Az iraki keresztények ajándéka a székesfehérvári püspöknek

"Ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék…" - Szent Péter és Pál apostolok ünnepe

Szent Péter és Pál apostolok, – akiknek ma üli Egyházunk égi születésnapját – Néró császár uralkodása alatt szenvedtek vértanúhalált Rómában, a hagyomány szerint 67-ben. Péter apostolt a vatikáni domb melletti császári cirkuszban feszítették keresztre, mégpedig fejjel lefelé, saját kérésére, mert nem tartotta méltónak magát arra, hogy úgy haljon meg, mint Mestere, akit megtagadott, és holttestét a közeli Via Cornelia mentén helyezték egyszerű sírba. A népek apostolát, Szent Pált római polgár lévén karddal fejezték le és a városból a tengerpartra vezető ostiai út mentén temették el. Mindkettőjük sírja fölé Nagy Konstantin császár, hatalmas templomot, bazilikát emeltetett a IV. század elején.

Valahányszor a Hiszekegyet elimádkozzuk, megvalljuk, hogy hiszünk az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. Ez nemcsak azt jelenti, hogy elfogadjuk az Egyházat, hogy hiszünk benne, hiszünk neki, mert egy, szent, katolikus és apostoli, hanem azt is jelenti, hogy mi ebben az Egyházban élünk. A hitünket itt éljük meg a 2000 éve alapított apostoli Egyházban, amely a mi anyánk, és amelynek vezetője a pápa ellenes hangulatot keltő, a pápát lemondásra felszólító, magukat „jó katolikusoknak” valló „firkászokkal” ellentétben ma is a hivatalosan megválasztott pápa, jelen esetben Ferenc pápa. Szent Péter utódja, a pápa által vezetett Egyházban élünk és éljük azt az életformát és tanítást, amit az Úr Jézus rábízott az apostolokra és azok utódaira és nem holmi önjelölt „egyház védőkre”.

A két apostolfejedelem Péter és Pál, ma erre tanít minket. Odateszik az életüket a szemünk elé: „Nézzétek meg egy kicsit, hogy mit is jelent az apostoli Egyház és ahhoz tartozni”. Ez a két élet egy napon fejeződött be Rómában, mégpedig vértanúsággal. De addigra Péter is, Pál is megtanulták, hogy azaz élet, ami a mennyek országáé, az új szövetségé – amit az Úr Krisztus megkötött Isten és ember között –, áldozatot kíván, és boldoggá teszi az embert, ha képes meghozni ezt az áldozatot.

Mert Péter is, Pál is a maga módján és körülményei között hívő ember, az Ószövetség hitét élő ember, amikor egyszer csak meghallja a Názáreti Jézus hívó szavát. Az egyik így, a másik úgy. Elsőnek Péterben születik meg a fölismerés: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”(Mt 16,13-19)

Jó tudni, hogy miközben Péter meg a másik tizenegy tanítvány ott él a Názáreti Jézus körül és tanulják az apostolságot, Pál, aki még Saul, Jeruzsálemben, a mostani kategóriákban gondolkodva egyetemista, bibliai tanulmányokat folytat Gamáliel rabbi lábainál. S egyszer csak Jézus híre eljut Jeruzsálembe is. Nem tudjuk, hogy Saul ott volt-e akkor Jeruzsálemben, amikor az Urat megfeszítették. De hogy pünkösd után minden dühével és energiájával nekirontott a keresztényeknek, ezt saját vallomásából tudjuk. Jelen van akkor is, amikor Szent István diakónust megkövezik. El akarja tiporni ezt az „istentelen” társaságot, a születendő Egyházat. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember el tudja képzelni, Saul miként minősítette a Krisztus-követőket mindaddig, amíg a damaszkuszi úton meg nem hallja Jézus szavát: Te az én választott edényem leszel! És én megmutatom neked, mennyit fogsz a nevemért szenvedni!(Apcsel 9,15-16)

Péter és Pál apostol megszenvedett a hitéért. Megszenvedett az Egyházért. De megélték és bizonyítják mind a mai napig, hogy aki a katolikus Egyházban hisz, aki meghallja az Egyházban tanító Krisztusnak a hangját, közvetítői, a mindenkori pápa, püspökök és papok által, az nem a tanító embert követi, hanem azt, aki őt erre a feladatra kiválasztotta, aki őt meghívta, magát Krisztust, hiszen ő maga mondta, hogy aki titeket hallgat, az engem hallgat.

Az apostol fejedelmek életpéldája bizonyítja azt is, hogy akit az Úr kiválasztott annak el kellett hagynia mindent és mindenkit az Úr Krisztusért – ezt teszi, illetve próbálja tenni a mai kor meghívottja is, nap, mint nap –, s amikor küldöttként megszólal, nem önmagáról beszél, hanem a megfeszített Krisztusról. És aki engedi, azt a szentségekben kézen fogja és megpróbálja odavezetni a vőlegény-Krisztushoz. Ez az apostoli Egyház. Ezt Péter is, Pál is tökéletesen megélték.

A mai napon, amikor a nagy apostolokra emlékezünk, két dolgot kellene tőlük kérnünk. Az egyik, hogy imádkozzanak azért, hogy mi mindannyian tudjunk ragaszkodni az apostoli Anyaszentegyházhoz, merjünk hinni az apostoli Anyaszentegyházban, fogjuk föl, mit jelent ennek a mindenkori pápa által vezetett Egyháznak a gyermeke lenni.

Valahogy úgy, mint Szent Ferenc atyánk, aki, a következőképen vall Végrendeletében (7-10): „Azután egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr és ad szüntelenül papjai iránt, kik a római Szentegyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék… És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket és a többieket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők. És ezt azért teszem, mert Isten magasságbeli Fiából testi szemeimmel itt e földön semmi mást nem látok, mint szentséges testét és szentséges vérét; ezt pedig ők érintik kezükkel és másoknak is ők szolgáltatják ki.”

Mély értelmű és elgondolkodtató szavak ezek, mindannyiunk számára. Érdemes lenne megfontolniuk azoknak is eme szavakat, akik a katolikus egyházon belül (?), úgy vélik, hogy nekik meg van minden joguk ahhoz, hogy kritizálják az aktuális pápát, lázítsanak ellene, lemondásra szólítsák föl. Nem tudom, erkölcsi életvitelük, krisztuskövető tanúságtevő életük jogosítja fel őket erre, vagy csak egyszerűen a nemrég megbukott nagy-figyelmeztetés táborának visszamaradt utolsó mohikánjai ők?

A másik dolog, amit kérnünk kellene az apostol fejedelmek közbenjárására, hogy akik a meghívást kapják, főleg azok, akiket ezekben a napokban szenteltek, vagy szentelnek diakónussá és pappá, illetve most indulnak el a szemináriumi vagy a kolostori élet felé, azokban legyen bátorság tanulni az apostolságot. Aminek lényegét Pál apostol röviden és velősen így foglalja össze: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”(1 Kor 9,22). És az elvégzett munkáért, apostolkodásért járó jutalom Szent Pál szerint az, hogy része van abban a Krisztusban, aki meghívta őt, és akit hirdet.

Ez a legnehezebb az egészben, ennek észben tartása. Ezért kell imádkozni azokért, akik apostolként élnek az Egyházban, akár misszionáriusok, akár lelkipásztorok, akár püspökök, akár pápa, akár szerzetesek, hogy ezt el ne felejtsék! Segítsen ebben a ma ünnepelt két apostol. És abban is, hogy hálásak tudjunk lenni az Úr Jézusnak azért, hogy az apostoli Anyaszentegyháznak a tagjai lehetünk. 

Római Riportok - 2017. június 25.

Nem sántikálhatunk kétfelé… - Évközi 12. vasárnap - hanganyag

 Veszélyes vállalkozás volt, és az is maradt Jézus követése, Jézus tanításának hirdetése, az általa megalapított Isten országának az építése, de sajnos nem csak a távoli országokban lévő pogányok, vagy nem hívők között, hanem sokszor a közvetlen környezetünkben élő, magukat kereszténynek vallók, vagy a hitet felszínesen gyakorló, olykor templomba járók között is.


.

fiú csapat tábor 2017 - Assisi

Nem sántikálhatunk kétfelé… - Évközi 12. vasárnap

Szent Máté evangéliumát tanulmányozva könnyű felismerni, hogy megírása idején, az első század 70-es, 80-as éveiben, az evangélium hirdetése egészen más körülmények között történt már, mint Jézus napjaiban. Jézus tanítványai ekkor már régen nem csak Palesztinában, zsidók között hirdették a megváltás örömhírét, hanem messze földre, távoli országokba eljutva, sokféle nép és nemzet körében, más kulturális, társadalmi és politikai viszonyok között. 

Egy vonatkozásban azonban mit sem változott a helyzet: erre a korra éppúgy igaz, mint Jézus működésének idejére, hogy az evangéliumot hirdetni olykor veszélyes vállalkozás. Meg nem értéssel, gúnyolódással, zaklatással, üldöztetésekkel kell számolnia annak, aki terjeszti a keresztény hitet, sőt sokszor még az élete is kockán forog. Ez derül ki a Máté-evangélium 10. fejezetéből, ahonnan vettük a mai evangéliumi szakaszt is, és ahol arról olvashatunk, hogy, hogyan tanította, milyen tanácsokkal látta el Jézus a kiválasztott tizenkét tanítványt, mielőtt útra bocsátotta volna őket:

Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé... (10,16); helytartókhoz, királyokhoz hurcolnak benneteket... (18.) Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt... (22.) Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet... (26.).

Igen. Veszélyes vállalkozás volt, és az is maradt Jézus követése, Jézus tanításának hirdetése, az általa megalapított Isten országának az építése, de sajnos nem csak a távoli országokban lévő pogányok, vagy nem hívők között, hanem sokszor a közvetlen környezetünkben élő, magukat kereszténynek vallók, vagy a hitet felszínesen gyakorló, olykor templomba járók között is.

Más-más módon, de minden időben, tehát ma is ellenállással, gúnnyal, megvetéssel, üldözéssel kell számolnia annak, aki ezt az ügyet szolgálja, aki megpróbál az evangélium szerint élni. Aki megpróbálja az evangéliumi, a keresztény értékeket képviselni és védeni, mint amilyen a papi nőtlenség a katolikus egyházban, a házasságelőtti tisztaság, az özvegyi sors krisztusi tanítás szerinti megélése, a házasságban való hűség, a házasság felbonthatatlansága, a házasság intézménye, a férfi és nő mindhalálig tartó életszövetsége, a megfogamzott magzat joga az élethez, az idős és beteg ember joga a természetes halálhoz, az igazsághoz, a lelkiismereti szabadsághoz való jog stb.

Aki ma, ezen értékek mellett kiáll, mint ahogy tette korunk nagy pápája, Szent II. János Pál, vagy utóda Benedek pápa, illetve teszi azt a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa és a többi elkötelezett, öntudatos keresztény, azt lemosolyogják, azt maradinak, konzervatívnak mondják.

Miért nem fogadja a világ kitörő örömmel Isten kinyújtott kezét, a megváltás felajánlott lehetőségét? Örök rejtély marad ez számunkra, csak sejthetjük az okát, de meg nem érthetjük.

Vajon örül-e a jég a nap melegének? Szereti-e a szikla a hasadékban növekvő fa gyökerét? A szikla nem akar termőtalajjá morzsolódni, a jég nem akar éltető, szomjat oltó, üde vízzé válni.

Nos, aki tanítvány akar lenni, annak mindezzel számolnia kell. Aki Jézus nyomába lép, nem diadalútra indul, hanem keresztet kap a vállára: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám” – jelenti ki Ő (38). Jézus mindezt világosan megmondja követőinek, nem köntörfalaz, nem csapja be őket. És a jézusi tanítást tolmácsoló evangélista sem, aki szemmel láthatóan egy csokorba gyűjtötte az erre vonatkozó jézusi mondásokat. Mert saját korának is szembesülnie kellett ezzel, és a keresztények minden nemzedékének.

Ha mindez így van, akkor tulajdonképpen meglepő, hogy mégis mindig vannak apostolok, evangélisták, tanítványok, Jézus-hirdetők és Jézus-követők. Azért, mert mindez csak az érem egyik oldala. Mert Jézus azt is mondja tanítványainak: Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, és aki elveszíti az életét értem, megtalálja azt. És mindig vannak és lesznek, akik elhiszik, sőt megtapasztalják ennek a kijelentésnek az igazát.

Mindig vannak és lesznek, akiket megnyugtatnak, sőt bátorítanak Jézus szavai: Ne féljetek tőlük! ... Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni… Nektek még a hajszálaitok is meg vannak számlálva a fejeteken… Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van…

Különben is miért kellene félni az emberektől? Döntéseinket meg kérdőjelezhetik, lázíthatnak, háborgást kelthetnek, kinevethetnek, üldözhetnek, kifoszthatnak, bebörtönözhetnek, sőt meg is ölhetnek, még sem ez az igazán rossz, nem ettől kell félni, hanem attól: „aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja”.

A hívő ember bizonyos esetekben választásra kényszerül: az emberektől félve vagy megtagadja hitét és elveszti lelkét, vagy attól félve, hogy örökre elszakad Krisztustól, súlyos károkat vállal, sőt a halált is, és így biztosítja magának az örök életet. Az Isten iránti szeretet legnagyobb tette, a vértanúság, kötelező minden keresztény számára, amikor ennek elutasítása a hit megtagadását jelentené.

Jézus tehát nem vezeti félre követőit, nem hallgatja el a követésével együtt járó megpróbáltatásokat, de olyan ígéretei is vannak, amelyek miatt érdemes vállalkozni erre a nyilvánvalóan küzdelmes és nehéz útra. Ígéri a sérthetetlenséget, saját tanúságtételét az Atya előtt, és az élet, az örökélet megtalálását. Sérthetetlenséget és oltalmat ígér, de nem a testnek, hanem a léleknek…

Érdemes jobban odafigyelni az Úr Jézus példázatára. A verebekről nem azt mondja, hogy egy sem hull a földre közülük, hanem, hogy „Atyátok tudta nélkül” – nem történik ez.

A verebek a földre hullnak, mert ők csak testből állnak, mi azonban sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi test és lélek vagyunk. Ha tehát Isten törődik a verebekkel, hogyne törődne velünk még sokkal jobban, hogyne mentené ki lelkünket a halál hatalmából?

Lehullhatunk, veszíthetünk, meg is hallhatunk, de az a részünk, amelyik Istennel érintkezik, nem hal meg, mert kapcsolatban marad az élet ősforrásával. Erre utal Jézus a mai Evangéliumban: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni”.

Ezen kívül azt is mondja, hogy maga akar kiállni tanítványai mellett az Atya előtt, megvallani őket, tanúsítani hűségüket, kitartásukat.

Olykor mi is üldözötten, gondoktól, szenvedésektől, meg nem értésektől gyötörten jövünk a templomba szentmisére, kiszolgáltatva a test ösztöneinek, gyengeségeinek, a világ és a gonosz szellemek erőinek. Ennek következtében időnként bukdácsolunk és elesünk, de nem akarunk a földön maradni, a bűnben fetrengeni.

Szabadulásért kiáltunk, mint Jeremiás próféta, de az Uram irgalmazz után a Dicsőség következik, majd pedig a Szent vagy, szent, és a szentáldozásban Istennel találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, s fölragyogtatta a halhatatlan életet.

A felszínen, persze tovább folytatódik a küzdelem, a bűn és a kísértés világa újra és újra utánunk nyúl, de eleven tapasztalatunk lesz arról, hogy ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem (Róm 5, 20).

Íme, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is - mondta egykor Isten a választott népnek, miután az élet törvényeit kihirdette Mózes által (MTörv 30,15). Ezt mondta Jézus által is Izraelben, így szólt Szent Máté evangéliuma által a nemzetekhez - és ezt mondja ma nekünk is.

Miként Jézus kortársai és Máté olvasói, mi is választhatunk: megvallhatjuk, vagy megtagadhatjuk Krisztust. De tudnunk kell, hogy nem sántikálhatunk kétfelé, csak az egyik úton járhatunk.

Az Esztelneki Madonna közben járására adja Isten, hogy az az út, amelyen járunk, az a Krisztus által járt és mutatott út legyen, amely az örök életbe, az örök boldogságba vezet mindannyiunkat.

Panaszkodsz, hogy nem szeretnek az emberek… - Imre atya írása újra olvasva Stuttgartból

Panaszkodsz, hogy érzésed szerint az emberek nem szeretnek. Bármit mondasz, bármit teszel, az az érzésed, hogy – mint mondod – valamiért nem kedvelnek. Úgy tűnik Neked, hogy újabban  mintha folyton összesúgnának a hátad mögött… Biztosan rosszat is beszélnek rólad… Ki vagy ábrándulva belőlük… Álmodban sem gondoltad volna, hogy ilyen hálátlanok, azok után, amiket tettél értük… Ha tudtad volna, hogy ilyenek, akkor soha nem is léptél volna velük kapcsolatba…

Mit tegyél? – kérdezed.

Előbb a következő tanmesét mondtam el Neked…

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

– Milyenek itt az emberek? – tudakolódta.

– Hová valósi vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.

– Athéni vagyok.

– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.

– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.

– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.

– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Tudod, milyen embereket kedvelnek az emberek?

Azokat, akik őket szeretik, kedvelik és irántuk érdeklődnek.

Azokat az embereket, akik mások iránt érdeklődnek, akik mások iránt tisztelettel és őszinte szeretettel viseltetnek, azokat mások is viszontszeretnek és viszontkedvelnek.

Kérdezd meg hát először magadtól: Foglalkozol-e eleget és őszinte szeretettel embertársaiddal?

Vagy csak használod őket, nem érdeklődsz utánuk szeretettel, engeded, hogy felszínes maradjon a kapcsolatotok…

Az is lehet, hogy nem ők nem kedvelnek Téged, hanem neked van bajod saját magaddal, és megsértődve úgy viselkedsz a hátuk mögött, mint ahogyan azt róluk feltételezed…

Az is elképzelhető, hogy azt utasítod el bennük, amit magadban sem szeretsz…

Másodszor azt is tisztázd magadban, hogy honnan van benned irántuk ez a gyanakvó érzés?

Talán a szíved mélyéből jön, mert megbántottak?

Ha igen, ne emlegesd fel a sértést, mert akkor nem tudsz megbocsátani, és megosztod környezetedet. Inkább olvasd el többször az első Korintusi levél 13. fejezetének 1-13-ig terjedő verseit, és – meglátod – meggyógyulsz!

Vagy lelked sikolya ez az érzés, azután, hogy embertársaid elismerjenek, kedveljenek és szeressenek?

Ha igen, akkor azt gondold meg, hogy nem az emberek kedvéért és elismeréséért kell tenned a jót, hisz ők sokszor hálátlanok, hanem egyedül Istenért! Ő nem felejti el, és nem marad adósod!

Végül, harmadszor, az is lehet, hogy rossz napod volt, vagy épp egy kritikus időn mész keresztül, és mindent – emberi kapcsolataidat is – sötéten és rossz színben látsz.

Ha így van, akkor sürgősen végy magadnak egy más szemüveget, amelyen keresztül embertársaidat ismét nagyszerűeknek, barátságosaknak, segítőkészeknek és becsületeseknek látod, mint ahogyan valójában azok is, csak lehet, hogy épp elfelejtetted őket igazán, őszintén és önzetlenül szeretni…

Azt kérdezed tőlem, miért tűnik Neked úgy, hogy az emberek nem szeretnek?

Előbb arra a kérdésemre válaszolj, hogy honnan van benned ez a gyanakvó érzés?

Kérdezi szeretettel

Imre atya

Stuttgart, 2016-11-10.

Forrás: stuttgarti-katolikusok

 

Római Riportok - 2017. június 18.

„A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek... - hanganyag

„Ha az Egyház azt állítaná - ami egyébként lehetetlen - hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” - tette föl a kérdést a Strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.
Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke hétköznapjainkra vonatkozólag.

„Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve…” – Évközi 11. vasárnap

Isten a választott néppel kötött szövetség alapjául ezt a kikötést tette: „Ha hallgattok szavamra... az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket..., papi királyságom és szent népem lesztek.”(Kiv 19,5-6).
Isten a választott népet papi küldetéssel és közvetítő feladattal bízta meg: a hitnek és az üdvösségnek általa kell eljutnia az egész emberiséghez. Az Újszövetségben ez a feladat az Egyházra, Isten újszövetségi népére vár. A keresztség minden hívőt arra kötelez, hogy ne csupán személyesen élje a hitet és a megkapott kegyelmet, hanem sugározza is azt szét maga körül, hassa át vele a világot. Ezért mondja Péter apostol: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok”(1 Pét 2,9).

Az általános papság mellet - amelyről Péter apostol beszél és amelynek tagja minden megkeresztelt ember -, Jézus alapított egy másikat is, a szolgálati papságot, erre bízta a tanítást és a szentségek kiszolgáltatását. Erre választotta ki először a tizenkettőt és adott nekik küldetést. „Összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget”(10.1). Jézus saját küldetésében részesíti őket, és hatalmat ad annak teljesítéséhez. Nekik is azt kell hirdetniük, hogy „Közel van a mennyek Országa” (7), szavaikat pedig mint az Ő esettében is, csodák igazolják majd.

Jézust az emberek iránti részvét vezeti, amikor apostolainak küldetést ad. A részvét, ugyanis, „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk”(Mt 9,36).
A cselekvő, segítő részvét a szeretet egyik legszebb fajtája. Az egyház sohasem mondott le erről a történelem folyamán. Mindig szívügye volt a szegények, a betegek, a leprások, a testi és szellemi fogyatékosok istápolása, ezért alakultak például a betegápoló szerzetesrendek. - A helyi egyház sem mondhat le erről, mert akkor méltatlan lenne krisztusi küldetéséhez…

Jézust azonban nemcsak a részvét vezette az apostolok küldetésében, hanem elsősorban az üdvözítés szándéka. A messiási szándék. Erre mutat a bevezető kép: az aratás, amely mindig a messiási idők, a „végső idők” szimbóluma volt. Az aratás valóban az üdvözítés „végső ideje”, amikor a Gazda szétválasztja a jót a rossztól, és a jó gabonát csűrébe gyűjti. Ne zavarjon meg minket az, hogy Jézus az apostolokat most csak „Izrael házának elveszett juhaihoz” küldi (6). Mert az üdvösség egyetemes kibontakozásában üdvtörténeti sorrend valósul meg. Tehát nem annyira más népek kizárását jelenti ez a megszorítás, hanem inkább Isten hűségét választott népe iránt. Hiszen Izraelt választotta kiváltságos, papi népnek, ezért neki ajánlja fel először az üdvösség zsengéit. De később, feltámadása után minden nemzethez és néphez küldi apostolait.

A mai egyház küldetése is az egész világhoz szól, de ebből az egész világból mi egyes keresztények csak egy részletet tapasztalunk meg, amelyben forgolódunk, élünk és dolgozunk. Éppen ezért a körülöttünk lévő világ üdvösségéért kell elsősorban munkálkodnunk, a közelünkben élő embereket, saját népünket, családunkat kell először szolgálnunk. „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért” (Mk 10,45). Jézus azért jelenti ki ezeket a szavakat, hogy figyelmeztesse az apostolokat és általuk minden krisztus hívőt, hogy mindaz, aki Őt akarja követni az a szolgálatra kapott meghívást.

De mit jelent konkrétan, hogy szolgálatra kaptunk meghívást? Azt jelenti, hogy bátran kilépünk önmagunkból és a másik ember felé fordulunk, hogy felhagyunk önmagunk önző érdekeivel és arra törekszünk alázattal, hogy mások hasznára legyünk. Háttérbe szorítjuk saját magunkat, ahogy Jézus mondja: aki nem hal meg, az nem fog élni.
Ez a keresztény szeretet-szolgálat, amely a teljes ember, minden ember totális szolgálata. Szent Pál szerint ez azt jelenti, hogy éjjel és nappal az emberiség valós szükségleteire gondolunk és arra, mit kellene tennünk, hogy hasznosabbak legyünk felebarátaink számára. Ez a szolgálat minden ember felé fordul. Ennek a világnak összes férfiainak és asszonyainak szükségletei felé, a kenyértől a húsig, a vigasztalásig, a közbenjárásig, a beszédig.

A kiválasztás kezdeményezése mindig Istentől származik. A kiválasztást se Izrael, se a Tizenkettő esetében nem a személyes érdemek indokolják, hanem egyedül Isten akarata. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16) - mondja Jézus apostolainak. Az ingyenes választottság a kiválasztottban különleges felelősségtudatot ébreszt. Nem lehet félelem nélkül olvasni a Tizenkettő névsorát, amely Iskarióti Júdás nevével végződik. Ha Isten hűséges választásához, vagyis Izraelt bűnei ellenére mindig választott népének tekinti, és Júdást sem űzte ki az apostoli testületből áruló tervei miatt, világos, ahhoz, hogy minden isteni hívás gyümölcsöző lehessen, a legtökéletesebb hűséggel kell rá válaszolni.

A mai meghívottak - az általános és szolgálati papság tagjai -, még nagyobb felelősséggel rendelkeznek, mint a régi Izrael, mivel papságuk Krisztus, az egyetlen igaz Pap papságára épül, aki pedig feláldozta magát a világ üdvösségéért. Krisztus, aki Istent kiengeszteli az emberrel, az alapja minden papságnak, ugyanakkor ő adja meg az erő és a hűség kegyelmét.

Most a legszentebb áldozat bemutatásának keretében, kérjük a szentségi Jézustól azt a kegyelmet, amelynek segítségével isteni hívására és küldésére nap, mint nap hűséggel tudjunk válaszolni. Készséges szolgálatunkkal pedig sugározhassuk az Ő emberszerető jóságát a minket körül vevő világba.

FeriZa - Ferences Ifjúsági Zarándoklat 2017

Mondd egyszerűen azt, hogy “Köszönöm!” – Imre atya írása Stuttgartból

Ma durcás vagy. Legalábbis úgy mutatod. Haragudni akarsz – talán az életre, a munkádra, az emberekre, a Téged körüllengő stresszre vagy mindenre és mindenkire –, de nem sikeredik. Ismerlek már: látszik, hogy nem komoly az egész, csak valamit el akarsz mondani… „Atya, én ezentúl senkinek nem köszönök meg semmit! Nekem se köszöni meg senki, hogy meghallgatom, kiszolgálom, segítem. Miért kell egyáltalán hálásnak lenni?” – fakadsz ki, miközben táskádat a székre ejted, és leülsz…

Mielőtt válaszolnék Neked, megvárom, amíg elhelyezkedsz és rám tudsz figyelni… Azért kell az életben hálásnak lenned, mondom, mert – a luteránus teológus, Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) szavaival kifejezve – a hála gazdaggá teszi az életedet. És mivel ez fordítva is igaz: Ha nem tudsz valamit megköszönni, ha nem vagy hálás, akkor egy nagyon szegény ember vagy…

Aki ki tudja mondani ezt a kis szót, hogy: „Köszönöm”, az – ha anyagilag nem is lesz gazdagabb, mint előtte volt, de – tudatosabban éli meg azt, amije van. És észreveszi, hogy gazdagabb, mint vélte és gondolta.

Aki ki tudja mondani ezt a kis szót, hogy: „Köszönöm”, az örvend annak, amije van, és nem azon sopánkodik folyton, amit még szeretne megszerezni.

Aki ki tudja mondani ezt a kis szót, hogy: „Köszönöm”, az felismeri az értékét annak, amije van. Az a kis dolgokon is el tud csodálkozni, azokért is hálás.

A fentieket még Francis Bacon angol filozófus (1561-1626) mondásával egészíteném ki: „Nem a boldogok hálásak, hanem a hálásak boldogok!”

A hála – másodszor – kapcsolatot is teremt.

Aki kifejezi háláját, az nem csak azt mutatja meg ezzel, hogy a neki adott ajándék vagy segítségnyújtás értékes. Hanem egyúttal azt is kifejezi szavával vagy gesztusával, hogy az ajándékozó, a segítő is fontos, helyesebben fontosabb, mint az ajándék!

Ezzel a köszönet, a hála elmélyíti a felebarátoddal való kapcsolatodat. Háláddal azt fejezed ki, még ha nem is mondod el: „Nem csak ajándékodat fogadom el, de Te is nagyon fontos és értékes vagy számomra. Mi ketten egymáshoz tartozunk!”

Ezért csak légy továbbra is hálás!

Mondd egyszerűen mindenre azt, hogy „Köszönöm!”

Mert ha így teszel, akkor

•    új látásra teszel szert,

•    akkor megtanulsz a kicsi dolgoknak is örvendeni,

•    akkor nem versengsz felebarátoddal,

•    akkor elnémul akaratoskodásod, önfejűséged,

•    akkor rossz gondolataid eltörpülnek,

•    akkor érezhetően jobb lesz körülötted a levegő,

•    akkor igazán megtanulod, hogy mit jelent a hit,

•    akkor magától leomlik körülötted a sértődöttség határa,

•    akkor utat találsz embertársaid szívéhez,

•    akkor ismét fellélegezhetsz,

•    akkor kincset találsz,

•    akkor az arcok körülötted derűsebbek lesznek,

•    akkor folyton ajándékot kapsz, mert adsz,

És ha így lesz, ne azon törd majd a fejed, hogy hogyan háláld meg Istennek, embertársaidnak az ajándékokat, hanem egyszerűen csak mondd ki, hogy: „Köszönöm!”

Aki tehát hálás, az gazdag és boldog, illetve jó, tartós, szeretetteljes, derűs és mély kapcsolatokban él. Kell-e ennél több a mai világban?

 Ezekkel a gondolatokkal kíván minden kedves Hívének és Olvasójának gazdag, boldog és jó kapcsolatokban bővelkedő életet,

sok szeretettel,

Stuttgart, 2017-06-12.

 Imre atya

Forrás: stuttgarti-katolikusok.de

„A mennyből alászállott, élő kenyérnek” az ünnepe – Úrnapja

Úrnapja Krisztus Szent Testének és Vérének, „a mennyből alászállott, élő kenyérnek” az ünnepe, amely az Utolsó vacsorára emlékeztet, aminek keretében az Úr Jézus rendelkezése alapján Pál apostol szavaival élve, az Ő halálát hirdetjük, amíg újra el nem jön.

A szentmiseáldozatban, Jézus mindig étkül adja önmagát, „a mennyből alászállott, élő kenyér”- formájában, hogy általa egyre mélyebb és bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Vele és az Atyával „a Szentlélekben”.

Azonban, mindez csak a benne hívők számára valóság. Ugyanis amikor Jézus megalapítja az Eucharisztiát, az Oltáriszentséget. Nemcsak a maga személyében való hitet követeli meg, hanem valóságos vételét a Kenyérnek, amely Ő maga. Még világosabban fogalmazva: Ahhoz, hogy éljünk, szükséges ennünk az Emberfia testét, s innunk az Ő vérét, mert, ahogy Jézus fogalmaz az imént felolvasott evangéliumi szakaszban: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek”(Jn 6,53).

Hallgatói nem értették, hogy valójában miről beszél, amikor önmagát az élet kenyerének nevezte, és testét fogyasztandó ételnek, vagy igen és pontosan azért a fölindulás közöttük, mert képtelenségnek, kemény beszédnek, kannibalizmusnak tartják az egészet?

Amikor a "magyarázat" elmarad, és Jézus csak ismétli a Teste fizikai vételének szükségességét, akkor sokan elhagyják. A tanítványok is csak később, az utolsó vacsorán értik meg az Úr Jézus szavainak jelentését.

Valóban, a Krisztus-i tanítás alapján valami hihetetlen dolgot hirdet az Oltáriszentséggel kapcsolatosan a katolikus egyház. Egy, búzalisztből és vízből készült ostyáról állítja, Jézus szavai alapján, azt, hogy benne van Jézus Krisztus, az Élő Isten Fia. S mindez úgy, hogy az az ostya külsőleg semmit sem változik, s még az íze is ugyanaz marad.

Olyannyira meredek gondolat ez, hogy a nem katolikus keresztény egyházak is ezen a ponton már az emberi észre hallgatva mást állítanak, mint mi. Nevezetesen afféléket, hogy abban a kenyérben, csak a vétel pillanatában, vagy csak jelképesen van benne Jézus, mások egyenesen tagadják a szentségi jelenlétet. Pedig a Szentírásban feketén-fehéren áll, hogy Jézus az utolsó vacsorán azt mondta a kenyérre, hogy ez az én testem, s a borra: ez az én vérem. Vagy Szt. János evangéliumában: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital” (6,55).

Az ember törheti a fejét azon, hogy hogyan van benne Jézus, az Isten Fia abba az ostyában, a világteremtő Ura, egy picinyke anyagban. Megoldani az emberi ész fényénél ezt a kérdést nem lehet, csak hittel vallani, hogy azaz Isten, aki megteremtette a világot és megalkotta a világ törvényeit, megteheti azt, hogy a meglévő törvényeket félretéve abba a kicsiny anyagi valóságba költözzön egy erre felhatalmazott ember, a pap szavai által.

Ebben a hitben jártak előttünk jó példával a szentek, köztük IX. Szent Lajos francia király, akinek egy alkalommal jelentették, hogy a kápolnában miséző pap által felmutatott szent Ostyában megjelent az Úr Jézus, jöjjön és lássa. A szent király válasza, menjenek és lássák azok, akik nem hisznek, ő csoda nélkül is hiszi, hogy az Oltáriszentségben jelen van az örökön élő Krisztus.

Az Oltáriszentségben nem az a lényeg, hogy hogyan van benne Jézus, hanem az, hogy JELEN van, és ezt a Jézust magunkhoz vehetjük a szentáldozások alkalmával, vele találkozhatunk, vele egyesülhetünk, benne Őt imádhatjuk.

Jézus nem véletlenül kötötte a vele való találkozást, a vele való egyesülést, egy étkezési formához. Mert gondoljunk arra, hogy az Oltáriszentséget magunkhoz véve az a piciny ostya felszívódik szervezetünkben, s annak minden tagjába. Lélekben is így itatódik be a szentáldozás által az Isten Fia lényünk minden egyes részébe.

Így, az oltáriszentség vételekor Istennel és Istenen keresztül egymással egyesülünk, ahogy Pál apostol fogalmaz a szentleckében „mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk”(1 Kor 10,17). Éppen ezért a szentáldozásban nincs helye a szeretetlenségnek, a megoszlásnak, a haragtartásnak, gyűlöletnek, a bűnnek.

A Szentáldozás gyümölcse, hogy egyesülök Krisztussal, ez pedig elválaszt a bűntől, és összekapcsol a többiekkel, ezáltal létrehozza a Krisztus által alapított Egyház közösségét, amelynek élén a pápa áll. A mindenkori pápához való tartozásom, jelen esetben Ferenc pápának az elfogadása biztosítéka annak, hogy egységben vagyok a Római Katolikus Egyházzal, s annak minden egyes tagjával.

Ha ez az egység hiányzik, bármilyen okból kifolyólag (ha súlyos bűn terheli lelkemet, ha más valláshoz tartozom, ha életállapotom nem az Egyház szándéka szerinti, ha az Egyház hitigazságait kétségbe vonom…), nem járulhatok szentáldozáshoz.

Természetesen, mint a többi hat szentség, az Oltáriszentség sem működik magától. Szükséges a mi beleegyezésünk, akaratunk, hogy mi is akarjuk azt, ami történni fog: a Jézussal való találkozásban. A vele való találkozásra föl kell készülni. Enélkül könnyen automatizmussá, és szürke, megszokott cselekedetté válhatnak áldozásaink.

De a másik végletbe sem szabad esni. Mégpedig abba, hogy olyan méltatlannak tartjuk magunkat az Oltáriszentség vételére, hogy alig merünk megáldozni.

Viszont a legtöbb esetben nem is az előbbi kettővel van a baj, hanem a közömbösséggel. A legtöbbször egészen egyszerűen azért nem áldoznak sokan, mert föl sem fogják azt, hogy micsoda nagy ajándéktól fosszák meg magukat, ha távol maradnak az szentáldozástól.

Bár mi katolikusok is teljesen különbözünk egymástól: korban, nemben, különbözőek a szociális helyzetünk, és vérmérsékletünk, stb. de egy dologban mindannyian egyformák vagyunk. Mindannyian egyformán ugyanarra az éltető kenyérre szorulunk: mindannyiuknak ugyanabból a kenyérből kell ennünk, ha „érezni” akarjuk magunk között a krisztusi élet lüktetését, a szőlőtő vesszőkbe áramló éltető nedvét.

A mai ünnepen gondolkodjunk el azon. hogy a mi életünkben milyen helyet foglal el az Oltáriszentség. Valóban úgy tekintünk rá, mint az Istennel való találkozásra, mint az élet kenyerére, amiből táplálkozva erőt meríthetünk, vagy az egészet fölöslegesnek tartjuk, közömbös a mi számunkra? Az Oltáriszentség erőforrás. Hogyan tapasztaljuk meg életünkben Isten erejét? A lelki-írók azt mondják, hogy a szentmise csúcs és forrás. Hitünk csúcspontja a Jézussal való találkozás? Fontos lenne, hogy ebből merítsünk erőt a hétköznapok küzdelmeihez.

Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy a keresztények ezreinek adott ez a Kenyér erőt a vértanúsághoz, millióinak a hitvalló és az Atya szeretetére mutató krisztusi – keresztény élethez. Higgyük el Testvéreim, hogy Nekünk is valódi erőt ad ez az igazi étel és ital, aki Maga Jézus Krisztus, ha megtisztult lélekkel és öntudatos hittel közeledünk hozzá, egyesülünk vele!

A mai ünnepen imáinkban ne feledkezzünk meg hálát adni Istennek ezért a nagyszerű ajándékáért, melyet semmilyen emberi hatalom és tudás nem tud pótolni: azért, hogy az Isten mindig velünk van, hogy az Oltáriszentség által úgy éltet bennünket, és segít bő termést hozni, mint a szőlővesszőt a szőlőtő. Ámen

Római Riportok - 2017. június 11.

Nézd meg, hogy zajlik a keresztényüldözés napjainkban! - film

„A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal” - Szentháromság vasárnapja

Szentháromság ünnepe olyan a nagy ünnepek sorozata után, mint a tömör, világos összefoglalás a hittanóra végén. Az üdvösségtörténeti eseményeket, amelyeket az egyházi év jeleníti meg, lezárja azzal a tanúsággal, hogy a háromszemélyű egy Isten szeretete működik a világban a mi üdvösségünkért. Erről a Szeretetről pedig azt mondja Szent Pál apostol a rómaiakhoz irt levelében, hogy: „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”(5,5.).
Az üdvösség története, tehát nem más, mint a Szentháromság Egy Isten szeretetének a története.

Az Atya végtelenül szereti Fiát, aki tőle származik, mint örök isteni Ige. A Fiú az, akit végtelenül szeret az Atya, és aki ezt a szeretetet örökké viszonozza. Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete az Isten élete és boldogsága. Nem két Isten az Atya és a Fiú, mert az Atya végtelen isteni létének teljes önátadásával „szüli” Fiát. Kettőjük léte egy, és mégis ketten vannak: két egymást szerető személy. Azonban az Atya és Fiú kölcsönös szeretete nem két szeretet, hanem egy közös szeretet. Ezt a szeretetet hívjuk Szentléleknek. Ő a harmadik isteni „személy”, mert sem nem az Atya, sem nem a Fiú, hanem kettejük köteléke.
Az Isten egysége nem egy magányos személy zártsága, hanem egymásnak megnyíló, egymásba áradó két személy: az Atya és a Fiú tökéletes létegysége, amelynek köteléke a harmadik személy, kettejük közös szeretete, a Szentlélek. Mert ilyen szeretetközösség az Isten, azért nem volt szüksége a világra, hogy boldog legyen. De épp azért, mert ilyen szeretetközösség az Isten, akarta, hogy legyen teremtmények sokasága, akik részesülnek életében, szeretetében, boldogságában. Gyönyörűen fejezi ki Dante a teremtésnek ezt a csodáját: „új szeretetvirágokat hajtott az Örök Szeretet”.
Az isteni élet tehát körforgásban halad. Először magában a Szentháromságban: az Atyától a Fiúhoz, a Fiútól a Szentlelken át az Atyához. Azután tovább halad a körforgás, most már magával ragadva a világot. „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldötte Fiát, hogy Isten fiaivá lehessünk. Mivel Isten fiai vagyunk, a Fiú Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki Őt így szólítja: „Abba, Atya!” (Gal 4,4-6). Ez a kiáradás. És a visszatérés: „Krisztus Jézus révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához'' (Ef 2,18).

A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ő szeret”.
Isten szeretete nem marad meg a Szentháromság ölén belül, hanem kirobbant a teremtésbe. Mindaz, ami az ember, és amit az ember bír, a legszentebb Szentháromságnak, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének az ajándéka.

Ebből meg kell tanulnunk, hogy szeretni annyi, mint a másikért és a másik által, másokért és mások által élni, sohasem önmagunk által és önmagunk számára. A három isteni személy mindegyike csak úgy önmaga, hogy a másik két személy által és számára létezik. A másik számára: ez az ajándék, a másik által: ez az elfogadás. Elfogadni és adni ez a szeretetet, a krisztusi szeretet lényege.

„Ha az Egyház azt állítaná - ami egyébként lehetetlen - hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” - tette föl a kérdést a Strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.
Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke hétköznapjainkra vonatkozólag.

Ha tudjuk, kicsoda Isten – minden titokzatossága ellenére –, akkor azt is tudnunk kell, hogy ez milyen következményekkel jár életvitelünk, magatartásunkra vonatkozólag. Szent Pál mondja, hogy nekünk Istent kell „utánozni” (Ef 5,1), s egész életünkben arra kell törekednünk, hogy Istenhez hasonlítsunk.
A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, nekünk, az ő gyermekeinek pedig azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy a három isteni személy teszi egymás között. Mások felé irányulni, de nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük a másik embert, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

A háromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.
Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy ne értsük félre a szeretetet.
Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető, ennek gyümölcse minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korinthusiakhoz irt levélből, ami bizonyára mindannyiunk előtt ismerős.
Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.

A mondottak alapján, azt hiszem most már jobban megértjük azt a szép szentháromságos köszöntési formát, amellyel a mai szentleckében Szent Pál a Korinthusiakhoz írt második levelét zárja: „Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!”(13,3). Vagy, ahogy Szent Pál nyomán, a szentmise bevezetőjében köszönti a pap a híveket: „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”.
Az apostol is, a pap is, a Krisztus által kiérdemelt üdvösség kegyelmét kívánja mindenkinek, továbbá az Atya szeretetét, ami ennek az üdvösségnek az oka, valamint a Szentlélek közösségét, aki a hívők szívébe árasztja a kegyelmet és a szeretetet, hogy így a hívők bekapcsolódjanak az Atya és a Fiú közösségébe.
Az ember így Krisztus közvetítésével lép be a szentháromságos élet, a benne élő három Személy szeretetközösségének ritmusába. De nem egyedül: a Szentháromsággal való személyes közösségét érvényre kell juttatnia embertársaival megélt kapcsolataiban: őszinte szeretetével békét kell sugároznia, egyetértést teremtenie és mindenkivel egységet alkotnia.

Elmélkedésünk folyamán igyekeztünk behatolni a Szentháromságos Egy Isten életének titkába. De talán minden fejtegetésnél jobban megértjük ezt az életet, ha rátekintünk olyan emberekre, akik Krisztus követésében élték ezt a csodát. Ilyen volt Assziszi Szent Ferenc atyánk is. Ott járt ő, mezítláb, egy szál rongyos habitusban, Umbria dombjain. Madaraknak prédikált, nappal, holddal, tűzzel, vízzel barátkozott. Átölelte a leprásokat, rámosolygott a szegényekre. Semmije sincs, és ezért minden az övé. Testén ott sajog és piroslik Jézus öt sebhelye. Örömmel várt barátja, „húgocskája'' a testi halálra. Jézus nyomán járni, az evangélium szerint élni: ez minden vágya. Ahol csak megjelent, az emberek szívében öröm fakadt és remény, szeretet és béke. És az ő lángja még most is ég.
Szent Ferenc követője, ferences volt Kolbe Szent Maximilián, aki az auschwitzi koncentrációs tábor poklában vállalta magára szeretetből egy másik fogoly halálítéletét. Meghalt éhen, szomjan, a hideg zárkában; de holtan is él, mert Jézushoz hasonult a halálban, hogy eljusson a feltámadásra (Fil 3,11).
Nem lehetünk mindnyájan Szent Ferencek, Szent Maximiliánok. De mi is élhetjük, megvalósíthatjuk a krisztusi szeretetet. Mert bennünk él és szeret az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ámen.

Fili koncert Magyarország Köztársasági elnöke tiszteletére

Római Riportok - 2017. június 4.

Pünkösd - ESTI DICSÉRET

Teremtő Lélek, szállj reánk,
ragyogd be lelkünk, tiszta láng,
ki alkotsz, éltetsz szíveket,
hozd nékik bő kegyelmedet!

Kit úgy hívunk: Vigasztaló,
kit ad nekünk az Alkotó,
te élő forrás, égi láng,
szent kenet, égből szállj le ránk!

Te, hét ajándék kútfeje,
Atyánk kegyelmes jobb keze,
az Úr erős ígérete,
sugalmas ajkak ihlete.

Gyújtsd meg szemünknek fényedet,
és szállj szívünkbe, Szeretet!
Ha testünk gyarló, s lankadunk,
légy mindig éber gyámolunk!

Űzd messze tőlünk ellenünk,
szent békességed add nekünk;
te járj, vezér, utunk előtt,
veszélytől védjen szent erőd!

Add, ismerjük meg az Atyát
teáltalad, és egy Fiát:
és kettejüknek Lelke, te,
örökre légy lelkünk hite! Ámen.

A képek ide kattintva láthatók. 

„Hiszel-e a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben?”- Pünkösd vasárnap

Pünkösd napján a Szentlelket, a harmadik isteni Személyt ünnepeljük, aki valóságos Isten az Atyával és a Fiúval együtt. 

Ő az, aki képes megerősíteni bennünket hitben és szeretetben, Ő ad erőt a tanúságtételre, Ő irányítja az Egyházat, és munkálja annak egységét.

De mit tudhatunk még Róla? S mi az Ő szerepe az ember, az emberiség életében? Ha röviden akarunk válaszolni a kérdésre, akkor azt kell mondanunk, hogy a világ és benne az ember “megszentelése”, s legnagyobb felemelkedése, létének beteljesülése, ami nem más, mint az Isten felé haladása, az Istennel való egyesülése, a Léleknek a műve, azaz csak a Szentlélek segítségével, elsősorban a szentségek által valósítható meg.

A hívő ember, aki a keresztségben titokzatos módon részesül Krisztus halálában és feltámadásában, megkapja a Szentlelket. A Szentlélek a keresztség által kezdi meg az ember megszentelésének művét: mindenekelőtt „megmossa” vagyis megtisztítja a bűntől és a kegyelem által „újjászületést” ad neki. A Krisztus által megváltott ember így új teremtmény lesz a Szentlélekben, új lelket kap tőle, a gyermekké fogadás lelkét. „Isten… Fia Lelkét árasztotta szívünkbe, aki őt így szólítja: Abba, Atya!”(Gal. 4,6).

A keresztség szentségében a Szentlélek önti a megkeresztelt emberbe az istengyermekség lelkét, és arra ösztönzi, hogy gyermeki bizalommal forduljon Istenhez, Atyának szólítsa és biztos legyen az örökbefogadásban. „Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk”(Rom 8,16).

A Szentlélek tevékenységének második állomását a bérmálás szentsége jelenti. Szt. Lukács beszámol arról, hogy a szamariaiak „csak megvoltak keresztelve az Úr Jézus nevére”, Péter és János ekkor „rájuk tették kezüket, s erre megkapták a Szentlelket” (ApCsel. 8,16). Ez történik minden hivővel a bérmáláskor.

A Szentlélek megújítja a bérmálkozó személyben kiáradását, megerősíti istengyermekségében, bátorságot ad a hit megvallására és segítséget a keresztény élet gyakorlásához. Klasszikus példája ennek az első Pünkösd, amikor a gyáva, félénk apostolok az utolsó vacsora termébe zárkózva várakoznak Krisztus ígéretének valóra válására, azaz a Szentlélek eljövetelére. Amikor leszáll rájuk a Szentlélek tüzes lángnyelvek alakjában, akkor bátorság tölti el őket, elpárolog a félelmük és bátran hirdetik Krisztus evangéliumát. Ezért a főtanács elé állítják őket, megbotozzák és szigorúan megtiltják, hogy a föltámadott Üdvözítőről beszéljenek. De, ők azt vallják, hogy nem hallgathatnak arról, amit láttak és hallottak, nekik inkább kell Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek, s később a vértanúhalált is vállalják Krisztusért.

A Szentlélek azonban nem csupán a keresztségben és a bérmálásban működik, hanem minden szentségben, a bűnbánatban, éppúgy, mint a betegek kenetében, vagy a házasság és az egyházi rend szentségében. A keresztény életét, születésétől kezdve, titokzatos módon a Szentlélek tevékenysége öleli körül. A Szentlélek élteti, szenteli meg és teszi gyermekké a Fiúban.

Azonban tudnunk kell, hogy a szentségek kegyelmei nem automatikusan működnek. Nem törlik el az emberi jellem hibáit, nem semmisítik meg a temperamentumból adódó hiányosságokat, és nem pótolják saját erőfeszítéseinket. A szentségek felvétele után, továbbra is hitvány, félénk emberek maradhatunk, langyosak a hitben, továbbra is rabszolgái maradhatunk az emberi szempontok szerinti függőségeknek.

A szentségek a Szentlélek erejét csupán felajánlják nekünk, hogy a hit által szabadon elfogadhassuk azt. De sajnos el is utasíthatjuk ezt a kegyelmet, vagy semmibe vehetjük. A Szentlélek nagyon gyöngéden közeledik az emberhez, kényszer nélkül. Ahhoz közeledik, aki a szív csendjében várja az Ő jöttét. Ő csak akkor fog eljönni, ha várunk Rá, ha minden szavára odafigyelünk, és ha eltölt bennünket az a vágy, hogy Ő működjön az életünkben. Csak olyan mértékben fog eljönni hozzánk, amilyen mértékben megszületik szívünkben az Ő jelenléte és működése utáni vágy.

Az elsőáldozás alkalmával, illetve a bérmálás szentségének felvétele előtt az Egyház feltette nekünk a kérdést a keresztségben tett ígéretek megújítására: „hiszel-e a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben?”

Ahhoz, hogy ma tudatosan és őszintén válaszolhassunk erre a kérdésre, Isten előtt igazságban kell állnunk. Az alázat lelkületével tekintve életünket – ami az igazságban, a krisztusi áldozatos szeretetben való állhatatos kitartást jelenti.

Életvitelünket, magatartásunkat, mindennapjainkat szem előtt tartva, vajon nem kellene-e megkérdőjeleznünk a hitünket, hitünk őszinteségét, valódiságát, életképességét?

Tudom és tapasztaltam már, hogy nagyon kényes kérdés ez, hiszen minden templomba járó, minden megkeresztelt keresztény ember, aki anyakönyvi kivonattal tudja igazolni vallási hovatartozását, meg van győződve arról, hogy jó keresztény, jó katolikus, jó hívő ember… de vajon az életvitelünk, az emberekkel való kapcsolatunk is erről tanúskodik?

Milyen kicsiny lehet a hitünk, ha nem élünk a keresztség és a bérmálás szentségeinek kegyelmeivel. Milyen gyenge lehet a hitünk, ha a szentségek által nyújtott isteni segítséget nem használjuk fel annak érdekében, hogy megváltozzon, Istennek tetsző legyen az életünk.

Mi, akik már bérmálkoztunk megkaptuk a Szentlélek ajándékának teljességét a bérmálás szentségében, de vajon mi az, ami megváltozott az életünkben? Mennyivel lettünk jobbak, becsületesebbek, őszintébbek, egyházunkhoz és embertársainkhoz? Mennyire lettünk hűségesebbek a házasságban, tisztábbak a házasságra való felkészülésünkben? Mennyire lettünk a munkában elkötelezettebbek, mennyire lettünk komolyabbak mások becsületének és anyagi javainak a tiszteletben tartásában? Mennyire lettünk szóban és tettben Istent és embertársat szeretőbbek?

Keresztelésünkkor, ha gyermekként részesültünk a szentségben, nem voltunk tudatában annak a nagy átváltozásnak, mely bennünk végbement, nem voltunk tudatában annak, hogy az a mi újjászületésünk volt. A keresztségi fogadalmakat szüleink és kereszt szüleink tették a nevünkben.

De később, az elsőáldozáskor, s még inkább a bérmáláskor, vagy minden évben nagyszombat este a vízszenteléskor, amikor a keresztségi fogadalmakat megújítottuk, vajon egészen tudatosan mondtuk-e hogy Krisztust választjuk, hogy egészen Hozzá akarunk tartozni?

Válaszunkban az igazságra törekedve, tegyük fel magunknak gyakran ezt a kérdést: Mit kezdtem a Szentlélek kegyelmeivel, mit tettem magával a Szentlélekkel, akit mint kimondhatatlan ajándékot megkaptam?

A szentséget felvevő személy számára a szentség érvényes lehet, de hogy gyümölcsöző-e, hogy képes-e kifejteni hatását az életünkben, ez a két dolog nem ugyanazt jelenti.

A szentségfelvétel lehet érvényes és ennek ellenére lehetséges, hogy a hozzá fűződő kegyelmeket az ember nem kapja meg, mert nem nyitott rá, mert nem igényli igazából. Ami még rosszabb, a méltatlan szentségfelvétel által bűnt követhet el.

Például a bűnállapotában élő személy szentgyónást végez, elhallgatva azt, hogy a bűnállapotában él és azt nem is hajlandó felszámolni, és szentáldozáshoz is járul, mert karácsonykor, húsvétkor ez a szokás. Az ilyen ember súlyos bűnt, szentségtörést követ el.

A szentségek csak azok számára közvetítenek kegyelmet, akik nem állnak ellen annak. A Szentléleknek szüksége van a mi nyitottságunkra és belső hajlandóságunkra, közreműködésünkre, de tudnunk kell, hogy nem működik egyszerre a Szentlélek befogadása és a bűnös életvitel akarása is. Ő ott áll lelkünk ajtaja előtt és zörget, de hívatlanul nem tér be, főleg ha foglalt a lelkünk. Tehát a bűnhöz ragaszkodva be is zárkózhatunk Előtte, de a hit és az alázat által szélesre is tárhatjuk Előtte szívünk ajtaját, rajtunk áll, hogy mit akarunk.

Ha nem kellő hittel újítottuk meg keresztségi fogadalmunkat, ha nem öntudatos hittel vettük fel a bérmálás szentségét, ha nem fogtuk fel az esemény rendkívüli jelentőségét, hogy e szentség által a Szentlélek száll le ránk, akkor most, Pünkösd ünnepén jóvátehetjük ezt a mulasztást a nagyobb belső, lelki hozzáállásunk által.

Mert, bár a Szentlélek már jelen van világunkban, mégis mindig így kell imádkoznunk: „Jöjj, Szentlélek, töltsd be híveid szívét és gyullaszd fel bennük szereteted tüzét!”

A húsvét után ötven napra bekövetkezett Pünkösd nem egyetlen zárt epizód, hanem az Egyházban állandóan bekövetkező valóság. A Szentlélek már jelen van bennünk, megkereszteltekben, s még inkább megbérmáltakban, de pontosan jelenléte által ébreszti fel azt a vágyat bennük, hogy még nagyobb teljességgel fogadhassuk be Őt.

Szívünket maga a Szentlélek tágítja ki, hogy képesek legyünk befogadni Őt, aki osztogatja kegyelmi ajándékait az Egyházban. Őt, aki Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak lelke, s minden tagot arra képesít, hogy a főnek, Krisztusnak nyomába szegődjék, és tanításának fényében élje meg, nem csak az ünnepeket, hanem a szürke hétköznapokat is.