Őt nem lehet fél szívvel követni... - Évközi 13. vasárnap

Az ellenséges viselkedést igen nehéz türelemmel elfogadni. A támadás mindig védekező indulatokat ébreszt, amelyek aztán vérmérséklet szerint igen különbözőek lehetnek, a keserű érzéstől a fenyegető haragig.
Hogyan vélekedik erről a magatartásról Jézus, és hogyan tanítványai? Az alkalmat ennek megismeréséhez egy olyan esemény adja, amelynek mindnyájan részesei voltak. Jézus és tanítványai a Szamária földjén vándorolnak Jeruzsálem felé és itt éri őket az éjszaka. Szállást kérnek egy faluban, azonban elutasítják őket. Nem kényelemből, hanem azért, mert ők izraeliták, akikkel a szamariaiak nem vállaltak közösséget, természetesen a zsidók sem velük. A szamariai hegyek között hűvösek az éjszakák, a szabadban igen kellemetlen a hideg földön aludni, a házigazda tisztában volt ezzel, mégsem gyakorolta a vendégszeretetet. Mindez akkor történik, amikor Jézus úton van Jeruzsálem felé.

Ennek a jeruzsálemi zarándoklatnak, egyedülálló jelentősége van. Jézus felmenetele döntés elé állítja Jeruzsálemet. Elérkezett "meglátogatásának ideje". A szamariaiak elutasító magatartása is jelzi, hogy Jézus földi útja a szenvedésen keresztül vezet a megdicsőülés felé. Korábban ugyanez történt Názáretben is, ahol nevelkedett, nem fogadták be, sőt le is akarták taszítani a szikláról… Ez folytatódik most Szamáriában.

Milyen a tanítványok válasza az elutasításra?
Az indulati reakciók igen különbözőek lehetnének náluk is. Megpróbálhattak volna érvelni kérésük mellett, tovább mehettek volna szó nélkül, de haragos szívvel. Ők azonban nemcsak haragszanak, hanem az elutasítást meg is akarják torolni. Az ellenségességet ellenségességgel viszonozzák. Pedig már hosszú ideje Jézus tanítványai, sokat hallották beszélni Isten országáról, hallották tanítását arról, hogyan éljen az, aki Isten országához tartozónak vallja magát. Boldogok a békességesek, boldogok a szelídek, emlékezhetnének Jézus szavaira, amelyeket a nyolc boldogság hegyén mondott.
Szeressétek ellenségeiteket, erről is hallottak tanítást. Ők most mégis haragszanak. Annyira haragszanak, hogy meg is akarják torolni az elutasítást. Haragjuk itt további tévútra vezeti őket. Úgy gondolják, Isten is úgy vélekedik, mint ők. Ezért a villámnak is képesek lesznek parancsolni, amely majd agyon fogja sújtani a szívtelen szamaritánusokat.
A tanítványoknak e gondolatot ószövetségi ismereteik sugallhatták. Illés prófétánál olvassuk, hogy amikor Szamária királya, aki bálvány istenekben hisz, hozzá küld egy hadnagyot ötven alattvalójával, a próféta azzal igazolja Istentől jövő küldetését, hogy az égből emésztő tűz száll le, amely elpusztítja a kételkedő király követeit. A tanítványok most Illés példáját akarják követni (2Kir 1,9-15). Azonban Jézus egészen másképp vélekedik. Rendre utasítja tanítványait, rájuk pirit. Az evangélium a konkrét szavakat nem közli. Ha azonban összevetjük a párhuzamos helyekkel, akkor képet alkothatunk szavairól (Lk 19,10; Jn 3,17). „Eszerint Jézus azt mondta, hogy a tanítványok nem Illés Istenért rajongó lelkét kapták, amellyel még az emberek elpusztítására is vállalkoztak, hanem a szeretet lelkét, amely az ellenség szeretetét is magában foglalja (Lk 6,27). Ő sem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse.” (Pröhle)

Aki Jézust követni akarja, annak feltétel nélkül a szeretet követelményeire kell építenie. Erről szólt az evangéliumi történet, amely a szamariai hegyek között játszódott le az éjszaka közeledtét jelző esti szürkületben.
Jézus harag nélkül elfogadja az elutasítást, és máshol keres szállást. Döntése nem a hagyományokra épült, nem támogatták az emberi szív természetes érzései, csak az a tanítás, amely közvetlenül kapcsolódott Isten országának belső titkaihoz, igazi természetéhez, amelyhez természetesen hozzátartozik a szeretet hősies gyakorlása. Ezt Jézus küldetése, élete és tanítása alapozza meg.
Így aki őt követi, annak a szeretet útján kell járnia, amely ilyen nagylelkű viselkedésben nyilvánul meg. Ennek gyakorlásához tehát mindig abból merítsünk erőt, hogy Jézus útján akarunk járni. Mert a Jézusi szelídségnek van hatalma átformálni a családot, a munkahelyeket, a városokat és a falvakat, a politikát és a kultúrát. Meg tudja változtatni a világot! Az Úr Jézust következetesen a szeretet vezette, ahogyan ezt az előző példa is mutatta. Ezért őt nem lehet fél szívvel követni, amelyben fenntartások élnek a szeretet gyakorlásával kapcsolatban, s ha mégis fél szívvel követjük őt, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a világ és benne mi is ott tartunk, ahol tartunk.

A meghívással kapcsolatos három példával Jézus azt hangsúlyozza tanítványainak, hogy aki az ő nyomába akar szegődni, ezt úgy tegye, hogy semmi feltételt ne állítson vele szemben.

Az első, aki kijelenti, hogy Jézus tanítványa akar lenni: „Követlek, bárhová mész is”, azt a választ kapja tőle, hogy neki sehol nincs otthona, ilyen az élete. Aki tehát őt akarja követni, számoljon azzal, hogy ebből nem fognak földi előnyei származni.

A második találkozásnál Jézus szólít fel valakit, a követésre. A meghívottnak azonban fenntartásai vannak. Először szeretné eltemettetni atyját. Izraelben a holtak eltemetése mindenekfölött álló kötelesség volt. Jézus követése és Isten országának hirdetése azonban még ennél is előbbre való. Hagyd a holtakra a holtakat, mondja Jézus. Szavai azt jelzik, hogy az ő szemében "holtak" azok, akik csak azért élnek, ami a halállal véglegesen elpusztul.

A harmadik ember, aki Jézus követésére vállalkozik, először el szeretne búcsúzni családjától. Jézus válasza: „Senki, aki kezét az ekeszarvra téve hátratekint, nem alkalmas Isten országára.” A szántó embernek, aki faekével végezte munkáját, mindig figyelnie kellett arra, hogy nincs-e kő előtte, mert ha ekéje beleütközött, könnyen összetörhetett.

Világos, hogy ezek a követelmények inkább a papi és szerzetesi hivatásokat jellemzik, de nem szabad azt gondolnunk, hogy ebből semmi sem érinti a világi Krisztus-hívőket. A családi és társadalmi életben, a munkaterületen mindenki számára elkövetkezhet az a pillanat, amikor hősies odaadással, drága áron fizetett áldozattal kell válaszolnia Jézus hívására.
Amikor Jézus nem engedi meg a családtól való élbúcsúzást, illetve a halottak eltemetését, valójában nem ezektől a fontos és társadalmilag is elvárt gesztusoktól tilt el bennünket, hanem azt hangsúlyozza, hogy földi dolgaink rendezése nem kerülhet elébe Krisztus ügyének.

Legyen bátorságunk arra, hogy megfontoljuk az Evangéliumnak ezeket az erős kifejezéseit is, hogy ellen tudjunk állni egy középszerű, könnyű, lomha, a saját kényelmére és érdekeire lefokozott kereszténység kísértésének, mert ez előbb vagy utóbb a bűn rabszolgaságába dönthet bennünket.
Kövessük tehát feltétel nélkül Jézust, és így bízzuk rá magunkat egészen arra a szeretetre, amely őt szelíddé és alázatos szívűvé tette, és kérjük, hogy a mi szívünket is tegye az Övéhez hasonlóvá.

Pál apostol élete

Feriza - Ferences Ifjúsági Zarándoklat 2019. hívogató

Ferences Focitábor 2019.

„Aki szeret, az örömmel hoz áldozatot...” - Évközi 12. vasárnap

Mel Gibson Passió című filmjében elgondolkodtató jelenet az, amikor Jézus megkapja a keresztet, és feltűnő módon simogatja, ölelgeti azt. A meglepő gesztust azzal is kiemeli a rendező, hogy az egyik lator szájába adja a néző fejében is felmerülő kérdést: mit ölelgeted a keresztet, hiszen erre fognak felfeszíteni?!

Jogosnak tűnik a kérdés – lehet szeretni a keresztet? –, különösen a most hallott jézusi megállapítás kapcsán: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen” (Lk 9,23). Ha a Krisztus-követés kereszthordozást jelent, akkor milyen lelkülettel kell viselni? Szeretettel vagy panaszkodva, zúgolódva vagy beletörődve?

A mai evangéliumi részlet azt az üzenetet fogalmazza meg a mi számunkra, hogy a szenvedés, a kereszt vállalása üdvösségünk egyik feltétele. E fájdalmas tanítás megértéséhez mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy a bibliai értelemben vett szenvedés két elemet foglal magába.

A szenvedés egyik eleme negatív előjelű. Ezt az elemet kétségbeesésként, kilátástalanságként, testi-lelki gyötrelemként, magányként vagy félelemként éljük meg. Mindez az ember szabad akaratából van a világban, amennyiben a szenvedés az ember bűnének logikus következménye. Amikor ugyanis a teremtmény bűnt követ el, létének értelmét utasítja el, boldogságának végső forrásától, Istentől szakad el, és ezt az elszakadást csak fájdalmas eseményként, csak szenvedésként élheti meg. Ahogy a Biblia fogalmaz a bűnbeesés történetében: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél” (Ter 3,19).

Amikor Jézus a kereszt vállalására buzdít, azt akarja mondani, számoljunk a realitásokkal, a hétköznapok valóságával: fogadjuk el a szenvedés kínzó valóságát, mint az ember bűnének logikus következményét, vagy mint az üdvösség elnyerésének egyik eszközét.

Igen, a szenvedés a legegyetemesebb jelenség az ember életében. A csecsemő korától egészen a halálig kíséri az embert. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan szenvednünk kell, de azt igen, hogy szükségszerűen mindenki találkozik a fizikai és lelki fájdalmakkal, attól függetlenül, hogy milyen társadalmi vagy anyagi körülmények között él, illetve milyen világnézettel rendelkezik vagy mely vallás követője.

A szenvedés másik eleme pozitív előjelű, és ez az elem nem más, mint Isten befogadása, "elszenvedése". Ezt az elemet Jézus tette lehetővé, aki megszentelte az ember szenvedését, és aki e világ értékeitől való fájdalmas elszakadást üdvösségünk forrásává tette. Aki Jézus útmutatása alapján szenved, annak szenvedése értelmet nyer, mert a véges értékektől, evilági dolgoktól való elszakadás mértékében Istent fogadhatja be életébe. Az ilyen Istent befogadó, Istent elszenvedő magatartás már nem értelmetlen kínlódás, hanem út az örök üdvösség, boldogság felé.

Igen, az evangéliumból, a kereszt eseményéből és a szentek életéből, a leghitelesebb keresztény tapasztalatból az látszik, hogy a szenvedés: út. A hívő ember számára a legközvetlenebb út Istenhez. Nem elválaszt, hanem összekapcsol, egyesít és boldogít. Csak, nem olyan módon, ahogy mi elképzeltük az Istenhez vezető utat, a vele való egységet.

S minthogy az Istentől eredő boldogság ajándékozni kíván, a krisztusi módon szenvedő ember örömet sugároz a természet és embertársai felé.

Úgy is mondhatnánk, hogy aki szeret, az nem fogja tehernek érezni az áldozatot és a kereszthordozást.

Vegyük például a házasság kötelékét. Lemondást és önkorlátozást jelent a házasság? Igen. De aki igazán szereti a családját, a házastársát, az nem fogja felemlegetni, hogy mennyi terhet jelent ez neki és milyen rabságot szenved a családban. Nem panaszkodik, mert szeret. Ha pedig panaszkodik, akkor baj van a szeretetével. A szeretet ugyanis arra való, hogy betakarja a mindenkiben meglévő hibákat, hiányosságokat. Ha a házasságban előtérbe kerülnek és felfeslenek a hibák és hiányosságok, az csak azért lehetséges, mert megcsappant a szeretet valamelyik fél, vagy mindkét fél részéről. A hiányos és fogyatékos szeretet pedig már nem tudja betakarni a hibákat.

„Aki szeret, az örömmel hoz áldozatot akkor is, ha nehezére esik” – mondja Szent Escrivá. Jézus is szeretettel hordozta keresztjét. Fontos azonban megjegyezni, hogy Jézus nem magát a szenvedést, hanem a megváltás ügyét szerette. A nagycsütörtök esti eseményekből tudjuk, hogy a szenvedés gondolatába ő is beleremegett. Az emberiség megváltásának ügyét azonban szerette és vért izzadva is akarta. Mel Gibson filmjében nem annyira a bitófát ölelte magához, mint inkább a megváltás ügyét.

A kívülálló lator persze ezt nem érthette, és bolondnak tartotta Jézust a kereszt simogatásáért, de a Jézussal együtt gondolkodó hozzátartozók – édesanyja, Mária, János és a hívő ember – tudatában van annak, hogy ez a szerető simogatás és ölelés nekünk szól, az emberiségnek. Jézus a megváltás ügyét ölelte magához, és ehhez mindvégig hűséges maradt. „Engedelmes volt mindhalálig, éspedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) – írja Pál apostol.

„Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen”.

Mit jelent a kereszt naponkénti felvétele? - Amikor Jézus a tudatos kereszthordozásra buzdít, a kereszt mindennapi vállalására, akkor arra figyelmeztet, hogy szenvedésünk ne a véges, földi értékek siratásában álljon, hanem Isten befogadásában. Tehát itt nem valamiféle önkínzásról van szó, még kevésbé arról, hogy nekünk kellene kitalálnunk valamilyen szenvedést. Nem!

Itt az élet elkerülhetetlen helyzeteinek vállalásáról van szó. Arról van szó, hogy „vállalom-e” a történelemben bontakozó isteni terv rám eső részét, akár mint értelmiségi, akár mint kétkezi munkás, akár mint ágyban fekvő beteg, fiatal vagy idős? Arról van szó, hogy Jézushoz hasonlóan hűséges maradok-e az isteni tervhez? Ha igen, akkor az istenszeretetem jele. Ha pedig nem, akkor az önszeretetem jele. Jézus mindhalálig vállalta a megváltás ügyét, s erről kereszthalálával tanúskodott. Az ember nem attól lesz Jézus-követő, hogy nagyszerűen ismeri az ő tanítását, hanem attól lesz „Krisztus-követő” – azaz keresztény –, hogy szeretettel vállalja azokat a helyzeteket, melyekkel az élet mindennap terheli őt.

Mert szent II. János Pál pápával vallja: „hogy a szenvedésben sajátos erő lakozik, sajátos kegyelem, amely belsőleg Krisztushoz közelíti az embert. (…) Krisztus önnön üdvözítő szenvedésével ott lakik, semmihez sem foghatóan, minden emberi szenvedés mélyén. S ott Vigasztaló Szentlelke, az Igazság Lelke erejében cselekedhetik.” (Salv. Doloris 26)

Az öntudatos keresztény tudatában van annak, hogy Krisztus szűk utat kínál fel az őt követőnek, amely áldozatot, tökéletes önátadást követel. Ezen az úton megismerjük a megpróbáltatások és az üldöztetések töviseit. Olyan út ez, amely Krisztus szavának tanúivá tesz. Krisztus követése tehát nem egy elegyengetett, rózsaszirmokkal behintet úton történő kényelmes utazást jelent. Olykor csüggedést, esetleg szakítást vált ki, mint a hallgatóságból, akkor, amikor az Élet Kenyeréről beszélt az Úr. Több tanítványa visszahúzódását látva, Jézus megkérdezte a tizenkettőt: „Ti is el akartok menni?”(Jn 6,67) Egy másik alkalommal Jézus magát Pétert korholja, aki fellázad a kereszt gondolatára: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mt 16,23).

Az evangélium fölfedezteti velünk, hogy a szenvedés érték! Elsősorban azért, mert Krisztus szenvedésével váltott meg minket, szerezte meg nekünk a Mennyei boldogságot.

De a mi szenvedésünk, az én személyes szenvedésem is érték, isteni értékre tesz szert, ha hittel fogadom, ha Krisztus szenvedésével egyesítem. A szenvedés nemcsak az örök élet távlatában érték, hanem már itt a földön is. Személyiségünket megtisztítja, lelkünket kinyitja Isten és a felebarátok felé.

Bizonyára már mi magunk is tapasztaltuk ezt, amikor egy-egy ismerősünk életéből, a súlyos szenvedés, a halálközelség megtapasztalása következtében eltűnt életéből az érdesség, a durvaság, a szeretetlenség, a megszólás, kritizálás és helyét átvette az Istenre, s emberre való nyitottság, lelki finomság, figyelmesség, s a hálás magatartás…

A kereszt vállalása annyit jelent, mint meghalni a véges, földi értékeknek, és megnyílni a végtelen Érték, Isten felé.

A mai szentmisén arra kérjük Istent az Esztelneki Madonna közbenjárására, segítsen bennünket és mindazokat, akik valamilyen oknál fogva, akár az idős kor vagy súlyos, gyógyíthatatlan betegség miatt szenvednek, a szenvedés misztériumának elfogadásában. Segítsen mindannyiunkat a meghalás folyamatában, és adjon nyitott szívet, hogy a szenvedés pillanataiban is készséggel tudjuk befogadni az Ő boldogító valóságát. Mert Krisztus követésének végső célja az üdvösség, az örök dicsőség elnyerése.

A szenvedések útja azt jelenti, hogy hasonlóvá válunk Krisztushoz, aki szeretetben élt és szeretetből halt meg a kereszten. Ezért szükséges, hogy elfogadjuk a szenvedés mélyén Isten hívását, és az alázat magatartásával mondjuk ki igenünket, ahogyan Jézus tette az olajfák hegyén vértől verejtékezve: „Atyám! - fohászkodott -, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!”(Mk 14,36).

Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

Áldássá tehető a szenvedés! – De hogyan?

ÁLDÁSSÁ TEHETŐ A SZENVEDÉS! - DE HOGYAN? from Christianae Video on Vimeo.

Watch on Vimeo -ra kattintva indul a film. 

A szenvedés végigkíséri életünket. Egyesek lázadással, mások beletörődéssel reagálnak rá. Ám létezik egy harmadik út is: a szenvedést fel is ajánlhatjuk.

Mit jelent ez a valóságban? Hogyan működik ez a titokzatos „felajánlás”? James Brent domonkos szerzetes magyarázata egyszerű, érthető és örömteli. 

A magyar felirat a videó alján a CC gombbal előhívható.

„Nap nap után leszáll Atyja öléről az oltárra...” - Úrnapja

A mai napon hitünk egyik legnagyobb titkát, az Oltáriszentség, Krisztus Urunk szent Testének és Vérének misztériumát ünnepeljük.
Szent Ferenc atyánk életében is, mint minden szent életében, igen fontos, sőt meghatározó szerepet játszott az Oltáriszentség. 

Mindannyiunk előtt ismerős, hogy az első élő betlehemest maga Ferenc szervezte meg a pápa engedélyével Greccióban. Szent Ferenc grecciói karácsonyának legszembetűnőbb vonása, hogy a lehető legszorosabb kapcsolatban áll az Eucharisztiával. A szűkös barlangban, az állatok között, a jászol-oltáron misézik a pap, az átváltoztatás után az Úr teste a jászolban pihen. Annyira különös és rendkívüli a helyzet, hogy Szent Bonaventura, aki egyébként a Ferencről írt életrajzához a grecciói karácsony anyagát Celanóitól, Ferenc első életrajzírójától veszi át, egyetlen ponton kiegészíti őt, hogy tudniillik Ferenc az újítások vádját elkerülendő, engedélyt szerzett a barlangban való misézéshez a pápától.
A megtestesülés titkának és az Eucharisztiának ilyen szoros kapcsolata Ferenc lelkiségének sajátja, amint azt néhány más szöveg is bizonyítja az ő írásai között.

Szent Ferenc atyánk fennmaradt írásai között szerepelnek az Intelmek. Ezek rövid, Szentíráshoz fűzött tanítások, 28 lelkiségi témával kapcsolatosan. Mindjárt az első „Az Úr testéről” szól. Ennek bevezetőjében Ferenc szent János evangéliumából idézi Fülöp kérését: „Uram mutasd meg nekünk az Atyát!” (Jn 14,6–9). Jézus válaszában önmagára mutat, lényének jelszerűségére, igazi jelentésére utal: „…aki engem lát, Atyámat is látja”. Ferenc így folytatja: „…csak lélekben látható, mert a lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. De a Fiút se látja senki másként, mint az Atyát, mert hiszen egyenlő az Atyával, sem másként, mint a Szentlelket. Mindazok tehát, akik az Úr Jézust csak embersége szerint látták és nem látták őt lelke és istensége szerint, és nem hitték róla, hogy Isten valóságos Fia, elkárhoztak. Hasonlóan azok is, akik látják ugyan a szentséget, mely az oltáron a pap kezében az Úr szavai által a kenyér és bor színében megszentelődik, de nem látják lelke és istensége szerint és nem hiszik róla, hogy az valósággal a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges teste és vére, elkárhoznak. Hiszen maga a magasságbeli tanúsítja: Ez az én testem és vérem, az én új szövetségemé (mely sokakért kiontatik), és: aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van. Tehát az Úrnak híveiben lakozó lelke az, aki veszi az Úr szentséges testét és vérét, mindenki más, akiben nincs ebből a lélekből, és mégis venni merészeli a szentséget, ítéletét eszi és issza – mondja Ferenc atyánk, majd így folytatja: Nos tehát emberek fiai, meddig lesztek még nehéz szívvel? Miért nem ismeritek meg az igazságot és miért nem hisztek Isten Fiában?

Íme, nap nap után megalázza magát, mint akkor, mikoron királyi trónjáról a Szűz méhébe szállott alá, nap nap után közénk jön alázatos külsőben, nap nap után leszáll Atyja öléről az oltárra és a pap kezébe adja magát. És mint egykoron valódi testében jelent meg a szent apostoloknak, azonképpen most a szent kenyérben mutatja meg magát nekünk. És miként az apostolok testi szemeikkel csak testét látták, de lelki szemeikkel szemlélve Istennek hitték őt, akként mi is, bár testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, fontoljuk meg és higgyük szilárdan, hogy ez az ő élő és valóságos teste és vére. Így marad az Úr mindenkoron híveivel, amint maga mondja: íme én veletek vagyok egészen a világ végezetéig.”(Mt 28,20)

„Az Úr testéről”- szóló intelem központi gondolata Krisztus felismerése, a „látás”, ami alapvető feltétele annak, hogy az ember hozzá jusson. Párhuzamban áll Krisztus felismerése az ő emberségének rejteke mögött az apostolok részéről és Krisztus felismerése az Eucharisztia, a kenyér és a bor rejtekében a mi részünkről. Az igazi látást a Lélek adja, ami nem a testnek, hanem a léleknek látása, és ami egyben jele Isten Lelke bennünk lakozásának.

Erőteljesen kifejeződik itt is ugyanaz a meggyőződés, amit Greccióban láttunk: a megtestesülés egyszeri történelmi megvalósulása és a mindennapi misztikus, Eucharisztiában történő megvalósulása közötti folytonosság. Krisztus reális, testi valóságában való jelenléte a világ végéig rendkívül fontos szent Ferenc számára.

Isten alázatának és emberszeretetének nagyobb jele nincs és nem is lehet, mint hogy testileg eljött és testileg jelen maradt ebben a tőle elidegenedett világban. A test szent Ferenc és kora számára nem éppen pozitív valóság, hiszen a szenvedés, nyomor forrása, kísértések, szenvedélyek lakóhelye. Nem véletlen, hogy a korabeli kontextusban olyan tág teret hódít magának a katar eretnekség, amely elképzelni sem tudja, hogy a minden rossz forrásának tartott test és annak anyagi összetevője a Jóistentől származhat. Ez az eretnekség szélsőséges dualizmust, kettősséget hirdet, olyannyira, hogy az anyagot egyenesen démoni, ördögi eredetűnek vallja.

Szent Ferenc azonban lát, mégpedig az Evangélium szerint lát, amely számára szüntelen elmélkedés tárgya. Megtérésének alaptapasztalata, hogy a realitás talaján lehet Istennel Krisztusban találkozni, bármilyen nyomorúságos is az a realitás, bármilyen jelentéktelen vagy éppen ellenséges. Betlehemben a jelentéktelennek tűnő emberi egzisztencia álruhájába öltözött, az eucharisztikus színek alatt pedig a jelentéktelen táplálék álruháját veszi magára. Ferenc a grecciói jászol-oltáron is „látni” akar, az eucharisztikus valóságon át a betlehemi megtestesülés valóságát szemléli, és akarja, hogy a hit által valóssá vált látvány teljes erejével hasson rá, alakítsa, akár fáj, sóhajokat csalva ki belőle, akár vigasztal, telített érzelmek szinte szájszélről lenyalható édességével. Ferenc nem felfelé törekszik, hanem lefelé. A megtestesülés logikájából fakadó mozgás lefelé mutat. Az Úr lejött, hogy a legmélyebb emberi nyomorúságot megossza az emberrel. 

Már az Úr Jézus egyszerű jelenléte is új jelentést ad mindennek, ami lent van. Ferenc számára az Eucharisztiában is az alázatos rejtőzködő jelenlét a hangsúlyos.
Krisztusnak a szegényekben, a szegények között is, a teremtett világban is a jelenléte az, ami fontos, ami rejtettségében, a jelentéktelenség álruhájában is hat, magához von, követésre hív, szerető áldozatkészséggé válik.

Nekünk is Krisztus jelenlétéhez hasonló csendes, alázatos jelenléttel kell lennünk az emberek között, az egyszerű, alázatos jelenléttel hatni, engedni, hogy az, aki énünk legmélyén lakik és emberségünk új minőségén munkálkodik, jelenléte által hasson.
Szent Ferenc atyánk élete vége felé fokozatosan elveszíti szeme világát - ő, akinek a „látás”, az érzékelés annyira fontos volt. Élete és közössége belső harcait harcolva egyre inkább más módon kezd látni. Ahogyan lassan-lassan kialszik szeme világa, úgy gyarapszik benne egy belső látás, új fény, ami a Naphimnuszban – a teremtet világ dicséretében testesül meg. Mindennek látja igazi, kendőzetlen valóságát, tiszta szívű emberként már itt látja,

Római Riportok - 2019. június 16.

Fiú_csapat_tábor 2019.

Szent Ferenc megtérése - Napfívér Holdnővér

Szentháromság vasárnapja – Ferenc pápa gondolataival

„Egymással, egymásért és egymásban éljünk!”

A napokban olvastam a Szentatya, Ferenc pápa 2015 Szentháromság vasárnapján mondott beszédét, amelyben arra biztat valamennyiünket, hogy olyan egyházi közösségeket építsünk, amelyek egyre inkább családként működnek, s amelyek a szeretetnek és egymás befogadásának a helyei.

„Ma üljük a Szentháromság ünnepét, amely a három személyben – az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben – létező egyetlen Isten misztériumára emlékeztet minket. A Szentháromság isteni személyek közössége, amelyben e személyek mindegyike a másikkal van, a másikért van és a másikban van: ez a közösség Isten élete, az élő Isten szeretetmisztériuma. Jézus pedig feltárta előttünk ezt a misztériumot.

Ő beszélt nekünk Istenről mint Atyáról, beszélt nekünk a Szentlélekről és beszélt önmagáról mint Isten Fiáról. Ily módon kinyilatkoztatta nekünk ezt a titkot. Feltámadása után pedig, amikor elküldte tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot a népeknek, azt mondta, hogy kereszteljék meg őket „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). Krisztus ezt a parancsot adja minden időben az egyháznak, amely az apostoloktól örökölte a missziós megbízatást. Ezt a parancsot nekünk, mindnyájunknak is adja, akik a keresztség erejében közösségéhez tartozunk.

A mai liturgikus főünnep tehát arra indít minket, hogy szemléljük azt a csodálatos misztériumot, amelyből származunk, (mi keresztények), amely felé tartunk, és ezáltal megújítja azt a küldetésünket, hogy az Istennel és egymással való közösséget az isteni szeretetközösség mintája szerint éljük meg. Az a feladatunk, hogy ne egymás nélkül, ne egymás fölé kerekedve, és ne is egymás ellenében, hanem egymással, egymásért és egymásban éljünk.

Ez azt jelenti, hogy egymással összhangban befogadjuk az evangélium szépségét, és tanúságot teszünk róla; kölcsönös és mindenki iránt tanúsított szeretetben élünk; megosztjuk egymással örömeinket és szenvedéseinket, megtanulunk bocsánatot kérni és megbocsátani, megtanuljuk megbecsülni a pásztorok vezetése alatt működő különböző karizmákat.

Az evangéliumban a feltámadt Úr megígéri, hogy örökre velünk marad. És éppen jelenlétének és Szentlelke erejének köszönhetően meg tudjuk valósítani ránk bízott küldetését. Mi ez a küldetés? Hirdessük mindenkinek evangéliumát és tegyünk róla tanúságot. Így szélesítsük ki a vele való szeretetközösséget és a belőle fakadó örömet. Isten velünk együtt haladva eltölt bennünket örömmel, és az öröm egy kissé a keresztények első nyelvezete.

Egyetlen mondatban összefoglalva azt a feladatot kaptuk, hogy olyan egyházi közösségeket építsünk, amelyek egyre inkább családok, képesek visszatükrözni a Szentháromság ragyogását, valamint evangelizálni nemcsak szavakkal, hanem a bennünk lakó és a velünk együtt haladó Isten szeretetének erejével is.

A Szentháromság, az a végső cél is, amely felé földi zarándoklásunk tart. A keresztény élet útja ugyanis lényegileg „szentháromságos” út: a Szentlélek elvezet minket Krisztus tanításainak teljes megismerésére, és arra is emlékeztet minket, amit Jézus tanított nekünk; Jézus pedig azért jött a világba, hogy megismertesse velünk az Atyát, elvezessen hozzá és kiengeszteljen minket vele.

A keresztény életben minden a szentháromságos misztérium körül forog, és e végtelen misztériumhoz rendelve valósul meg. Legyünk tehát azon, hogy életünk „tónusát” [hangszínét] mindig magasan tartsuk, és emlékezzünk arra, mi végett, milyen dicsőségért létezünk, dolgozunk, küzdünk, szenvedünk, és milyen bőséges lesz a jutalmunk.

Szentháromság vasárnapjának ünnepe arra késztet, hogy szemléljük Isten misztériumát, aki szüntelenül teremt, megvált és megszentel, mindig szeretettel és a szeretetért. Minden teremtményt, aki őt befogadja, megajándékozza szépségének, jóságának és igazságának egy sugarával, hogy azokat visszatükrözze. Isten kezdettől fogva azt választotta, hogy együtt halad az emberiséggel és létre hoz egy népet, amely legyen áldás kivétel nélkül minden nemzet, minden személy számára.

A keresztény nem egy elszigetelt személy, egy néphez tartozik: Isten népéhez. Szűz Mária segítsen nekünk, hogy örömmel teljesítsük a küldetést és tegyünk tanúságot a szeretetet szomjúhozó világban, hogy az élet célja éppen a végtelen szeretet, az Atya, a Fiú és a Szentlélek konkrét szeretete.

Bízzuk magunkat Szűz Máriára. Ő, aki minden teremtménynél jobban ismerte, imádta és szerette a Legszentebb Háromság misztériumát, vezessen kézen fogva minket, segítsen, hogy fel tudjuk ismerni a világ eseményeiben Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek jelenlétének jeleit; esdje ki számunkra, hogy egész szívünkkel szeressük az Úr Jézust; hogy haladjunk előre a Szentháromság látása, vagyis azon csodálatos cél felé, amely felé életünk tart. Kérjük, hogy segítse az egyházat is, hogy legyen a szeretetközösség és mások befogadásának misztériuma, ahol minden ember, különösképpen a szegények és kirekesztettek, befogadásra találnak, és magukat Isten gyermekének, Isten által szeretettnek érzik.

Templomi hirdetés – FIGYELEM

Június 16-án, Szentháromság vasárnapján az esztelneki ferences templomban a szokástól eltérően a szentmise délelőtt 10 órától lesz.

Húsvéti szemek… - Imre atya írása

Bár a húsvéti időszak lezárult, azért az alábbi írást nagyon megéri elolvasni. Szilveszter tv

Gyermekkorában sokat járt a templomba. Szülei és testvérei is mind nagyon vallásosak voltak. Igaz, hogy „az ő családjuk sem volt templom”, ahogy szokás volt ezt otthon mondani, náluk is jelen voltak a mindennapi nehézségek, de vasárnap mindig ott volt mindenki a szentmisén. Örömmel és meggyőződésből!

Érdekes, hogy legszebb emlékei nem a Karácsonyhoz fűződtek, bár a csillogás, az ajándékok, az ünnepélyesség, az éjféli mise hangulata és a szívet melengető gyönyörű népénekek őt is megfogták. A legszebb emlékek őt a Húsvéthoz kötötték. Ezek a szertartások nem csak igényesek, szépek és felemelőek voltak, de egy serdülő fiú nyiladozó értelmét és érzéseit is megszólították úgy, hogy évek után is el-eltöprengett rajtuk.

Kezdődött az egész a nagycsütörtöki szentmisével. Ezen az estén a plébánoson, aki  szigorú ember hírében állott, és az is volt, nyoma sem látszott semmi idegességnek vagy türelmetlenségnek. A szentmisét áhítattal mutatta be, az egyháztanácsosok lábát összeszedetten mosta meg, és velük, a ministránsokkal is egészen más hangon beszélt, mint máskor. Hogy miért? Többször mondta, hogy ez az ő születésnapja. Ők nem értették egészen, hisz valamikor decemberben született, de ha a plébános mondta, akkor az úgy is kellett, hogy legyen, mert sok mindent tudott, ők tehát elfogadták. Most érti meg, annyi év távlatából, hogy papságának születésnapjára gondolhatott az atya, hisz Jézus az Utolsó Vacsorán alapította a papi rend szentségét.

A nagypénteki szertartás már hosszabb volt. Kezdődött a keresztúttal, amelyen mindig nagyon sok ministráns volt. Fejből tudták a 14 stáció énekeit, hisz nagyböjt alatt annyiszor hallották. Zengett is a teli templom. Aztán következett a csonkamise (így nevezték akkor tájt). Őt különösen az a jelenet fogta meg, amikor a plébános a mise elején velük szótlanul kivonult, és az oltár előtt, teljes testhosszúságával a földre vetette magát, és ott is maradt megszámlálhatatlan percekig. Ő már akkor érezte, hogy itt valami nagyon tragikus dolog kellett, hogy történjen. Most, felnőtt fejjel érzi át annak a jelentőségét, amit a Nagypéntek mondani akar: Isten halott. Most érti, milyen tragédia ez, amikor benne is meghalni látszott az Isten, és csak a kereplők (ők recsák-nak nevezték őket) szomorú hangja visszhangzik ott belül…

A nagyszombati feltámadási szentmise és szertartás volt a legmozgalmasabb és a leglátványosabb. A leghosszabb is. Több, mint két álló óra hosszat tartott! A tűzszentelésben és a sötét templomba való bevonulásban – még ma is érzi! – mindig volt valami reménykeltő: most valami nagy dolog történik. Mindjárt kigyúlnak a fények, de a gyertyák imbolygó fényei sem alusznak ki, mert a plébános hosszú énekéből kiderül: a gyertyák, különösen a húsvéti gyertya, nekünk Krisztus, Aki életünk számára a fényt mutatja. Aztán a körmenet a templom körül, mert a kommunista hatalom nem engedte ki az utcára az embereket, az volt a hab a tortán. A menetet a férfiak nyitották meg. Milyen fönséges látvány volt annyi férfit látni! Apja is ott volt közöttük! Énekeltek. Csak úgy zengett mély, öblös, gyönyörű hangjuk. Még a rezes bandát is túlharsogták: „Hála legyen az Istennek, ki üdvöt ad az embernek! Állelúja, vígadjunk, Istennek hálát adjunk!” A férfiak után jöttek a ministránsok. Egyikük, a legnagyobb, vitte a feltámadott Krisztus szobrát. A plébános pedig a nehéz úrmutatót, monstranciát tartotta magasba széles mosollyal az arcán. Ők, a ministránsok szintén mosolyogtak. Nem csak azért, mert Krisztus feltámadt, persze, azért is! Hanem, mert a liturgiában minden rendben ment. Nem hibáztak! És mert a sor közepén lépkedő lányok is olyan szépen visszamosolyogtak…

A húsvétvasárnapi ünnepi szentmisékből csak annyi maradt meg benne, hogy akkor is dugig volt a templom. Noha a plébános kihirdette, hogy aki az éjféli szentmisén (valóban éjfélkor volt!) részt vett, annak nem muszáj másnap is eljönnie, mégis mindenki ott tolongott! Az énekkar a kóruson, a férfiak az ablakoknál, a nagyobb fiúk a szentély fölötti oratóriumban, a kisebb fiúk a Jézus Szíve-, a kisebb lányok pedig a Szűz Mária szobor körül, végül a nagy lányok és az asszonyok a templomban, illetve a kemerliben. És a sok húsvéti szebbnél-szebb népének zúgása majd szétvetette a falakat.

Érdekes, az hogy miről beszélt a prédikációkban a plébános, nem maradt meg benne. Semmi! Néha azon kapta magát, hogy elgondolkodott: vajon másnak sem marad meg semmi?

Azaz egy történetet mégis csak megőrzött. Maga sem tudja, miért? Olyan tisztán emlékszik rá, mintha ma hallotta volna. Az olaszországi Piemont környékén, mondta a plébános az alacsony szószékről, az volt a szokás, hogy az emberek Húsvét hajnalán, amikor először kondult meg a harang, a falu kútjához futottak és megmosták a szemüket a jéghideg, kristálytiszta vízben. Közben pedig azért imádkoztak, hogy a feltámadott Úr ajándékozza meg őket „húsvéti szemekkel”. Azért, hogy lássák meg életük szövevényes eseményeiben is a nagy összefüggéseket, az „Isten ujját”, ahogyan a plébános mondta. Olyan húsvéti szemeket adjon nekik, amelyekkel mélyebbre látnak, és észreveszik, hogy Jézus nem halott, hanem valóban feltámadt és itt él köztük,  mindegyikükben… És ez a történet, fejezte be a plébános, nem csak Piemontban érvényes és igaz, hanem itthon is. Csak ki kell próbálni! De közben áhítatos, buzgó imával kell kérni a Feltámadottat!

Ő, gondolt most vissza mosolyogva, egyszer valóban kipróbálta, de nem kapott húsvéti szemeket… Akkor elkönyvelte magában, hogy csak jámbor mese az egész… Ma arra gondol sajdulva, hogy talán nem imádkozott elég áhítatosan…

Aztán elkerült a szülőfaluból. Az egyetem elején még ment a templomba, ha szünidőre hazajött, akkor is eljárt, igaz, egyre inkább már csak szokásból, házasságkötésük után röviddel érezte, hogy valahol elveszítette a hitét. Igazából, emlékszik, nem is nagyon bánkódott miatta…

Most nagyon hosszú idő után újra hazajött… Vágyakozott az otthon után! Az élet az utóbbi években annyira összekuszálódott körülötte és benne, hogy már nem találja a kiutat. Házassága tönkremenni látszik, pedig milyen boldogok voltak feleségével az első években! A gyerekek felnőttek, kirepültek a házból, messze laknak, alig jelentkeznek. Pedig ő minden pénzt megadott nekik, és minden kívánságukat teljesítette! Volt baráti körének tagjairól csak híresztelésekből tud, Isten tudja, mikor beszéltek utoljára. Pedig mennyire összetartók voltak! Ott, messze, csak a munka és az előrehaladás volt mindene: egész lényét ebbe ölte. Nem mondja, vitte is valamire, hisz egy aránylag nagy cég osztályvezetője lett, sok energiát fektetett a tervezésbe, értetlen munkatársakkal vesződött éveken keresztül… Most azonban a cég csődbe megy és meg vannak számlálva a napjai… Az ő lába alól pedig egyszerűen kifutott a talaj…

Hazajött hát valamibe kapaszkodni. Bár nem remélt a problémák megoldódásában, de mégis csak hazahúzta a szíve. Legalább pár napot töltsön egyedül maradt, beteg édesanyjával, aki ismét annyi idő után idehaza van, a lelkét is kiteszi érte…

Most tehát újfent itthon van, és életében annyi év óta először, részt akart venni a nagyheti szertartások mindegyikén. „- Nem muszáj menned” – szólt anyja, „csak az öregek járnak már. Nem fogsz találni veled egykorút…” „- Nem baj” – csengett maga számára is idegenül reménykedő hangja, „legalább csendben és egyedül felidézem régi emlékeimet…”

Jóllehet a hangulat valóban nem volt a régi, nem is jártak annyian a templomba, mint rég, mégis nagyon szép volt a liturgia. Folyton azon kapta magát, hogy a régi emlékekkel viaskodik…

A feltámadási szertartásról hazajőve ketten ették a szenteltet: a csak itthon ilyen finom sonkát, a puha házi kalácsot, a hazai kertben termett tormát, és a húsvéti tojást. Sőt, édesanyja, régi szokás szerint, egy kis „papramorgót” is vitt szentelni a kosárkájába, megérezve a fiában kongó ürességet. Hátha megmelengeti majd legalább a testét, és elfeledteti a bús gondokat, amelyekről – anyai szíve érzi! – még nem akar neki se beszélni…

Aztán felvirradt a Húsvéti hajnal. Maga sem tudta, mi ütött belé: a korai harangszóra kipattant az ágyból, sietve magára kapta ruháit, kifutott a régi kúthoz, vizet eresztett, és kapkodó mozdulattal belemártotta a kezét a kristálytiszta, hideg vízbe – majd lassú mozdulattal megmosta a szemét. Egyszer… Kétszer… Háromszor… Közben pedig úgy imádkozott, mint már nagyon rég nem: „Feltámadott Üdvözítőm, add, hogy lássak!”

Már-már azt hitte, hogy most is csalódottan kell a kúttól távoznia, amikor lassan – megnyíltak a szemei! Látott! Újra látott! Mint réges régen!

Világosan észrevette, hogy hol tért le az igaz útról. Akkor volt, amikor az egyetemen szégyellni kezdte vallásos nevelését, és az új barátoknak engedve élni kezdte azok léha életét… Eleinte még meg-megszólalt a lelkiismerete, későbben azonban az évek alatt beleszokott a felszínes, tartalmatlan életbe…

Hirtelen belevillámlott az is, hogy házassága sikertelenségében neki is megvan a maga vétke, hisz nem foglalkozott eleget a feleségével. Már nem kíváncsi arra, hogy az mit gondol, mint ahogyan azt is elfelejtette: a házastársi szeretet jézusi „képtelensége”, paradoxona épp abban áll, hogy csak akkor leszek boldog, ha előbb a páromat azzá teszem! Aztán az ő boldogsága visszaárad rám! Hatványozottan! Ennél nagyobb boldogságot nem kell keresni, mert nincs is!

Megfogadta, ha hazamegy, megmondja neki: kezdjék újra az elején…

Szíven ütötte a felismerés, hogy a gyermekeivel való lanyha kapcsolatban neki is megvan a maga mulasztása, mert amikor ott lett volna az ideje, nem foglalkozott velük eleget. Nem adott nekik kellő időben gyökeret! Gyökeret – és szárnyakat! Nem adta tovább a szülői értékeket, az otthoni hagyományt, mert nevetségesnek és ósdinak találta. Egy szempillantásra felismerte, hogy életükben a család helyét fokozatosan az ő munkája és a karrierje foglalta el.

Elhatározta, ha hazamegy, gyakran fogja hívni és meghívni őket, hogy ismét egymásra találjanak. Mert az életben minden megszűnhet, egyedül a családi kötelék marad!

És, nyilallott bele tovább, hogy barátai elidegenedtek tőle, abban ő is bűnös, hisz a baráti kötelék az olyan, mint a virág: törékeny, ápolni kell! Hát újra ápolni fogja!

Az pedig, ismerte fel szégyenkezve, hogy a munkatársaival kapcsolatban folyton csak kritikus megjegyzés jut eszébe, azért van, mert már nem hiszi, hogy mindenkiben lakik valami nagyszerű, valami egyedien jó, nem is beszélve arról, hogy bennük is ott lakik a feltámadott Krisztus!

Azonnal kész volt a döntéssel: ezen is változtatni fog!

Végül az is mellbe vágta, és érezte, hogy mennyire igaz: a belső üresség azért van benne, mert eltávolodott Istentől. Most ébredt rá egy szempillantás alatt, amit már tapasztalatból is kellene tudnia: lehet más ezernyi dologgal teli az ember szíve, ha Isten nincs benned, minden csak kacat vagy kongó üresség. Ha Ő hiányzik, akkor – vak, szomorú és céltalan vagy!

Eltökélte: ismét megfogja Isten feléje kinyújtott, de általa régóta nem keresett kezét!

…

Édesanyja aggódó hangja riasztotta fel merengéséből: „- Van valami baj, fiam? Miért mosakszol kint? Bent már megmelegítettem neked a vizet…”

„- Köszönöm, édesanyám, de ma reggel kivételesen hideg vízzel akartam mosakodni. Mint régen… Tudja, Húsvét van…”

„- Hát nem felejtetted el a régi történetet?” – kérdezte anyja halkan mosolyogva.

„- Nem, édesanyám. Ma győződtem meg végérvényesen arról, hogy a történet igaz. Aki Húsvét hajnalban az első harangszóra a kút hideg, kristálytiszta vizében megmosakszik, és közben buzgón imádkozik, annak az Úr Jézus húsvéti szemeket ajándékoz. Mint nekem ma!”

Aztán átfogta édesanyja vállait, magához szorította a fejét, és nevetve egy csattanós csókot nyomott az arcára.

Áldott Húsvétot, és ilyen húsvéti szemeket kíván minden kedves Hívének és Olvasójának, szeretettel

Imre atya

Stuttgart, 2019 Húsvétján

Forrás hely:  Magyar Katolikus Egyházközség - Stuttgart

Több vagy, mint amit teljesítesz… - Imre atya írása Stuttgartból

Életed nagy részét munkával töltöd.

Reggeltől estig kifeszíted a hálódat, hogy este gazdag legyen „a fogásod”.

Napról-napra vetsz, hogy majd bőségesen arathass!

Hétről-hétre ültetsz, hogy majd érett, szép gyümölcsöket szedhess!

Évről-évre dolgozol, hogy majd annak látszata is legyen!

Bölcs dolog így élni és gondolkodni, hisz munka nélkül nincs aratás, teljesítmény nélkül nincs siker!

Ha nem lenne benned ez az egészséges becsvágy, ez a lelkiismeretes igyekezet, ez a kötelességtudat, semmi nem sikerülne abból, amit kezedbe veszel, és egész életedben csak boldogtalan lennél.

Viszont soha ne engedd azt, hogy a teljesítmény utáni vágyad rabszolgája légy!

Vigyázz, mert lépre csal és csapdába ejt!

 Ha ugyanis életed értelmét csak a teljesítményedtől teszed függővé, előbb-utóbb csalódni fogsz önmagadban, mert erőd és energiád éveid számával folyton csak csökkennek.

Ha életed értelmét a „többen” határozod meg, örömtelen leszel, ugyanis mindig lesznek körülötted olyanok, akiknek több van, mint neked…

Ha életed értelmét csak a „látszatban”, a „külsőben” keresed, kiégsz majd, mert a folytonos csillogási igyekvésed felemészti a szívedet.

Ne feledd hát, hogy te akkor is „jó” vagy, ha néha semmit sem fogsz.

Te akkor is „értékes” vagy, ha olykor-olykor üres kézzel jössz haza.

Te akkor is „drága” vagy, ha néhanapján „üres a zsebed.”

Te akkor is „felbecsülhetetlen” vagy, ha fáradozásaidat csak elvétve koronázza a siker.

Te akkor is „egyedülálló” vagy, ha csak hébe-hóba vetődik rád a rivaldafény.

Te akkor is „megismételhetetlen” vagy, ha látszólag csak egy vagy a tömegből.

Tudod miért?

Mert benned belül van az érték!

Mert benned belül van az egyedülállóság!

Mert benned belül van a kincs.

Te magad vagy a Kincs!

Stuttgart, 2019-05-20.

Imre atya

Forrás helye: Magyar Katolikus Egyházközség - Stuttgart

Legyünk az Istennel való egység és közösség eszközei – Pünkösd vasárnap

Pünkösd ünnepe arra ösztönöz bennünket, hogy az apostolokhoz hasonlóan mi is nyíljunk meg a Szentlélek kiáradása előtt és akkor Ő képes életünket átalakítani, megújítani.

A hitvallásban közvetlenül a Szentlélekbe vetett hitünk megvallása után mondjuk: „Hiszem az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházat.”

Mély összefüggés van e két hitigazság között, mert a Szentlélek élteti és vezeti az egyházat. A Szentlélek állandó jelenléte és tevékenysége nélkül az egyház életképtelen lenne, és nem tudná megoldani a feltámadott Jézus által rábízott feladatot, hogy menjen és tegye tanítvánnyá minden népet (vö. Mt 28,18).

Az evangelizálás az egyház küldetése; nemcsak egyeseké, hanem minden megkeresztelt emberré, vagyis az enyém, a tiéd, azaz mindannyiunk küldetése. Pál apostol így kiált föl: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16.) Mindannyiunknak kötelessége hirdetni az evangéliumot, és ezt elsősorban az életünkkel kell tennünk! 

Ki az evangelizáció igazi motorja életünkben és az egyházban? Szent VI. Pál világosan megmondja: „Ma éppen úgy, mint az egyház kezdetén Ő, a Szentlélek tevékenykedik az evangélium minden hirdetőjében, aki engedi, hogy birtokába vegye és vezérelje. A Szentlélek sugalmazza azokat a szavakat, amelyeket az ember magától nem tudna megtalálni, s ugyanakkor a hallgató lelkét is felkészíti, hogy nyitott legyen az örömhír és a hirdetett ország befogadására”. 

Az evangelizációhoz tehát félelem nélkül ki kell tárulnunk a Szentlélek előtt, bármit kér tőlünk, és bárhová vezérel. Bízzunk benne! Ő képessé tesz arra, hogy megéljük hitünket, tanúságot tegyünk róla, és megvilágosítja azok szívét, akikkel találkozunk. Ez a pünkösd nagy tapasztalata: az utolsó vacsora termében a Máriával együtt imádkozó apostoloknak „szétoszló lángnyelvek jelentek meg, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket” (ApCsel 2,3–4). 

Miután leszállott az apostolokra, a Szentlélek kivitte őket a teremből, ahová félelmükben bezárkóztak, kivitte őket önmagukból, és „Isten nagy tettei”-nek hirdetőivé és tanúivá formálta át őket (2,11). Ezt a Szentlélek által létrehozott átalakulást tapasztalta „az ég alatt minden népből jött” sokaság, akik összefutottak arra a helyre (2,5), mert az apostolok beszédét mindenki a saját anyanyelvén hallotta (2,6).

Ez volt az evangélium hirdetését éltető és vezérlő Szentlélek tevékenységének első nagy hatása: az egység, a közösség. 

A bibliai elbeszélés szerint Bábelben kezdődött a nyelvzavar és a népek szétszóródása, az emberi gőg és büszkeség következménye, mert az ember a saját erejével, Isten nélkül akart építeni „várost és égig érő tornyot” (Ter 11,4). Pünkösdkor ennek a megoszlásnak lett vége. Nincs többé istenellenes gőg, sem egymással szembeni elzárkózás, hanem kitárulás van Isten felé, az emberek kilépnek magukból, hogy hirdessék Isten igéjét: új nyelv szólal meg, a Szentlélek által a szívekbe árasztott szeretet nyelve (Róm 5,5); ezt a nyelvet mindenki megértheti, s amit megértettek, azt minden kultúrában és minden életállapotban meg lehet valósítani. 

A Szentlélek nyelve, az evangélium nyelve a közösség nyelve, amely arra hív, hogy emelkedjünk felül az elzárkózáson és közömbösségen, a megoszlásokon és szembenállásokon.

Mindegyikünknek fel kellene tennie magának a kérdést: engedem-e, hogy a Szentlélek vezessen, hogy az életem és hívő tanúságtételem az egységről és a közösségről szóljon? Az evangéliumot, a megbékélés és a szeretet szavait viszem-e abba a környezetbe, amelyben élek? 

Olykor úgy tűnik, ma is megismétlődik az, ami Bábelben történt: megoszlások, értetlenségek, versengések, irigységek, önzések. 

Én mit teszek a saját életemben? Egységet teremtek-e magam körül? Vagy megoszlást támasztok fölösleges fecsegésemmel, pletyka beszédemmel, rosszindulatú kritikámmal, irigységemmel? Mit teszek? Gondolkodjunk el ezen! 

Az evangéliumot hirdetni azt jelenti, hogy elsőként mi valósítjuk meg a kiengesztelődést, a megbocsátást, a békét, az egységet és szeretetet, amelyeket a Szentlelket ajándékoz nekünk. Emlékezzünk Jézus szavára: „Arról fogják megismerni, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel lesztek egymás iránt” (Jn 13,34–35). 

Egy másik mozzanat: pünkösd napján Péter, betelve Szentlélekkel, felállt „a tizeneggyel”, és „hangos szóval” (ApCsel 2,14), „bátran” (2,29) hirdette Jézus örömhírét, aki életét adta üdvösségünkért, s akit Isten feltámasztott a halálból. Íme, a Szentlélek tevékenységének egy újabb hatása: a bátorság, amellyel Jézus evangéliumának újdonságát hirdetjük mindenkinek, bátran, fennhangon, mindig és mindenütt.

Ez történik ma is az egyház által és mindegyikünk által: a pünkösd tüzéből, a Szentlélek tevékenységéből a küldetésnek mindig új energiái fakadnak, új utak nyílnak az üdvösség üzenetének hirdetésére, új bátorság fakad az evangelizációhoz. Soha ne zárkózzunk el ezen isteni tevékenység elől! Alázattal és bátran éljük meg az evangéliumot! Tanúskodjunk arról az újdonságról, reményről és örömről, amelyet az Úr hoz az életünkbe. Érezzük „az evangélium hirdetésének édes és erősítő örömét” (Evangelii nuntiandi, 80.). Mert az evangelizáció, Jézus hirdetése örömmel tölt el; ezzel szemben az önzés elkeserít, elszomorít, a mélybe húz; az evangelizáció viszont felemel, megnyit, mások felé indít. 

Egy harmadik mozzanatot is ki szeretnék emelni az első pünkösdi eseményekből, de ez különösen is fontos: mégpedig az, hogy az új evangelizációnak, az evangéliumot hirdető egyháznak mindig az imádságból kell kiindulnia: kérni kell, mint az apostolok az utolsó vacsora termében, a Szentlélek tüzét. Csak az Istennel való intenzív, bensőséges hívő kapcsolat teszi lehetővé, hogy kilépjünk zárkózottságunkból és bátran hirdessük az evangéliumot. Imádság nélkül a tevékenységünk üressé válik; igehirdetésünknek nincs lelke, ha a Szentlélek nem élteti. 

XVI. Benedek pápa szava szerint az egyház „ma különösen érzi a Szentlélek szelét, aki segít, és mutatja nekünk a helyes utat; így új lelkesedéssel indulunk útnak és adunk hálát az Úrnak”. 

Újítsuk meg minden nap a Szentlélek tevékenységébe vetett bizalmunkat, azt a bizalmat, hogy bennünk tevékenykedik, bennünk lakik, táplálja bennünk az apostoli buzgóságot, békét és örömet ajándékoz nekünk. Engedjük, hogy vezessen! Legyünk imádkozó férfiak és nők, akik bátran tanúskodnak az evangélium mellett! Így legyünk az Istennel való egység és közösség eszközei a mai világban. Ámen.

Jakubinyi György érsek: A szentatya Csíksomlyón megtapasztalta a magyar hívek hűségét, odaadását -

Interjú Jakubinyi György érsekkel a pápalátogatásról

Szerző:Szerk.-2019. június 06.

Fotó: Gyulafehérvári Caritas

Hogyan értékeli érsek atya Ferenc pápa vasárnap befejeződött a romániai látogatását? Hol foglal helyet benne érsek atya szempontjából a csíksomlyói pápai szentmise?

A II. vatikáni zsinat pápái már elkezdték lelkipásztori látogatásaikat a világegyházban, Szent II. János Pál pápa 1999-ben Romániában járt, de akkor még csak Bukarestben lehetett két éjszakát, mert az ortodox egyházak vasfüggönyt állítottak fel a pápa ellen: nem mehet keletre, mert az a keleti pátriárkák területe, maradjon Nyugaton, mint Nyugat pátriárkája. XVI. Benedek pápa ezért töröltette a pápai évkönyvben a pápa kilenc címe közül a Nyugat Pátriárkája címet, mert már nem volt alapja. Ha a pápa nem mehet Kelet-Európába, a többségi ortodox államokba, akkor – ha Nyugat az ő területe, miért van legalább 20 ortodox egyházmegye „a pápa területén” Nyugaton? Például a Román Ortodox Egyháznak Nyugat-Európában az román ortodox emigránsok részére hat román ortodox egyházmegyéje működik, plébániáik pedig a római katolikus templomokban vendégeskednek! 

Az írás folytatása a következő linken olvasható: https://romkat.ro

Il diario di Papa Francesco, Viaggio in Romania - 1 giugno mattina

Esztelneken is zöldellnek Ferenc pápa ajándékai

2019. június 2-án, az esztelneki ferences templomban bemutatott ünnepi szentmise után került sor, a szent atya, Ferenc pápa erdélyi (Marosvásárhely – Csíkszereda útszakaszon) és csíksomlyói látogatásának emlékére emlékeztető fák ültetésére a hívek jelenlétében. 

A ferences templom árnyékában, a Lourdes-i barlang közelében, a Szűzanya oltalma alatt álló területen a „Járjunk együtt” jeligéből kiindulva, az összefogás jegyében három ezüstfenyőt ültettünk. Egyet a helyi Nagy Mózes általános iskola nevében, az iskola igazgatója, az esztelneki község nevében, a polgármester úr és a ferences templom közösségének nevében, a templomigazgató a templomi közösség tagjainak segítségével. 

A rövid szertartás keretében elhangzott egy rövid részlet Ferenc pápa „Laudato sí” kezdetű enciklikájából, mely a teremtett világ védelmének fontosságára hívja fel a figyelmünket. „Mindnyájan együttműködhetünk Isten eszközeként a teremtés gondozásában, mindenki a maga kultúrája és tapasztalata szerint, saját kezdeményezéseivel és képességeivel”(Ferenc pápa).

Ezek a fák emlékeztessenek bennünket és az utánunk jövőket a Szentatya által is szorgalmazott teremtett világ védelmére, az összefogásra, a hitben, reményben és szeretetben való együtt járásra, illetve a Ferenc pápa június elsejei, nagy történelmi jelentőséggel bíró Erdélyben és Csíksomlyón tett látogatására, s az általa bemutatott emlékezetes szentmise áldozatra, amelyen mi is részt vehetünk Isten segítségével. 

Szertartásunkat közös imával, a pápai himnusz és nemzeti imánk eléneklésével fejeztük be. 

+++

„Istenünk, áldd meg szentatyánkat, Ferenc pápát, kísérd áldásoddal püspökeinket, papjainkat, szerzeteseinket és egész hívő népedet!”Ámen! 

fr. Szilveszter ofm 

„Velünk együtt tanúskodjék az Ő feltámadásáról.” - Húsvét 7. vasárnap

„A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat” – miközben István diakónus vére hullatásával tanúskodott a föltámadt, és menybe ment Üdvözítőbe vetett hitéről – olvastuk az első olvasmányban (ApCsel 7,55-60).

A tanú a jogi nyelvből vett kifejezés, olyan személyt jelent, aki az általa látott, hallott, megtapasztalt tényt, eseményt igazolja a bíróság előtt. A Szentírás szerinti, az újszövetségi tanúnak is a világban arról kell tanúskodni, amit látott, hallott és megtapasztalt.

De lássuk csak, kik azok a személyek, akik megfelelnek ezeknek az ismertető jegyeknek, kik azok, akiket ebben az értelemben tanúknak mondhatunk?
Elsősorban ezek az ismertetőjegyek, követelmények Jézus Krisztusra igazak, aki maga a Tanú; tanúságot tesz a mennyei Atyáról: „Én az Atyától származom és Tőle jöttem. Nem magamtól jöttem, hanem Ő küldött." (Jn 8,42) Továbbá: „Most már tudják, hogy a tanítást, amit kaptam Tőled, továbbadtam nekik (a tanítványoknak)" (Jn 17,8) – mondja főpapi imájában Jézus.
Másodsorban az újszövetségi tanú ismertetőjegyeinek az apostolok felelnek meg, akik Jézus Krisztusról tanúskodnak életük árán is: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk" (ApCsel. 4,20) – mondják a főtanács előtt, amikor az el akarja hallgattatni, amikor az meg akarja tiltani, hogy a föltámadott Úrról beszéljenek és róla tanúskodjanak.

Szent Péter apostol – Júdás helyett – Mátyás apostollá választásakor alapvetően fontosnak tartotta, hogy a megválasztandó egyén TANÚ legyen, ezért mondja: „Szükséges tehát, hogy valaki azok közül, akik mindig velünk tartottak, amíg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt – tudniillik János keresztségétől fogva egészen mennybemenetele napjáig – velünk együtt tanúskodjék az Ő feltámadásáról." (ApCsel. 1,21-22)

Az első olvasmányban szereplő István diakónus, Jézus K
István az első tanítvány, aki Mesterét a halálig követi. Amíg Jézusnak a halálküzdelem sötétségén kellett átvergődnie, addig István elragadtatva szemléli a megnyílt eget. Ő már Ura borzalmas halálának gyümölcseit élvezi: Jézus a kereszten minden vértanú számára erőt érdemelt ki, mennybemenetele után pedig elküldte a Szentlelket minden hívőre. Istvánban bámulatra méltóan beteljesedik Jézus ígérete: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket és tanúim lesztek”(ApCsel 1,8) – ő az lett élete föláldozása árán is.
István halálában is követi a Megváltót, s a Szentlélektől eltelve arra is képes, hogy gyilkosaiért imádkozzon: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!”

„A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat”, s talán István ruháit is. Majd később, a damaszkuszi úton történt események után a keresztény üldöző Saulból Pál lesz, aki beöltözik „István ruháiba”, mint apostol és vértanú. Egészen biztos, hogy megtérése után visszaemlékezik István diakónus megkövezésére, s az egész emberre, aki elsőként lett a hit vértanúja s a Föltámadott tanúja.

Harmadsorban újszövetségi tanúk vagyunk, kell, hogy legyünk mi, Jézus Krisztus Egyházának ma élő tagjai. Tanúskodnunk kell a világ előtt arról, hogy az Atya a Fiúban megváltót küldött, az ő feltámadásában biztosította számunkra az örök életet, és a Szentlélek elküldésével alkalmassá tett bennünket hivatásunk betöltésére. Az egyház kezdeti évei, elindulása, Krisztus megdicsőítésének a vágya érthetővé teszik, hogy a Szentlélek kiáradását elsősorban úgy fogták fel az első keresztények, mint aki mindenkit tanúságtételre ösztönöz. Igen, szóban, tettben és krisztusi magatartással kell hirdetni, hirdetnünk az Isten országát.

Főpapi imájában Jézus az egyházért – vagyis értünk és minden idők keresztényéért – így imádkozott: „De nemcsak értük (ti. a tanítványokért) könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem” (Jn 17,20). Az Úr Jézus, miután imádkozott apostolaiért, imádkozik mindazokért, akik hinni fognak benne, és azt kéri követői számára, hogy „legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk”(Jn 17,21). A hívőknek kért egység mindenekelőtt egység az Atyával és a Fiúval, kölcsönös egységük egyetlen forrása. A megkeresztelt akkor nevezhető érett kereszténynek, amikor megéli az Istennel való személyes találkozást, és ez a testvéreivel való találkozásban árad ki.
Az első, az Istennel való találkozás az alap, a második, az emberrel való találkozásnak a fundamentuma, a második viszont az elsőnek látható és ellenőrizhető jele. Jézus akarata szerint a hívek Istennel és egymás közt megélt egységének olyan tökéletesnek kell lennie, hogy visszatükrözze a közte és az Atya közötti egységet: „egy legyenek, amint mi egy vagyunk” és így „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”.

Megdöbbentő, hogy mennyire sürgeti az Úr ezt: „Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél, és szereted őket, amint engem szerettél”. Szinte azt lehetne mondani, hogy Jézus a hívekre bízza a világ hitét, egységük által nekik kell megmutatniuk azt a szeretetet, amellyel Isten szereti és üdvözíti az embereket. Félelmetes felelősség ez, sajnos igen kevesen gondolunk rá.

Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon modern társadalmunkban, miért fogyatkozott meg annyira a hit, és a hitből fakadó élet, vajon ennek nem az az oka, hogy a hívők között is megfogyatkozott a szeretetben való egység, az összetartozás tudata?

Ennek orvoslására csak egyetlen eszközt ismerünk: teret adni Jézusnak, hogy teljesen bennünk élhessen – ahogy mondja „Én bennük” – hogy Ő szeressen bennünk és Ő egyesítsen mindnyájunkat az ő szeretetében.

Ne feledjük, csak a bennünk lakozó Isten által válhatunk igazán egyé és hitelt érdemlő tanúkká. Ezt a szentmisén magunkhoz vett Oltáriszentség által is megtapasztalhatjuk. Hiszen semmi sem tud bennünket annyira hasonlóvá és egyé forrasztani, annyi erővel és bátorsággal eltölteni, mint Isten szentségi jelenléte az emberben.

Mi mindannyian mások vagyunk, s ez jól is van így. Erről nem kell lemondanunk. Egyetlen hajszál génállományának vizsgálatából kiderül, hogy az a föltételezett személyé–e, vagy sem. Minden embernek más, még a hajszála is.
Csak a bennünk lakozó Isten Lelke ugyanaz, csak Krisztus szentségi jelenléte ugyanaz minden emberben, mert a bennünk lakozó ugyanaz. Nagy titok és nagy csoda ez, s egyben nagy ajándék is. Amikor fölfedezzük ezt, akkor rájövünk arra, hogy miként őrizhetjük meg sajátságainkat úgy, hogy valami mégis hihetetlenül egyé teremt bennünket.
Talán valaki azt kérdezhetné, hogy mire jó az egység, mi szükség van rá. Az egység bizonyítéka, jele és eszköze a Három Személyű egy Istenhez való tartozásunknak. Jele és eszköze, mert ahol egy szív, egy lélek egy közösség, ott egészen biztos a szeretet is jelen van köztük. A tanúságtevő szeretet előfeltétele pedig az egység.

Nekünk erről a Krisztusba vetett tanúságtevő hitről és e hitből forrásozó szeretetről, a keresztségben és a bérmálásban kapott küldetésünk révén – az apostolokhoz, a tanítványokhoz hasonló módon – kell tanúságot tennünk: a keresztény életvitelünket fedő – krisztusi tanítás terjesztésével, amit Urunk Jézus e szavakkal adott parancsba: „Menjetek, tegyetek tanítványommá – tanúmmá – minden népet!"

„A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat” – miközben István diakónus vére hullatásával tanúskodott a föltámadt, és menybe ment Üdvözítőbe vetett hitéről – olvastuk az első olvasmányban (ApCsel 7,55-60).

A tanú a jogi nyelvből vett kifejezés, olyan személyt jelent, aki az általa látott, hallott, megtapasztalt tényt, eseményt igazolja a bíróság előtt. A Szentírás szerinti, az újszövetségi tanúnak is a világban arról kell tanúskodni, amit látott, hallott és megtapasztalt.

De lássuk csak, kik azok a személyek, akik megfelelnek ezeknek az ismertető jegyeknek, kik azok, akiket ebben az értelemben tanúknak mondhatunk?
Elsősorban ezek az ismertetőjegyek, követelmények Jézus Krisztusra igazak, aki maga a Tanú; tanúságot tesz a mennyei Atyáról: „Én az Atyától származom és Tőle jöttem. Nem magamtól jöttem, hanem Ő küldött." (Jn 8,42) Továbbá: „Most már tudják, hogy a tanítást, amit kaptam Tőled, továbbadtam nekik (a tanítványoknak)" (Jn 17,8) – mondja főpapi imájában Jézus.
Másodsorban az újszövetségi tanú ismertetőjegyeinek az apostolok felelnek meg, akik Jézus Krisztusról tanúskodnak életük árán is: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk" (ApCsel. 4,20) – mondják a főtanács előtt, amikor az el akarja hallgattatni, amikor az meg akarja tiltani, hogy a föltámadott Úrról beszéljenek és róla tanúskodjanak.

Szent Péter apostol – Júdás helyett – Mátyás apostollá választásakor alapvetően fontosnak tartotta, hogy a megválasztandó egyén TANÚ legyen, ezért mondja: „Szükséges tehát, hogy valaki azok közül, akik mindig velünk tartottak, amíg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt – tudniillik János keresztségétől fogva egészen mennybemenetele napjáig – velünk együtt tanúskodjék az Ő feltámadásáról." (ApCsel. 1,21-22)

Az első olvasmányban szereplő István diakónus, Jézus Krisztus mellett tett tanúságtételével a halálig megy, mint vértanú hal meg, tanúságot téve Istene és hite mellett.
István az első tanítvány, aki Mesterét a halálig követi. Amíg Jézusnak a halálküzdelem sötétségén kellett átvergődnie, addig István elragadtatva szemléli a megnyílt eget. Ő már Ura borzalmas halálának gyümölcseit élvezi: Jézus a kereszten minden vértanú számára erőt érdemelt ki, mennybemenetele után pedig elküldte a Szentlelket minden hívőre. Istvánban bámulatra méltóan beteljesedik Jézus ígérete: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket és tanúim lesztek”(ApCsel 1,8) – ő az lett élete föláldozása árán is.
István halálában is követi a Megváltót, s a Szentlélektől eltelve arra is képes, hogy gyilkosaiért imádkozzon: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!”

„A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat”, s talán István ruháit is. Majd később, a damaszkuszi úton történt események után a keresztény üldöző Saulból Pál lesz, aki beöltözik „István ruháiba”, mint apostol és vértanú. Egészen biztos, hogy megtérése után visszaemlékezik István diakónus megkövezésére, s az egész emberre, aki elsőként lett a hit vértanúja s a Föltámadott tanúja.

Harmadsorban újszövetségi tanúk vagyunk, kell, hogy legyünk mi, Jézus Krisztus Egyházának ma élő tagjai. Tanúskodnunk kell a világ előtt arról, hogy az Atya a Fiúban megváltót küldött, az ő feltámadásában biztosította számunkra az örök életet, és a Szentlélek elküldésével alkalmassá tett bennünket hivatásunk betöltésére. Az egyház kezdeti évei, elindulása, Krisztus megdicsőítésének a vágya érthetővé teszik, hogy a Szentlélek kiáradását elsősorban úgy fogták fel az első keresztények, mint aki mindenkit tanúságtételre ösztönöz. Igen, szóban, tettben és krisztusi magatartással kell hirdetni, hirdetnünk az Isten országát.

Főpapi imájában Jézus az egyházért – vagyis értünk és minden idők keresztényéért – így imádkozott: „De nemcsak értük (ti. a tanítványokért) könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem” (Jn 17,20). Az Úr Jézus, miután imádkozott apostolaiért, imádkozik mindazokért, akik hinni fognak benne, és azt kéri követői számára, hogy „legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk”(Jn 17,21). A hívőknek kért egység mindenekelőtt egység az Atyával és a Fiúval, kölcsönös egységük egyetlen forrása. A megkeresztelt akkor nevezhető érett kereszténynek, amikor megéli az Istennel való személyes találkozást, és ez a testvéreivel való találkozásban árad ki.
Az első, az Istennel való találkozás az alap, a második, az emberrel való találkozásnak a fundamentuma, a második viszont az elsőnek látható és ellenőrizhető jele. Jézus akarata szerint a hívek Istennel és egymás közt megélt egységének olyan tökéletesnek kell lennie, hogy visszatükrözze a közte és az Atya közötti egységet: „egy legyenek, amint mi egy vagyunk” és így „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”.

Megdöbbentő, hogy mennyire sürgeti az Úr ezt: „Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél, és szereted őket, amint engem szerettél”. Szinte azt lehetne mondani, hogy Jézus a hívekre bízza a világ hitét, egységük által nekik kell megmutatniuk azt a szeretetet, amellyel Isten szereti és üdvözíti az embereket. Félelmetes felelősség ez, sajnos igen kevesen gondolunk rá.

Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon modern társadalmunkban, miért fogyatkozott meg annyira a hit, és a hitből fakadó élet, vajon ennek nem az az oka, hogy a hívők között is megfogyatkozott a szeretetben való egység, az összetartozás tudata?

Ennek orvoslására csak egyetlen eszközt ismerünk: teret adni Jézusnak, hogy teljesen bennünk élhessen – ahogy mondja „Én bennük” – hogy Ő szeressen bennünk és Ő egyesítsen mindnyájunkat az ő szeretetében.

Ne feledjük, csak a bennünk lakozó Isten által válhatunk igazán egyé és hitelt érdemlő tanúkká. Ezt a szentmisén magunkhoz vett Oltáriszentség által is megtapasztalhatjuk. Hiszen semmi sem tud bennünket annyira hasonlóvá és egyé forrasztani, annyi erővel és bátorsággal eltölteni, mint Isten szentségi jelenléte az emberben.

Mi mindannyian mások vagyunk, s ez jól is van így. Erről nem kell lemondanunk. Egyetlen hajszál génállományának vizsgálatából kiderül, hogy az a föltételezett személyé–e, vagy sem. Minden embernek más, még a hajszála is.
Csak a bennünk lakozó Isten Lelke ugyanaz, csak Krisztus szentségi jelenléte ugyanaz minden emberben, mert a bennünk lakozó ugyanaz. Nagy titok és nagy csoda ez, s egyben nagy ajándék is. Amikor fölfedezzük ezt, akkor rájövünk arra, hogy miként őrizhetjük meg sajátságainkat úgy, hogy valami mégis hihetetlenül egyé teremt bennünket.
Talán valaki azt kérdezhetné, hogy mire jó az egység, mi szükség van rá. Az egység bizonyítéka, jele és eszköze a Három Személyű egy Istenhez való tartozásunknak. Jele és eszköze, mert ahol egy szív, egy lélek egy közösség, ott egészen biztos a szeretet is jelen van köztük. A tanúságtevő szeretet előfeltétele pedig az egység.

Nekünk erről a Krisztusba vetett tanúságtevő hitről és e hitből forrásozó szeretetről, a keresztségben és a bérmálásban kapott küldetésünk révén – az apostolokhoz, a tanítványokhoz hasonló módon – kell tanúságot tennünk: a keresztény életvitelünket fedő – krisztusi tanítás terjesztésével, amit Urunk Jézus e szavakkal adott parancsba: „Menjetek, tegyetek tanítványommá – tanúmmá – minden népet!"

CSIT Band - Együtt járunk az úton! (HU, IT, RO)