház ura felkel, és bezárja az ajtót. Ezután minden próbálkozás hiábavaló.

Az Úr Jézus azt hangsúlyozza a mai evangéliumi szakaszban, hogy a végső számadás napján semmit sem jelent a választott néphez való tartozás vagy a vele való bizalmas viszony. Ezért hiábavaló lesz, ha ezt mondogatják: „A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcáinkon tanítottál”(Lk 13,26).

Ha ezekhez a kiváltságokhoz nem járul a hit, valamint a hitből fakadó élet és a tettek, akkor a választott nép fiai sem léphetnek be Isten országába. „Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak Isten országában, mert így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók”(Lk 13, 29-30). Vagyis a választott nép elsőként kapott meghívást az üdvösségre, de ha nem tér meg és nem fogadja el Krisztust, akkor más, utolsóként meghívott népek lépnek a helyükbe.

Az evangélium örök-érvényű volta miatt Jézus kijelentése nemcsak az ószövetségi választott népre vonatkozik, hanem ránk is, Isten újszövetségi népére, az Egyházra is, vagyis az Egyházhoz való tartozás kiváltsága csak akkor vezet el az üdvösségre, ha azt a Krisztushoz és az ő Evangéliumához való hűséges ragaszkodás kíséri. A hívők nem zárkózhatnak be kiváltságos helyzetükbe. Pontosan ezek a kiváltságok kötelezik arra, hogy testvéreik felé fordulva a hit körébe vonzzák őket. Isten előtt nem a kiváltságok számítanak, hanem az alázat, a mások javát kereső szerető szív, a lemondás szelleme, amely bátorságot ad „a szűk kapun” való bejutáshoz, és legyőzi az önzés mindenfajta megnyilvánulását.

Tehát az Isten országába való bejutás nem a testi származás, a választott néphez való tartozás révén történik. A választott nép előnyt élvezett, az ősatyák birtokolták az ígéreteket, a próféták közvetítették az Isten üzenetét. Azonban mindez nem elégséges arra, hogy az üdvösség birtokosai legyenek. Jézus felajánlja a pogányoknak is az üdvösséget, de mindenkinek vállalnia kell a hozzá vezető út megtételét, az erőfeszítéseket, amit Jézus a szűk kapu képével állít elénk.

Az Úr Jézus komolyan veszi az ember örök sorsát, ezért ezzel a képes beszéddel figyelmeztet: ha be akarunk jutni az üdvösségre, akkor komolyan kell törekedni arra, egyébként könnyen megtörténhet, hogy az ember a kapun kívül marad.

Az Úr Jézus nem ad számszerű választ a kérdésre, mert nem akarja, hogy szemünket a statisztikai adatokra vessük. Jézus azt akarja, hogy figyelmünket örök sorsunkra irányítsuk. A költő szavaival élve: Vigyázó szemetek az ajtóra vessétek!

De hol van, azaz ajtó, amelyen át kell mennünk? Jézus saját magát állítja elénk, mint kaput, mikor ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok a juhok számára a kapu… Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül…” (Jn10,7-9).

Jézus válaszával tehát nem a kérdésre ad feleletet, nem jelenti ki, hogy sokan, vagy kevesen üdvözülnek, hanem inkább buzdítani akar, hogy törekedjünk az üdvösségre, mert az nem is olyan magától értetődően fog ölünkbe hullani, annak elnyeréséért nekünk is tennünk kell. Ugyanakkor válaszával az Úr óvni szeretne a vallásos élet, a vallásos magatartás két szélsőséges, végletes formájától.

Az egyik véglet - ami akár a mai evangélium téves értelmezéséből is eredhet - a teljesítményre törekvő vallásosság. Jézus szavait is könnyen efelé lehet értelmezni: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak”(Lk 13,24).

Nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy Isten a vallásosságban egyfajta teljesítményt várna el tőlünk. Isten nem teljesítményt, hanem őszinteséget és bizalmat vár tőlünk.

De teljesítményorientált világunk gondolkodása a vallásos gondolkodásba is beférkőzött, talán jobban, mint gondolnánk. Az az imádkozó, aki teljesítményét hangsúlyozza – pedig mennyit imádkoztam, szokták mondani –, bizalmatlan imádkozó.

Az ilyenek számára lehetetlen egy szabad, szeretetteli, elfogulatlan kapcsolat Istennel, hiszen már gyermekkorától kezdve a teljesítményben való gondolkodást szívta magába, amelynek lényege, hogy az Istennek őrá figyelését és kéréseinek meghallgatását csak egy meghatározott teljesítmény elérése, bizonyos ima mennyiség elvégzése után tudja elérni. A szeretetet állandóan ki kell érdemelni. Így természetesen nem is csoda, ha az ilyen emberben megrögződik az az érzés, hogy az Atyaisten is csak fáradságos, erőfeszítés után adja szeretetét.

Itt már az isteni parancsok teljesítése félelemmel teli holt engedelmességből ered, és egyáltalán nem szeretetből fakad.

Az hogy feltétel nélkül ajándékozza a szeretetét az Isten, és hogy egy elrontott, de megbánt életet egyetlen szavával megbocsásson, a teljesítmény-mániákus keresztény számára teljességgel abszurd gondolat. Görcsösen ragaszkodik egyfajta átöröklött hit- és istenképhez, a régebbről hozottakat nem vizsgálja felül, és minden változásnak ellenszegül.

A vallásosság másik véglete az a gondolkodás, hogy könnyű üdvözülni. Elég csak egyfajta jó szándék, igyekezet és akkor máris üdvözülhet az ember. Ám az elméleti tudás, a jó szándék és az állandóan hangoztatott igyekezet, még önmagában nem üdvözíthet. A régi mondás szerint is csupa igyekezettel és jó szándékkal van kikövezve a kárhozatba vezető út.

Ne feledjük, hogy Krisztus az örökkévalóság kapujában, az utolsó ítéleten nem azt fogja számon kérni tőlünk, hogy voltunk-e elsőáldozók, bérmálkozók, hanem az ő hű képmásai, igazi követői voltunk-e vagy sem? Természetesen a szentségekkel való élés, segítséget nyújt ahhoz, hogy jó és öntudatos keresztények, azaz Krisztus hű képmásai lehessünk.

Figyelemre méltó, hogy Jézus az utolsó ítéleten az irgalmasság cselekedetei alapján ítéli majd meg az embereket, mert a hit a szeretetben nyilvánul meg, vagyis: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek”(Mt 25,35-).

Az üdvösségünkön, örök boldogságunkon nekünk is munkálkodnunk kell, mégpedig szüntelen jó cselekedetekkel, mert egyszer csak „A ház ura felkel és bezárja az ajtót, ti kinn rekedtek, és zörgetni kezdtek az ajtón… ő azt feleli nektek: Nem tudom, honnan vagytok”(Lk 13,25). Legyünk tehát mindig résen, éljük mindennapjainkat Isten Országa szerint – Szt. Péter apostol arra biztat, hogy a szeretet vezéreljen bennünket: „Éljetek szép életet a pogányok között, hogy lássák jótetteiteket, és látogatása napján majd magasztalják az Istent…"(1Pt 2,12).

Ez a szép élet, ez a szeretet legyen az, amit Istennél tapasztalunk meg a vele való kapcsolatunkban, az imádságban, a szentáldozásainkban. S ha így élünk, nem érhet meglepetés bennünket, bármelyik órában is érkezik az Úr, akkor mindegy lesz, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek, mert mi ott leszünk az üdvözültek között. Ámen.

Áldozat vállalás nélkül nincs igazi Krisztus követés – Évközi 20. vasárnap

Isten szolgálata és az Ő akarata szerinti életvitel, ha komolyan vesszük, nem kínál mindig kényelmes és nyugodt életet. Olykor belső, lelki vívódással jár. Máskor meg kockázatot, harcot és üldöztetéseket hoz magával, mert a krisztusi üzenet radikális, és radikális, azaz alapos, mélyreható választ kíván. Ez a válasz akár meg is oszthatja az embereket, adott esetben még a családon belül is.

Az Isten ügyéért folytatott belső küzdelemnek, és a hitnek, illetve az isteni kinyilatkoztatás megosztó jellegének ezt a sajátosságát az Ószövetségben is megtaláljuk.

Már a Pusztai Vándorlás történetében végig lehet kísérni, hogy, hogyan támad meghasonlás az Istennel kötött szövetséghez ragaszkodok, és a szövetséget semmibe vevők között. Az első olvasmányban szereplő Jeremiás próféta példájából (Jer 38, 4. 6. 8-10) meg lehet tanulni, hogy az istentől kapott feladattal az ember könnyen egyedül marad, és néha azt kell tennie, amitől a legjobban irtózik…

Jeremiás mivel Isten üzenetét tolmácsoló szavaiban nem volt tekintettel emberi nézetekre, a „perlekedés és ellentmondás emberévé” vált (Jer 15, 10) „az egész ország számára”. A katonai vezetők, hogy megszabaduljanak tőle, a király előtt azzal vádolják, hogy „a népnek nem a javát keresi, hanem inkább a rontását”, s miután hatalmat nyertek fölötte, mély, iszapos vízgyűjtőbe vetik, hogy éhen haljon. Biztosan elpusztult volna, ha Isten nem siet a segítségére egy rabszolga által, aki elnyeri a király engedélyét, és megmenti a prófétát a biztos haláltól.

Mi sem könnyebb, mint az igazság emberét erőszakkal elhallgattatni. Ezt tették Jeremiás próféta ellenségei is, ahelyett hogy megtértek volna figyelmeztető szavára és komolyan vették volna az Istennel kötött szövetséget.

Ma is vannak, akik nem szívesen hallgatják a tettekre indító krisztusi tanítást, sőt, vannak akik el szeretnék hallgattatni. Egyet azonban elfelejtenek: Isten szándékai a mi akaratunk ellenére is megvalósulnak a világban.

A szentleckében (Zsid 12, 1-4) a szent író, miután felidézte az ősi pátriárkák és próféták megingathatatlan hitét, utánzásukra biztatja a keresztényeket, de hozzáteszi: „Ezért mi is… váljunk szabaddá minden tehertől… és fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Emeljük szemünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra”. Vagyis az Ószövetségtől a keresztény figyelmének Jézus felé kell fordulnia, akinek az ószövetségi nagyok – beleértve Jeremiás prófétát is – csak halvány előképei voltak.

Ő az az isteni példakép, akit a hívőnek utánoznia kell, Ő Isten ügyének legnagyobb harcosa, aki, alávetve magát akaratának, „elszenvedte a keresztet”. A kereszténynek, amikor Abban hisz, aki a hit szerzője, oka, támasza, nem kell félnie attól, hogy „a bűn elleni küzdelemben vére ontásáig” is ellenálljon, s fölvegye mindazzal a harcot, amely elvonhatná őt Isten iránti teljes hűségétől.

Jézus, aki boldognak mondta a békességeseket, és tanítványainak békéjét hagyta örökségül, a mai evangéliumi szakaszban, mintha ennek ellentmondana, amikor (Lk 12, 49 - 53) nyíltan kijelenti: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást,” széthúzást.

Első hallásra nagyon könnyen félreérthetőek ezek a szavak. Úgy tűnik, mintha Jézus akarná a "szakadást" és a "tűz lángra lobbanását". Pedig neki nem ez a célja, de tudja, hogy szavai, az igazság tanítása megoszlást fog kelteni, akárcsak Jeremiás próféta esetében.

Valójában annak a ténynek a megállapításáról van szó, hogy Jézus tanítása elkerülhetetlen módon szembeállítja egymással a jót és a rosszat, az igazságot és a hazugságot, a békét és az erőszakot, a Jézusban hívőket és a vele szembefordulókat, az öntudatos, elkötelezett keresztényeket és a farizeusi, kétszínű, jámborkodó keresztényeket, az Egyház tanításához, pápához hűeket, és az Egyház tanítását semmibe vevőket, pápát is kritizálókat.

Jézus kijelentései akkor válnak drámaivá, amikor ezeket az értékeket, illetve hiányokat az egyik oldalon is és a másikon is emberek képviselik, talán éppen egy család keretein belül vagy a legbensőségesebb emberi kapcsolatokban, közösségekben…

Ám ez a szembeállás, ez a szakadás kell a gyógyuláshoz, mert a mindenáron való békesség a rothadás, a pusztulás, a halál békéje, s nem az igazi, egészséges életé.

Az első pillanatban zavarba ejtő jézusi kijelentés se ellent nem mond korábbi tanításának, se meg nem szünteti annak érvényességét. Kijelentésével, inkább arra mutat rá, hogy a benső béke, vagyis az Isten és az ember közötti összhang, tehát az Isten akaratához való ragaszkodás ismertetőjele nem ment fel a harctól, a hadviseléstől mindaz ellen, ami saját magunkban – szenvedélyek, kísértések, bűnök – vagy környezetünkben ellenszegül Isten akaratának, támadja a hitet és akadályozza az Úr szolgálatát. Abban a pillanatban a legbékésebb kereszténynek is bátor és megfélemlíthetetlen harcossá kell válnia, aki nem riad vissza se kockázatoktól, se üldözéstől, se haláltól. 

Példája Jeremiás, de még inkább Jézus, aki vérig, a kereszt gyalázatáig küzdött a bűn ellen. Hogy azonban ez a küzdelem őszinte és szent legyen, nem szabad abba belekeverni semmiféle emberi személyeskedő indulatot vagy szándékot.

Ezt a küzdelmet egyedül annak a szeretet-tűznek kell hevítenie, amelynek fellobbantásáért Jézus a földre jött (49). Célja, hogy ez a tűz elharapózzék mindenütt az Atya dicsőségére és az emberek üdvösségére.

A szeretetnek ezért a lobogásáért várta annyira Jézus kínszenvedése vérkeresztségét (50). A kereszténynek ezért a tüzért kell készen állnia arra, hogy ellenálljon a számára akár legdrágább embernek is, sőt el is szakadjon tőle, ha az akadályozza erkölcsi meggyőződésének magvalósításában, hite megvallásában, hivatása vagy Isten akarata teljesítésében.

Ha például egy családban valaki az élet mellett síkra-száll azokkal szemben, akik az ártatlan magzat meggyilkolására készülnek, akkor ezt a nyílt szakításig, a kitagadottság kockázatáig is vállalnia kell. De ugyanez a magatartás kell bennünket jellemezzen a ház

Igaz, az efféle keserű megoszlás mindig súlyos keresztet jelent, de – akárcsak Jézus keresztje – azok üdvösségét szolgálja, akiket Jézus szeretetéért elhagyunk.

Jegyezzük jól meg, hogy az olyan nemzeti, családi, vagy baráti szolidaritás, mely a bűnre s a bűnben való cinkosságra alapoz, az a nemzet, az a család és az a barátság legbiztosabb szétbomlásához vezet előbb vagy utóbb!

Krisztus követése teljes odaadást és hősiességet kíván. A vértanúk hosszú sora, a ma is fel-fellángoló keresztényüldözések azt bizonyítják, hogy áldozatok nélkül nincs igazi kereszténység. Ez nem fanatizmus, hanem a szeretet elkötelezettségét jelenti Krisztus iránt. Hiszen Ő tűzet hozott a földre, a szeretet-tűzét, és azt akarja, hogy ez a tűz a mi lelkünkben is nagy lánggal égjen.

Kérjük Istent, hogy az Esztelneki Madonna közbenjárására adjon erőt, ahhoz, hogy életünk tüzet gyújtó, keresztény forradalmat kirobbantó magatartássá váljon, és engedje, hogy egykor méltók lehessünk a Vele és a vértanúkkal való nagy találkozásra.

assági egység, hűség, a férfi és nő szentségi házasságának védelmében, a hiteles egyházi tanítás megőrzésében, a mindenkori egyházfő, a pápához való ragaszkodásban, és még folytathatnánk a felsorolást, de ezt megteheti ki-ki maga házi feladat gyanánt…

Mit tanulhatunk az ő életpéldájából? - Nagyboldogasszony ünnepe

Ma, Nagyboldogasszony napján, Szűz Mária mennybevételét ünnepeljük, vagyis hitünknek azt a titkát, hogy a mindenható Isten a szeplőtelen szűz Máriát földi életpályájának befejezése után testestül-lelkestül felvette a mennyei dicsőségbe. A Szűzanyának ez az ünnepe azt jelzi számunkra, hogy a feltámadás után testünknek is része lesz az örök boldogságban.

Ha földi pályafutásunk végén, mi is el szeretnénk jutni a mennyország dicsőségébe, akkor Máriának, akit ti, itt Kaplonyi Madonnának neveztek, mi odahaza Esztelneki Madonnának, vagyis Isten Anyjának a példáját kell követnünk. Mit tanulhatunk az ő életpéldájából?

Először is a Boldogasszony életében megcsodálhatjuk, hogy mire képes az emberi lélek. Máriában, az egyszerű názáreti szűz életpéldájában láthatjuk, hogy mire vagyunk mi is lelki értelemben képesek. Ha a Szűzanyához hasonlóan hiszünk és engedelmeskedünk Istennek, akkor velünk is „nagy dolgokat művel a Hatalmas” Isten (Lk 1,49), ahogy vallja ő maga a ma hallott evangéliumi szakaszban. Ha mi is az ő egyszerűségével, alázatával és szolgálókészségével hallgatjuk Jézus szavait és e tanítás szerint élünk az egyszerű mindennapokban is, akkor Isten velünk is nagy dolgokat képes és fog tenni, és közreműködőként bennünket is fel tud használni Országának terjesztésére és embertársaink életének szebbé tételében.

Másodszor pedig megtanulhatjuk Mária életéből, hogy figyelnünk kell lelki dolgainkra is. A Szűzanya élete azt mutatja számunkra, hogy a lelkieknek helye van az ember életében. Minden embernek szüksége van arra, hogy lelkét az imádságban az Atyához emelje, a hívő katolikus embernek szüksége van arra, hogy a rossz, a bűn ellen vívott harcában lelkét a szentségekkel megerősítse. Szükségünk van rá, hogy lélekben és valóságban egyek legyünk Krisztussal és a Szentlélek lelkesítsen minket minden nap. Tanuljuk meg Máriától, hogy az odafönt valókat keressük, törődjünk lelkünkkel és mindennél fontosabbnak tartsuk lelkünk üdvösségét.

Harmadszor: A mennybe felvett Szűz Anya életében láthatjuk azt is, hogy az ember képes eljutni a mennyországba. De csak Istennek köszönhetően, az Ő kegyelmének a segítségével.

Ha nem is lehet teljesen bűntelen az életünk, mint amilyen a Szent Szűzé volt annak köszönhetően, hogy a fogantatás pillanatától fogva telve volt kegyelemmel és mentes volt az áteredő és a személyes bűntől, nekünk is a bűntelen életre kell törekednünk.

Sokszor megtapasztaljuk, hogy gyengék vagyunk, nem tudunk ellenállni a kísértésnek, és bizony elbukunk. Látjuk, hogy kevés az erőnk a jóban való megmaradáshoz és a bűnből való felemelkedéshez egyaránt. Más emberek segítségére nem számíthatunk, a küzdelmet – felelősséggel – nekünk kell vállalnunk. De mégsem vagyunk egészen magunkra hagyatva, mert – Máriával együtt – hisszük és érezzük, hogy velünk van az Úr. Sőt, egyedül Isten és az ő kegyelme tud nekünk segíteni. Ezt olvastuk a mai Szentleckében: „Amint ugyanis Ádámban mindenki meghalt, úgy Krisztusban mindenki életre kel” (1Kor 15,22).

Az irgalmas Isten segítségével legyőzhetjük a bűnt, mert van megbocsátás. Krisztussal legyőzhetjük a halált, mert van feltámadás. Krisztusban új életre támadunk. Bízzuk életünket mi is az Istenre, úgy, ahogyan Nagyasszonyunk tette, hogy földi életünk után eljuthassunk a mennyei boldogságba!

Éberség, készenlét... - Évközi 19. vasárnap

Az éberség és a készenlét gondolata mindig időszerű: az év minden napjának minden percében. Éberségünkkel a jelen eseményekre figyelünk, a készenléttel pedig a jövőnket igyekszünk biztosítani.
 

Az Ószövetség nagyjai, Ábrahámmal az élen, az Istenben vetett hit és remény példaképei számunkra. A szenvedés és a megpróbáltatás idején is hűségesen kitartottak Isten mellett. Ábrahám egész életének ritmusát Istenbe vetett élő hite határozza meg. Erről beszél a zsidókhoz irt levélből vett szentlecke is. Ábrahám hittel engedelmeskedik Istennek, elhagyja szülőföldjét és elindul az ismeretlenbe. Az évektől fizikailag elgyöngülve hite által kap fiút a már ugyancsak megöregedett Sárától. Hitében készen áll arra, hogy isteni parancsra habozás nélkül feláldozza Izsákot, egyetlen fiát, pedig őtőle várta az istentől megígért utódokat. Ábrahám minden nyilvánvalóság és minden remény ellenére hisz: „biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is föltámasztani”(Zsid 11,19). Magatartása, életvitele világosan megmutatja, hogy „a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(Zsid 11,1). Ezzel a megingathatatlan hittel várja az isteni ígéretek beteljesülését, amikor a remény utolsó szikrája is kialvóban van. Vár, nem törik meg, mert nem a földi értékekben remél, hanem „szilárd alapokon nyugvó várost vár, amelyet majd Isten tervez és épít”(Zsid 11,10). 

Isten ígéreteinek beteljesedésére nekünk is várakoznunk kell. Ne feledjük, ha hitben, reményben és tevékeny szeretetben töltjük a várakozás idejét, akkor a számadás, az Istennel való találkozás napja nem fog váratlanul érni bennünket.
 

A mai evangéliumi szakasz (Lk 12, 32-48) középpontjában a „legyetek ti is készen”- felszólítás, a Jézus Krisztus második eljövetelére való várakozás, virrasztás áll. Keresztény hitünk kissé elfelejtett és kellőképpen ki nem emelt igazsága ez. Pedig hitünk lényeges pontja, mert Jézus Krisztus második eljövetele egyértelművé teszi minden korok minden embere számára, hogy Jézus Krisztus a megváltó, a történelem Ura, aki végérvényesen győzött a gonosz felett és erre a győzelmére és isteni életében való részesedésére meghívott minden embert az Ő Országába.
Amikor az imént hallott evangéliumi szakasz íródott valamikor az első század második felében, az őskeresztény Egyház ideje volt még. Az Egyház indulásakor még nagyon erős volt az Úr Jézus második eljövetelébe vetett hit, hogy Jézus hamarosan, még az első keresztények életében visszajön. Nap, mint nap várták. A szentírásból ránk maradt várakozásuknak egy gyakran imádkozott fohásza: Maranatha! volt, ami magyarul azt jelenti: Jöjj el, Uram! Az evangélium írásának idején a kezdeti lelkesedés, a feszültség, vagy éberség már megfogyatkozott az Egyházban. Az égi javak iránti vágyak meggyengültek, és az Úr várása alábbhagyott. A lelkek már nem fordultak feléje olyan lelkesen és örömmel, mint mennybemenetele után közvetlenül. Elhatalmasodott rajtuk az egyhangúság, ugyanakkor a jövőtől való szorongó félelmek kerítették hatalmukba őket. Úgy gondolták, hogy az Úr késlekedik. Ezért visszatértek a földi javakhoz: szórakoztak, ünnepségeket rendeztek, ittak és ettek, mintha mást már nem is tehettek volna. Cselekvésképtelenné válásuk felvetette az Úrtól való eltávolodás lehetőségét. 

Ezért szent Lukács evangélista a közösségek helyzetének láttán életbevágóan fontosnak tartja az éberség és a felelősségtudat megőrzését. Az Úr Jézus szavainak idézésével: „legyetek ti is készen”, a kezdeti lelkesedést akarta újra fölszítani, föl eleveníteni.
Ami akkor – Jézus mennybemenetele után néhány évtizeddel jogos felszólítás volt: „legyetek ti is készen” - az ma annál inkább aktuálisabb, jelenlegi körülményünkre, életvitelünkre való tekintettel.
Volt idő, amikor az Egyház története során Krisztus második eljövetelének várása lassan a háttérbe szorult. Néha még az Egyház külső megmozdulásai is az irányba mutatott, hogy nem olyan lényeges Krisztus második eljövetele. A középkor végén az Egyház nagy intézményeivel és birtokaival úgy nézett ki, mintha még az is az e világi életre rendezkedett volna be, s tagjaitól sem vár mást, mint hogy tisztességesen éljenek, hogy majd - szinte mellesleg - az örök hazába jussanak. 

A mai vasárnap szentírási részeinek üzenetéből fontos, hogy felfedezzük: Jézus bármikor eljöhet, de annak idejét senki emberfia nem ismeri. Mert, ahogy Krisztus mondta: „Azt a napot és órát azonban nem tudja senki...”(Mt 24,36). Éppen ezért fölösleges minden erőfeszítés az eljövetel pontos dátumának megállapítására. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy ellanyhulhatunk az állandó készenlétben, várakozásban. Tény, hogy az Emberfia, Jézus eljön, s úgy jön el, mint a tolvaj: teljesen kiszámíthatatlan módon. S hogy eljövetele ne legyen meglepetés, virrasztani, állandóan készen kell lenni a vele való találkozásra, számadásra. 

A virrasztás éber várakozást jelent. Várakozás, mert a második vagy harmadik őrváltáskor is eljöhet az Emberfia, vagyis hajnalban, azaz a legváratlanabb időpontban, amikor már szinte lemondunk arról, hogy valaha eljön.
Az éber várakozás, nem semmittevést, tétlen időtöltést jelent, mint például a busz megállóban vagy pályaudvaron az induló buszra, vonatra várva. Várakozásunk idejét jó-cselekedetekkel kell kitölteni, amelyek által örök érvényű kincseket szerezhetünk, amiket a moly nem rághat meg és a tolvaj nem lophat el, mert csak így lehetünk mi is hű és okos sáfárok, akikkel eljövendő Urunk meg lesz elégedve, ha ebben a tevékenységben talál minket. 

„Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen”(Lk 12,35). Az égő gyertya a világosság, az ébrenlét jele. Ahol éjszaka világító ablakot látunk, ott még ébren vannak.
De végső soron nekünk kell mások számára ilyen égő gyertyává, és égő lámpásokká válnunk, hiszen maga az Úr mondta: „Ti vagytok a világ világossága… S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5, 14-16).

A mások útjának megvilágítása mindig nehéz feladat, de ez az, ami a keresztény ember életének értelmet ad, és ebben áll küldetése. A minket körülvevő világ ebben a feladatban egyáltalán nem segít bennünket. Sőt, inkább csak akadályoz. Úgy tűnik, mintha a ma embere az örök földi létre lenne berendezkedve, pedig a napnál világosabb, hogy az ember nem élhet örökké ezen a földön.
Minden ellenkező vélemény és nézet ellenére, nekünk, keresztényeknek nem szabad megfeledkeznünk az örök-életre vonatkozó igazságról, melynek csiráit a keresztségben kaptuk meg.

Kevesen vagyunk, s egyre kevesebben leszünk azok, akik hiszünk az örök-életben. Kisebbség tudatunk félelemmel és bizonytalansággal tölt el bennünket, hogy talán nincs is igazunk, hogy talán mégis a világnak van igaza, hisz mindenki azt mondja…
Ne felejtsük el azonban Krisztus Urunk ma hallott szavait: „Ne félj te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot"(Lk 12,32), mert ti vagytok Isten választott népe, amely az eljövendő Isten Országának részese lesz. Nektek vállalni kell a tanúságtételt, mert ha ti nem vállaljátok, akkor senki más. Főleg nektek, akik a világban olyanok között éltek, akik távol kerültek Istentől, ti mutathatok jó vagy rossz példát ezeknek az embereknek.

Ne feledjük, hogy egy jó-cselekedetekkel átvirrasztott várakozás, egy hitben, reményben és tevékeny szeretetben leélt emberélet után azt ígérte Krisztus, hogy felövezi magát, asztalhoz ültet bennünket, körüljár és felszolgál nekünk (Lk 12,37). Az Isten nekünk, embereknek, a teremtményeinek fog szolgálni egy olyan örökkévalóságban, amelyet „szem nem látott fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”(1Kor 2,9). Ámen.

"Létünk nem a gyengeségeink..." - idézet

"Létünk nem a gyengeségeink és kudarcaink összessége, hanem a Mennyei Atya szeretetének teljessége." 

Szent II.János Pál

„Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja...”- Évközi 18 vasárnap

Mai elmélkedésünket a Pálóczi-Horváth Ádám írónak az „Ötödfélszáz énekek” című kötetéből vett idézettel szeretném kezdeni:

„Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja,

aki a kedvet vesztő pénznek nem bolondja.

Boldog, aki kevéssel meg tud elégedni,

aki ha nincs is néki eltudja szenvedni.”

Ugyanis a mai vasárnap szentírási részeinek témája: a földi valóságok – élet, munka, anyagi javak, örökség, pénz – értéke és az ezzel kapcsolatos helyes magatartás a keresztény ember részéről.

Ha szóba állunk ismerőseinkkel, barátainkkal, rokonainkkal, nagy többségben anyagi gondjaikat említik, különösen most, amikor a fizetés kevés, az árak nagyok. Sorolják az életből ismert véleményeket: akinek pénze van, annak van hatalma, az mindent el tud intézni, mindent képes megszerezni. De ritkán beszélnek arról, hogy a pénz és a vagyon, az örökség embereket, családokat képes megosztani, ellenségé, boldogtalanná tenni. Ritkán beszélnek arról, hogy a csupán önmagáért leélt, Istentől és egy magasabb-rendű céltól elszakadt élet csak csalódást okoz. Ritkán beszélnek arról, hogy minden földi valóságnak csak Istennel kapcsolatban van értéke és olyan mértékben, amennyire azokat az általa akart rend szerint használjuk… Mindez azért van, mert az ember hajlamos úgy berendezkedni itt a földön, úgy körülvenni magát anyagi javakkal, mintha örökké itt élne.

Napjaink szegény és gazdag embere követi el újra és újra ezt a hibát megfeledkezve arról az egyszerű tényről, hogy mindazt a vagyont, amit e földi életben felhalmoz, magáénak vallhat, nem viheti át az örökkévalóságba, hacsak nem örökké-valósítja a jótettek által.

Itt természetesen nem arról van szó, hogy az anyagiak, az anyagvilág eleve rossz lenne. Jézus soha nem tett ilyen kijelentést.

Az anyag önmagában nem rossz, mert amit Isten teremtett, az mind jó. Gondoljunk csak arra, hogy Jézus is felhasználta az anyagvilág javait és megcsodálta a mező egyszerű liliomát, mert fel fedezte benne Atyja teremtő kezét. Az anyag rosszá akkor válhat, ha mi emberek ezt az Istentől kapott anyagvilágot rosszul használjuk fel. Például: amikor a természetben felfedezett vasércből fegyvereket, és nem más hasznos gépeket készítünk.

A mai evangéliumban is pontosan erről van szó. Jézus nem azt mondja, hogy ne szerezzetek magatoknak anyagiakat, hanem azt, hogy "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete"(Lk 12, 13-21). 

Őrizkedjetek a kapzsiságtól. E kifejezés a mindig többet birtoklás vágyára utal, s ezért a fösvénység, az evilági javak iránti mértéktelen és zabolátlan vágy szinonimája, amelyek végül mégsem nyugtatják meg, és nem elégítik ki az embert. Az ilyesfajta vágy nem teszi a létezést biztonságosabbá, és nem biztosít neki hosszabb életet. Az ember nyugalma és biztonsága nem birtokaitól függ, még ha bővelkedik is ezekben. Aki ezekre támaszkodik a boldog élet elérése érdekében, az rossz úton jár, zsákutcára talál.

Tehát különösen arra kell vigyázni, hogy hogyan viszonyulok a pénzhez, az anyagi javakhoz. Eszerint nemcsak a multimilliomost fenyegeti a kapzsiság veszélye, hanem a nincstelen koldust is, akinek minden vagyona egy szatyor összekoldult holmi, de azt senkivel nem hajlandó megosztani.

Elgondolkodtató az a tény, hogy Jézus az esztelen gazdagról szóló példabeszédet nem a gazdagoknak mondta el, hanem a tömegnek, az egyszerű népnek, akik ott ácsorogtak körülötte és egész biztosan nem voltak gazdagok. Jézus tulajdonképpen arra figyelmeztette hallgatóit, hogy nincs az a vagyon, amely teljes biztonságot és boldogságot adhat.

Nemcsak a gazdagság ringathat bele bennünket a hamis biztonság érzésébe, hanem minden más olyan valóság is, amelyről úgy hisszük, hogy sebezhetetlenné tesz bennünket. Ide tartozik a hatalomvágy, amely útján másokat manipulálunk, de emlékezzünk arra, hogy Jézus még a hamis lelki „biztosítékokat” is elítélte a farizeusoknál, akik azt hitték, hogy a törvény betű szerinti megtartása biztosítja majd nekik a földi jólétet és az örök életet.

Az öntudatos keresztény embernek ismernie kell az élet igazi értelmét, és ennek fényében kell néznie és kezelnie az anyagi dolgokat. Az élet értelme az, hogy Isten szeret bennünket, és isteni életében akar részesíteni minket mindörökre. Olyan életben, amelyről Pál apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik."

Így, hát a keresztény, aki a keresztség által új életre született Krisztusban, jól tudja, hogy életét nem zárja le a földi horizont, és bár jól el kell látnia a jelen élet kötelességeit, szívével a végső cél felé kell fordulnia. Ez a cél pedig az örök élet az Istennel való örök életközösségben. Ezért nem várja a földi élettől azt a boldogságot, amelyet az nem is adhat meg, mivel azt egyedül Istenben találhatja meg. Ennek következtében mértéktartóan használja a földi javakat, meg tudja tagadni magát – a szenvedélyekben, a bűnös vágyakban, a kapzsiságban –, hogy meghaljon a bűnnek, ami elszakítja Istentől, és „Krisztussal Istenben” éljen.

A krisztusi tanítástól függetlenül a pszichológia is felismerte, hogy önmagában még a pénz, az anyagi jólét megléte nem jelenti azt, hogy automatikusan boldogokká is válunk. A bűnözési statisztikáknak van egy érdekes pontja. Sok olyan bűnözőt lehet találni, akik anyagi jólétben élnek, s mégis a bűnözés útjára léptek. Miért ez a furcsaság. Minden bizonnyal annak a megnyilvánulása ez, hogy a pénz egyedül nem tesz boldoggá. Sőt, akinek minden az ölébe hullik, lassan semmi örömet, mozgást nem lát az életben, s ilyenkor inkább a bűnözés útjára lép, mert az izgalmasabb.

Jézus mai példabeszéde arról szól, hogy az anyagi javak bűvöletében a gazdag ember megfeledkezett Istenről. Istenről, aki élete gyökere és célja, s akinek tulajdonképpen köszönheti a jó termést, mellyel nem tud mit kezdeni.

Milyen sokan vagyunk ebben a helyzetben! Mert ha talán nem is vagyunk milliomosok, milliárdosok, ha nem is engedhetünk meg magunknak akármit, de azért valahogy titkon erre vágyunk, hogy ilyen életünk legyen. Ezért hajtunk, hogy a jól megérdemelt pihenésben legyen részünk életünk vége felé, s amikor pedig odajutunk, hogy élvezhetnénk a jól megérdemelt pihenést, már nem is érdekel az egész. S közben elveszítjük a legfontosabbat, az Isten szeretetét, s ezzel együtt az élet értelmét.

Ha erre gondolunk, akkor mindjárt érthetőbb lesz Krisztus Urunk mondata. "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete." S érthetőbbé válik egy másik mondásának értelme is: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok!"(Mt 6, 19-20).

Mennyivel boldogabbak lehetnénk mindannyian, ha megszívlelnénk ezt a jézusi tanítást, és eszerint alakítanánk életünket. Ha nem az olcsó élvezethajhászó reklámok csábításának engednénk, melyek arról harsognak, hogy bizonyos dolgok birtoklása teszi boldoggá az embert. Pedig ezen a világon csak egyetlen valamit, pontosabban Valakit kellene birtokolnunk: Istent, aki maga a Szeretetet.

Ezért figyelmeztet az evangélista, ha valóban boldogok akarunk lenni, akkor Istenben kell gazdagodnunk.

Mit jelent Istenben gazdagodni? Először Istenben gazdagodni azt jelenti, hogy egyre bátrabban rábízzuk magunkat Istenre, a minket mindig szerető Istenre. Ő az egyetlen kikezdhetetlen támpont ezen a világon, amely biztonságot adhat életünknek.

Másodszor Istenben gazdagodni annyit jelent, mint olyan javakat szerezni, amelyek Isten előtt is értékek, amit a moly nem rág meg, a rozsda nem emészt meg, és amit a tolvaj nem lophat el, vagyis ha az ember a pénzét, anyagi javait az Isten akarta rend szerint használja fel, azaz támogatja a szükséget szenvedő embertársat, mert amit eggyel a legkisebbek közül is tettetek, mondja Jézus, azt velem tettétek.

Az ég számára felhalmozott gazdagság számít, és nem az, amit az ember saját raktárában őriz. Ezt elsősorban a lélek értékei alkotják: az igazlelkűség, az igazságosság és a szeretet gyakorlása, a fentebb említett formában.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy az Úr Jézus valóban mester, ahogy szólította őt az evangéliumi kérdező, de nem az örökösödési problémák és törvények, hanem Isten szavának és az örök életnek a mestere.

Talán nem ismeri a családi javak felosztását irányító szabályokat, vagy pontosabban mondva nem avatkozik bele azokba, ellenben ismeri azokat a szabályokat, amelyek az embert abban segítik, hogy kiegyensúlyozott, boldog személlyé és az örök élet részesévé válhasson.

Az egyik ilyen megfontolandó szabály, amit nemcsak a kérdezőnek, hanem mindannyiunknak ad: "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete… hanem az Istenben való gazdagodástól".

Ezt értette meg az elmélkedés kezdetén idézett költő és ezért merte kijelenteni, hogy „Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja, aki a kedvet vesztő pénznek nem bolondja.”

Római Riportok - 2019. augusztus 4.

Mária-köszöntő. Élő közvetítés 18 -orától. Augusztus 3 - 2019