Rókafiak szaporítják az állatállományunkat…

A többi kép itt érhető el.

„MARADJ VELÜNK, URUNK, mert esteledik"- Úrnapja

„MARADJ VELÜNK, URUNK, mert esteledik" (Lk 24,13-35).

A feltámadás napjának estéjén az Emmausz felé tartó két csalódott tanítvány ezzel a meghívással fordult a Zarándokhoz, aki az úton csatlakozott hozzájuk. Szomorú gondolatokkal telve nem is képzelték, hogy ez az ismeretlen ember éppen az ő Mesterük, de már feltámadottan. A szívükben mindenesetre valami "lángolást" éreztek, miközben Ő beszélt hozzájuk és "magyarázta" az Írásokat.

Az Ige világossága feloldotta szívük keménységét és "megnyitotta a szemüket". A sötétedő estében és a lelküket betöltő sötétségben ez a Zarándok egy fénysugár volt, aki fölkeltette reményüket és megnyitotta lelküket, hogy a teljes világosságra vágyódjanak. "Maradj velünk" - kérlelték. És Ő engedett a kérésnek. Röviddel azután, hogy betért hozzájuk, asztalhoz ült velük, majd eltűnt előlük úgy, hogy mégis "ott maradt" a kenyér színe alatt, melynek megtörésekor megnyílt a szemük.

Az emmauszi tanítványok képét szeretnénk magunk előtt tartani mi is ma, amikor az Oltáriszentséget, Krisztus Szent Testét és vérét ünnepeljük. Szeretnénk, ha az Úr, az Ige segítségével, a Szentlélek közreműködésével megnyitná a mi szemeinket is, megpuhítaná szívünk keménységét, hogy felismerhessük Őt a kenyértörésben, a szentmiseáldozatban és megtapasztalhassuk szentségi jelenlétének szerető melegségét.

Kérdéseink, nyugtalanságaink olykor súlyos csalódásaink útján az isteni Zarándok ma is útitársunk akar lenni, hogy az Írások magyarázatával elvezessen Isten misztériumainak befogadásához. Amikor a találkozás Vele teljessé válik a szentáldozásban, az Ige világosságát követi az a világosság, amely "az élet kenyeréből" fakad, és Krisztus ezzel teljesíti leginkább mennybemenetelekor tett ígéretét: "Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig" (Mt 28,20). Mert az Egyház egész hagyományával összhangban mi hisszük és valljuk, hogy az eucharisztikus színek alatt Jézus Krisztus, az Isten-Ember valóságosan jelen van. Ezért ez a hit megköveteli tőlünk, hogy azzal a tudattal álljunk az Eucharisztia előtt, hogy Krisztus színe előtt állunk.

Az emmauszi tanítványok kérésére, hogy "velük" maradjon, Jézus egy sokkal nagyobb ajándékkal válaszolt: az Eucharisztiával, az Oltáriszentséggel megtalálta annak módját, hogy "bennük maradjon". Az Eucharisztia vétele azt jelenti, hogy mélységes közösségre lépünk Jézussal. "Maradjatok bennem és én tibennetek" (Jn 15,4) – mondja Ő. E bensőséges és kölcsönös egymásban "maradás" bizonyos módon lehetővé teszi, hogy elővételezzük a mennyországot a földön. Vajon nem ez-e az ember legnagyobb óhaja? Nem ezt tűzte-e ki maga elé célként Isten, amikor üdvözítő tervét megvalósítja a történelemben? Ő oltotta az ember szívébe az Igéje utáni "éhséget" (Ám 8,11), azt az éhséget, amely csak akkor szűnik meg, amikor az ember teljes közösségre lép Istennel. A szentáldozás azért adatott nekünk, hogy "jóllakhassunk" Istennel itt a földön, beteljesedést várva az égben.

Azt hiszem, ahhoz, hogy élni tudjunk ezzel a felbecsülhetetlenül értékes Kinccsel, ezzel a hatalmas isteni Ajándékkal, fontos, hogy amennyire emberileg lehetséges, tudjuk, hogy miről van szó. Hogy mire figyelmeztet bennünket templomaink örökmécsesének ki nem alvó piros fénye? Hogy Ki rejtőzködik oltáraink szentség házába, hogy kit köszöntünk a térdhajtás alkalmával? Hogy Kinek mondjuk Szent Ferenc atyánk szavait idézve: „Imádunk téged… itt és a világ minden templomában és áldunk téged…”

Végső soron mi is az Eukarisztia, az Oltáriszentség? Kit rejt magába a fehér ostya színe, a szőlő bor íze?

Mi az Eukarisztia? Az eucharisztia Jézus Krisztus szent teste és vére a kenyér és bor külső színe alatt. A kenyér és bor átváltoztatott színei alatt maga az élő és dicsőséges Krisztus van jelen igazi, valódi és lényegi módon, testével és vérével, lelkével és istenségével.

Ez a meghatározás mutatja az Oltáriszentség páratlan jelentőségét: Más szentségek, mint eszközök közvetítik Jézus Krisztus erejét és kegyelmét; az Oltáriszentség magát a kegyelmek szerzőjét és forrását tartalmazza, az Úr Krisztust. Ennek következtében az Eucharisztia a keresztény hittitkok pecsétje. Sőt a II. vatikáni zsinat tanítása szerint „az egész keresztény élet forrása és csúcsa”.

Azt is állíthatjuk, hogy az Isteni kinyilatkoztatásnak fölséges életárama, mely a szentháromsági küldésekben megindult, a megtestesülésben külső és a kegyelemben belső delelőt ér, az Oltáriszentségben pedig egybeköti a megtestesülés titkának érzékelhetőségét a Szentlélek küldésének láthatatlanságával, s így a legbensőbb Isten- és ember-közösségnek záloga és megvalósulása.

Az a természetfölötti áramkör, mely a hitben kezdődik (szentsége a keresztség), a reményben földuzzad (szentsége a bérmálás), az Eucharisztiában, a szeretet szentségében célhoz jut. Így az Oltáriszentségben az Üdvözítő, Jézus Krisztus folytatja áldott földi jelenlétét az idők végéig, egész közvetlenségével és melegségével; amint valaha Palesztina útjait, mezőit és helységeit járta, úgy az Oltáriszentséggel betér minden emberi tanyára, és nem kerüli el az utolsó kunyhót sem.

Ezt az igazságot fogalmazza meg nagyszerűen az egyik kedves templomi énekünk: „Templom csendes mélyén, oltárrejteken, Hófehéren Jézus titkon ott pihen… Fénye által járja a hideg falat, Szürke utca mentén titkosan halad… Látja dúsak házát, kunyhóban szegényt, Szétsugároz vigaszt, enyhülést, reményt. Tekintete balzsam, ha a szív sebes, A magános éjben szíveket keres. Látja, aki árva, aki elhagyott, Börtönében látja a szegény rabot, S ha a fáradt ember kínban elmerül, Azt susogja néki: ,,Nem vagy egyedül!” 

Kérdéseink, nyugtalanságaink olykor súlyos megpróbáltatásaink, csalódásaink útján az isteni Zarándok ma is útitársunk, hogy a Biblia üzenetével elvezessen Isten titkainak befogadásához. De ez csak akkor fog valóssággá lenni a mi életünkben is, amikor a találkozás Vele teljessé válik a szentáldozásban, miként történt az emmauszi tanítványok esetében, s akkor az Ige világosságát fogja követni az a világosság, amely "az élet kenyeréből" fakad, és ezzel Krisztus teljesíteni fogja ígéretét, amit mennybemenetelekor tett apostolai által nekünk is: "Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig".

AZ IGERET FOLDJE

Római Riportok - 2018. május 27.

A Sziriusz van tőlem távolabb, vagy egy-egy társam? – Szentháromság vasárnapja

Szentmártoni Mihály jezsuita atya egyik írásában olvashatunk egy incidensről, melynek tanúja volt, s amely egy nemzetközi és vallásközi kongresszuson történt. Egy keresztény előadó kissé kihívó kérdésére, hogy mit tanulhatunk mi keresztények más vallásoktól, az egyik muzulmán így válaszolt: „Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!”
Igen, ahol nem veszik komolyan az Istent, nem csoda, hogy nap, mint nap olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyre agresszívebbekké, erőszakosabbakká válnak, szóban és olykor tettben is. Egymás támogatása, megértése látszólag túl nagy elkötelezettséget igényel, mindenki inkább csak saját érdekeivel törődik, olykor nem csak a falu vagy városi közösség, nem csak a munkatársak között, hanem a családon belül is.

Ma is, csak úgy, mint annak idején, az ószövetségi Bábelben, az emberek a hatalom összpontosítására törekednek, hogy elfoglalhassák az Isten helyét. Bábelben, mialatt azonban az emberek közösen a torony építésén fáradoztak, hirtelen észrevették, hogy a tornyot egymás ellen építik.
Miközben arra tettek kísérletet, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, sőt, az Istentől függetlenítsék magukat, azt a veszélyt kockáztatták meg, hogy emberi mivoltuktól is megfosztják magukat. Mert ahol az ember ki akarja rekeszteni Istent az életéből, ott egyre kevésbé lesz képes a szeretetre, egyre kevésbé lesz igazi ember, aki képes a megegyezés, a kölcsönös megértés és az együttműködésre.

A bibliai, bábeli toronyépítésről szóló történet (vö Ter 11,1-9) ma is időszerű: az ember uralni akarja a természet erőit és törvényeit, lassan már az emberi életet is „összefabrikálja”.
Ebben a helyzetben az Istent komolyan venni, az Istenhez imádkozni már túlhaladottnak, hiábavalónak tűnik, mivel mi magunk is meg tudjuk valósítani azt, amit akarunk.

Igaz, hogy megsokszoroztuk a kommunikációs lehetőségeket: a mobil telefon, az internet jóvoltából, elősegítettük az információ gyors áramlását, de állíthatjuk-e azt, hogy növekedett egymás megértésének a képessége és hogy mélyebbé váltak emberi kapcsolataink?
A nagy kommunikációs lehetőségek ellenére, paradox módon talán ma egyre kevésbé értjük egymást, s talán egyre inkább igaza van a költőnek (Tóth Árpád), amikor azt vallja, hogy ember és ember között a roppant, jeges űr lakik!

„Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

Ez olyan, mint ha az emberek között a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kölcsönös félelem érzése kígyózna, egészen odáig, hogy végül egymást is veszélyesnek, ellenségnek tartják, egymás után leselkednek, egymás ellen áskálódnak, egymást jelentgetik…

Ahol az emberek Istenné akarnak válni, azaz ők maguk akarják megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, ott egymás ellen harcolnak, illetve ahol nem veszik komolyan az Istent, ott a másik embert sem veszik komolyan, nem veszik ember számba. Elég csak egy kis hatalomhoz, magasabb beosztáshoz jutni, s mindjárt kiderül, hogy ki mennyire veszi komolyan az Istent. Hallani keresztény (?) emberekből álló munkaközösségekről, ahol a rabszolgatartó társadalom állapotai köszönnek vissza a 21. században, ahol vannak hajcsárok és vannak kihasznált, semmibe vett, emberi méltóságukban megalázott munkások…

Ahol azonban elfogadják Isten igazságát, ott megnyílnak az Isten működésének, aki támogatja és egyesíti őket.
Ahol meg tanulják komolyan venni az Istent, ott helyre áll az egység, ott megvalósul az összefogás, a szeretetben való kommunikáció, ott az emberek elkezdenek keresztény módon élni, ami annyit jelent, hogy nem zárkóznak be saját énjükbe, hanem kölcsönösen befogadják egymást, képesek lesznek egymás meghallgatására, a javak megosztására, a közösség megteremtésére, a békesség helyreállítására. Az „én” logikáját a keresztény életformában a többes szám, a „mi” váltja fel, mély, belső alázattal.

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel. Szent Pál apostol szerint azonban az embert a test és a lélek kívánságai közötti belső megosztottság, konfliktus jellemzi. Nekünk pedig választanunk kell, nincs helye kompromisszumnak, megalkuvásnak, nem szolgálhatunk egy kicsit az Istennek is, egy kicsit a mammonnak, az ördögnek is.
Igen, ahol komolyan veszik az Istent, azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagy rövidebben fogalmazva: Szentháromság, ott a bábeli szétszóratás, káosz helyét átveszi a rend, az emberek közötti egység és megértés. Ott eltűnik a félelem, a szívek új erővel telnek el, a nyelvek megoldódnak és őszinte beszédbe kezdnek, hogy mindenki megérthesse a meghalt, feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus üzenetét. Ahol komolyan veszik a háromszemélyű egy Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel.

Egyébként az egész keresztény élet a Szentháromságból származik, s a Szentháromságba tér vissza, mint végső céljához. „Menjetek – mondta Jézus tanítványainak mennybemenetele előtt –, tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).
A keresztény élet tehát a Szentháromság nevében kezdődik el és arra épül. Aki az Egyházba való felvételét kéri, az Krisztus Urunk által Isten dicsőségének szentelt templom lesz, a Szentlélek lakóhelye a keresztség szentségének felvételekor. Ezt követően feloldozást kap bűneitől a bűnbánat szentségében, a bérmálásban felkenik szent krizmával, az egyházi rend szentségében szerpappá, pappá vagy püspökké szentelik vagy a házasság szentségében megáldják házasságát „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”.

Az eucharisztikus áldozat, a szentmise is a Szentháromság nevében kezdődik és teljesedik be. Az Eucharisztia, az Oltáriszentség is ajándék: az Atya adja „az igazi mennyei kenyeret” (Jn 6,32), és ez az élő és éltető kenyér maga a második isteni személy, az emberré lett Fiú, akinek „teste valóságos étel, és vére valóságos ital” (Jn 6,55). Mindez azonban nem történhet meg a Szentlélek nélkül, mivel „a Lélek az, ami éltet” (Jn 6,63), Krisztus dicsőséges Emberségét éltetve a Lélek teszi őt alkalmassá az élet közlésére.
Ezt a fenséges valóságot fejezi ki a keresztvetés: ezzel kezdődik minden szertartás, ezt tartalmazza minden szentség és az Egyház áldásai, a hívők is ezzel jelölik meg magukat nap közben többször is, amikor imát kezdenek, illetve végeznek.
A keresztény ember életében minden a Szentháromság nevében történik és kell hogy történjen. Az egész keresztény életnek méltónak kell lennie arra, hogy a hívő hittel, szeretettel, hálával és odaadással hódoljon az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt.

Az Egyház élete is a Szentháromság misztériumára, titkára épül. „Az egyetemes Egyház – tanítja a Zsinat – mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép áll előttünk” (LG 4). Hogy a hívők egy legyenek az egyetlen Egyházban, ezért könyörgött Jézus az utolsó-vacsorán az Atyához: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél” (Jn 17, 22-23).
Jézus, az Atya Egyszülötte, részesítette az embereket Isten Fia dicsőségében, hogy ők is bekapcsolódhassanak a szentháromságos élet titokzatos áramába, a szeretet és az egység áramkörébe. Krisztus azt akarja, hogy a hívők szeretete és egysége a boldog Szentháromság szeretetét és egységét tükrözze, ezért könyörög a Főpapi imában.
Azt akarja az Úr Jézus, hogy a hívők kölcsönös szeretetük révén „egy legyenek, mint mi”- fogalmaz. A különböző civilizációjú, politikai gondolkodásmódú, magatartású és beállítottságú emberek ilyen egysége csak Istenben lehetséges, vagyis kizárólag úgy, ha minden hívő komolyan veszi Istent és személyesen egyesül Istennel a szeretetben. Jézus ezért kéri: „Amint te, Atyám, bennem vagy és én j benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21).

E nélkül az Istenben való személyes lét és élet nélkül nincs őszinte, tartós, mély, a különbözőségeken vagy eltérő érdeken túllépő egység, sem a társadalomban, sem a munkaközösségben, sem a családban. Csak a háromszemélyű egy Istentől származó és az Istennel egyesítő szeretet teheti meg ezt a csodát. És Krisztus ezért a csodáért könyörgött a főpapi imában az Atyához, hogy valamennyi hívő „legyen tökéletesen egy”; példaként pedig a Szentháromság oszthatatlan egységét állította elénk.

A krisztusi eszmény oly magasrendű, hogy az emberi értelem belevész. És mégis ez a cél, erre kell törekedni. Az Egyháznak és benne mindannyiunknak, az a hivatása, hogy ezt tanúsítsa a világ számára, hogy „a világ higgye, hogy te küldtél” – mondja főpapi imájában az Úr Jézus.

Igen a hívek egységének és szeretet közösségének ténye el kell, hogy vezesse a világot, azt a világot, amelyben élünk, legyen szó akár a falusi, városi, munkahelyi vagy családi közösségről, arra, hogy felismerje a kereszténység igazságát, és megvallja, hogy Krisztus az Isten Fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egységben él, és szeret bennünket most és mindörökké.

Az egykori ferences rendi patika Segesden

Római Riportok - 2018. május 20.

A Szentlélek ajándékainak csírái bennünk élnek - Pünkösd vasárnapja

Ha az Egyház nagyjainak, szentjeinek életét olvassuk, megdöbbenünk. Micsoda emberfeletti hit, erő, bölcsesség, derű sugárzik ezekből az emberekből. 

Sok szentről tudunk, akinek bölcsessége ámulatba ejtette a világot. Gondolhatunk a Ferenc-rend alapítójára Szent Ferenc atyánkra, kortársára a Domonkos-rend alapítójára, Szent Domonkosra, Páduai Szent Antalra, akiknek szavát tízezrek és tízezrek hallgatták. Mások a lélek megítélésének bölcsességével rendelkeztek, mint az egyszerű arsi plébános, Vianney Szent János vagy Szent Pió atya, akiknek gyóntatószékét ezrek és ezrek keresték fel. Mások a világi ügyekben tanúsítottak olyan éleslátást, hogy fejedelmek és pápák fordultak hozzájuk tanácsért, mint az alig 33 évet élt egyszerű olasz lányhoz, Sienai Szent Katalinhoz vagy a tíz gyermekes családapához, Flüei Szent Miklóshoz, aki életének utolsó 19 évét remeteségben töltötte és Svájc egyik védőszentje lett. 

Más szentekben a rendkívüli erőt csodáljuk meg. Az erőt, amely által minden viszontagsággal dacolva képesek voltak hirdetni Isten igéjét, mint Szent Pál apostol, Kapisztrán Szent János ferences atya, aki a törökverő Hunyadi társa volt, vagy a hűséget, amellyel szolgálták a beteg és elesett embertársaikat. Csodáljuk a kitartást, amellyel ellen tudtak állni a világ, a pénz, a test minden csábításának. Erre a legtöbb szent élete példa lehet. Csodáljuk a bátorságot, amellyel a vértanúk - köztük nők és gyermekek is - vállalták a kínhalált, napjainkban is.
Ismét más szentekben a mély hit, a jámborság és istenszeretet ragad meg bennünket. Szívük szinte izzott. Minden tettüket áthatotta ez az érzés, s ezt nem volt képes csökkenteni sem a szenvedés, sem a világ vonzása, sem saját hibáik érzése. Ezt látjuk Kis Szent Teréz, Assisi Szent Ferenc és sok más szent életében.
És sóvárgással halljuk-olvassuk, hogy az a hit, béke, öröm, derű, türelem, szelídség, ami ezekből a szentekből sugárzott, tévelygő és reményvesztett emberek százait, ezreit vezette el Istenhez.

De a szentek élete akkor válik igazán izgalmassá számunkra, ha megtudjuk, hogy ezek az emberek kezdetben általában épp oly botladozó, hétköznapi emberek voltak, mint mi. Szent Pál egyházüldözőnek indult, és sok-sok hibával kellett küzdenie. A Jezsuita rend alapítója, Szent Ignác, akárcsak Szent Ferenc atyánk fiatalkorában a hiúság, a szórakozás, a világi becsvágy rabja volt. Voltak hősök és vértanúk, akik előzőleg éppúgy megtagadták Krisztust, mint Péter, a főapostol. És sok szent, aki az istenszeretet legmagasabb fokára jutott, korábban ismerte a gyengeséget, a tunyaságot: - még a “nagy” Szent Teréz is.
Hogyan váltak ezek a gyenge, botladozó, olykor kis tehetségű emberek erőssé, állhatatossá, bölccsé, hőssé?
S ha ők gyengeségük ellenére felülmúlták önmagukat, akkor bizonyára mi is képesek volnánk követni őket! De hogyan? Pál apostol azt mondja, hogy „Mindezt a Lélek műveli...” (1 Kor 12,11).

Hogyan lesz a gyönge emberből szent? – „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek” - mondja Szent Pál (Róm 8,26). Ő adhat emberfeletti erőt a szenteknek és nekünk is.
Aki eltelik Szentlélekkel, abban a Szentlélek él, Ő a forrása az isteni erőnek, jámborságnak, értelemnek, bölcsességnek. - Úgy szoktuk mondani, hogy ezek a “Szentlélek ajándékai”. A Szentírás, illetve az egyházi hagyomány hét ajándékról beszél. Ezek: a bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, jámborság, istenfélelem (Iz 11,2).
Ki és mikor kapja meg ezeket az “ajándékokat”? A Szentlélek ajándékait akkor kapjuk meg, amikor részesülünk a Szentlélekben, az isteni életben. Tehát ezeket megkapjuk már a kereszteléskor, majd teljesebb módon a bérmálásban. Azonban sajnos a gyengeségeink, a hibáink, bűneink és a sok szeretethiány nem engedik eléggé “szóhoz jutni” a Szentlelket bennünk. Az isteni élet és a Lélek ajándékai valamiképpen a “csíra” állapotában vannak lelkünkben, és amikor alkalmassá válik az idő, amikor lehetővé tesszük, amikor lelkünket kellőképpen előkészítjük, akkor a csira állapotában lévő ajándékok kibontakoznak, szárba szökkennek és termést hoznak.
Valahogy mindezt úgy képzelhetjük el, mint a különböző magokat, amiket a tavasszal a földbe vetettünk, és a szárazság miatt sokáig ott lappangtak, a sötétben várakoztak, míg meg nem jött az áldásos eső, csak ennek segítségével és a nap melegével tudtak kicsirázni és szárba szökkeni. Igaz volt, ami elpusztult, amit újra kellett vetni…

Miközben tehát a Lélek működésére várunk, cselekednünk is kell. Jézus útmutatásainak, tanításának, a Lélek indításainak megfelelően. Ha kitartóan tesszük Isten akaratát, s így egyre jobban átadjuk életünket a Szentléleknek, akkor Ő mindjobban átveszi lelkünk vezetését. Ilyenkor kezdenek rendkívüli erővel jelentkezni az Ő “ajándékai” - amelyeket a szentek életében annyira csodálunk.
A csónakban ülőnek kitartóan eveznie kell, illetve készen kell tartania a vitorlát, hogy a szél - amikor Isten alkalmasnak találja a lelket - belekaphasson. S akkor a csónak úgy kezd repülni, ahogyan semmilyen emberi erő nem volna képes előre vinni azt.
A Szentlélek általában „megelőlegezi” ajándékait. - Különösen lelki életünk kezdetén tapasztaljuk gyakran, hogy felizzik bennünk Isten szeretete. Érezzük az ima, a Szentírás, az Eucharisztia, a jézusi közösség “ízét”. Máskor nem ismert lelki erőt tapasztalunk magunkon, vagy nagy világosságot a hit dolgainak tanulmányozása közben. Mindez a Szentlélektől származik. Ő él bennünk és érdemünket messze felülmúlóan érezteti jelenlétét, ajándékait. Azért teszi ezt, hogy megtudjuk, milyen az, amikor Jézusban és a Szentlélek vezetése alatt él valaki.

Egy idő után azonban érezzük, sötétben maradtunk, elállt a Szél. Az ajándékokat nem tapasztaljuk már. Ez azért történik, mert meg kell tanulnunk jézusi módon cselekedni (evezni). - Ha ilyenkor elindulunk s kitartunk a jézusi élet útján, akkor Ő egyre jobban kinyilatkoztatja magát nekünk: a Szentlélek mindinkább átveszi lelkünk irányítását és részesít ajándékaiban.
Szent Pál apostol arról ír a mai szentleckében, hogy ahol “szóhoz engedik jutni” a Lelket, ott jelenléte gyümölcsöket terem az emberben: „A Lélek gyümölcsei: a szeretet, öröm, béke, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, szerénység, önmegtartóztatás, tisztaság” (Gal 5,22).

A Lélek gyümölcsei is két fokozatban jelentkezhetnek.
E gyümölcsök “érett” formában - azaz állandóan és töretlenül - a lelkileg érett emberek életében vannak jelen. Ez a szentek “illata”: Az életükből folytonosan sugárzó szeretet, öröm, béke, türelem, szelídség, jóság, hűség árad. A Szentlélek ezeket a gyümölcsöket akarja megteremni a mi életünkben is, ha engedjük és közreműködünk vele. A Szentlélek a gyümölcsöket is “előlegezi”. Az Istennel való első találkozás, a Krisztus-követés első lépései is új örömmel, békével, szeretettel töltenek el bennünket. De ennek az örömnek, békének még állandósulnia kell bennünk.

Gyakran előfordul, hogy az Istenben, a szeretetben való élet első öröme után egyszer csak elhomályosul körülöttünk minden, s újra nehezünkre esik tenni a jót. Ha azonban ezt a fájdalmat szeretettel, a szenvedő Jézussal egyesülten fogadjuk, akkor ebben új módon találhatjuk meg Jézust és az örömöt. S ezen az úton járva egyre alkalmasabbá válunk, hogy a Szentlélek állandósítsa bennünk ajándékait és gyümölcseit.

„Örvendjetek az Úrban... jóságtokat ismerje meg mindenki” (Fil 4,4).
Amikor Mózes lejött a Sínai hegyről, ahol a szövetségkötés alkalmával, az Úrral találkozott „fénylett az arca”(Kiv 34,29), Izrael fiainak Isten fényét, jelenlétét sugározta. Hasonlóan fénylett az arca és izzott a szíve az apostoloknak pünkösdkor, amikor a nép elé álltak. S fénylett az arca sok szentnek, például Istvánnak, az első vértanúnak a megkövezéskor. Környezetük Isten jelenlétét sejtette meg általuk.
A Szentlélek bennünket is Krisztus tanúivá, Istent-sugárzóvá akar tenni. Épen ezért a mai nap, Pünkösd ünnepe súlyos kihívás a mi számunkra. A Szentlélek ajándékai csírájukban ott vannak a mi lelkünkben is. Mi válhatna belőlünk, s környezetünkből, ha mindaz kibontakozhatna, ami bennünk van?! S ha közben megjelennének életünkben a Szentlélek gyümölcsei: az állandó szeretet, öröm, békesség, türelem, megbocsátás?!

Mit kell tennünk? Először is várjuk, akarjuk, hívjuk a Szentlelket, hogy betöltse szívünket, lelkünket és elárassza az Ő isteni ajándékaival!
Másodszor pedig cselekedjünk! – Törekedjünk megismerni és megvalósítani Isten akaratát, a kicsi dolgokban is épp oly hűségesen, mint a nagy dolgokban, a hétköznapokban is épp úgy, mint a vasárnapokon és ünnepnapokon! (Lk 16,10)

Mosta Pünkösd hetében különösen figyeljünk az örömre!
A Szentlélek gyümölcse ez, de nekünk is közre kell működnünk, tennünk kell annak érdekében, hogy megjelenhessen az életünkben és családjaink, közösségeink életében. Örüljünk, mert Isten kegyelme bontakozni akar bennünk és általunk a világban! És szerezzünk örömet másoknak: ajándékozzunk örömet a környezetünknek, attól függetlenül, hogy mi mit kapunk cserében! Ezzel az örömmel tegyünk tanúságot Róla mások előtt!

Pünkösd hete után folytassuk a Szentlélek többi gyümölcsével: a szeretettel, majd a béke, a türelem, a kedvesség, a jóság, a hűség, a szelídség, a szerénység, az önmegtartóztatás, a tisztaság gyakorlásával. S ha a végére jutottunk, akkor kezdjük újból, mert csak így lesz szebb, boldogabb és kiegyensúlyozottabb a saját életünk, családjaink és közösségeink élete. 

A Szentlélek ajándékainak csírái bennünk élnek, miként meg voltak a szentekben is. A szentekhez hasonlóan működjünk közre mi is velük, annak érdekében, hogy a mindennapjainkban kibontakozhassanak, és bőséges gyümölcsöt teremhessenek lelkünk üdvére, embertársaink javára és Isten dicsőségére. Ámen.

Pünkösd ünnepére készülve…

Esztelneki Ferences templom

2018. május 18.

A többi kép ide kattintva nézhető meg.

ferences programok app

„A szeretet nem egy tévéfilm, hanem konkrétum, valóság!” – Húsvét 6. vasárnapja

A szentírási részek üzenetét Szent János evangélistától vett szavak által foglalhatjuk össze: „A szeretet Istentől van... Isten szeretet” (1 Jn 4, 7-8).

A szeretet a legnagyobb a világon. A hívő ember legboldogítóbb ismerete a háromszemélyű egy Istenről, hogy ő a szeretet.

Szeretet az Atya, aki „elküldte a világba Egyszülött Fiát, hogy általa éljünk”. Szeretet a Fiú, aki nemcsak „barátaiért” adta életét, hanem ellenségeiért is. Szeretet a Szentlélek, „aki nem tesz a személyek közt különbségét”, és türelmetlenül kiakar áradni minden emberre.

Az isteni szeretet elébe sietett az embereknek, akiknek valóban semmi érdemük sincs: „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy Ő szeret minket” (1 Jn 4,10). Isten megelőző szeretete nélkül – semmiből megalkotta az embert, aztán megváltotta a bűntől – az ember soha nem lett volna képes szeretni.

A szeretet hasonlóan az élethez, amely nem a teremtménytől, hanem a Teremtőtől származik, a szeretet sem az embertől, hanem Istentől származik.

Isten szeretete Krisztus által éri el az embert. „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket” (Jn 15,9) – mondja Jézus a mai evangéliumban. Igen, Jézus árasztja ki az emberekre az Atya szeretetét, ugyanazzal a szeretettel szeretve őket, amellyel őt az Atya szereti. Azt akarja, hogy az emberek ebben a szeretetben éljenek, ezért mondja: „maradjatok meg a szeretetemben”.

Amiképp Jézus, teljesítve az Atya akaratát, megmarad szeretetében, úgy kell az embereknek is, parancsait megtartva, megmaradni szeretetében. És most ismét visszatérünk ahhoz a parancshoz, amit ő így hangsúlyoz: „az én parancsom”: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket”. A tanítványoknak úgy kell szeretniük egymást, amint Jézus szerette őket.

Barátai lesznek, ha teljesítik ezt a parancsot: „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok”. A barátság megköveteli a szeretet kölcsönösségét.

A barátnak megfelelő görög szó (filosz) szorosan összefügg a szeretettel. Tulajdonképpeni jelentése: „szeretett személy”. Nem felületes jó viszonyt jelöl a szó – a magyar „barát” főnevet így is lehet érteni –, hanem a szeretet legmélyebb kötelékét. A tanítványok éppen azért lehetnek Jézus barátai, mert Jézus szeretetét – az élet feláldozásáig terjedő szeretetet – tapasztalták meg, s a Jézustól kapott kinyilatkoztatás által az Atya és a Fiú szeretetközösségét ismerhették meg, sőt annak részeseivé válhattak.

Krisztus szeretete úgy cserélődik ki, hogy egész szívvel szeretjük őt és a testvéreket, akikkel ő azonosítja magát, azt állítva, hogy amit, a legkisebbek, a nélkülözök közül eggyel is teszünk, azt neki tesszük (Mt 25, 40). Vagyis amikor enni adunk az éhezőnek, vizet a szomjazónak, időt a magányos embernek, azáltal, hogy meghallgatjuk, akkor igazából, Jézus állítása szerint Vele teszünk jót és ezáltal kiérdemeljük, hogy az utolsó ítéleten a jobbjára állhassunk és elnyerhessük az örök boldogságot.

Megindító és megható az az állhatatosság, amellyel Jézus az utolsó vacsorán a kölcsönös szeretet parancsát ajánlja tanítványainak. Olyan, szeretettől egybekovácsolt közösséget akar belőlük kialakítani, amelyben minden széthúzás megszűnik, és mindenki testvérnek érzi magát, és egymásért él.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szeretetet leszűkítik a hívők körére, ellenkezőleg: minél inkább egyesülnek Krisztus szeretetében, annál inkább képesek lesznek arra, hogy a többi embernek megvigyék ezt a szeretetet. Hiszen tudják, hogy Isten is azt értékeli bennük a legjobban, ha szeretik Őt, és embertársaikat. Vajon mi tudjuk ezt és e szerint törekszünk megélni minden napjainkat?

Ne feledjük, a szeretet adja meg cselekedeteink legfőbb értékét is. Aki igazán szeret, annak egyetlen cselekedete sem vész kárba.

Hogyan lehetnének a keresztények szerte a világon és itt ebben a községben, a szeretet hírnökei, ha nem szeretik egymást?

Magatartásukkal azt kell megmutatniuk, hogy Isten szeretet, és hogy aki hisz benne, az megtanulja ezt a szeretetet, sőt maga is szeretetté válik. Azt kell hirdetniük, hogy az evangélium szeretet és Krisztus nem hiába tanította az embereknek, hogy szeressék egymást. Arról kell tanúskodniuk, hogy a Krisztusra épülő szeretet legyőzi a nézetkülönbségeket, eltörli a távolságokat és kiküszöböli az önzést, a versengés és a széthúzás szellemét.

Minden más eszköznél ez a magatartás vonz a legjobban, ez képes meggyőzni még a családtagokat is… Az apostoli tevékenység termékeny voltát is ez biztosítja, Jézus ezt parancsolta apostolainak: „menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15, 16). Csak az teremheti a szeretet értékes gyümölcsét, aki szeretetben él.

De hogyan is néz ki a szeretet? Milyen az arca, milyen az alakja, alkata, lába, keze?- teszi fel a kérdést a nagy püspök, Szent Ágoston.

Senki sem tudja. És mégis van lába, amely az Egyházba vezet; van keze, ami adományt nyújt a szegényeknek, van szeme, ami felismeri a szükségben lévőt... Ezek a tagok nem különböző helyeken találhatók, mert akiben szeretet van, az mindent és egyazon időben lát – állítja ugyan csak Ágoston.

Végül is mi a szeretet? A magyar jezsuita, Varga László atya szerint: „A szeretetnek nincs színe, hangja, íze vagy alakja, nincs súlya és keménysége és nincs ára, mert semmiféle vagyonnal nem lehet megfizetni. Végtelenül könnyebb, mint a fény, és nehezebb, mint az arany. Hozzá képest minden édesség, minden élvezet keserű, és minden vagyon koldusi nyomor”.

A Szent atya, Ferenc pápa szerint „a szeretet nem egy tévéfilm, nem fantázia, hanem konkrétum, valóság. Nem is egy pillanatnyi fellelkesültség mert az igazi szeretet néha fájdalmas, elég csak a keresztjét hordozó Jézusra gondolni. Az igazi szeretetnek a művei a Máté evangélium 25. fejezetében olvasható, ez az utolsó ítélet forgatókönyve. Enni, inni adni, felruházni, meglátogatni…, ez mind konkrétum!”

Szent Ágoston azt mondja, hogy „aki szeret, annak nem kell magyarázni, hogy mi a szeretet. Aki pedig nem szeret, annak hiába magyarázzák''. Ez igaz, csak az a baj, hogy nemcsak a hallgató, hanem a magyarázó szívében is éppen, hogy pislákol a szeretet lángja. Akkor mégis, hogyan merészelünk beszélni róla?

Hogy mi keresztények mégis beszélhetünk a szeretetről, azt nem magunknak, hanem egy Másvalakinek, Jézusnak, az Istenembernek köszönhetjük, mert Ő a szeretet.

A szeretet, amelyről Jézus beszél, amire Jézus tanít, és amit megélt, nem érzelem és nem az embertárs személyes értékeinek kedvelése, hanem az élet föláldozása a másik ember üdvösségéért.

A Jézusi szeretet nem annyira érzelmi szeretet, mint inkább akarati, mely el akarja halmozni minden jóval a másik embert. Nem fontos, milyen az a másik ember, kedves, vagy nem, csúnya, vagy szép, tele van-e hibákkal és bűnökkel, vagy sem. Csak az a fontos, hogy a szeretet szeretni akarja őt, azért, hogy ezáltal jobbá váljon.

„Az igaz szeretet közli, továbbadja önmagát – mondotta a Szentatya. Nem marad elszigetelt, hanem ugyanazt az utat követi, ami az Atya és a Fiú között létezik, ami egy valóságos kommunikáció, melyet a Szentlélek művel.” Igazából a szeretet odafordulást jelent a másik ember felé. Mert van az emberben valami, ami áradni akar mások felé, mert érdekel a sorsuk, mert részesedni akarunk örömeikben és szomorúságukban.

A szeretet az ember ismertető jele, lelki örökségünk, a teremtő Isten kézjegye rajtunk, a szív szomjúsága és kényszerítő ereje, hogy kiáradjon, hogy adjon. A Szentatya szerint „az igazi szeretet nem tud elszigetelődni. Ha mégis elszigetelődik, az már nem szeretet, hanem az én-nek egy spirituális formája, önmagába zárva, mely a saját hasznát keresi.”

„Jézus szeretetében megmaradni – a Szentatya szerint – azt jelenti, hogy cselekszünk, párbeszédben az Istennel és a társainkkal. Igen, bár ez egyszerű, mégsem könnyű. Hiszen az önzésünk, a saját érdekünk megkísért bennünket.”

Ősi, szép szokás, hogy eljegyzéskor arany gyűrűt húznak egymás ujjára a fiatalok, mert a szeretet az élet aranya. De hányszor fordul elő, hogy a naiv vásárlót becsapják a piacon, és hamis aranygyűrűt adnak neki. Valahogy így vagyunk a szeretet aranyával is, sajnos azt is sokszor meghamisítják, meghamisítjuk.

Vigyázzunk, Jézus szándéka éppen az volt, hogy hamisítatlan szeretetet vigyünk a világba. Ezért, ahogy Ő szeretett bennünket, nekünk is úgy kell szeretnünk felebarátjainkat.

"Tisztulj, hogy általad is tisztuljon a világ" – Szent György búcsú – Esztelnek

 

Szent György vértanú tiszteletére szentelt esztelneki ferences templom búcsússzónoka Ft. Bilibok Géza, Tusnád-fürdői plébános atya volt.